X.

Északkelet felől érkezett a gép. Előbb csak egy fekete pont volt az ég alján, aztán megnőtt, és végül már a távolsági siklók jellegzetes sziszegését is hallották. Nem volt nagy, talán ha tíz-tizenkét személyes. Egy elegáns, karcsú, fekete járgány.

Ricardo vette észre, és azonnal mutatta is.

– Társaságunk lesz!

Rosa aggódva emelte fel a fejét, nézte az akkor még alig pontnyi siklót. Mit keres egy ilyen kis gép ennyire a határon kívül? Afrikán átvágni kicsi, itt meg vajon mi dolga lehet? Lepillantott a ládára, amit az utolsó órában ismét a ruszki hozott a hátán. Még most sem állt meg, holott a társaság minden tagja örömmel vette a pihenőt, és bámultak az eget. De abból ugyan semmi jó nem származik, ha itt, nyílt terepen éri őket valamilyen konkurens banda!

– Irány az a liget, futólépés, gyorsan! Fedezéket akarok a fejünk felett, mire ideér! – kiabálta, és az emberei már indultak is.

Még a ruszki is megpróbálta, de persze fél lépés után elesett.

– Lez, Ricardo, ti viszitek a ládát!

A férfi, aki orosznak vallotta magát, és hallgatott a Harry névre, lihegve feküdt a földön. Felpillantott, a tekintete találkozott Donna Rosa tekintetével. A nő a fegyverén tartotta a kezét. A férfi nem várta meg, míg lelövi, már állt is talpra, és futott a liget felé. Így, a láda nélkül egészen könnyű volt. Rosa szenvtelenül konstatálta, hogy a ruszki még bírja, hát maga is sarkon fordult, és futott.

A férfi lépésről lépésre maradt le, majd hamarosan még egyszer elesett, és ahogy látta, hogy már nem figyelnek rá, kicsit még hevert. Most kell megpróbálnia, ennél jobb lehetősége nem lesz! Vett egy mély lélegzetet, majd talpra pattant, és a társasággal ellentétes irányba elkezdett futni. A direktlinkkel önkéntelenül is kitetette a retinájára a pontos időt, eltelt egy, kettő, három másodperc, és nem lőttek utána. Nem vettek észre, hogy szökik, négy-öt-hat másodperc, és akkor már biztos volt benne, hogy túléli. Ha most észreveszik, már nem feltétlenül találják el, és a nő feltehetőleg nem küld utána senkit.

Nekik az a rohadt láda a fontos. Nyilván azt csempésztük ki az Unióból a tehersiklóval, és nyilván ők meg kihasználták a lehetőséget, hogy egy nem túl jól őrzött csempészgépen ellophatják. Gépestől.

De ezen gondolkodni tényleg nem volt ideje, csak futott, aztán a fekete sikló elhúzott a feje felett. Nem törődött vele, minél messzebb akart kerülni az olaszoktól, akik közben elérték a ligetet, és nyilván észrevették az ő hiányát is. A fekete gép pedig elsiklott felettük, majd a távolban lustán kanyarodni kezdett, hogy még egyszer átvágjon felettük.

Vajon engem akar, vagy a ládát, tette fel magában a kérdést a férfi, és továbbfutott. Donna Rosa biztosan lelövi, míg ez a gép nem feltétlenül, tehát teljes erejéből rohant, hogy minél messzebb maga mögött hagyja az olaszokat. A sikló másodszor is átvágott felettük, könnyű gépfegyvertűzzel szórva meg a ligetet, ahol az olaszok lapultak, és a férfi látta, hogy Al-watanyai jelzést visel. Futott, míg a gép még egyszer megfordult, és utána már egyenes vonalban távolodva eltűnt az eredeti menetirányában.

A férfi felpillantva látta, hogy merre tűnik el a sikló, és a direktlinkjén rögzítette az irányt. Arra lesz Mitzuki gépének a roncsa. Elvégre ez egy Al-watanyai gép, és a lány Al-Watanyában szállt fel. Tehát ez a távolsági sikló, bár szórakozásból rálőtt az olaszokra is, de nem az a bizonyos láda a célja, hanem Mitzuki lezuhant gépe.

És ez percek alatt odaér, tehát neki már nincs sok ideje. Futott, félig hátrapillantva látta, hogy nem üldözik, ennek ellenére nem állt meg vagy tíz percig, rohant visszafelé a nyomon, ahol jöttek. Aztán sétára váltott, lihegett, szédelgett, és kicsit majdnem meghalt a kimerültségtől, de aztán csak összeszedte magát. Bekapcsolta a direktlinket.

– Hallasz?

– Hallom, hogy futottál. Legyorsultad a négyeket, vagy csak azért hívsz, hogy végrendelkezz?

– Leráztam őket, de sajnos más is történt. Az imént szállt el a fejem felett egy Al-watanyai gép. Megy érted a mentőosztag, kis tizenhat évesem!

Kurta, egyszavas kínai kifejezés csúszott ki önkéntelenül is Mitzuki száján. A férfi értette ezt a szót, ám nem annak meglehetősen közönséges jelentése zavarta, hanem a tény, hogy most érzett a lány hangjában először kétségbeesést.

– Tíz, tizenkét emberrel számolj – adta meg az információkat, és jól tudta, csak áltatja magát, hogy ezzel segít. Mitzukinak van egy botja, ezek meg... – Profik, ebben biztos lehetsz.

– Értem – válaszolta halkan Mitzuki.

– Tekintve, hogy az imént már majdnem elvesztettem az adásodat, nem lehetünk húsz kilométernél sokkal közelebb, de az semmi egy siklónak. Azaz ez a tucatnyi alak tíz percen belül megérkezik hozzád. Nekem legalább fél nap, míg odaérek. Az irányt már tudom, láttam, merre ment az Al-watanyai gép, de túl messze vagy. Azt hiszem, nem tudok mást tenni, minthogy kiszállok a fejedből, hogy ne zavarjalak. Sajnálom, Mitzuki, magadra maradtál.

Csend.

– Mondom, hogy nekem fél nap! Gyalog vagyok még mindig, nem tudom megelőzni őket!

Csend.

– És ha oda is érek, mit tehetek egyedül egy tucatnyi ember ellen?

Csend. Mitzuki nem akart megszólalni. Minek? A férfinak igaza van, nem tud ideérni, és ha ide is érne, nem tud segíteni. Nem az ő hibája, mentegette magában, ám azért a lelke mélyén fájt, hogy az így döntött. Meg kellene próbálnia, de feladta. Egyedül maradt, már megint egyedül maradt. Egyedül áll ebben a világban, és jobb, ha nem is áltatja magát, hogy ez valaha megváltozhat.

– Oké, oké, megpróbálom! – csattant fel hirtelen a férfi, aki nem volt John, nem volt Smith, és nem volt épeszű. – A gép Al-Watanyából jön, tehát vagy a franciák, vagy a lengyelek. Melyik bandával balhéztál össze?

– A franciákkal.

– Jó. Azokkal egész tűrhető viszonyban vagyok – ha elfeledkeztek az Al-Watanya High Casinóban történt eseményekről, tette még hozzá magában. – És mennyire komoly az ügy? Azonnal megölnek, ha megtalálnak?

– Kizárt. El fognak vinni.

Tehát nem is a franciákkal balhézott össze, hanem valaki mással, de ez mindegy is.

– Akkor húzd az időt! Késleltesd a felszállást, amennyire csak lehet, és ha mégis elindultok, próbálj meg megtaláltatni engem velük. Észak-északkelet felől megyek, ha alacsonyan repültök, talán észrevesztek, és felszedtek. De a legjobb lenne, ha fél napig megpróbálnád lent tartani őket, mert annyi idő alatt odaérek magamtól is, oké?

– Nem biztos, hogy azonnal megtalálnak. Lehet, hogy tényleg nagyon mélyen a roncsok alján vagyok. Lehet, hogy eltart nekik fél napig, míg kiásnak. De ha nem, akkor nem tehetek sokat.

– Ha már eljutottál oda, hogy beszélgetsz velük, kapcsolj be engem is. Megpróbálok majd súgni, tudok róluk pár adatot, talán a segítségedre lesz.

– Köszönöm. Azt is, hogy súgsz, és azt is, hogy jössz.

– Én mindenképpen a roncshoz megyek. Tudod, kellenek a készletek – tette hozzá bocsánatkérően.

– Értem. Megteszek mindent, hogy itt megvárjunk. Siess, hogy még itt találj – suttogta gyengéden Mitzuki, aztán bontotta a vonalat.

Tehát jönnek érte. Tíz, tizenkét fegyveres, az ő egyetlen szövetségese pedig innen húsz kilométerre gyalogol. Persze miért is lenne az élet egyszerű?

Kényelmesen leült a sarkaira, kezébe vette a botot, lehunyta a szemét, és lecsendesítette a légzését. Tizenkét harcos. De a fülkébe csak egyesével léphetnek majd be...