XXVII.

A férfi, aki egy alkalommal, félig eszméletlen állapotban bevallotta, hogy Sidnek hívják, arra tért magához, hogy valaki gyöngéden törölgeti az arcát egy nedves kendővel. Mitzuki kiszabadult, ez volt az első gondolata, mert senki másról ezen a kerek világon nem tudta elképzelni, hogy hasonló kedvességgel viseltetik iránta. Reménykedve nyitotta ki a szemét, és közvetlen közelről belenézhetett egy vadkutya szájába, aki éppen arcon nyalta.

– Még élek – közölte az ebbel szemrehányóan.

A kutya pár lépést hátrált, még a fejét is lehajtotta egy kicsit, mintha szégyellné tévedését, vagy mohóságát, hogy bele akart kóstolni valakibe, aki még nem halt meg teljesen. Ahogy a férfi fel tudta mérni, egy szerfelett boldog, kiegyensúlyozott, elégedett kutya volt. Mint aki nemrég rettenetesen jóllakott. Az alkonyi fényekben is látszott, hogy még véres a szája széle. Tehát a németek és a franciák a várakozásán felüli alapossággal intézték el egymást, vélte a férfi, és nem akarta tudni a részleteket.

Inkább felmérte, hogy mozog-e a keze, majd mikor úgy találta, ezzel nem lesz gond, benyúlt a zsebébe, és elővette a fájdalomcsillapító tablettákat. Lám, lám, milyen mázli, hogy ennyire előrelátó volt! Vajon hányan vannak, akik gondosan bekészítik maguknak a gyógyszert, mielőtt kiugranak egy nyolc méter magasan repülő siklóból? Gondolatban vállon veregette magát, miközben elrágcsált két tablettát. Aztán egy harmadikat is. Tíz perc múlva fel tudott ülni.

Húsz perc múlva felállt, és elindult a roncs felé. A fájdalomcsillapító hatott, a lába működött, a többi nem érdekelte. Meg se nézte, vajon hol és mennyire sérült meg, melyik csontja tört vagy repedt el. Hisz még él, még képes járni, azaz pokoli mázlista, és kész!

Elérte a roncsot, és végigjárta. Megtalálta a VIP-fülkét, a lezárt ajtóval.

– Mitzuki? – szólította meg a lányt direktlinken, de nem jött létre a kapcsolat. Pedig nem ment el, hisz az ajtó zárva. Azaz vagy alszik, és akkor csak pihenjen, vagy meghalt, de erről egyelőre nem akart bizonyosságot szerezni. Inkább végigjárta még egyszer a roncsot.

Közben teljesen besötétedett, csak a majdnem teli hold világított, kísérteties, ezüst fénnyel. Még szerencse, hogy itt-ott a falait is elvitték ennek a gépnek, így legalább látok, gondolta, és alaposan átkutatta a repülőt. Sajnos akik kirabolták, azok is alaposak voltak, nagyon alaposak. Nem volt benne már semmi. Még a műszereket is kiszerelték, sőt néhol a vezetékeket is felszedték.

Csak egy hátizsákot talált a roncs mellett. Víz volt benne, lezárt zacskókban valami szárazkaja, és egy tartalék golyós tár, kombifegyverhez. Nyilván az egyik francia hagyta itt. Ők kirohantak, amikor észrevették Joseph siklóját közeledni, és ezek szerint már nem tudtak visszajönni. Nem kellett nagy fantázia, hogy kitalálja, miért.

A férfi kipislantott a fal egyik kiszerelt részén keresztül, az égnek meredő fémbordák között. A holdfényben most is jól látszott két ülő kutya árnyéka, akik nyilván érdeklődve figyelték az embert, aki a roncsból nézte őket. Ennyit a franciákról, vélte, majd ivott és evett egy keveset. A tárhoz nem nyúlt, mivel fegyver nem volt hozzá.

Aztán visszament a VIP-fülkéhez. Bekopogott a zárt ajtón, és mellé direktlinken is hívta a lányt.

– Mitzuki!

– Hol vagy, Sid?

A férfi, aki minden névre hallgatott, erre a megszólításra egy pillanatra megtorpant, mert nagyon régen hallotta utoljára.

– Itt vagyok az ajtó előtt.

– Bealkonyult, és magadhoz tértél?

– Igen. Teljesen sötét van.

– Itt is – mosolyodott el gúnyosan Mitzuki, majd megdörzsölte az arcát, és átmozgatta a vállát. Kényelmetlen a csupasz padlón aludni, és már két napja nem mozgott semmit, csak várt. Most végre kimehet. Ki egy félig radioaktív szavannára, ahol túl erősen tűz a nap, ahol nincs víz, ellenben vannak vadkutyák, továbbá egy csomó fegyveres kereng a környéken, és mind rájuk vadászik, ahogy pár órája megbeszélték a férfival. Soha, semmire sem vágyott még úgy, mint hogy végre kimehessen erre a bizonyos szavannára! – Jól vagy? Súlyosak a sérüléseid?

– Semmi komoly. Múló agyrázkódás, zúzódások, de úgy tippelek, semmi sem tört el odabent. Mázlista vagyok, már mondtam.

– Én is mázlista vagyok, hogy segíteni akarsz nekem. Nyisd ki az ajtót!

– Hát, ez nem lesz olyan egyszerű – sóhajtott a férfi, és háttal kényelmesen nekidőlt az ajtónak, még a kezét is zsebre vágta. Ezt most óvatosan kell elmagyaráznia, hogy Mitzuki ne akadjon ki túlzottan.

– Nehogy azt merd mondani, hogy képtelen vagy rá!

– Képes vagyok rá. Minden ajtót ki tudok nyitni! – húzta ki magát sértett büszkeséggel.

– Akkor rajta, törd be!

– Azt mondtam, hogy ki tudom nyitni, nem pedig betörni. Ez egy jól megcsinált VIP-fülke. Örülj neki, mert ha nem az lenne, veled együtt pozdorjává zúzódott volna a földet éréskor. Viszont éppen ezért nem lehet csak úgy szétverni az ajtaját. Azt mondod, a franciák rálőttek, és én itt látok is pár karcolást – kapargatta meg a körmével az ajtó egyik pontját, ahol valóban érződött valami bemélyedés. – De csak azért látom őket, mert jó a szemem. Szétlőni kézifegyverrel ezt az ajtót nem lehet.

– Tehát? – kérdezte élesen Mitzuki, és hideg félelem szorította össze a szívét. Felállt, két tenyerével nekitámaszkodott az ajtónak, egy pillanatra még a homlokát is ráfektette. Az nem lehet, hogy most, az utolsó pillanatban jöjjön közbe valami! – Ha nem lehet szétlőni, mit tervezel? – nézett ismét szembe a sötétséggel.

– Valami ipari hidegvágóval fel lehetne szeletelni, de az, talán mondanom se kell, nincs ezer kilométeres körzetünkben. Erővel ezt az ajtót nem tudom kinyitni.

– Ehelyett? – folytatta Mitzuki felelősségre vonó hangon.

– Ehelyett marad az ember esze meg a direktlinkje. Zárakban véletlenül egészen jó vagyok. Nem szeretnék referenciamunkákat mondani, de kinyitottam már néhány jól bezárt zárat, jól őrzött ajtókon. Ez itt, ami téged fogva tart, ez sem okozott volna gondot.

– De?

– De a te géped nem lezuhant, hanem lelőtték. És akik lelőtték, azok alaposan ki is rabolták. Itt most nincs semmi. Még az ajtók irányító paneljeit is kiszerelték. A téged lezáró ajtón nincs zár, amit kinyithatnék. Hiányzik a teljes nyitóelektronika.

– Akkor mit teszel? – kérdezett tovább a lány, mint egy különösen szadista hangulatban vizsgáztató tanár.

– A legegyszerűbb az lenne, ha fognék egy másik nyitópanelt, egy tetszőlegeset, és bekötném az ajtódba. Azzal már tudnám működtetni. Ha bárhol találnék egy nyitópanelt, ki tudnálak engedni.

– És hol van a legközelebbi, alkalmas nyitópanel? Jól fontold meg, mit válaszolsz, mert ha azt mondod, ezer kilométeres körzetben nincs, én puszta kézzel kitöröm ezt az ajtót, és megfojtalak!

A férfi nagyot sóhajtott.

– Van közelebb. A lezuhant siklónkban. Innen olyan három óra járásra.

– Na ne! Te most szívatsz!

– Ezzel sosem szívatnálak, én tizenhat éves kínai csodám!

– Japán vagyok! – csattant fel Mitzuki, és most világosan érződött, hogy nagyon dühös. – Te meg tényleg elmebeteg! Átvágsz a fél világon, gyalog, miközben lőnek rád, ütnek és vernek, nincs vized, se kajád, napokon át üldöznek a vad szavannán a legkülönfélébb bűnözők, és mindezt csak azért, hogy mikor ideérsz, akkor rájöjj, hogy nincs nálad nyitókártya, és elindulhass vissza?

– Nem egy vacak kártya hiányzik, hanem a komplett nyitópanel!

– Előre kellett volna gondolkodnod, két, ismétlem, két lépésben, és hoznod megfelelő felszerelést az ajtónyitáshoz!

– Igazságtalanul vádolsz! – lökte el magát a férfi az ajtótól, szembefordult vele, és széles gesztusokkal kezdett magyarázni. – Honnan jutott volna eszembe, hogy hozzak egy nyitópanelt? Pont egy nyitópanelt? Azt hittem, ez egy jól felszerelt roncs, ahol majd lesz valami, amivel kifeszegetem a rád szorult ajtót. Fene hitte volna, hogy te egy felső kategóriás VIP-fülkében üldögélsz, egy vázára bontott repülőgépben! És még ha gondoltam volna is rá, hogy hozzak valami nyitóeszközt a lezuhant siklónkból, nem volt lehetőségem, mert engem onnan is elhurcoltak!

Kis csend következett.

– Oké, rendben, nem a te hibád. Állj félre! Kimegyek! – közölte Mitzuki hidegen, majd két kézre fogta a botot, mintha kard lenne, és a markolatnak kinevezett végével teljes erőből és lendületből belecsapott az ajtóba.

– Ne, Mitzuki, ez nem fog menni! – csitította odakint férfi, két tenyerét ráfektetve az ajtóra, mert a csattanást hallva el tudta képzelni, mit csinál a lány. – Hagyd abba!

Ennyi erővel a vadkutyáknak is magyarázhatott volna. Mitzuki nem figyelt rá, semmire sem figyelt, becsukta a szemét, hogy ne lássa gyűlölt börtöne gyűlölt sötétségét, és ütött. Újra és újra…

– Hagyd abba! – ismételte a férfi szemben a bezárt ajtóval, majd, hogy a lány kikapcsolta a direktlinket, már ordított: – Hagyd abba, Mitzuki, hagyd abba, csak összetöröd magad!

Még négy vagy öt csattanás hallatszott, míg Mitzuki megállt, visszakapcsolta a direktlinket.

– Hát, úgy látszik, itt fogok megdögleni! – közölte lihegve, de ezzel együtt is higgadt tárgyilagossággal.

– Amikor a benti készletekről beszéltél, az kamu volt, igaz? Kérdezett vissza hasonlóan gyakorlatias hangon a férfi.

– Persze. Nincs itt bent semmi, csak szemét és kosz.

– Meg víz. Azt mondtad, szivárog be a víz.

– Már nem – De maradt egy jókora tócsa belőle, az egyik sarkot teljesen ellepi.

– Akkor csak van egy jó hírem. Nem radioaktív. Innen még a motor hűtővizét is elvitték, de nyilván valami belső használatra szánt tartály összetört, vagy inkább valamelyik vezetéken maradt valamennyi, az csöpögött be hozzád. Még az is lehet, hogy ivóvíz, de az biztos, hogy nem radioaktív, és nyilván kórokozók sincsenek benne, ha már egy zárt rendszerben volt eddig. Persze vegyszerekkel tele lehet tolva, azaz lehet, hogy mérgező, de végső esetben megpróbálkozhatsz vele.

– Jól hangzik! Enni meg nem muszáj, semmi bajom sem lesz, a leadok pár kilócskát. Hosszú korszakok voltak az emberiség történelmében, ahol kifejezetten az extrém sovány volt a szépségideál!

– Pontosan! – mosolyodott el a férfi, megnyugodva, hogy Mitzuki megint a megszokott, gúnyos-kedves hangját használja. – Rendben, a nehezén túl van. – Én most elmegyek a lelőtt siklónkhoz, egy megfelelő panelért. Tudom, hol van, és hogy én hol vagyok hozzá képest, az egész alig hat-hét óra séta.

– Ha nem futsz bele valaki régi haragosba, aki elhurcol. Vagy jóbarátba, aki lelő.

– Kockázat mindenben van – hagyta rá a férfi. – Most, azonnal indulok, mert így, hogy tudom, hová megyek, sötétben is tudok tájékozódni, és kellemesebb ebben a langyos éjszakában sétálni, mint a tűző napon.

– Helyes! Minél hamarabb indulsz, annál hamarabb vissza!

– Így igaz – kapta fel a férfi a franciák otthagyott hátizsákját, és elindult a fekete éjszakába. – Te pedig addig ne add fel! Ha tudsz meditálni, kezdd el, ha nem tudsz, itt az ideje megtanulni! A meditáció egészséges, tisztítja a lelket, békét és nyugalmat hoz a szívbe, és közben állítólag lelassul az ember anyagcseréje. Mitzuki lerogyott a fülke oldalához, és elengedte a botot.

– Tudod, Sid, te egy nagyon jó ember vagy!

A férfi csodálkozva vonta fel a szemöldökét, ahogy lemászott a roncsból a sárga fűre.

– Ezzel a nézettel, úgy hiszem, egyedül vagy a teljes ismeretségi körömben, beleértve az anyámat is.

– Pedig jó ember vagy. Igyekszel ködösíteni meg kifogásokat találni, de sokkal jobb vagy a többségnél. Én például nem ismerek senkit rajtad kívül, aki ennyit megtenne értem, bajba került idegenért.

– Önérdekből teszem! – védekezett férfi, mintha valami gonosztettel vádolnák. – Kellesz a túlélésemhez!

– Mondom, hogy ködösítesz. Most beszéltük meg, hogy semmi túléléshez kellő készletem sincs. Se a fülkében, se azon kívül.

– Nekem nem a készletek kellenek, hanem te! A teljes hús és vér valóságodban! Nekem az az ember kell, aki szamurájkarddal legyőz négy lőfegyveres katonát, gyakorlottan játszik a hangjával, és még akkor is kitart a humorérzéke, amikor már két napja be van zárva egy sötét fülkébe.

– Egyszerűbben is mondhatnád, hogy érdekel a mellméretem – búgta válaszként Mitzuki érzékien.

– Igen, persze, az is – hagyta rá a férfi. – Ez annyira egyértelmű, hogy nem is éreztem fontosnak megemlíteni. Mert mellmérete, lássuk be, a legtöbb nőnek van, te viszont rengeteg extrával rendelkezel egy átlagnőhöz képest. Ráadásul nem olyan rég még fogadkoztál, hogy aki megmenti az életed, azt hálából elkíséred és segíted, mint becsületére kényes szamuráj. Ezért foglak megmenteni.

– Igazából a szó szoros értelmében én nem szamuráj vagyok, hanem száműzött szamuráj, azaz ronin. A roninok nem olyan kényesek ám a becsületükre!

– Most te ködösítesz. Ha jól ismertelek meg, és ha nem hazudsz pokoli ügyesen, akkor bizony jól ismertelek meg, szóval te megtartod a szavad, és eljössz velem. Vagy tán elfelejtetted, miféle kedélyes túrát tervezek, át egész Közép-Afrikán, egészen a Kalahári-övezetig? Szükségem van egy útitársra, és te alkalmas vagy rá.

– Nem ismerem Közép-Afrikát.

– Majd megismerjük együtt! És ha bejön, szép perspektívát látok a mi párosunk előtt a távoli jövőben is!

– Igen? – kérdezett vissza szkeptikusan Mitzuki.

– Persze! – mondta a férfi, és ábrándosan elnézett a holdfény árnyékolta szavanna felett. – Nyitva áll előttünk az egész világ! Mihez lenne nagyobb kedved, műkincseket rabolni Brazíliában, vagy inkább hamis személyazonossággal kicsalnád egy hiszékeny kanadai milliomos vagyonát?

– Nem is tudom, ezen még nem gondolkodtam – csodálkozott el Mitzuki, akit váratlanul ért a kérdés. – Bűnözéssel még nem próbálkoztam.

– És az orgyilkosság, az micsoda, ha nem bűnözés?

– Az nem köztörvényes, az politikai! Elvből vágtam bele, nem anyagi érdekből.

– Szerintem nincs nagy különbség, legalábbis az áldozat szempontjából nézve semmiképpen, de mindegy. Ha nem akarsz túl törvénytelen dolgokat csinálni, akkor megtehetjük, hogy egyszerűen csak végiglátogatunk és kifosztunk pár kaszinót – javasolta, és már nem is a szavanna füvet látta, hanem csillogó termeket, telis-tele balekokkal. A kép szépségéből az sem vont le semmit, hogy Mitzuki kinevette.

– Nincs neked sok józan eszed, ha most ezen gondolkodsz! De kétségkívül jó hallgatni téged. Lehet, hogy el kellene kezdenem drogozni, ha ilyen klassz dolgokat tudok hallucinálni, mint te.

– Nekem az is oké, simán belőhetjük magunkat bármivel, ha végre kijutunk innen valami civilizált helyre! Engem nagy általánosságban minden baromságba beleugrathatsz, amiben van kihívás, izgalom, vagy legalább egy női mellméret szerepel benne. Azaz a te társaságod több szempontból is be fog jönni nekem, akármit is csinálunk együtt. Szóval, ha megérkezünk a Kalahári-övezetbe, nyissunk egy súlyosan szétdrogozott éjszakával?

– Szeretnélek figyelmeztetni, hogy még be vagyok zárva. Te pedig elveid ellenére most éppen két lépéssel gondolkodsz előre.

– Á, dehogy, csak álmodozom! – sóhajtott a férfi, és hirtelen eltűnt előle a látomás, maradt a valóság. A hátizsák nehéz volt, a lába ismét kezdett fájni, és még rengeteg gyaloglás állt előtte. Bevett még egy fájdalomcsillapító tablettát, és szomorúan látta, hogy már alig féltucatnyi maradt. – Hagyjuk! Azt hiszem, kezdek ott tartani, hogy tényleg spórolnom kell az erőmmel. Kiszállok.

– Bármi van, azonnal kapcsolj vissza! Ébren leszek, és várok rád – biztosította csendesen Mitzuki, majd bontotta a kapcsolatot.

Aztán leült a sarkaira, ráborult a térdére, és majdnem elsírta magát. Aztán meg mégsem. Nem is azért nem, mert egy szamuráj, vagy akár ronin nem sír, hanem mert belegondolt, és úgy vélte, még mindig nincs miért sírnia. Sid egy oldalról tényleg csak egy elmebeteg hallucináció, ám másfelől még mindig nem adta fel, még mindig küzd, és most már elhitte neki, hogy küzdeni is fog, amíg csak él. Ki fog hozni engem innen, én pedig megtartom a szavam, és elkísérem, ahová csak kéri, szögezte le magában ünnepélyesen. Vele maradok, és vállvetve küzdök mellette, amíg csak el nem bocsát, mert ez a szamuráj útja!

Aztán, ahogy ezt elhatározta, visszatért a jelen problémáihoz. Óvatosan tapogatva megkereste a fülke sarkában álló víztócsát. Jó nagy volt. És nem radioaktív!

Amikor először rakott rendet a fülkében, talált egy négyzetes, műanyag dobozt, talán valaminek a letört borítását. Akkor megmerítette vízzel, lefedte egy másik műanyag lappal, és boldog volt, hogy legalább a mellékhelyiség problémája megoldódott. Mitzuki minden körülmények között ragaszkodott a tisztaság bizonyos fokához. Aztán, ahogy a tócsa csak nőtt, egyre jobban félt, hogy víz alatt van a repülőgépének a roncsa, ami végül kitölti a teljes fülkét, és ő megfullad. Vagy egyszerűen csak radioaktív, mint minden szabad vízfelület, és alattomosan megöli őt. Am Sid szerint nem sugárszennyezett, bár megeshet, hogy kémiai okokból mérgező.

Megérintette a vízfelületet, majd összedörzsölte az ujjait. Nem volt síkos a tapintása, tehát nem lúgos. A nyelve hegyére cseppentett egy cseppet, nem volt savanyú, tehát nem savas. Mérgező persze még mindig lehet. De ha nem iszik, akkor hamarosan meghal. Így végül ivott egy kortyot, majd várt. A direktlinkje számolta az időt. Vár negyedórát, és akkor iszik még egy kortyot. Majd újabb negyedóra múlva megint. És ezzel legalább az időt is eltölti valamivel, míg Sid ismét jelentkezik.

Mindeközben pedig tőle távolodva a holdfényes szavannán hátizsákos férfi gyalogolt, nyomában pár lustán ügető vadkutyával.

– Repetázni szeretnétek, mi? – szolt nekik hátra, de nem lassultak a léptei. – Akkor csak gyertek! Van egy olyan gyanúm, hogy felfordul még a közelemben pár ember, mire lelécelhetek innen!