III.

A katapultálást egészen jól megcsinálta, sikerült meglepnie vele a mögötte álló fegyverest. Nem csoda, egy átlagos tehersiklón nincs katapult szerelve a pilótaülésekbe. Kivételt képeznek azok a tehersiklók, amikkel a pilótájuk rendszeresen fegyvert csempész. Meg lopott műkincseket, meg embert, meg minden mást, amit legálisan nem lehet átvinni a határokon. Ilyen siklókban van katapult, beépített fedélzeti fegyverek, és általában többtételnyi hamis személyazonosságú kitűzőkártya is.

A férfi, aki ezen kártyák közül egy „John Smith, másodpilóta” feliratút viselt, sikeresen, meglepetésből katapultált. Mire az álarcos utána lőtt, már elég messze volt, hogy a feje helyett a kinyíló ejtőernyő felét vigye el a golyó.

A landolás ezek után, fél ejtőernyővel kicsit viharosra sikerült, de szerencsésen beleesett egy kusza bozótosba. Az ágak összevissza karistolták, ám cserébe csak az egyik térdét ütötte meg a leérkezésnél, és kicsire nem adunk! Aztán kikecmergett a csupa tüske bozótból, vért és ruhafoszlányokat hagyva hátra. Csak amikor kiért, vette észre, hogy valamiféle rovarok összevissza csipkedték közben a bal alkarját, hogy az már láthatóan megdagadt és kivörösödött. De amúgy ezenfelül nem érezte magán a mérgezés tüneteit. Mázlista vagyok, állt meg lihegve a bozóton kívül, fél lábon, sajgó alkarját rázogatva.

Az ejtőernyő maradványa bent maradt a bozótban, azt nem bírta kicibálni az ágak közül, és nem is volt rá szüksége. Pár percig kémlelte az eget, de a tehersiklót nem látta sehol, nyilván már messze jár. Ha jól alakultak a dolgok, akkor le is zuhant.

Magányosan állt a ritkás füvű, szikkadt földű szavannán, mögötte a bozótos, oldalt pár torz fából álló liget, a vakítóan kék ég alatt meg pár köröző madár. Mindent összevetve nagyon egyedül volt.

Elnézett északnak. Nem lehet messze a határ, mert alig hagyták el a Szaharai Unió légterét, máris támadtak a semmiből előkeveredett álarcosok. Feltehetőleg addig a rakományban bújtak el, nem mintha ez számítana. A lényeg, hogy nem haboztak sokat, így most még közel van az Unió. Talán száz, kétszáz kilométer. Maximum háromszáz.

Meg lehetne próbálni. Kis mázlival belefut egy őrjáratba vagy talál egy vészhelyzet-pontot. Vagy ha elég közel ér, akkor már direktlinken is kérhet segítséget. Életben maradhatna. Már amennyiben életnek nevezhetünk valamit, ami egy három méterszer három méteres cellában zajlik.

Kicsit sóhajtott, és enyhén bicegve elindult délnek.

Pár perc is eltelhetett, amikor egy segélykérő sávon hívást jelzett a direktlinkje. Nem nyitotta meg a kapcsolatot. Nyilván lezuhant a tehersikló, és ezek szerint van egy túlélő, aki most segítséget kér. De ő ugyan nem segít azoknak az álarcos géprablóknak! Nélkületek most nem gyalog, hanem egy kényelmes tehersiklón tartanék délnek, a Kalahári-övezet felé, várhatjátok, hogy majd én segítek nektek!

A hívás öt perc múlva megismétlődött, majd újabb öt perc múlva ismét, és ismét. A férfi nem tehetett róla, de ez a precizitás idegesítette. Pedig idegeskedhetett volna azon is, hogy nincs egy korty ivóvize sem, míg a nap a feje felett teljes erővel tűz, de valahogy ez nem zavarta. Van még majdnem negyvennyolc órája, azalatt csak történik valami szerencsés!

Elérte a következő ligetet. Az első fa árnyékában megállt, és pihent egy kicsit, a szemébe nézve egy, az árnyékban békésen bámészkodó, és némileg megdöbbent állatnak. A férfi nem ismerte fel a fajtáját, csak annyit tudott megállapítani, hogy kinézetre a patkány és a kenguru között lehet félúton, ennél jobban nem értett hozzá. Az valószínű, hogy nem veszélyes, ezen felül nem érdekelte a kérdés. Csak pihent és várt.

Aztán jött a következő, menetrendszerinti hívás. Ha mindössze pár másodpercre megnyitja, akkor kizárt, hogy bemérjék. Ha éppen csak belehallgat, abból nem lehet baj.

Megnyitotta a kapcsolatot, és a következő pillanatban közvetlenül a fülébe suttogott egy kétségbeesett, fiatalos lányhang:

– Kérem, segítsenek, azt hiszem, nagy bajban vagyok!

A férfi döbbenten emelte fel a fejét. A hang első hallásra egyszerű kis hangocska volt, ám mellé valahogy nagyon mélyről jövően titokzatos.

– Könyörgök, segítsen valaki!

Teljesen irracionális egy hang volt, legalábbis a szikkadt szavannához a lehető legkevésbé sem illett. Egy lehetetlenségig valószínűtlen hang.

– Bajban vagyok!

– Ezt akár én is mondhattam volna – válaszolta a férfi, magát is meglepve, hogy ekkora marhaságot csinál.

– Hahó, valaki hall? Jaj de jó, jöjjön, segítsen rajtam, nagy bajba kerültem!

– Ezt nem kétlem. De talán előbb kellett volna gondolkodni. Mondták már magának, hogy tehersiklókat eltérítgetni alapjaiban helytelen?

Kicsi csend telt el a feleletre, majd a kislányhang némileg hökkenten, de kötelességtudóan válaszolt:

– Ezt nekem így, konkrétan még nem mondták, ám minden szavával egyetértek. Tehersiklókat eltérítgetni nyilván igen illetlen cselekedet. Megtudhatnám, miért hozta fel a témát?

– Ne add a hülyét, kislány, tudom, amit tudok!

Mitzuki erre a válaszra teljesen komolyan végiggondolta, hogy mit tegyen, ha a véletlen egy elmebeteget sodort eléje?

Nos, az alapstratégián ettől még nem kell változtatni, az működhet szellemileg retardáltakkal szemben is.

– Jaj, én úgy össze vagyok zavarodva! – tért vissza a bajba jutott kislány figurájához. – Azt hiszem, lezuhant a gépem. Csúnyán bevertem a fejem, vérzik is. És egyedül vagyok, bezáródva a roncsok alá, kérem, segítsen!

– Hány éves vagy? – kérdezett vissza hirtelen a férfi.

– Tizenhat – szipogta Mitzuki.

– Akkor hagyjuk ezt a megmentést! Fiatalkorúval nem kezdek! A törvény is bünteti, és egyébként is, a pedofilia gusztustalan egy ügy. Bocs, kislány, majd ha betöltöd a tizennyolcat.

– Tényleg képes lenne a sorsomra hagyni?

– Miért hiszed, kislány, hogy én mindent elhiszek? Bevert fejű, kétségbeesett tizenhat éves, aki végtelen önfegyelemmel és gépies pontossággal öt percenként kér segítséget? Nem kell ám engem ennyire intenzíven hülyének nézni!

– Azokat szoktam hülyének nézni, akik úgy viselkednek – jegyezte meg erre Mitzuki a saját hangján, és a férfi pislogva dörzsölte meg a fülét.

Ugyanaz a hang volt, még mindig fiatalos és kedves, de a kétségbeesés eltűnt belőle, és helyette csak valami hideg magabiztosság maradt. Kezd ez érdekes lenni!

– Oké, fussunk neki még egyszer. Hány éves vagy?

– Nem tizenhat – sóhajtott Mitzuki a sötétben fekve. Ha a bajba jutott kislány nem megy, hát nem megy, meg lehet próbálkozni mással is.

– És tényleg nem tartozol a gépeltérítők közé? – kérdezett tovább a férfi, szórakozottan nekidőlve a kókadt fa törzsének, aminek az árnyékában állt. Mi a fenének csinálom én ezt, itt, a semmi közepén, negyvennyolc, illetve már csak negyvenhét és fél óra távolságra a haláltól? Bár, ha innen nézzük, nem mindegy, hogy mit csinálok?

– Soha nem térítettem még el semmiféle gépet sem. De lehet, hogy a repülőgépemet eltérítették, nem tudom.

– Repülőgép? – kapta fel a fejét a férfi.

– Igen, repülőgép. Lezuhant a repülőgépem – ismételte meg lassan és érthetően Mitzuki. Lehet, hogy itt egy szárazdajkával kombinált ápolónő figurát kellene bedobnia?

– Hol szálltatok fel?

– Al-Watanyában.

– Tehát nem Abu-Szimbelben.

– Nem, nem Abu-Szimbelben, nem Csád Beachen, és nem is Új-Algírban, hanem Al-Watanyában. És aztán lezuhantunk. Itt vagyok a roncsok között beszorulva. Világos, vagy vannak részletek, amiket meg kell ismételnem, hogy teljesen érthető legyen a történet?

– Világos, minden világos – válaszolta a férfi. Tehát a nő nem az ő tehersiklóján utazott, hanem egy másik gépen. Egy repülőn. Azaz van itt a közelben egy repülőgéproncs. Feltehetőleg gazdátlan, és talán ott van víz és élelem és... – Vannak készleteid?

– Fogalmam sincs, mi történt a csomagommal. Erre gondolsz?

– Nem, hanem vízre. Van vized?

– Van vizem – felelte Mitzuki, és csukott szemmel a sarok felé fordult, ahonnan még mindig hallotta a csöpögő hangot, amit pedig teljes erejével igyekezett kizárni a tudatából.

– Túlélők?

– Nem tudom. Itt ülök a tökéletes sötétségben, egyedül, bezáródva. Azt hiszem, ha vannak is túlélők, elmentek, és itthagytak. Egyedül vagyok bezárva egy repülőgéproncsba – magyarázta Mitzuki lassan és érthetően artikulálva. Így kimondani rossz volt, kicsit bele is borzongott, ahogy kezdett benne tudatosulni a helyzete.

A férfi körbenézett a szavannán. Ő is egyedül volt, leszámítva azt a bizonyos állatot, valahol a patkány és a kenguru között, meg a barátságosan billegő fűszálakat. Vajon ott a távolban mozog valami, vagy csak a szeme káprázik, és képzel bele mindenfélét a forróságtól hullámázó levegőbe?

– Figyelj, kislány, nyugi. Ne ess kétségbe, nem vagy egyedül, itt vagyok én is. Elmegyek érted, oké?

– Jó. Mikorra tudsz ideérni?

– Előreszaladtál. Hol vagy?

– Mondtam, hogy a roncsok alatt...

– Mondtad, méghozzá majdnem szótagolva, lassan és érthetően, tehát szerencsésen felfogtam, de hol vannak azok a roncsok? Afrika rohadtul nagy, ha esetleg ez eddig elkerülte volna a figyelmedet.

Afrika, csodálkozott el Mitzuki, de a hangja hideg maradt.

– Nem tudom, hol vagyok – sóhajtotta teljesen őszintén. – Mérj be!

– Ha az olyan egyszerű lenne! – morogta a férfi, miközben összehúzott szemmel bámulta maga körül a semmit. A fű a távolban határozottan hullámzott. Gyanúsan hullámzott. – Nem tudlak bemérni, nincs hozzá megfelelő technikám.

Mitzuki ezen a ponton úgy érezte, baj van. Nem először gyanította ezt a társalgás folyamán, de most határozottan úgy érezte, valami nem stimmel ezzel a karcos hangú alakkal, aki olyan lazán beszélget vele, mintha egy bárban futottak volna össze, egy nagyváros fekete éjszakájában.

– Te ki vagy? – kérdezte hirtelen.

A férfi beletúrt a hajába, hát erre most mit mondjon?

– Nem vagyok John Smith.

– Ez végül is leszűkíti a kört – hagyta rá kis habozás után a Mitzuki. – És nincs technikád bemérni, tehát nem repülsz.

– Nem, én édes kis tizenhat évesem, én nem repülök, hanem két lábbal állok a földön, a szó legszorosabb értelmében.

– Nincs semmiféle járműved?

– Nem figyeltél? Van két lábam!

– Akkor hogyan akarsz megmenteni?

– Odamegyek, és egy baromira nagy feszítővassal betöröm a rád záródott ajtót.

– Ez egy igen... ööö... kezdetleges elképzelés – minősítette az ötletet a lehető legudvariasabban a lány.

– Alaptervnek jó, aztán majd lépésenként finomítjuk. Mekkora távolságot bír a direktlinked?

– Húsz-huszonöt kilométer? – tippelt a lány. – Jó légköri viszonyok között akár harmincat is.

– Semmiféle radioaktív zóna szomszédságában nincsenek jó légköri viszonyok – pislogott fel a felhőtlen égre a férfi, aztán visszafordult, tovább nézte a fű közeledő hullámzását. – És te most egy roncs alatt ücsörögsz, az is tompítja az adásodat. Nem lehetsz messzebb húsz kilométernél, azaz maximum egynapnyi gyalogtávra lehetünk egymástól. Kis mázlival estére odaérek.

– A távolság ismerete kevés. Kell hozzá egy irány is – jegyezte meg Mitzuki hidegen.

A férfi alig figyelt rá, mert ebben a pillanatban az eddig bágyadtan bámészkodó állat egy jókora szökelléssel nekiugrott a végtelen szavannának. Ugróegér, villant be a férfinak a szó, ez egy ugróegér lesz, nézett utána, ahogy az sebesen elporzott a sápadt fűben. Annak gyanúsan hullámzó pontjával ellentétes irányba.

– Ezt hogy is gondolod? – kérdezte szórakozottan, és visszafordult, meredten figyelte a gyanús pontot.

– A húsz kilométer mellé még háromszázhatvan fok közül kell választani egyet, hogy pontosan tudd, hol vagyok hozzád képest – kezdte magyarázni Mitzuki, de akkor a férfi már látta is az állatot, ami a fűben közeledett. Nem tűnt úgy, hogy lopakodna. A férfi arra tippelt volna, hogy inkább csak sétál, de persze ő nem értett a vadállatokhoz.

Azt sem tudta eldönteni, miféle lény lehet. Hogy húsevő, az látszik az agyarain, és mondjuk inkább kutya, mint macska; természettudományos ismeretei mindössze eddig terjedtek.

– Tehát először is valahogy meg kell határoznod az irányomat – magyarázta közben Mitzuki végtelen türelemmel a még végtelenebb sötétségben heverve, feltehetőleg húsz kilométeren belül, de a vadállattól elegendően távol. – Ha nem teszed, akkor csak elgyalogolsz valahová, én meg itt maradok, bezárva. Azaz próbálj meg bemérni, vagy ha nem sikerül, akkor kapaszkodj fel egy magaslatra. Talán észreveszed a gépünket. Nem hiszem, hogy égne, de talán füstöl.

– Kösz, ez a magaslat, ez egészen jó ötlet! – biccentett a férfi, és felnézett a fára, aminek támaszkodott. Göcsörtös, girbe-gurba törzsén vajon fel tudna-e kapaszkodni? Emlékei szerint soha nem mászott még fára, de azt jól tudta, hogy az ember a majomtól származik. Vajon genetikus alapokon sikerülhet feljutnia a magasba, ha muszáj? Fájó kézzel és sérült térddel...

– Akkor először is nézz körbe, hogy látsz-e magaslatot – javasolta Mitzuki lassacskán már tényleg majdnem szótagolva, hogy az idegen is megértse.

– Azonnal – hagyta rá a férfi, de ekkor a vadállat felkapta a fejét. Hirtelen egyenesen ránézett, és felvillantak az agyarai. A férfi nem várta meg, hogy a kutya ásít, üvölt, vagy csak döbbenetében tátotta el a száját, a következő pillanatban az evolúció és a genetikus átörökítés tökéletes példáját adva már fent volt a fán. – Keresem a magaslatot, várj egy kicsit! – magyarázta közben. A keze megcsúszott, de nem esett rá a fa alatt eddigre már ott acsarkodó kutyafélére, ellenben beverte az eddig ép térdét is, lehorzsolta a tenyerét, és végül csak megkapaszkodott a magasban.

– Baj van? – értetlenkedett Mitzuki, aki ebből semmit sem látott, de a férfi hangszínéből úgy ítélte, valami gond adódhatott a másik oldalon.

– Semmi, csak átmeneti nehézségek, de nem komoly – kapaszkodott még feljebb a férfi, és egy villás ágban végül sikerült stabilizálnia a helyzetét. – Tehát, visszatérve a közös problémánkra: én keresek egy magaslatot, és szétnézek. Te azt mondod, teljes sötétben vagy, igaz?

– Igen – válaszolta kötelességtudóan Mitzuki. Közben a fa alatt már három, azaz három darab, kutya alkatú, zsemleszínű vadállat gyűlt össze, és fogukat mutogatva bámulták a férfit, nagyjából olyan tekintettel, ahogy egy éhes ember bámulja a tányéron elé tett, ínyenc fogást, amibe hamarosan beleharaphat. A férfi legalábbis csekély természettudományos ismereteire támaszkodva így értelmezte a kutyák tekintetében csillogó lelkesedést.

– Akkor először is, kezd el szisztematikusan átvizsgálni a fülkédben lévő tárgyakat! – magyarázta azért ennek ellenére higgadtan, és körbenézett a fa tetejéről. Innen, a magasból tényleg messzire lehetett látni.

– Minek? Mit keressek?

– Semmit se keress. Persze lehet, hogy van valami hasznos is ott, az viszont biztos, hogy a szisztematikus munka segít elkerülni a pánikot – magyarázta, és a bár sehol nem látott repülőgéproncsot, sem égre szálló füstöt, de észrevett egy fémes oszlopfélét a távolban. És vajon a tetején tényleg egy kék zászló leng, vagy csak a szeme káprázik? – A keresés mellé pedig énekelj! Az éneklés is oldja a stresszt.

– Nem vagyok stresszben!

– Egyelőre. De ha pár órát ülsz még tétlenül a néma sötétben, akkor majd leszel. Én meg nem azért fogok egy egész napot kutyagolni ebben a rohadt melegben, hogy megmentsek egy idegroncs nőt – közölte a férfi, majd elégedett vigyorra húzta a száját. Az ott, a távolban egy vészhelyzet-pont lesz. Itt, a határ közelében még van belőlük egy csomó. Ott lesz víz, és talán még más, hasznos apróságok is.

– Akkor milyen nőt szeretnél megmenteni? – kérdezett vissza közben rövid megfontolás után Mitzuki enyhén elmélyített hanggal, és a férfi erősebben megkapaszkodott a fában, hogy le ne essen. Ez egy harmadik hang volt, illetve egyértelműen ugyanaz, mint ez előző kettő, és mégis! Ehhez a hanghoz könnyen hozzá tudott képzelni egy mesés szempárt és érzéki ajkakat. Meg a teljes Káma Szutrát.

– Ezt, a háromból ezt az utóbbi nőt szeretném megmenteni – felelte habozás nélkül. – A kislány nem érdekel, az a szótagolva beszélő ideggyógyász sem, de ez a harmadik, ebben látok fantáziát! Szóval pakolj, dalolj, én meg megyek. Ugyan van itt még pár apróbb problémám, de seperc alatt megoldom, és megyek!

– Várlak – suttogta Mitzuki érzékien, és azonnal bontotta a vonalat. Aztán csak feküdt halványan mosolyogva a sötétben. Hiába, néha a legegyszerűbb trükkök a leghatásosabbak!

A férfi, aki pedig nem volt John, nem volt Smith, és saját megérzése szerint nem volt épelméjű sem, nagyot sóhajtva a szemébe nézett a fa alatt várakozó három kutyának.