I.
– VI24 jelentkezzen! Itt az általános légiirányítás, VI24 jelentkezzen!
– Itt a VI24 tehersikló, John Smith másodpilóta beszél.
– VI24, eltértek tizennégy fokkal keletnek.
– Figyelmeztetést vettem – közölte fegyelmezetten a férfi. – Erősödő radioaktivitást észleltünk, a pályamódosítást a pilóta számolta ki.
– Értettem – hangzott a toronybeli irányító, egy kellemes női hang válasza, hasonlóan fegyelmezetten, majd kicsit kötetlenebbül folytatta: – Miért nem ad képet, másodpilóta? Csak hangot hallunk.
– Nem tudom, talán a kamerával van valami gond. Itt bejön a kép is. De legalább nem szólhatnak, hogy nem előírásszerűen vagyok fésülve – tette még hozzá a férfi vigyorogva, és a toronyban szolgálatot teljesítő nő vette a tréfát.
– Akkor ellenőrizze a kamerát, és fésülködjön meg, másodpilóta! Jó repülést! Vége.
– Meglesz. Vége. – bontotta a vonalat a férfi, majd letörölte a magasságjelző üvegén csorgó vért, hogy látszódjon, mit mutat.
– Csak semmi hirtelen mozdulat! – csattant fel a mögötte álló álarcos alak, és még erősebben beletolta a férfi lapockái közé a fegyvere csövét.
– Nyugalom! Láthatta, hogy nem adtam képet, nem adtam titkos jelet, nem csináltam semmit!
– Helyes! Viselkedj továbbra is így, te John Smith másodpilóta, ha élni akarsz!
A férfi sóhajtva bólintott. Élni, nos, azt akart. A többi már nem stimmelt annyira. Sajnálatos módon nem volt John, nem volt Smith, de legsajnálatosabban nem volt másodpilóta. Soha életében nem vezetett még tehersiklót, ami egészen addig nem volt probléma, míg mellette ült a gép valódi pilótája, aki elvégezte a munkát. Ám alig negyedórája berontott ide két álarcos, a tiltakozni próbáló pilótát lelőtték, hogy a vére most egyenletesen borította a székét, a műszereket, és a fél ablakot, majd közölték a másodpilóta helyén ülő, pilóta kezeslábast viselő személlyel, hogy vegye át az irányítást.
A férfi, akinek ugyan az egyenruhájára kitűzött táblácskáján ez állt, ám mégsem volt John, nem volt Smith, és nem volt másodpilóta sem, habozás nélkül rábólintott, és magabiztosan átvette az irányítást. Ha nem teszi, lelövik őt is. Tehát igyekezett úgy tenni, mintha másodpilóta lenne. Maga előtt persze nem tagadhatta, hogy ez esélytelen. A másodpilótaság látszatát fent tudja tartam, de a tehersiklót nem.
– Mintha süllyednénk – jegyezte meg mögötte az álarcos, akinek szintén feltűnhetett valami. – Ha valami trükkre készülsz, neked annyi!
– Nem süllyedünk, csak a stabilizációs rendszer kompenzálja a retrográd légköri pressziót – felelte a férfi magabiztosan, és bízott benne, hogy a mögötte álló álarcos sem ért a repüléshez. – Ez teljesen normális.
– Azért! Csak semmi trükk!
– Nem trükközöm. Élni akarok – szögezte le ismételten a férfi, mert ez véletlenül tényleg igaz volt.
Élni akart. Végső soron ezért került hamis identitással egy tehergép pilótafülkéjébe. Ha a helyzetét végzetesen leegyszerűsíti, akkor pusztán erről volt szó, semmi többről. Élni akart, és úgy tűnt, jól halad a projekt, amikor berontott ide ez az elmebeteg álarcos.
Nem-John nem-Smith tulajdonképpen csak pár kapcsoló funkciójával volt tisztában a műszerfalon, de szerencsére köztük volt a katapult kioldókarja. Ha az álarcos figyelme egy pillanatra elterelődne róla, ő katapultálhatna. A nehézkes, ormótlan tehersikló persze nyilván lezuhan, de hát úgysincs már rajta tisztességes ember, csak ezek az álarcosok, értük nem kár. A rosszfiúk meghalnak, ő meg szépen landol.
A férfi lenézett, keresztül a vérfoltos üvegen. Alattuk úgy száz méter mélységben békésen terült el a sárgás füvű szavanna, itt-ott kisebb sivatagfoltokkal tarkítva. Garantált halál negyvennyolc órán belül, tekintve a szomjúságot, a vadállatokat és a sugárszennyezettség feltehetőleg túl magas szintjét.
Mögötte viszont itt ez az álarcos fegyveres, aki azonnal lelövi, amint kiderül, hogy nem tud tehersiklót vezetni. Ami mondjuk maximum fél óra.
A férfi döntött. Katapultál. A gép lezuhan, ő pedig ennek addig örül, míg szomjan hal. Remek, a terv megvan. Most már csak várni kell, hogy az álarcos egy pillanatra másra figyeljen.
És akkor ő katapultál, bele a nagy semmibe.