XXIII.

A férfi, akit tulajdonképpen bárhogyan lehetett szólítani, már amikor elengedte a létrafokot, tudta hogy baromságot csinált. Ám akkor már nem tehetett semmit. A direktlinkjén még elindult pár vészhelyzet-rutin, de ezeket végiggondolni sem volt ideje, és becsapódott a földbe.

Utána valamennyi feltétlenül kimaradt a világból, és amikor kezdett magához térni, akkor sem akartak stimmelni a dolgok. Érzése szerint Csád Beachen volt, méghozzá egy kényelmes nyugágyban hevert. Jól rálátott a zöldes vizű tóra, a tarka vitorlás csónakok játékosan szelték a lágy hullámokat, oldalt ott álltak a luxusszállók általa oly jól ismert toronyépületei, ő pedig csak nézte a látványt egy napernyő alól. Még a hihetetlenül csinos pincérlányt is látta, aki a sárga homokban közeledett, kezében tálca, és a tálcán egy, ebből a távolságból nem beazonosítható koktél. Aztán a szél nyilván felborította a napernyőt, mert egyre inkább rátűzött a nap, és a pincérlány is csak jött, jött, de nem ért közelebb, pedig akkor már nagyon szomjas volt. A nyugágy egyre kényelmetlenebbül nyomta az oldalát, és szeretett volna megszólalni, de mintha földdel lett volna tele a szája.

Ismét a pincérlány felé fordult, hátha ő majd segít, de most már őt is homályosabban látta. Egyre alaktalanabb lett, előbb mintha csak fekete fátylakat viselne, aztán fekete maszatok úsztak be a képbe, hogy az arcát már nem is látta, csak a ragyogó, mandulavágású, fekete szemeit, és úgy sejtette, hogy a másik is mondani akar valamit. Teljes erejével a hangra koncentrált, amit előbb csak tompán hallott, majd lassan meg is értette.

– Mi történt? Mi van veled? Válaszolj!

És aztán kínai káromkodások, méghozzá a legdurvább fajtából.

– Élek – suttogta nagy nehezen, jelentős mennyiségű földet köpve ki.

– A vészhelyzet-hívás ellenére? – kérdezett vissza a hang a fejében, és akkor legalább ez a helyére került. Mitzuki, ez Mitzuki hangja.

– A vész-mi...

– Vészhelyzet-hívás. Hat perc tizenkét másodperccel ezelőtt küldtél egy segélykérő jelet. Illetve nem te, csak a direktlinked. Mi történt?

– Mi is?

– Kizuhantam.

– Repülőből?

– Siklóból.

– Megint?

– Ez már csak egy ilyen hét – sóhajtott, és minden erejét megfeszítve a hátára gördült. A mozdulat közben elsiklott a szeme előtt Mitzuki lezuhant gépe, illetve két barátságosan nyelvet lógató vadkutya, aztán betöltötte a látóteret a vakítóan kék ég. Becsukta a szemét. Ez még sikerült. Pihent. Várt. A károk leltározásába még nem mert belekezdeni.

– Mi történt az után, hogy megtaláltad azt a másik siklót? – kérdezett tovább Mitzuki. – Azt, amivel először lezuhantál.

– Jöttek. A németek. Régi haver. Felszedett.

Mitzuki összevont szemöldökkel igyekezett megérteni a szaggatott beszámolót.

– Mármint jött valaki egy siklóval, és hajlandó volt segíteni?

– Nem. Meg akart ölni – sóhajtott még egyet a férfi. Már nem szúrt annyira a tüdeje, a látása is kitisztult, és kezdett magához térni, de ez csak arra volt jó, hogy érezni kezdje, fáj. Mindenütt. Leginkább a feje.

– Ha a haverjaid meg akarnak ölni, akkor mire számítsak az ellenségeidtől?

– Semmi jóra! De átejtettem őket. A németeket. Meg az ellenségeimet is, csak azokat régebben. Idejöttünk. Itt vártak a franciák. Én meg kiugrottam a siklóból.

– Te teljesen elmebeteg vagy!

A férfi ezzel tökéletesen egyetértett.

Miért csinálta ezt? Miért volt ilyen bolond? Hiszen annyira nyilvánvaló volt, hogy mit kell tennie! Semmiből sem állt volna Joseph-et kijátszani. Csak teszi a szépet Sybillnek, hisz az apró jelekből világosan látszott, hogy a kapcsolatuk az utolsókat rúgja. Felszedi a csajt, aztán kis ügyeskedéssel kilóra megveszi az embereket, akik csak ócska tucatzsoldosok. Végül Joseph-et kiteszi egy vészhelyzet-ponton, és kész is van. Lett volna siklója, nője, csapata, semmiből sem állt volna megszerezni. Már a Kalahári-övezet felé repülne, ahol további számtalan, kifosztandó balek vár rá.

Ehelyett egy arc nélküli lányt választott. Egy tizenhat éves szamurájt. Aki jelenleg igen ideges.

– És a többiek? – kérdezett tovább Mitzuki türelmetlenül. – Mit csináltak a többiek, miután te kiugrottál a gépből?

Más oldalról viszont, milyen unalmas lett volna megszerezni azt a siklót, és ugyan miféle érdekes buli várhatja őt a Kalahári-övezetben? Ott csak halálra unta volna magát. Ezt kellett választania, mert ez volt a kaland, ebben volt a kihívás, indokolta maga előtt a döntést, nem mintha általában odafigyelt volna arra, hogy mit miért tesz. Mondjuk jelenleg úgy néz ki, hogy ebbe a döntésbe bele fog halni, de akkor is ezt kellett választania.

– Amikor kiugrottam, már lőtték egymást. Mármint a németek és a franciák. Gondolom, most is ezt teszik, valahol a közelben. Azt mondod, már hat perce?

– Több mint nyolc.

– Akkor hamarosan vége. Az egyik fél győz, és visszajön.

– És?

– Ha a franciák jönnek vissza, akkor németnek néznek, és lelőnek. Ha a németek jönnek, akkor is lelőnek, de ők legalább okkal. Hiszen átejtettem őket.

– Akkor szedd össze magad! Rajta, gyere ide, és nyisd ki az ajtót! Nálam van bot, talán találunk más fegyvert is, a gép roncsa pedig nyilván jó fedezék. Lesből, meglepetéssel támadva egyenként elkaphatjuk őket. Kis mázlival túlélhetjük. Gyere!

– Nem megy.

– Súlyosan megsebesültél?

– Nem tudom.

– Nézd meg! – követelte Mitzuki, a hangjában egyre jobban átütő kétségbeeséssel.

– Nem megy. Nem tudok megmozdulni. A bal lábam nem érzem, és ez a jobbik verzió, mert a másik viszont pokolian fáj. Azt nem tudom, hogy a kezeim mozognak-e, mert még csak az ujjaimat mertem próbálgatni. Azok rendben vannak. A csuklómat még nem erőltetném, mert magától is szúr benne valami. De nem is ez a vészes, hanem a fejem. Azt hiszem, ronda agyrázkódást kaptam. Még ha működik is a lábam, felállni biztosan nem tudok. Sajnálom, ez most nem megy.

Hosszú csendet kapott válaszul, és félt, hogy Mitzukin teljesen úrrá lesz a kétségbeesés. Talán dühös lesz, és őt vádolja, de amikor a lány ismét megszólalt, a hangja nyugodt volt és lágy:

– Tehát nagyon súlyosan megsérültél.

– Így is összefoglalhatjuk.

– Ami azt jelenti, hogy nem sikerült.

– Igen – ismerte el a férfi, és egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. – Sajnálom, nagyon sajnálom, nem sikerült.

– Végül is egészen messzire eljutottál – biztatta Mitzuki kis szünet után, a helyzethez képest egészen kedélyes hangon.

– Igen, messzire jutottam.

– Tulajdonképpen milyen közel vagy most hozzám?

– Ötven méter? Hatvan?

– Szép teljesítmény! Ha belegondolunk, hogy több mint húsz kilométerről indultál...

– Igen. És az a sok akadály! – kontrázott rá a férfi, Mitzuki pedig helyeslően folytatta:

– Igen, az a sok akadály. A nagy távolság, a meleg, a szomjúság, az éhség...

– És a vadkutyák. Ne hagyd ki a vadkutyákat!

– Nyilván. Kutyák és emberek. Főként az emberek. Tudod, ahhoz képest, hogy én azt tanultam, az Uniótól délre eső szavanna lakhatatlan és lakatlan, egészen nagy itt a forgalom.

– Az. Tele a légtér mindenféle bandákkal. És mind minket akar!

– Az első csapat, a négy kombifegyveres, azokat mivel csaptad be, vágtad át, dühítetted fel?

A férfi önkéntelenül is elmosolyodott.

– Igen. Őket is becsaptam. De csak alig. Olaszok voltak. Ők térítették el a gépem. Az általunk csempészett szajrét akarták. Azt mondtam, orosz vagyok, és segítem őket. De aztán szerencsésen támadt egy kis zavar, és leléptem. Remélhetőleg már felszálltak, de ha nem kaptak gépet a keresztapjuktól, akkor még mindig itt vannak. És nem szeretnek.

– Mint a német barátaid, meg az én francia ellenségeim. Itt tényleg mindenki minket akar megölni!

– Igen – És biztos, hogy sikerül nekik?

– Biztos. Én még össze is szedhetném magam, az agyrázkódás végül is elmúlik magától. Ha nem sérült meg semmi létfontosságú szervem, akkor a napnyugta utáni lehűlés még magamhoz téríthet. De nincs annyi időm. Az a két banda most tényleg harcol, és nem is túl közel, mert nem hallom a lövéseket, de az egyik fél győzni fog, és biztosan visszajön értem. Tehát nekem annyi, de te nyugodtan kérj tőlük segítséget. Dobd be azt a tizenhat éves figurát. Ők biztosan megszívják.

– A franciák nem. Azok sokat tudnak rólam.

– De ha a németek győznek, és én most rájuk fogadnék, akkor egyenesben vagy. Hajts rá Josephre, éppen ejteni akarja a nőjét, könnyű préda. Talán meggyőzheted, hogy engedjen el. Talán megúszhatod.

– Meg fogom – ígérte Mitzuki, és önkéntelenül is kihúzta a derekát, lecsillapította a lelkét. – Ügyes leszek, lehajtom a fejem, és kivárom a megfelelő pillanatot, hogy minél többet magammal vihessek a halálba. Nyugodj meg, legalább három életet elveszek majd a tiédért cserébe.

– Ettől kellene megnyugodnom? – csodálkozott el a férfi.

– Nálunk az a szokás, hogy bosszút állunk a meggyilkolt barátokért!

– Aha – hagyta rá a férfi, és megint elkezdett szédülni. De erre gondolni sem akart, erővel a fejében szóló hangra koncentrált. Próbáljuk meg a dolgok jó oldalát nézni! Végül is, milyen kedves Mitzukitól, hogy a barátok listáján tartja számon! – Köszönöm! Tényleg fekete a szemed, vagy azt csak hallucináltam?

– Én hallucinállak téged, nem te engem! – igazította helyre Mitzuki csendesen. Akkor már hallotta a másik hangján, hogy az kezdi elveszteni a kontrollt. – Egyébként fekete a hajam és a szemem is.

– Tipikus kínai!

– Japán – suttogta a lány szomorúan.

– Tudom, csak szívatlak vele, mint azzal a tizenhat évvel is. Tudom, hogy legalább másfélszer annyi vagy. Azt hiszem, most megint el fogok ájulni. Ha még valaha magamhoz térek, akkor nyugodtan szólíts Sidnek.

– Milyen alapon tennék én ilyesmit?

– Ez a nevem – felelte a férfi, és kicsúszott alóla a világegyetem.