LXXVII.

Mitzuki és Sid hosszan bolyongtak a bunker lezárt részén.

– Gondolod, azért nem jutunk ki, mert eltévedtünk? – kérdezte Mitzuki, amikor már másodjára jutottak vissza a kiinduló lépcsőházba.

– Ez egy véges, zárt bunker, itt nem lehet eltévedni. Csak feltehetőleg egy olyan szekcióban vagyunk, ahonnan nem nyílik átjárás a többi részbe. A térkép szerint még ezen az utolsó folyosón végigmegyünk, és utána már pontosan tudni fogjuk, mi a helyzet.

Tehát végigmentek az adott, utolsó folyosón, és utána már tudták, hogy a bunker egy lezárt részén vannak.

– Hogy jutunk vissza a készleteinkhez, amiket a központi vezérlőben hagytunk? – sóhajtott Mitzuki. Ott álltak az utolsónak megtalált omlás előtt, minden remény nélkül, hogy átjuthatnának a másik oldalára.

– Megvárjuk, míg odalent lefolyik a víz, és a csatornán át visszamegyünk – vont vállat Sid. – Sugározni akkor is fog, de majd sietünk.

– És ha nem folyik le? Az eső eláll odakint, de mi van, ha a víz valahol máshol is megakad, és a csatorna járhatatlan marad?

– Akkor segítséget kérünk a századostól, és az olaszokkal kiásatjuk magunkat.

– Megnézem, ahogy ezt megjátszod! – gúnyolódott a lány, de Sid nem kezdett el aggodalmaskodni egy ennyire messzi probléma felett.

– Simán átverem rajtuk!

– Vagy ők vernek, méghozzá agyon. És addig is itt vagyunk, bezárva – sóhajtott a lány, és elindultak visszafelé a folyosón, a lépcsőház felé. Mitzuki ismét Sid vállába kapaszkodva haladt, mert a hőkamerája még mindig akadozva működött.

– Nézzük a jó oldalát. Itt most biztonságban vagyunk. Ez egy lezárt rész, ide nem téved be semmi bandatag, ide nem jut be Takamura, itt most tényleg senki sem akar megölni minket.

– Tudom, Sid, ne ragozd! – legyintett lemondóan a lány a szabad kezével, miközben lassan ballagtak vissza a lépcsőház felé. – Ezt már ismerem tőled. Most jön az a duma, hogy fáradt vagy, és kihasználva az átmeneti nyugalmat és biztonságot, aludni fogsz. Aztán tényleg alszol, aztán felébredsz, és rá két perccel már itt fogsz nyavalyogni, hogy megpusztulsz az unalomtól.

– Ennyire kiismerhető lennék?

– Teljesen. Egyszerű, csavarmentes, átlátható és tök átlagos pasas vagy, akiből tizenkettő egy tucat!

– Más illúziókat tápláltam magamról, de te nyilván tényleg megismertél, amióta együtt vagyunk. Elvégre veled majdnem végig őszinte voltam, pedig már napokkal ezelőtt találkoztunk – vont vállat a férfi. – Bár ha szabad hozzátennem, a nők többsége azért ennél sokkal elismerőbben szokott nyilatkozni rólam – tette még hozzá önérzetesen, de Mitzuki leintette.

– Nyilván, hiszen ahogy az imént utaltál rá, velük nem vagy őszinte. Mindenféle butaságot összehazudsz nekik, és aztán eltűnsz az életükből, mielőtt rájönnének, hogy semmi sem igaz abból, amit mondtál.

– Persze.

– Mindenkiről tudod, hogy mit akar? – kérdezett rá a lány hirtelen, mert ez érdekelte. – Minden baleknak, minden fejvadásznak és minden felszedendő nőnek tudod, hogy mit kell mondani?

– Általában igen. Látszik rajtuk, hogy miben akarnak hinni.

Mitzuki ezen elgondolkodott.

– Rajtam is látszik? Rólam is tudod, hogy mit akarok hallani?

– Persze! Nem csak te ismertél meg engem az elmúlt napokban, de én is téged! – nevette ki Sid. – Pontosan tudom, hogy mit akarsz.

– Akkor halljam, engem mivel szédítenél?

– Téged már a megfelelő mértékben szédítettelek, méghozzá azzal, amivel téged a legjobban szédíteni lehet. Emlékszel, az életem kockáztatásával megmentettem az életedet. Egy szamurájnak pont ez kell. Vagy tévedek?

– Nem tévedsz, de nem ezt kérdeztem – rázta a fejét a lány. – Hogyan szednél fel, ha csak úgy találkoztunk volna? Normális módon, az utcán vagy bárhol.

– Hétköznapi találkozás, ahol nincsenek zavaró tényezők? – kérdezett vissza Sid. – Ha mondjuk egy nagyvárosi bárban sodródunk egymás mellé?

– Igen. Első találkozás, teljesen közönséges körülmények között, és nincs alkalmad megmenteni az életemet. Engem mivel szédítenél?

– Akkor sem szavakkal.

– Hanem?

– Ööö, séta, sőt sétarepülés a magasban, a sivatag felett. Igen, kirándulni hívnálak – mérlegelte a lehetőségeket Sid. – Egy nagyon menő és nagyon gyors sportsiklóval. Méghozzá éjszaka. Lent végtelen homokbuckák, fejünk felett a hold. Igen, ez jó lenne. Nyaktörő sebesség, és mellé rengeteg romantikus holdfény.

A lány arcán átfutó meghökkenésből látta, hogy eltalálta.

– Ezt honnan tudtad?

– Mondom, hogy ismerlek. Bejött volna, igaz?

– Nagyon. Imádom a holdfényt, és imádom a száguldást is – sóhajtott Mitzuki, és ellágyult a hangja, vak szemei elvesztek a végtelenben. – Tényleg élveznék egy ilyen kirándulást. Ha majd normalizálódik körülöttünk a helyzet, akkor valóban csináljuk meg! Menjünk ki a sivatagba, és repüljük át az éjszakát. Például Alice Springs mellett tudok is egy csomó helyet, ahol mindenféle életveszélyes kunsztokat lehet csinálni a sziklák között, mert amíg ott éltem, kijártam egy olcsó sportsiklóval, szórakozni. Te is élveznéd, nem?

– Persze. Vinnénk ki egy felfújható matracot, és a szabad ég alatt...

– Aludnánk – vágott közbe Mitzuki sietve. – Ezt akartad mondani, igaz? Aludnánk.

– Aludhatnánk is. De megjegyzem, egy normális randinak az én szememben nem az alvás a csúcspontja.

– Akkor csináljuk ezt is rendesen! – lendült bele a lány. – Randizzunk, ahogy a normális emberek szoktak, amikor valami normális módon megismerkednek! Végül is most, hogy végre bemutatkoztál, igazán elhívhatnál valami teázóba, vagy játékterembe, egy valódi első randira. Minden kapcsolatban kell, hogy legyen egy első randi. Tudod, egy utólag nevetségesen béna találkozás, ahová mindketten felvesszük a legjobb ruhánkat, és aztán próbálunk beszélgetni, megismerni egymást, de nem merünk mondani semmit, nehogy a másik hülyének nézzen.

– Rendben, én tizenhat éves naivám! – nevette ki a férfi. – Ha túléljük ezt a rohadt bunkert, ahol tucatszám verted agyon bottal az embereket, hogy megmentsd az életemet, és ahol én élet-halálra kergetőztem a kedves férjeddel, miközben három golyót is belelőttem, szóval, ha visszajutunk a civilizációba, én szívesen eljátszom neked a fülig szerelmes, taknyos orrú kölyköt, aki fél megfogni a kezed az első randin.

– Remek lesz – sóhajtott Mitzuki ábrándosan. – Alig várom, ahogy zavart tekintettel, megakadó szavakkal szerelmet hazudj nekem!

– Ha ez a szíved vágya, meglesz – hagyta rá Sid, aztán erről eszébe jutott valami más. – Tényleg nem fordítod le, hogy mit kiabáltál a fél bunkeren át Takamurának?

– Teljesen mindegy, nem?

– Tehát azt mondtad neki, hogy szeretsz – szögezte le a férfi.

– Végül is igen – vallotta meg Mitzuki kelletlenül. – Mint ahogy előtte is, amikor te a századossal beszélgettél, én meg megpróbáltam helyetted felidegesíteni.

– Nem, azt én is hallottam. Akkor tényleg azt mondtad neki, hogy engem szeretsz, de nem gondoltad komolyan. Nem mintha rossz duma lett volna, félre ne érts! Borzalmasan tehetséges szélhámos vagy, Takamura beszívta az egészet. De te nem gondoltad komolyan. Amit viszont japánul kiabáltál neki, akármi is volt az, azt komolyan gondoltad. Érződött a hangsúlyokon. Szóval, mit mondtál neki akkor?

– Semmi közöd hozzá, mit beszélgetek a férjemmel! – morogta Mitzuki, mire Sid elégedetten elvigyorodott.

– Én is szeretlek, szamuráj!

– Hazudsz.

– Te vagy az az ember, akivel a legőszintébb vagyok az egész világon, és te hazugozol le a legtöbbet! Miért annyira irracionális feltevés, hogy nekem is vannak érzelmeim? Miért olyan nehéz elhinni, hogy most éppen halálosan szerelmes vagyok beléd?

– Kimondtad a kulcsszót, Sid. Most.

– Persze, most – nézett maga elé értetlenül a férfi. – Mikor máskor?

– Tudom, hogy most úgy érzed, szeretsz, és el is hiszem, hogy őszintén és tényleg. Mert most itt vagyunk egymásra utalva ebben az elátkozott atomkoporsóban. Összezárva, csak te meg én, és semmi zavarót tényező, ami elvonhatná a figyelmedet. De amint visszajutunk a felszínre, és bármi olyan szembejön, ami egy picit is érdekesebbnek tűnik, mint én, akár egy kirabolható ékszerüzlet, akár egy nő nagy mellekkel és még nagyobb dekoltázzsal, akár akármi, te azonnal ejteni fogsz. Most őszintén szeretsz, de holnap habozás nélkül elhagysz.

– Könyörgök, Mitzuki, miért idegesíted magadat állandóan a holnappal? Holnap majd nyilván becsaplak, kirabollak és otthagylak téged a szavannán a vadkutyák martalékának, de erről miért beszélünk ma? Ma még szeretnék örülni neki, hogy itt vagy mellettem. Hogy hazugnak tartasz és elmebetegnek, és magad előtt tartva tolsz bele az életveszélybe minden olyan helyzetben, ahol a szamurájkardod kevés a túléléshez. Ma még szeretnélek egy kicsit szeretni. A szó leggyakorlatiasabb, abszolút kézzel fogható értelmében is, ha majd nem leszel ennyire ideges, mert már nem lesz a közelben egy rád vadászó elmebeteg bérgyilkos sem – tette hozzá határozottan, majd legyintett. – De ezzel még tényleg várhatunk pár napot, mint mondtam, nem sürgetlek. Most csak arra szerettelek volna megkérni, hogy ne aggódj előre a távoli jövőn! Én sem teszem. Mert egyébként egyáltalán nem biztos, hogy úgy lesz vége, ahogy te gondolod. Lehet, hogy te hagysz majd itt örökre.

– Amíg el nem küldesz, addig nem megyek el – rázta meg a fejét Mitzuki mély meggyőződéssel. – Szamuráj vagyok, aki kényes a becsületére.

– Nem szamuráj vagy, hanem ronin, akire orgyilkost küldött az exotosanja. Takamurát megölhetjük, de ahonnan ő jött, onnan jöhetnek még mások is. Bármikor a jövőben, akár a leglehetetlenebb pillanatban is előléphet az árnyékból egy efféle elmebeteg, és megölhet téged. Bármelyik pillanatban örökre elveszthetlek. Igaz?

– Igen – bólintott rá lassan Mitzuki. Ez igaz volt. Ha Takamura kudarcot vall, az otosan küld mást. Ez nyilvánvaló. De ez még számára is olyan messzi, valószerűtlen és távoli jövő volt, hogy nem tudott aggódni miatta. – Igen, én örökre száműzött maradok. És igen, tényleg kár ennyire messzi dolgokért aggódni.

– Pontosan. És amúgy is, ha majd aktuális lesz a probléma, megoldjuk.

– Mondjuk lemészároljuk a teljes családomat? – vetette fel bizonytalanul Mitzuki. – Ebben is benne lennél?

– Nem, erre nem veszel rá! – rázta a fejét elszántan a férfi. – Ennyire azért nem leszek a balekod! Majd találunk rá valami más, kevésbé macerás megoldást. Biztosan meg lehet hintáztatni őket is valamivel. Majd kitalálom, ha odajutunk.

– Oké, Sid, egyelőre tényleg nem aktuális – hagyta rá Mitzuki, és aztán megálltak, mert elérték a lépcsőházat. Sid belevilágított a mélységbe, de nem mozdult lent semmi, és a lány sem hallott semmi zajt, hát elindultak lefelé.

– Akárhogy nézem, szépen gyűlnek a közös programok – folytatta a társalgást Sid. – Haza kell vágni a családodat, meg szerinted a kapcsolatunknak szüksége van egy első randira. Aztán vár ránk egy közös, sivatagi kirándulás, száguldás a holdfényben. És még előtte meg kell csináltatni a szemed Alice Springsben.

– Ahhoz lehet, hogy pénzt is kell szereznünk, ezt ne hagyd ki! – vetette közbe Mitzuki aggodalmasan, de Sid leintette.

– Á, az nem külön programpont! Már mondtam neked, a pénz az mindig csak jön és megy, nem kell rá külön figyelni. Majd adódik magától, amikor szükségünk lesz rá!

– Rendben, ezt a jövőben megpróbálom magam is így felfogni. De a családi ebéd nálatok, az külön programpont.

– Ezt meg honnan veszed? – kapta fel a fejét a férfi. – Erről nem volt szó!

– Te mondtad, hogy elviszel hozzájuk! – védekezett Mitzuki ártatlanul.

– De egy pillanatra sem gondoltam komolyan.

– Kár, már kezdtem beleélni magam. És egyébként is, te szerettél volna eldicsekedni a tisztelt édesanyádnak, hogy milyen remek terroristát sikerült végre lefektetned.

– Tök felesleges neki bármivel is eldicsekedni. Ő még benned is találna hibát. Családi ebédről szó sem lehet!

– Hát jó. Hagyjuk ki! De akkor is ott van még a Kalahári-övezet. Én ugyan szívesen elkerülném, mert még semmi jót nem hallottam róla, de úgy tűnik, te valamiért ragaszkodsz hozzá.

– Nem tudjuk elkerülni – magyarázta Sid. – Innen csak északnak vagy délnek mehetünk, és engem az Unió legtöbb államában köröznek.

– Ha veszélyesebbnek érzed a hatóságokat, mint az átgyalogolást a radioaktív Kongó-zónán, akkor legyen! Veled megyek.

– Hidd el, jó mulatság lesz! – bizonygatta Sid kevés meggyőződéssel, ám elszántan, de Mitzuki ezt elengedte a füle mellett.

– Mindent összevetve, tényleg lesz mit csinálnunk, ha élve kijutunk innen – sóhajtott, majd hirtelen megdermedt, felkapta a fejét. – Állj! – suttogta alig mozgó ajkakkal, aztán elengedte Sid kezét.

A lépcsőház aljában álltak, a medencés terem előtt, ahol átúsztak. Sid óvatosan kémlelt előre, de csak a széles vízfelületet látta, és a sötétséget, mozgást nem. De Mitzuki egyértelműen hallott valamit, előrébb osont, belépett a terembe, majd lehajolt, és egészen a padló szintjében hallgatózni kezdett.

Aztán hirtelen felegyenesedett, hátranézett Sidre.

– Takamura itt van – suttogta, és kicsit félt, hogy a férfi nem hisz neki. Hogy megint azzal jön, hogy lelőtte, és már nem kell miatta aggódni.

De Sid csak belenézett a sötétségbe, és nagyot sóhajtott.

– Hát, akkor ennyit a terveinkről.