LXXVIII.

Takamura a ciszternák között bolyongott, amikor meghallotta Mitzuki hangját. Kicsit hallgatózott, hogy merről jön, majd elindult felé, és közben végig feszülten figyelt. Hallotta, hogy Mitzuki és egy férfi beszélget. Aztán hallotta, hogy elhallgatnak, hallotta, hogy suttognak, végül pedig hallotta, hogy Mitzuki kiabálni kezd:

– Takamura, gyere elő! Tudom, hogy itt vagy, gyere elő!

Követte a hangot, majd az utolsó ajtó előtt meglapult. Kilesett a sötétben, és látta, hogy a következő termet egy széles, kikerülhetetlen medence választja ketté. A másik oldalán pedig ott állt Mitzuki és az a bizonyos, átkozott férfi, egy dinamólámpa gyenge fénykörében, egymás mellett, és pontosan felé néztek.

– Gyere elő, add az arcod, látni akarlak, Takamura! – kiabált tovább Mitzuki, aztán odafordult a férfihoz, és utána hozzá beszélt, halkabban, de nem titokban: – Nem jön elő, amíg látja, hogy nálad van egy rakétavető. Fél, hogy lelövöd. Tedd le!

Sid nem volt benne annyira biztos, hogy ez a legjobb ötlet, de ráhagyta a lányra. Az imént, amikor suttogva megbeszélték, ő határozottan elutasította, hogy kiterveljenek valamit.

– Lőfegyverhez nem ért, ezt te mondtad, tehát nyugodtan elé állhatunk – magyarázta csendesen. – Aztán meg majd lesz valami!

– Oké, akkor csináljuk így. De most én beszélek – kötötte ki Mitzuki. – Beszélni akarok vele, aztán együtt megöljük, ahogy lehet.

Sid akkor erre rábólintott, és most sem látta okát, hogy ellenkezzen a lánnyal.

– Látod, Takamura, szétszedem a fegyverem, és leteszem. Tessék, leszedtem a rakétát, most már nem tudlak lelőni – magyarázta hangosan, és közben tette, amit mondott. A rakétát lerakta a lába elé, az immár töltetlen rakétavetőt pedig becsúsztatta messze maga mögé, a falhoz. – Gyere elő, most már nem kell félned.

A medence túlpartján ekkor fény gyúlt, egy kézilámpa fénye, ami előbb végigpásztázta őket, majd a teljes partot, ahol álltak, és végül megjelent Takamura. Lassú léptekkel jött elő, a medence széléig, ahol letette a lámpát, hogy az még mindig Mitzukiékat világította meg, mögé tette a hátizsákját, és megállt, ráfogva a kardja markolatára. A lámpafény végigcsillogott a medence tükörfelszínén, valószerűtlen árnyékokkal népesítve be a sötét termet.

– Itt vagyok, Mitzuki.

– Ezt tudom, Takamura! – kiáltott neki vissza Mitzuki, oldalán a kardjával, szemben állva vele a medence másik oldalán, a kézilámpa fényében. – Csak azt nem tudom, miért vagy itt?

A férfi egy pillanatra nem is értette, mit akar, de a válasz elég egyértelmű volt.

– Meg kell öljelek.

– Ezt is tudom. Amit nem tudok, de örülnék, ha felvilágosítanál, az az, hogy miért kell nekem meghalnom?

– Ez nem lehet kérdés! – rázta a fejét értetlenül Takamura. – Áruló vagy.

– Mert nem öltem meg egy embert?

– Mert cserbenhagytál minket! Az otosant, a családot, engem. Mindenkit – magyarázta Takamura előbb zavartan, majd egyre inkább belelendülve. – Cserbenhagytad a japán népet, pedig te lehettél volna a legdicsőségesebb az elmúlt száz év szamurájai közül. A sors a te kezedbe adta a lehetőséget, hogy megöld a kínai császárt, hogy szabaddá tedd Japánt, és te nem tetted meg. Áruló vagy!

– Népek sorsában nem sokat számít egy ember élete vagy halála. Ha ez a császár meghal, hát jön új, de a világ ettől nem változik sokat – szögezte le Mitzuki, ám Takamura mintha meg sem hallotta volna.

– Megölhetted volna őt, aki miatt a néped szenved, de te nem tetted meg. Áruló vagy!

– A népem azért szenved, mert hülye. Nem tud kilépni a saját árnyékából. Régen ott kellett volna hagyni azokat az elpusztított szigeteket, és újrakezdeni máshol. Elfelejteni, ami már elmúlt, elfogadni a változásokat, és a jelenben élni. De nem, mi görcsösen ragaszkodunk valamihez, ami már nincs, talán sosem volt!

– A múltat nem szabad megtagadni – tiltakozott Takamura. – A hagyomány adja az egyetlen biztos kapaszkodót a változó világban! Vagy te már elfelejtettél mindent, amit tanultunk?

– Nem, én nem felejtettem semmit, sőt én sok új dolgot is tanultam, amire te láthatóan képtelen vagy. Te még mindig ugyanabban a sorrendben ismételgeted ugyanazokat a szavakat, amiket gyerekként hallottunk. Te semmit sem tanultál azóta, hogy elhagytad Kyotót.

– Mit tanulhattam volna, és kitől? Az idegenek tudása csupa ostobaság, nem ér fel hozzánk. Én a születésemnél fogva felettük állok, mert én japán vagyok.

– Japánnak lenni csak egy címke, amit gyerekként aggatott rád a vakvéletlen, nem rang!

– De rang! Rang és érték! Csak mi, japánok őriztük meg az ősi hagyományokat! Csak mi vagyunk tiszták egy romlott világban, ostoba, alsóbbrendű idegenek között!

– Takamura, már több mint egy éve jársz a nyomomban! Már több, mint egy éve elhagytad Japánt. Te végig csukva tartottad a szemed? Tényleg nem vetted észre, hogy a világ nem is hasonlít arra a végletekig leegyszerűsített képre, amit tanultunk róla otthon? Hogy igen, néhol mocskos, és néhol bűnös, de mellé széles és sokféle, felfoghatatlanul bonyolult és gyönyörű? Tényleg nem vetted észre? Te vak vagy, Takamura, teljesen vak! – kiabálta Mitzuki az infraszemüvegben. – Vak vagy, ostoba és tanulni képtelen, és bele fogsz halni!

Takamura erre még mondani akart valamit, látható indulattal, aztán hirtelen meggondolta magát. Nyugalmat kényszerített a lelkére, majd leült a sarkára, a térdére fektette a tenyerét, és rezzenéstelen arccal elnézett a fejük felett. Pár perc eltelt, majd Sid, aki eddig érdeklődve hallgatta a társalgást, megunta a csendet.

– És most mi lesz?

– Kiéheztet minket – válaszolta Mitzuki csendesen, de nem annyira halkan, hogy a medence másik oldalán ne lehessen hallani.

– Tényleg? – csodálkozott el Sid. – Már eleve azért hozta elő a csomagját, hogy mutassa, nála van élelem és víz, míg nálunk láthatóan nincs. Ő kitart, míg mi éhen halunk.

– Nem lehet, hogy blöfföl?

– Ő nem blöfföl. Ott fog ülni, mozdulatlanul, ha kell, akár napokig, és amikor már elegendően legyengültünk, és nem tudunk tenni ellene, akkor átjön és megöl.

– Ez biztos?

– Biztos, mint ahogy az is, hogy ha nem találunk ki valami megoldást, akkor meg is halunk.

Sid rábólintott, aztán végiggondolta, mit lehetne tenni. Míg a beszélgetést hallgatta, meggyőződéssé érett benne, amit eddig is sejtett. Ez tényleg egy megszállott elmebeteg, és mellesleg tényleg meg akarja ölni Mitzukit. Ezt a pasast nekik el kell pusztítaniuk, másként nem szabadulhatnak tőle. Világosan látszott, hogy ez az alak a halálig jön utánuk. Tehát meg kell ölniük. Sőt, meg akarja ölni.

Pedig ahogy belegondolt, ilyet még nem nagyon érzett magában. Takamura volt az első ember, akit meg akart ölni. Úgy komolyan. Persze, nem áltatta magát, tudta, hogy miatta már többen meghaltak, nem is mindet sajnálta, de az általában csak úgy történt. Szerencsétlen véletlenek vannak, és azoknak az embereknek nem volt szerencséjük. Nem is érezte magát túlzottan felelősnek a halálukért. Előle bárki kitérhetett volna, ő nem akart direkt módon senkit sem bántani. Eddig még sosem érezte ennyire egyértelműen, hogy valakit konkrétan holtan akar látni. Ez volt az első alkalom.

Takamura nem fogja élve elhagyni ezt a bunkert!

Helyből több ötlet is felvillant benne, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Végiggondolta őket, aztán elvetette mindet, szépen sorban.

Felhívhatná direktlinken a századost, és rajta keresztül az olaszokkal lelövethetné Takamurát. Mondjuk két, három nap múlva talán sikerülhetne is, de most még nem. Most még tartania kell az adott szavát, mutatnia kell az olaszoknak, hogy komolyan gondolta, leszáll a századosról.

Vagy például lelőhetné. Ám sajnos csak rakétavetője van, ami repülőgép ellen ideális, de mire céloz vele, addigra Takamura felszívódik a betonfalak között.

Vagy felidegesíthetné, hogy megpróbáljon átúszni. Biztosan nem tud úszni, de sajnos nem olyan régen már felidegesítette annyira, hogy életveszélyes felelőtlenséget csináljon, és erre nem lehet túl sűrűn rávenni az embereket. Akkor sem volt könnyű, most már nyilván egyenesen lehetetlen.

Ezt tényleg nem tudja másként csinálni, mint személyesen, a saját két kezével. Meg persze Mitzuki kardjával. De amíg Takamura odaát van, nem tudnak neki ártani. Nem tudnak átmenni, mert még csak átúszik Mitzukival, ahogy ide is úsztak, de nem tudnak kijönni a medencéből. Aki éppen kikapaszkodik a vízből, az teljesen védtelen helyzetben van. Ez egy tény. Nem tudnak átmenni Takamurához. Át kell hogy jöjjön. Át kell hogy hívja.

– Takamura, gyere át, ha meg akarod ölni Mitzukit! – kiabált át hirtelen elhatározással a medencén. – Gyere át, csináljátok szépen, rendesen, ahogy valaha a régi szamurájok intézték az ilyesmit. Gyere át, hívd ki, és küzdjetek meg kard kard ellen!

Takamura nem felelt, csak rezzenéstelen arccal ült. Sid lassú léptekkel elkezdett sétálni a medence partján, a szemközti oldalról világító kézilámpa fényében, fel és alá, és folytatta.

– Most nyilván arra gondolsz, nem lenne tisztességes párbaj. Te sebesült vagy, Mitzukinak meg reflexeltek a kezei. Nem lenne fair a küzdelem. De tévedsz. Mitzuki vak. Meghibásodott a gép a fejében, megesik ez néha a magunkfajta gépszörnyekkel. Mitzuki most vak. Mit gondolsz, miért hord infraszemüveget most is, amikor világos van? Csak azzal lát, és azzal is akadozva. Ha levered róla, teljesen vak lesz. Te meg sebesült vagy, úgyhogy szerintem elég kiegyensúlyozottak az erőviszonyok. Gyere át! – kérte, lépett és fordult a medence partján, és elindult vissza.

– Arra is gondolhatsz, hogy miért nem megyünk át mi. De ezt nem várhatod el tőlünk. Te kaptad feladatnak, hogy öld meg az otosan lányát. Neked kell lépned. Gyere át!

Takamura változatlan tartásban ült a csillogó víztükör másik partján, Sid pedig sétált tovább, lépés, fordulás, vissza.

– Ha továbbra sem akarsz beszélgetni, jó, beszélek én helyetted is! Azt mondod, hogyan is jöhetnél át, hiszen nem tudsz úszni. Tudom, hogy nem tudsz. De nem is kell. Ott, oldalt, a falon, ott vannak azok a régi kampók, amik valaha tartották a vezetékeket. Azokon átjöhetsz. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de azt hallottam, te voltál a legerősebb férfi a dodzsóban. At tudsz jönni, gyere át!

És Takamura még mindig nem mozdult, még csak nem is pislogott.

– Azt mondod, amíg átkapaszkodsz, addig összerakom a rakétavetőt, és kényelmesen leszedlek vele. Annyiban igazad van, hogy ezt meg tudnám tenni, de eszemben sincs – magyarázta tovább Sid, és közben odaért a leszerelt rakétához. Lassú mozdulattal rúgta bele a vízbe. A nehéz fémlövedék csobbant, és elnyelte a mélység, Sid pedig tovább sétált.

– Most már akkor sem tudnálak lelőni, ha akarnálak. Nincs mivel. Gyere át!

Semmi reakció.

– Most arra gondolsz, hogy nem kell azt neked elsietni. Vársz egy napot, kettőt, neked van tiszta vized, nyilván valami kajád is, mi meg addig éhezünk. Átjössz majd akkor, ha már eléggé legyengültünk. De nincs rá időd, Takamura. Tíz percet adok neked átjönni – állt meg Sid Mitzuki mellett, és szembefordult Takamurával.

– Ha letelik a tíz perc, átmegyünk Mitzukival ide, egy szomszéd helyiségbe, és ő megöli magát. Tudod, olyan japán módon. Lehet, hogy nem sikerül neki, a múltkor sem sikerült, de most itt vagyok mellette. Ha kell, majd segítek. Aztán fogom a hulláját, és elsüllyesztem az egyik medencében. Nem fogod látni, ahogy meghal. Nem fogod látni a holttestét. Soha nem fogsz bizonyosságot szerezni róla, hogy valóban meghalt. Kísérteni fog egy életen át az arca, nem fogsz tudni megszabadulni tőle, az őrületbe fog kergetni a kétely, hogy esetleg mégis megszökött előled az utolsó pillanatban. Hogy mégis megjátszottunk valami trükköt, amivel legalább ő túlélte, és eltűnt előled. Ha látni akarod meghalni, akkor gyere át! Van tíz perced dönteni!

Ezzel elhallgatott, és összefűzte maga előtt a karját.

Mitzuki mindeközben némán állt a parton, nézte Takamurát, és hallgatta Sidet. Hallgatta, hogyan érvel, és elismerte, hogy a férfinek igaza volt. Tud beszélgetni Takamurával, még akkor is, ha a másik egy szót sem szól.

A párbaj persze nyilván fal duma. Azt nem gondolja komolyan Sid, nem olyan lelki alkat, hogy egy ilyen lovagias ötletet komolyan vegyen. De áthívja vele Takamurát, és... És nem tudta, utána mi lesz. Neki nyilván úgy kell tennie, mintha komolyan venné a párharcot, a fair küzdelmet. Talán tényleg el is kell kezdenie. Nem baj, menni fog. Ha kell, küzd, és ezzel megadja az időt és a lehetőséget a férfinak, hogy cselekedjen.

Sid meg nyilván tudja, mit csinál. Gyakran egy lépésre előre is.

– Gyere, Takamura, fejezzük be! – szólalt hát meg. – Küzdjünk meg úgy, ahogy Alice Springsben kellett volna. Küzdj meg velem, és ölj meg tisztességgel, vagy megölöm én magam. Nem fogom megvárni, hogy kiéheztess, mint egy kutyát, hanem megölöm magam, és ezzel elszököm előled. Inkább gyere át, küzdjünk meg, becsülettel, mert ez a szamuráj útja! Gyere át, mert meg akarlak ölni, hogy végre lezárjam a múltat, és elkezdhessem a jövőt! – fejezte be, majd letérdelt, maga mellé fektette a kardját, szembenézett a medence túloldalán térdelő Takamurával.

Sid pedig hátralépett, és várt. Beszélni nem beszélhetett Mitzukival, mert még a suttogva kiejtett szavakat is elvitte a víz Takamurához, de nem is érezte úgy, hogy bármit meg kellene beszélniük. Mitzuki tökéletesen tudja őt követni, még félszavas utalások sem kellenek neki.

A direktlinkje szorgosan számolta a lepergő másodperceket. Pontosan akkor lépett vissza a lány mellé, amikor elmúlt a kiszabott tíz perc.

– Letelt az idő – szólt csendesen. – Nem hisz nekünk, tehát menjünk, és mutassuk meg, hogy komolyan beszéltünk – segítette fel Mitzukit, és már indultak a szomszéd terem felé, pillanatra sem megtorpanva, némán és elszántan, amikor a másik oldalon Takamura felállt, és szó nélkül elindult. Ahogy Sid javasolta neki, a régi kampókon, melyek a vezetékeket tartották valaha a terem falai mentén. Gyors volt, pedig csak két-két ujjal kapaszkodhatott, és a sebei is lassították, de mégis gyors volt és pillanatokon belül átért.

– Itt vagyok, Mitzuki! Nem hagyom, hogy más öljön meg, az én feleségem vagy!

– Te egy menthetetlenül korlátolt barom vagy, Takamura – válaszolta a lány hidegen, és két kézzel ráfogott a kardjára. Ballal a tokra, jobbal a markolatra, és készen állt a párbajra.

Takamura vele szemben állt meg, egyelőre biztonságos távolban, mintha a tükörképe lenne, mellettük ott csillogott a víz a szemközt égő lámpa fényében. Ők pedig ott álltak, harcra készen, két fekete árnyék a ragyogásban. Vártak, aztán Takamura tett egy apró lépést, kicsit féloldalasan. Aztán még egyet. Mitzuki óvatosan fordult utána, igyekezve pontosan bemérni a másik helyzetét a hangok alapján. Tényleg vak, döbbent rá Takamura. Tényleg kiegyensúlyozott lesz a küzdelem, sőt! Itt könnyen győzhet, mérte fel a másik mozgását, és ismét tett egy apró lépést felé. A harmadik jelen lévő félről, a fegyvertelen, alsóbbrendű idegenről pedig teljesen elfeledkezett.

Sid mindent meg is tett, hogy elfeledkezzenek róla. Amint Takamura átért, lassú léptekkel kihátrált a falhoz, aztán leült a használhatatlan rakétavetőre. Nem is mozdult, de a direktlinkjével felülírt néhány biztonsági beállítást a fegyver elektronikájában, aztán hátranyúlt, fél kézzel, vakon, és nagyon sietve kipattintotta a helyéről az akkumulátort, majd begurította a párbajozni készülő felek közé, mielőtt azok tényleg egymásnak esnek.

Az nagyot csattanva robbant fel. Nagy hanggal, kevés füsttel, és teljesen ártalmatlanul. De a két fél mégis hátralépett, Takamura egy pillanatig mégis másra figyelt, és Sid akkor már ment. Derékmagasságban két kézzel maga előtt tartva a rakétavetőt teljes erővel és lendülettel nekiszaladt Takamurának. Az még így is kardot rántott, de az elősikló penge megakadt a rakétavető fémjében, és aztán már zuhantak, bele a medencébe. Együtt nyelte el őket a mélység, rájuk záródott a víz tükörfelszíne. Takamura volt alul, és ráadásul ott volt felette a nehéz fémfegyver, amit Sid azonnal elengedett, és ellökte magát az ellenfelétől, hogy az még mélyebbre süllyedt. Takamura még ebben a helyzetben is ütött a karddal, de nem talált, mert a víz szerencsésen meglassította a kezét, és utána Sid már nem is törődött vele. Erős tempókkal menekült, minél messzebb, minél feljebb, vissza a levegőre!

Felért a felszínre, és teljes erejével a part felé lökte magát. Nem tudta, mi történik mögötte, nem is volt lehetősége megtudni, csak úszott. Ki akart jutni minél hamarabb. Gyorsan elérte a medence betonperemét, sietve kapaszkodott kifelé, látta, hogy felette Mitzuki áll, de nem segít, hanem üt.

– Én vagyok az! – kiáltott, érzése szerint későn, de a szamurájkard eleve nem őt vette célba, hanem mögötte csapott le valamire, és vér pettyezte a tiszta vizet.

Kikapaszkodott, és csak akkor nézett vissza, amikor már biztonságban állt a parton. Takamura nem tudott úszni, de vadul kapálódzva a felszínen tartotta magát, és közel állt hozzá, hogy kijusson. De Mitzuki ott állt a parton, kezében a karddal, és ütött, újra és újra, vakon, de elég pontosan, hogy a férfi ne tudjon kimászni, Takamura hamarosan belátta, hogy így nem juthat ki, és feladta a próbálkozást. De a küzdelmet még akkor sem. Elindult a másik part felé, egyre nehezebb, egyre lassúbb mozdulatokkal, egyre hosszabb és hosszabb szakaszokat töltve a víz alatt, és mögötte sötéten gomolygó felhőket hagyott a vízben az elfolyó vére.

Sid mozdulatlanul állt a parton, és nézte. Minden alkalommal, amikor a férfi elsüllyedt, azt várta, hogy többet ne bukkanjon fel. Ha átér, ha kimászik a másik parton, akkor ők meghalnak. Tehát nem érhet át, bármi is ennek az ára. Ha Takamura eljut a medence feléig, akkor utánaugrik, utoléri, és a saját két kezével fojtja vízbe. Takamura nem fogja elérni a túlsó partot, fogadkozott magában.

És utána csak nézte, ahogy a másik halad, eléri a medence negyedét, harmadát, a felét. Akkor még mindig tempózott, bár már nagyon nehézkesen. Sid nagy levegőt vett, hogy utánaugorjon és megölje, de ekkor Mitzuki, aki eddig mellette állva, szintén mozdulatlanul hallgatta, hogyan küzd Takamura az életéért, egy pillanatra elé tartotta kitárt ujjú tenyerét.

– Ne!

Így tovább várt. Nézték, ahogy Takamura még halad, ám egyre ritkábban bukkan fel, egyre lassabban mozog, és végül elcsendesednek körülötte a hullámok. Aztán elhalt az utolsó rezzenés is a vízen, és a szemközti parton még mindig változatlanul világító kézilámpa fénye ismét töretlenül tükröződött a medence sík felszínén. Csend borult a teremre, végtelen csend.

– Megfulladt? – kérdezte végül Mitzuki, mire Sid fáradtan magyarázkodni kezdett.

– Sajnálom, szamuráj, Hogy belelöktem a medencébe, de nem hagyhattam, hogy becsületesen megverekedj vele! Itt semmi értelme sem volt ostobán lovagiasnak lenni, itt az életünk múlt rajta!

– Nem ezt kérdeztem, ezt tudom! – vágott közbe ingerülten a lány. – Azt nem tudom, hogy él-e még.

– Ja! Nem. Halott.

– Biztos?

– Arccal lefelé, kitárt karokkal lebeg a víz tetején. Nem lélegzik, nem mozog. Nem él.

Mitzuki ezen egy kicsit elgondolkodott, majd elfordította vak tekintetét a medencéről, ránézett Sidre.

– Nem kellene a biztonság kedvéért levágni a fejét? – vetette fel csendesen és óvatosan, mint aki ellenkezésre számít. Ám a férfi csak megtörölte vizes arcát a vizes kezével, majd lemondóan legyintett.

– Tőlem akár fel is szeletelheted, és megetethetjük falatonként a vadkutyákkal. Ha ettől jobban érzed magad, akkor én nem állok az utadba!

– Tudod, Sid, én is pont erre gondoltam, csak nem akartam mondani, mert féltem, hogy megbotránkoztatlak az ötlettel.

– Mitzuki, te nem tudsz olyat mondani, kérni vagy akár tenni, amin megbotránkoznék. Bár pusztán gyakorlatias szempontokból most mégis azt javasolnám, hogy a darabjait ne cipeljük fel a vadkutyákig, hanem csak szórjuk vissza a medencébe. Láttam benne élőlényeket, szerintem azok is megbízhatóan elfogyasztják. Akarod? Mert akkor én beúszom érte, kihúzom a hullát, és felszeletelheted.

Mitzuki teljesen komolyan végiggondolta az ajánlatot, de aztán csak megrázta a fejét.

– Nem kell. Ha azt mondod, halott, neked elhiszem. De azért várjunk még egy kicsit! – tette még hozzá aggodalmasan. Aztán vártak. Egymás mellett, kéz a kézben állva a parton, a szemközt világító lámpa fényében.

Takamura holtteste pedig mozdulatlanul lebegett előttük a medencében.