VII.

Takamura jól leplezett undorral állt a kis iroda közepén, és udvarias mosollyal hallgatta az előtte ülő, izzadságtól bűzlő férfit.

– Mondom neked, nincs itt semmiféle Nagasami Masuki!

– Nagasawa Mitzuki a neve.

– Na, ezt mondtam én is! – legyintett a kövér férfi az íróasztalnál. – De nincs itt. Nem jött meg. Talán rajta sem volt a gépen.

– Rajta kellett lennie, mert megfelelő biztonsággal felsegítették rá, és utána bizonyosan nem ment máshova, mert itt kell vele találkoznom. Megbeszélés szerint ide kísérték, tehát most itt kell lennie.

– De nincs itt! Értsd meg, fiacskám, a kis barátnőd nem járt erre, és kész! – szuszogta a kövér férfi, és mellé feltette a lábát az asztalra, sőt kényelmesen vakaródzott.

Takamura ezek egyikét sem engedte volna meg magának nyilvánosan. De most nem otthon van, ez itt Tizenkettő, a Kalahári-övezet „legnagyobb városa és egyben kulturális központja”, ahogy hirdetik magukat. Mintha valaki azzal dicsekedne, hogy az ő városa a legnagyobb fekély egy beteg világ legbetegebb szegletében. Itt ez a viselkedés nyilván megengedett, és egyébként is, neki itt most zöld ágra kell vergődnie ezzel az illetővel, aki az egyetlen kapcsolata az egész városban.

– Tisztelt Ahramani úr, megértem az álláspontját, és értem a helyzetet is. Elhiszem, hogy Nagasawa Mitzuki nincs itt, hisz mondja. Ám kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy az otosan, aki olyan nekem, mint az édesapám, megegyezett a maga igen tisztelt felettesével, és kölcsönösen ígéretet tettek egymásnak. Az üzlet megköttetett. Ha ennek ellenére most nincs itt Nagasawa Mitzuki, akkor meg kell kérdeznem, hogy hol eshetett hiba, és hogy miféle javaslattal bír e hiba kiköszörülésére.

– Beszélj egyszerűbben, gyerek, ez nekem sok! Először is, a faterod nem az én főnökömmel egyezett meg. Én nem a franciákhoz tartozom, csak üzletelek velük. Vili, kishaver?

Takamura nem teljesen értette, de nem akart illetlenül visszakérdezni, hát kitérő választ adott.

– Úgy hiszem, értem, ám mégis szeretném megkérni, hogy beszéljen egyszerűbben, mert az én angoltudásom úgy látszik kicsit hiányos – mentegette magát, holott úgy érezte, jelen helyzetben nem az ő angoltudásával van baj.

– Ja, tényleg totál gáz a kínai kiejtésed – szögezte le ennek ellenére mogorván a fickó, majd két kézzel gesztikulálva folytatta a magyarázkodást: – Szóval, ha jól veszem le a dumádat, akkor ti leboltoltátok az ügyet a franciákkal, hogy ők hozzák a kiscsajt, de ehhez nekem közöm sincs. Én csak a repülőt adom. A gépet tőlem bérelték, de semmi más nem tartozik rám az egész buliból. Azt sem tudom, mit cuccolnak fel egy-egy fordulóban. Nem is akarom tudni, mert ugye törvénytelenséghez nem adom a nevem. Az én kezem tiszta! – emelte fel a két tenyerét, és Takamura úgy érezte, hogy ha ez a „tiszta” kifejezés értelmezése ebben a városban, akkor ő itt csak saját maga mosogatta tálból eszik, lehetőleg olyan ételt, amit ő készített.

– Értem, de engem ez nem érdekel. Én azt akarom tudni, hol van Nagasawa Mitzuki.

– Ezt magyarázom, te kicsi sárga, hogy lilám sincs róla! – emelte magasba ismételten tisztának nevezett kezeit a kövér férfi, aztán ismét vakaródzni kezdett velük. És izzadt, és bűzlött, és krahácsolt a kövérségtől.

Takamura arcára fagyott mosollyal folytatta a beszélgetést:

– Azt már értem, hogy a rakományhoz nincs köze, de a repülőgép az öné, igaz?

– Nem, kishaver – morogta a fickó unottan, és az ő fejében is az járt, hogy ez a fickó, itt, előtte, lehetetlenül idegesítő egy pofa. Hogy nem képes felfogni a legegyszerűbb dolgokat sem? – Nem enyém a gép se. Én csak bérlem a rakteret a pilótától, és aztán továbbadom a bérletet bárkinek, akinek szállítani valója van. Én csak egy kereskedő vagyok, üzleti szervező. Ennyi!

– Ha maga szervezi a szállítást, akkor tisztában kell lennie legalább a legelemibb információkkal. Mondja meg, hogy hol van az a gép! Leszállt már?

– Nem, nem szállt le – morogta a férfi.

– Akkor hol van?

– Honnan tudjam?

– De hát maga szervezi a szállítást, igaz?

– Igen, de ez nem jelenti, hogy bármi felelősségem lenne az áruval kapcsolatban! – szögezte le a férfi sietve, és Takamura úgy érezte, hogy tudna ez a férfi többet is mondani, csak nem akar. Vajon mi lehet a baja?

– Nem felelőst keresek, hanem információt! – igyekezett hát megnyugtatni. – Hol van most az a gép?

– Gyerek, szállj le a témáról! Az a kurva gép jelenleg fenn van az égen, valahol Al-Watanya és Tizenkettő között, és kész.

– Már tegnap meg kellett volna érkeznie. Nem lehetne bemérni, hogy hol jár?

– Az egy rohadt árnyéklopakodó, kishaver, egy profi csempészgép, amit nem lehet bemérni, pont azért ilyen drága. Persze, én nem hiszem, hogy bárki csempészkedne vele, a rakományhoz nekem közöm sincs!

– Ezt már sokszor mondta, ezt már értem. De hát annak a repülőnek valahol lennie kell! Ha tegnap reggel felszállt, és ma még nem érkezett meg, akkor megtörténhetett, hogy valahol máshol landolt?

– Kizárt. Minek tett volna ilyet? Meg sehol sincs itt a közelben olyan reptér, ami fogadni tudta volna.

– Akkor hol szállhatott le?

– Sehol, gyerek, sehol. Magától sehol! – vágta ki dühösen a kövér férfi. – Át kellett repülnie teljes Közép-Afrikán, csupa radioaktív zóna felett, méghozzá csempész magasságban. Persze nem csempészett, ez csak zsargon errefelé – szögezte a le a kövér férfi sietve. – Szóval túl alacsonyan ment, feltehetőleg. Elkaphatta egy rosszul előre jelzett vihar, ez itt bárkivel megtörténhet!

– Azaz lezuhant? – kérdezett rá Takamura, mire a férfi kelletlenül elhúzta a szája szélét.

– Meglehet – morogta, és kibámult az ablakon, majd halkabban folytatta: – Sajnálom a csajod, tényleg, gyerek, de ez van.

– Maga szerint meghalt? – kérdezett vissza a fiatal férfi érzelemmentes hangon.

– Tuti. Tényleg sajnálom – nyögte ki a fickó, majd visszanézett Takamura felé, de ahogy nem látott a szemében semmi szomorúságot, csak udvarias érdeklődést, hirtelen megnyugodott. Nem akarta felidegesíteni ezt a gyanús alakot a halálhírrel, mivel úgy tippelte, hogy a hátán átvetett, furcsa alakú csomagban van egy bot, és nem akart verekedni vele. Ám ha ennyire érzelemmentesen veszi, akkor nincs baj. Lehet, hogy nem a csaja, csak megbízásból keresi, vagy valami más okból. Mindegy, a lényeg, hogy nem fog verekedni miatta, nyugodott meg, és kicsit megemelte a hangját:

– Szóval ez van, és most már kopj le, mert melóm lenne ám ezerrel.

– Ha az a repülőgép lezuhant, hogyan lehetne megtalálni a roncsait? – kérdezett tovább Takamura, meg sem hallva, hogy elküldték. Tudta, hogy ezzel megbocsáthatatlan udvariatlanságot követ el, de nem volt más választása, a becsülete volt a tét.

– Sehogy sem lehet megtalálni! Ami elvész Közép-Afrikában, annak vége. Tedd veszteséglistára a kiscsajt, és lépj túl rajta! És mondom, menj el, én nem tudok neked segíteni!

Takamura még egyszer megerősítette a szívét, és még egyszer belevágott:

– Tisztelt Ahramani úr! Én most önnel beszélek, de igazából ön egy nagy szervezetet képvisel, mint ahogy én is a családom nevében állok itt. Mi kötöttünk egy megállapodást, amit maguk megszegtek. Nem teljesítették, amit ígértek. Ez nekem, személy szerint nagyon fáj. Nekem bármi áron találkoznom kell Nagasawa Mitzukival. Önök megígérték, hogy ezt lehetővé teszik. És most maga mégis csak vállat von, és nem tud segíteni, holott egy egész repülőgép elvesztéséről van szó. Jól látom?

– Mondtam már, hogy beszélj egyszerűbben!

– Tud segíteni megkeresni azt a gépet, vagy sem? – kaparta össze maradék udvariasságának a morzsáit Takamura, és még mindig képes volt mosolyogni.

A kövér férfi viszont itt elveszette a türelmét, és ismét megemelte a hangját:

– Lilám sincs, hol a gép, és hogyan lehetne megkeresni, hát nem tudod felfogni, te ostoba kínai!

– Japán vagyok – közölte hidegen Takamura, majd előhúzta a hátán átvetett csomagból a kardját, és még abból a mozdulatból levágta Ahramani úr fejét.

Aztán gondosan letörölte a vért a pengéről, eltette a fegyvert, és elhagyta a kis irodát. Kint, az előtérben egy magányos titkár üldögélt, kényelmesen hátradöntött székkel, az asztalra feltett lábakkal. Lehet, hogy itt ez a szokás, gondolta Takamura. De akkor is nagyon idegesítő!

– Ahramani úr igen fáradt, lefeküdt aludni. Azt üzeni, hogy ne zavarják – közölte, de közben nem is lassított. Kigyalogolt az apró, földszintes épületből, mögötte becsapódott a valaha átlátszó, de a hosszú évek alatt karcosra kopott műanyag ajtó.

Alakja gyorsan beleveszett Tizenkettő zavaros utcai forgatagába.