XLV.

Sid lassan ébredezett. Hideg van, ez volt az első érzete, a második pedig hogy sötét. Aztán rászakadt a teljes valóság, mely szerint egy atombunkerben eltemetve fekszik, mélyen a föld alatt, teljes tehetetlenségre kárhoztatva még legalább két hétig. Bele fog pusztulni!

Az utolsó pillanatig reménykedett, hogy valami csak közbejön, és megúszhatja. Eddigi életében majdnem mindig közbejött neki valami, aminek a segítségével elkerülhette a nagyon rossz dolgokat. Most is bízott, még akkor is, amikor Mitzuki vállába kapaszkodva begyalogolt ebbe a betonkoporsóba.

Erről viszont eszébe jutott a lány, akinek a légzését most is hallotta maga mellől.

– Történt valami? – kérdezte, hogy a hangját is hallja.

– Semmi. Aludj nyugodtan.

– Most ébredtem.

– Akkor pihenj!

– Nem vagyok fáradt – dörzsölte meg a karját Sid. Fázott.

– Kéred a takarót? – ajánlotta fel a Mitzuki azonnal. Egyetlen, vékony takarójukba burkolódzva, felhúzott lábakkal ült a falnak dőlve. A férfi tőle egy karnyújtásnyira feküdt a hátán, a csupasz betonon, feje alatt a hátizsákkal.

– Nem kérem.

– Pedig nagyon hideg van. Maximum huszonöt fok.

– Huszonkettő egész három tized – hívta elő Sid egy pillanatra a direktlinkjéből az adatot. A karjára csatolt Geiger-Müllerben volt hőmérő is.

– Tényleg odaadom a takarót, ha fázol.

– Nem kell. Legalább addig is történik valami, amíg megfagyok. Hány ezer éve dekkolunk itt?

Te is látod az órát, akarta mondani Mitzuki, aztán inkább megmondta:

– Nagyjából tizenkét órával ezelőtt kezdtük el az ereszkedést a szellőzőaknában.

– Akkor odakint már nyilván tombol a vihar.

– Nyilván – sóhajtott a lány, aztán hallotta, hogy a másik felkönyököl, és motoz valamivel. Szúrós szag csapott az orrába. – Pfuj, mi ez a büdös?

– Vodka – állapította meg Sid, miután meghúzta az üveget.

– Undorító!

– Az. Osztályon aluli, csempész pancs. Josephtől többet vártam volna!

– Az alkoholfogyasztást a lehető leghatározottabban elítélem. Nagyon egészségtelen, és mellé igen gusztustalan is, úgyhogy ne merészelj mellettem berúgni!

– Nyugi! Sajnos nincs belőle annyi, hogy két hétre kiüssem magam vele – tette el gondosan az üveget Sid. Aztán figyelni kezdett, hátha hall valamit, de csak a csend ülte meg a termeket nyomasztó súllyal. – Perceken belül belehalok ebbe a nagy némaságba!

– Ha van kedved, beszélgethetünk. Mondjuk Alice Springs-ről. Miért kellett eljönnöd onnan?

– Amiért mindenhonnan máshonnan is – sóhajtott Sid. – És te miért mentél oda, kínai létedre?

– Japán vagyok. Neked meg semmi bajod, ugyanúgy terelsz, mint mindig – torkolta le a lány, és elhallgatott. Megint eltelt pár perc.

– Azért még beszélgethetünk – vetette fel a férfi.

– Persze. De akkor válassz témát te!

– Milyen színű a bugyid?

– Tényleg ez érdekel téged a leginkább ebben a pillanatban?

– Persze! Mi más érdekelne? Szeretném plasztikusan elképzelni azt a pillanatot, amikor végre leszedhetem rólad. Mondjuk, mi lenne, ha úgy csinálnánk, hogy...

– Magadban arról fantáziálsz, amiről csak akarsz, de ilyesmikről nem akarok veled beszélgetni! Hagyd abba, mielőtt leütlek!

– Mit hagyjak abba? Nem csinálunk semmit, de abszolút semmit! – morogta, és összekulcsolta a kezét a tarkója alá, aztán csak nézte a sötétséget, és a gondolatai tovább szaladtak. – Gondolod, hogy vannak itt skorpiók?

Mitzuki nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.

– Sid, kérlek, itt és most nem ez a túlélésre vezető stratégia!

– Hanem?

– Csendben ülni, és várni.

– Mire?

– Semmire. Csak figyelni a neszeket. Figyelni a huzatot. Elképzelni magad, mint egy kis pontot, egy nagy betonbunker belsejében. Érezni, hogy része vagy az egésznek, és az egész a te részed. Érezni, hogy minden, ami itt történik, veled történik. Te magad vagy a huzat, benned szól minden apró nesz. Figyelni minden részletre, és közben egységében látni az egészet. Észrevenni a szimmetriát, a ritmust, a rendet, ami mindenben megvan – magyarázta Mitzuki egyre halkabb, suttogóbb hangon, hogy Sid beleborzongott. Persze lehet, hogy csak a hideg miatt. A lány pedig folytatta, csendesen, talán nem is neki, hanem mindössze magának. – És ha idáig eljutottál, ha már együtt lélegzel a széllel, ha együtt lapulsz az árnyékkal, ha tényleg megtaláltad a harmóniát, akkor keresni azt a másikat, aki megtöri ezt. Aki nem illik bele a csendbe. Aki nem a te részed, de nem is sötétségé, aki tőled független akarattal létezik. Aki itt lapul, valahol, és rád vadászik. Akinek minden lépése, minden lélegzete, minden gondolta megtöri a harmóniát. És ha ez is megvan, ha megtaláltad, akkor már nem ő vadászik rád, hanem te őrá.

– És? – kérdezett rá a férfi, ahogy a lány hangja elhalt, és világossá vált, hogy nem fogja folytatni. – Utána?

– Utána? Utána megölöd. Ennyi – sóhajtott Mitzuki, majd keserűen megrázta a fejét. – Sajnálom Sid, ennyi vagyok! Három éve igyekszem túllépni az árnyékomon, de egyelőre nem megy!

– Jól haladsz, te selejtes bérgyilkos – biztatta Sid, aztán kicsit elgondolkodott. – Tehát szerinted itt, a bunkerben senki sem lesz képes észrevétlenül rajtunk ütni.

– Persze hogy nem – mosolyodott el Mitzuki. – Észre fogjuk venni, ha valaki jön. Már csak a fényt észreveszed, hiszen itt most sötétben vagyunk, ugye?

– Igen, sötétben vagyunk. De aki jön, az is jöhet fény nélkül. Ha van egy beépített szenzora, vagy akár csak egy éjjellátó-, esetleg infraszemüvege.

– Sötétben jöhet, de csendben nem. A talaj koszos, nyers beton, még mezítláb is óhatatlanul zajt üt néha. A termek pedig üresek és nagyok, azaz a legkisebb zaj is nagy visszhangot vet. Akárki jön, akármilyen ügyesen lopakodik, akkor is meghalljuk. Ha csendben vagyunk.

– Tehát akkor ez lenne a túlélésre vezető stratégia? Mozdulatlanul, csendben ülünk a sötétben két hétig?

– Igen. És mielőtt elkezdenél fanyalogni, ez egy roppant kellemes terv. Sokkal jobb, mint kutyagolni a melegben, vagy mondjuk megveretni magunkat négy olasz kombifegyveressel.

– Már biztosan nincsenek négyen – mélázott el Sid.

– Miért?

– Mert odadobtam közéjük kétmilliót, és kevesek voltak hozzá, hogy ép ésszel kezeljenek ennyi pénzt – felelte fáradtan, mire Mitzuki elgondolkodott egy kicsit.

– Ezt most hogyan érted? Volt nálad egy idkártya, pénzzel?

– Nem, csak egy igazoló panel egy számlához. Azon meg volt kétmillióm.

A lány elismerően bólintott.

– Kétmillió angol-egyiptomi font, az már szép pénz!

– Az is szép, de ez kanadai dollár volt – vallotta meg Sid, mire Mitzuki egy pillanatra nem kapott levegőt.

– Neked volt kétmillió kanadai dollárod?

– Hát, igazából három, de aztán jött egy rossz széria a ruletten. Úgyhogy csak kettő maradt, és az olaszok azt is elvitték. Mindegy, majd lesz másik!

Mitzuki kicsit habozott, hogy erre mit is mondjon.

– Tetszik ez a hozzáállás! – döntött végül.

– Ez csak pénz, jön és megy. Nem szabad túl görcsösen ragaszkodni hozzá, mert megárt.

– Például megölnek érte a haverjaid, mint ahogy ez az olaszokkal történt. Ha mindent jól értettem, mert te már megint ködösítesz.

– Jól értetted. Pont így történt – bólintott rá Sid, mire rövid csend borult rájuk.

– Tuti, hogy szívatsz! – összegezte végül a véleményét Mitzuki. – Ebből a sztoriból egy szó sem igaz.

– Akár – hagyta rá Sid, aztán megint várt pár pillanatot. – Sötét van.

– Nekem panaszkodsz? Én már napok óta sötétben vagyok.

– Az a te otthonos, privát, saját sötétséged – morogta Sid, aztán csak sóhajtott egyet. – Bocs, ez nem volt szép. De tényleg idegesít ez a nagy semmi itt körülöttünk.

– Mondom, hogy figyelj rá rendesen, és ki fog derülni, hogy ez a semmi nagyon sok mindent rejt.

– Végül is, egy próbát megér – vélte Sid, és valóban elkezdett figyelni. Leginkább a saját vérének a zúgását hallotta a fülében. Mást semmit.

Aztán kicsit később ő is hallotta a lövést. Nem lehetett nem meghallani. Mitzuki ugyan ezzel együtt sem reagált rá, csak mozdulatlanul, térdét átkarolva támaszkodott tovább a falnak, de Sid már a csattanás pillanatában felült. Ott most történt valami! Valami, amiből akár hasznot is húzhatnának! Vagy legalább megnézhetnék. Végiggondolta, mit szólna az ötlethez Mitzuki.

– Tehát nagy baromság lenne odamenni, igaz? – sóhajtott végül.

– Igen.

– De...

– Nincs de, Sid! Nem ránk lőttek, nem a mi bajunk, nem a mi ügyünk. Maradjunk távol, és akkor nem keveredhetünk bajba.

– Hülyeség. Már régen bajba keveredtünk, én legalábbis bajnak érzem, hogy egy betonkoporsóban kell feküdnöm heteken át. De ott emberek vannak, problémákkal és konfliktusokkal. Kihasználható emberek! Gondolj bele, szerezhetünk fényt!

– Nekem nem.

– Add ide a takarót, fázom! – felelte erre, mire Mitzuki már mozdult is, hogy odaadja, aztán észbe kapott.

– Oké, értem. Tényleg kényelmesebbé tehetnénk a helyzetünket. Megér ez annyit, hogy esetleg belehalunk?

– Nekem igen.

– Neked sem. Te egyszerűen nem hiszed el, hogy belehalhatunk.

– Oké, igazad van. Hagyjuk azt a rohadt lövést! – törődött bele a férfi. – De a takarót add ide egy kicsit. Tényleg hideg van.

Mitzuki odaadta, és Sid hallotta, hogy a lány feláll, nyújtózkodik, mozog egy keveset. Tuti fehér a bugyija. Fazonjában egyszerű, de anyagában drága. És vajon elég lesz rá ez a két hét, hogy leszedje róla? Ha még ez sem jön össze, akkor tényleg bele fog pusztulni a tétlenségbe!

Belecsavarta magát a takaróba, és minden erejével megpróbált elaludni. Azzal is telik az idő.