LX.

Takamura már két órát fecsérelt el arra, hogy az őt kergető helyi csavargók nyomában járt, és figyelte, hogy kit zavarnak fel. Az idegenek zárt csoportban mozogtak, rendes elő- és utóvéddel, ráadásul ismerték a terepet, és szisztematikusan nézték át. Ezért döntött úgy, hogy a nyomukba ered. Ott osont mögöttük, néha alig tíz, tizenöt méterrel lemaradva, és figyelt. Bízott benne, hogy felhajtják neki Mitzukit. De ahogy telt az idő, egyre biztosabb lett benne, hogy ez nem fog megtörténni.

Túl zajosak, túl otrombák. Mitzuki nyilván messziről észreveszi őket, és lesz ideje biztonságban kitérni előlük. Ez a társaság tehát ezen a módon haszontalan a számára. Vajon bármi másban a hasznára lehetnek-e? Kétséges, ha pedig nem, akkor a legegyszerűbb lenne megölni őket, hogy véletlenül se zavarják meg, míg Mitzukival küzd.

Ez tűnt a legpraktikusabb megoldásnak, de aztán végül úgy döntött, ad nekik egy esélyt. Kicsit meggyorsította a lépteit, utolérte az utolsó embert, levágta, de utána nem ment tovább, hanem eltűnt az egyik oldalfolyosón. Mögötte pillanatokon belül óriási kavarodás támadt.

– Hé, mi történt?

– Mi volt ez?

Az idegenek értetlenül gyűltek halott társuk köré, és az egyik elkövette azt a hibát, hogy kicsit távolabb maradt, talán nem akarta látni a holttestet. Takamura mögé osont, őt is megölte, és megint eltűnt, még mielőtt a csavargók észbe kaphattak volna.

– Mi a fene folyik itt? – üvöltötte Greg, amikor a második embere is összecsuklott, Takamura pedig megválaszolt neki a sötétből.

– Én üzentem nektek a századoson keresztül.

Vagy tucatnyi golyó csapódott be azonnal a folyosóba, ahonnan szólt, de akkor már nem volt ott.

– Megmondtam, hogy mindenkit megölök, aki nem adja meg magát.

És még mindig volt pár ostoba, aki odalőtt, ahonnan beszélt. Persze elkéstek.

– Aki most leteszi a fegyvert, az életben maradhat.

– Ide figyelj, te rohadt kínai, mi aztán soha... – üvöltötte Greg, de a mellette álló Grísa, a legjobb barátja, jobbkeze és bizalmasa ebben a pillanatban fejbe vágta a puskatussal.

– Megadjuk magunkat! – kiáltotta közben hangosan, és másodszor is ütött, mert elsőre nem tört be Greg koponyája, és az exnorvég szerette tisztán intézni az ügyeit. – Én vagyok a csapat vezetője, és megadjuk magunkat!

A mellette állók döbbenten bámultak rá, mire vállat vont.

– Beteg volt – sziszegte. – Beteg és ostoba. Így jobb lesz! – magyarázta, mire megértő bólintásokat kapott válaszul, hát megerősítve pozíciójában és igazában, ismét megemelte a hangját. – Megadjuk magunkat! Semmi mást nem akarunk, mint élve, épségben kijutni innen!

– Jó – felelte Takamura, és ekkor már nem kapott lövéseket válaszul. – Rendben. Amíg azt teszitek, amit parancsolok, addig én nem bántalak titeket, erre a szavamat adom – ígérte, mert ennyit megtehetett. – Most tegyétek le a fegyvereket, és menjetek előre a következő teremig.

Az idegenek kicsit tétováztak, de aztán Grísa letette a földre a fegyverét, majd elindult, a társai pedig követték. Összesen már csak öten voltak, szakadt ruhában, immár fegyvertelenül, ahogy összegyűltek a teremben.

Takamura a sötétből mérte fel őket. Senkik. Ezek még az idegenek között is a legalsó kaszt, hontalan és civilizálatlan vademberek. Semmire sem alkalmasak, még meghalni is kevesek. Ennek ellenére azért elsőnek megnézte az otthagyott fegyvereiket. Nem értett a lőfegyverekhez, de ahhoz, hogy valamit nyers erővel tönkretegyen, nem is kellett érteni hozzá. Szépen egymás után meghajlította a fegyverek csövét. Aztán kiment az emberek közé.

Nyugodt, kimért lépésekkel. Azok első ijedtségükben elhátráltak előle, csak egyikük maradt elöl, nyilván az imént hallott vezető. A másodjára hallott vezető, mert valakinek a holttestét ott látta a fegyverek között az imént, bevert fejjel. Az lehetett, aki elsőnek szólt, és a halálig nyilván ő volt a főnök. Hiába, söpredék!

– Nem akarok tőletek sokat, mert látom, hogy képtelenek vagytok bármit is rendesen megcsinálni – állt eléjük az oldalára kötött kardon tartva a kezét. – Én azért vagyok itt, hogy megöljek egy nőt. A neve Nagasawa Mitzuki. Más nem érdekel, ha nem álltok az utamba, akkor nem bántalak titeket.

– Ez rendben... – felelt volna Grísa, de kíméletlenül a szavába vágott:

– Nem mondtam, hogy beszélhetsz! – ordított rá, majd ismét csendesen, kimért hangon folytatta: – Amit mondok, ahhoz nem kell a ti beleegyezésetek. Az úgy lesz! Meg fogom ölni Nagasawa Mitzukit, és aki ebben megakadályoz azzal, hogy ő öli meg helyettem, az nem jut ki innen élve. Értitek, vagy magyarázzam tovább? Most beszélhetsz – tette még hozzá.

– Értjük – biccentett Grísa, és nyelt egy nagyot. Érteni értette, csak épp nem tetszett neki, mint ahogy ez az egész szituáció, meg kifejezetten ez a furcsa kínai sem tetszett neki. De nem érezte okos ötletnek, hogy ezt megemlítse.

– Jó. Bántani nem bánthatjátok Nagasawa Mitzukit, de ha képesek vagytok rá, elhozhatjátok nekem – folytatta Takamura. Persze, kész csoda lenne, ha ezeknek a senkiknek sikerülne élve elfogniuk Mitzukit, de semmit sem kockáztatott azzal, hogy felajánlotta nekik a lehetőséget. Még ezeknek a lehetetlenül keveset érő embereknek is lehet egyszer az életben oly végtelen szerencséjük, hogy elfognak élve egy ronint, aki egykor az otosan második legjobb szamurája volt. És ha nem is fogják el, lehet, hogy megzavarják valamelyest, hogy könnyebb préda lesz neki.

– Ha elhozzátok nekem, akkor jutalmat adok – erősítette meg az ajánlatát. – Mennyi pénzt tudsz elképzelni?

– Egy ezrest – felelte Grísa, habozás nélkül. – Ezer angol-egyiptomi fontot.

– Jó. Legyen annyi. Ezer fontot adok, ha elhozzátok nekem Nagasawa Mitzukit épen, és meghaltok, ha véletlenül megölitek közben. És akkor is meghaltok, ha végtelen ostobaságotokban átállnátok mellé. Nézzétek meg jól, hogy mi történt a társaitokkal, nehogy azt higgyétek, a szavamnak nincs súlya! Világos?

– Igen.

– Jó. Van-e kérdésed?

– Nincs.

– Akkor most menjetek vissza a halottasokhoz, vigyétek el őket a vackotokba! – bökött a fejével abba az irányba, ahol a tetemek hevertek. – Aztán tegyétek a dolgotokat, és többet ne zavarjatok meg, mert még egyszer nem leszek annyira nagyvonalú, hogy csak kettőt ölök meg közületek. Most mehettek!

Az emberek előbb óvatosan, végig ránézve, majd egyre sietősebb léptekkel takarodtak vissza a folyosóba, ahonnan jöttek. Pár pillanatig még figyelte őket, majd sarkon fordult, és eltűnt a sötétségben, de azok még hosszan nem hitték el, hogy elment, hát némán összeszedték a fegyvereiket meg a három halottat, és elindultak visszafelé.

– Gondolod, már nem figyel? – kérdezte egyikük pár sarok után, de Grísa csak jó öt perccel később döntött úgy, hogy nyilván.

– Gondolom, már elment, hisz hallottad, dolga van.

Szavaira a társai azonnal elejtették az addig hurcolt hullákat, és megvizsgálták a fegyvereiket. De azok második, alaposabb ránézésre is tönkrementek.

– A rohadt kínai, hogy...

– Kuss! – vágta el a hosszúnak ígérkező káromkodást Grísa. – Lehet, hogy nincs itt, és nem hallja, de akkor is kár a gőzért! Attól, hogy szidod, nem lesz jobb. Inkább beszéljük meg normálisan, hogy mi legyen.

– Öljük meg! – javasolta valaki azonnal, de őt letorkolta.

– Persze! Az imént is azt próbáltuk, aztán láttad, mi lett belőle! Eszembe sincs még egyszer belekötni, úgy meg pláne nem, hogy ő sem akar minket bántani. Inkább tegyünk úgy, mintha nem is létezne.

– De azt a nőt megígérted neki – vetette a szemére valaki más, ám az exnorvég csak rázta a fejét.

– Nem ígértem. Ő ígért egy ezrest, ha elhozzuk neki.

– Miért egy ezrest kértél, amikor egyszer már ajánlott négyet?

– Mert ez a kínai nem az a kínai, akivel előtte beszéltünk. Teljesen más a hangja – magyarázta Grísa, és ez a pont neki sem volt teljesen világos, de nem akarta bevallani a többieknek, hát gyorsan tovább lépett. – A kérdés tehát az, hogy mit csináljunk. Húzzunk vissza a terembe, ahol táborozunk, és kushadjunk, míg ki lehet menni a szabadba, vagy keressük meg azt a nőt – kérdezte, és ehhez szinte mindenkinek volt megjegyzése:

– Legalább két hét, míg kimehetünk a felszínre. Közben akár hajkurászhatjuk ezt a nőt is, időnk van.

– Időnk is, meg helyismeretünk is. Nem tűnik nehéznek megtalálni.

– Ja, a kínait is megtaláltuk, aztán mi lett belőle. Nem veszélyes ez?

– Csak megkeresni biztos nem veszélyes – válaszolta meg a kérdést Grísa. – Elfogni már lehet, hogy az, de ezt elég lesz akkor eldöntenünk, ha megtaláltuk. Akkor még mindig visszakozhatunk. Végül is, van nálunk fogságban egy százados, az is ér valamennyit. De ha mégis úgy döntünk, hogy nekimegyünk ennek a nőnek is, akkor az szerintem könnyű ezer font. Végül is, sokan leszünk egy ellen, ez nem hangzik rosszul.

– De már nincsenek fegyvereinek!

– Nincsenek lőfegyvereink, de azért ha feltúrjuk a csomagokat, elő fog ott kerülni pár apróság! – gondolt Grísa a rakétavetőre.

Így hát abban maradtak, hogy visszamennek a táborukhoz, kicsit pihennek, összeszedik magukat, és közben pedig megbeszélik, hogy esetleg elindítsák-e a hajtóvadászatot, immár egy ismeretlen nő ellen.

– A hullákat tényleg elvigyük, ahogy a kínai mondta? – kérdezte valaki induláskor, mire Grísa megrázta a fejét.

– Minek? Majd elviszik a kutyák! – legyintett, és a többiek helyeslően bólogattak.

Tehát a halottakat, köztük a betört fejű Greget hátrahagyták a kutyáknak.