XXVI.

Rosa erőltetett tempót diktált, hogy még nappal utolérjék Harry Nightot, alias Gerald Greent. Sötétben elvesztették volna a nyomait, de így, világosban nem volt nehéz követni a fickót. Rosa nagyjából tudta az irányt, hogy merről jöttek, és négy ember azért látható csapást jár a szavanna száraz füvébe. Könnyen elérték azt a helyet, ahol az a véletlenül arra járó francia gép megszórta őket golyókkal, de onnan kicsit nehezebben ment.

Csatárláncban szétszóródva keresték a pasas nyomait, és egy ideig nagyon lassan haladtak, de aztán csak egyenesbe álltak a nyomok, és meg tudta határozni az irányt, amerre a férfi haladt.

– Vissza akarsz menni a lezuhant siklónkhoz? – morogta csodálkozva az orra alá, a lapmonitorján méregetve az irányt és a távolságokat. Otthagytunk valami értékeset, vagy csak arra gondolsz, ott lesz víz és élelem?

– Jó tipp, hogy visszament a siklóhoz, elvégre, hova a fenébe mehetne ezen a szavannán? – jegyezte meg a mellette gyalogló Ricardo, aki gépkezével könnyedén hozta a ládát is, aztán még el is vigyorodott. – Donna Rosa, te nemcsak gyönyörű vagy, de olyan okos is! Biztosan könnyen olvasol a gondolataiban!

– Állj le marha! Amit arról a Gerald Greenről tudok, az alapján az édesanyja sem tudná követni a gondolatait!

– Miért, ki a fickó?

– Két éve csinált balhét Új-Algírban – szólt közbe a mellettük kutyagoló Lez.

– A kaszinóban – fűzte hozzá Rosa. – Azt mondták, csalt. Úgy vitték el a játékasztal mellől. Nagy botrány volt, mindenki erről beszélt, aztán a pasas valahogy tisztázta magát. És amikor sikerült bebizonyítania, hogy tisztességes, visszaadta a teljes nyereményt. Csak úgy, virtusból.

– A legszebb az egészben – vette vissza a szót Lez –, hogy rá egy nappal feltörték a kaszinó trezorját, és elvittek mindent. Senkinek fogalma sincs róla, ki tette, semmi nyom nem maradt utána. De az a pletyka terjed el, hogy Gerald Green volt. Csinált valami dupla csavart, visszaadott valami aranyba öntött technikai szart, ami belülről segített neki kinyitni a széfet.

– Ez elég nyakatekerten hangzik – vélte Ricardo.

– Aha. Én sem hiszem, hogy igaz, csak egy pletyka. De azóta őt keresi a tulaj a pénzéért.

– Mennyi pénzről van szó?

– Rengetegről! – kacagta el magát Rosa.

– És mi most ennek a rengeteg pénznek a nyomában járunk?

– Aha.

– És ha meglesz, le fogjuk adni?

A kérdést csend követte, Rosa maga is sokat gondolkodott már rajta.

– Előbb legyen meg a pénz. Aztán majd legyilkoljuk egymást érte! – vette el a kérdés élét tréfával, de már nem volt kedve nevetni. Sok pénzről van szó, nagyon sokról! A túl sok pénz pedig elveszi az emberek eszét.

Komoran vezette csapatát, immár nem törődve a nyomokkal, egészen addig, meg el nem érték a siklójuk roncsait. Akkor már sötét volt. Óvatosan közelítették meg, négy oldalról, de feleslegesen strapálták magukat. Nem volt ott senki.

– Oké, itt alszunk, aztán reggel majd megnézzük, merre ment tovább! – adta ki a parancsot, és aztán maga is ledőlt a sikló forró fémpadlójára aludni.

Már majdnem elszundított, amikor Ricardo mellé hevert.

– Találtam egy sört, Donna Rosa! – suttogta csendesen, és mutatta is a zsákmányt.

– Hol?

– Csak úgy, a padlón, hátul. Bénák voltunk, hogy induláskor nem vettük észre!

– Ennyire még ti sem lehettetek bénák! – morogta Rosa, és nem értette. Tehát itt járt a fickó, ez oké, de itt hagyott egy sört? Ez vagy csapda, vagy azért hagyta itt, mert nem tudta elvinni. Mondjuk, valakik megzavarták. Ennyi pénzre nyilván mások is vadásznak!

– Mindegy – vont vállat Ricardo. – Már ezért megérte visszajönni. Kérsz belőle, Donna Rosa?

– Nem. Idd meg nyugodtan egyedül, de ha többiek észreveszik, én hagyni fogom, hogy lelőjenek!

– Duma, Donna Rosa – mosolyodott el a félkarú férfi, és aztán mégsem bontotta meg az italt, csak lefeküdt aludni.

Felettük a sikló roncsa egy ideig eltakarta előlük a holdat, de aztán az tovább gördült az égen, hideg fénybe vonta az alvó fegyvereseket.