XXXV.

Joseph nem sokkal éjfél után elérte a vészhelyzet-pontot, amit kiégett, fekete füvű szavanna vett körül. Cifrán káromkodva állapította meg, hogy a nagy hatósugarú adó hiányzik, de legalább víz volt bőven. Ivott, megmosta az arcát, aztán kifeszítette a függőágyát a vészhelyzet-pont vaskerítésének két átellenes rúdja közé, és békésen elaludt.

Hajnal előtt kelt, összepakolt, és már a lapmonitorján nézegette a környék térképét, hogy hol a legközelebbi lehetséges adó, amivel szólhatna a főnököknek, amikor észrevett két alakot közeledni a távolban. Azonnal behasalt a kerítés tövébe, és annak fedezékéből, fegyverrel a kézben jól megnézte őket.

Valóban csak ketten voltak, ahogy a kelő nap fényében hamarosan meg tudta állapítani. Egy kiberkarú férfi, és egy középkorú nő, mindketten kombifegyverrel felszerelve. És egy ládát vittek.

– Ilyen mázli nincs! – suttogta maga elé, ahogy felismerte. Mert eredetileg két feladattal bízták meg, két célpontja volt.

Az egyik Sven Henderson, alias az az átkozott Jerry. A másik ez a láda! Felismerte, hiszen pontos leírást kapott róla. Ez a láda az a láda, ami neki kell.

Hogy hogyan került ide, ezzel a két lúzerrel, arról fogalma sem volt. Végül is Jerry azt mondta, valami olaszok vitték el, és lehet, hogy ebben véletlenül nem hazudott. Vagy ha hazudott is, mindegy. A láda itt van, és ha haza tudja vinni, akkor tisztes pénz is lesz belőle. Tehát a kerítés fedezékében hasalva várt tovább, végtelen türelemmel, mozdulatlanul. Közel kellett engednie őket, mert az a kígyó Sybill valóban adott neki felszerelést, de fegyvernek csak egy elektromos pisztolyt, és annak kicsi volt a lőtávolsága.

Joseph tehát várt. Mozdulatlanul lapulva a fedezékben figyelte a két alakot, ahogy azok egyre közeledtek, és reménykedett, hogy nem veszik észre. Amikor pedig elég közel értek, két lövéssel megölte őket. Aztán lapult tovább, mozdulatlanul fekve, a fedezékben.

Azt tudta, hogy nincs harmadik társuk, és abban is biztos volt, hogy a gépkezű meghalt. Őrá lőtt először, mert ő volt a veszélyesebb. Egy kiberkéz emberfelettien gyors, tehát a férfi kapta az első lövést, a nő a másodikat. Ezzel a második lövéssel kapcsolatban viszont voltak kételyei. A nő azonnal cselekedett, az első lövéssel majdnem egy időben elugrott, és már félig takarásban volt, amikor Joseph másodszor meghúzta a ravaszt. Lehet, hogy megúszta, él, és most ott lapul, a kiégett szavanna egyenetlen talajának apró hamukupacai között. Ugyanazzal a mozdulatlansággal, mint amivel most ő is itt fekszik a földön. Csak éppen annak a nőnek kombifegyvere van, ami hatékonyabb eszköze a halálnak, mint az elektromos pisztoly.

Tehát Joseph várt, még majdnem fél órát. Szerencsésen a vészhelyzet-pont ereszének az árnyékában, míg a másik, ha élt, az egyre magasabbra emelkedő nap fényében volt kénytelen feküdni. És a hosszú fél óra alatt nem mozdult. Halott lesz, döntött végül Joseph, és feljebb emelkedett, hogy jobban rálásson. Abban a pillanatban kapott egy golyót a két szeme közé.

Rosa nem vacakolt, a lövéssel egy időben gurult tovább, másfél méterrel arrébb felkönyökölt, és kész volt ismét lőni, elhasználva a kombifegyverében lapuló utolsó golyót is, de nem volt célpont. Fél órát feküdt a napon, végig a vészhelyzet-pontot nézve, tudta, hogy nincs ott másik ember, és most már azt is látta, hogy ezt az egy lúzert elintézte. Felállt, és odament hozzá, de tényleg halott volt.

– Nálad profibbak is vadásztak már rám, te rohadt kis lesipuskás, mégis itt vagyok – rúgott bele a hullába, aztán megmotozta, és elvette a fegyverét. Azt is látta, hogy van egy hátizsáknyi felszerelése, de nem volt ideje azzal foglalkozni, visszament Ricardóhoz.

A férfi még élt, mert a kiberkarjában volt egy beépített biztosíték, pont ilyen esetekre, hogy elnyelje az elektromos lövések feszültségét, de eszméletlenül feküdt, és nem is tűnt úgy, mint aki hamarosan magához tér. Rosa ennek ellenére elvette a kombifegyverét, aztán lecsatolta a kiberkarját is. Tudta, hogyan kell, gyakran segített Ricardónak, ha tisztítani kellett, vagy valamit javítani rajta. Most is azonnal látta, hogy zárlatos lett. És itt közel-távol nincs hozzá alkatrész. Azért lecsatolta, és azt is gondosan eltette az eszméletlen férfi közeléből.

Csak ezek után merte átkutatni Ricardót, és még így is nagyon óvatos volt közben. De a férfi nem tért magához. Rosa megtalálta a keresett öngyújtót. Gerald Green kabalaöngyújtója, a mesebeli kétmillió dollár rejtekhelye. Kinyitotta, és valóban, az aksi helyén ott volt egy pici kis panel. Jól megnézte magának, akár egy igazoló panel is lehetett. Kicsit töprengett, majd visszatette az öngyújtóba, és zsebre vágta.

– Túl könnyű ez így – sóhajtott, és gondolkodni kezdett. Csak egy golyó, az utolsó golyó a fegyverében, és ő mehet, hátrahagyva Ricardo hulláját, a ládát, a keresztapát, az egész eddigi életét. Cserébe lehet, hogy nyer kétmilliót. Nem valószínű, de lehet. Megéri-e ez a kis esély, hogy eldobjon érte mindent, amit elért eddigi életében? Más oldalról viszont lesz-e neki még ebben az életben ekkora esélye szerezni kétmilliót?

Hosszan töprengett ezen, aztán a lapmonitorján bejött egy vészriasztás. Hivatalos szabványriadó volt, másnap reggelre ígérve egy óriási szélvihart. Más szavakkal, jön a halál. Itt holnapra égbe szökik a sugárzás szintje, és megöl mindenkit, aki kint ragad a felszínen. Addigra el kell innen tűnnie, kétmillió ide vagy oda.

De a döntést nem könnyítette meg ez a fordulat sem. Egyrészt a vihar megakadályozza, hogy azonnal keresni kezdjék, azaz jókora egérutat ad neki. Másrészt egy ilyen vihar nem játék, és ketten mindenképpen könnyebben túlélik, mint ha egyedül vág neki. Nem, a vihar közeledte sem könnyítette meg a döntést. Nagyon hosszan gondolkodott.

Ricardo arra tért magához, hogy vizet locsolnak az arcába. Árnyékban feküdt, feltehetőleg annak a bizonyos vészhelyzet-pontnak a naperesze alatt, ez tudatosult benne először. Aztán az, hogy lecsatolták a karját, és hogy nincs a keze ügyében a kombifegyvere. Rossy viszont fegyverrel a kezében állt előtte, gondosan rúgástávolságon kívül. Ricardónak az előzmények ismeretében teljesen egyértelmű volt, hogy ez mit jelent. Csak egy kérdésre nem talált választ.

– Öregszel, ha még el akarsz tőlem búcsúzni, mielőtt lelősz, és lelépsz a kétmillióval. Régebben nem voltál ilyen érzelgős, Donna Rosa.

– Igen, öregszem – hagyta rá a nő. – De azért a fene akarna tőled elbúcsúzni, ha tényleg le akarnék lépni.

– Akkor nem értem – nézett a lecsatolt karja felé a férfi. – Gondolom, az a rohadt Gerald Green megmondta neked a rejtekhelyei. Ez a másik lúzer meg, akinek az agyvelejét itt látom felkenődve a kerítésre, elvégezte neked a meló nehezét, és leszedett engem. Mi tart vissza?

– Az, ami neked sosem volt, marha! A józan eszem – válaszolta a nő, és leült a ládára, amit a férfi után szintén behozott a kerítés védelmébe. Kényelmesen elhelyezkedett rajta, de azért a fegyvere ott maradt a keze ügyében. Elővette az öngyújtót, kipattintotta belőle a panelt, és két ujja közé fogva megmutatta Ricardónak, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt az árnyékos betonon. – Ez feltehetőleg egy azonosító panel. Ha valóban az, akkor lehetséges, hogy egy számlához tartozik a Kanadai Nemzeti Bankban. És ha valóban igazoló panel, és valóban egy számlához tartozik, és valóban a Kanadai Nemzeti Bankban, akkor lehetséges, hogy azon a számlán tényleg van pénz.

– Kétmillió?

– Kizárt. Azt csak mondta, hogy szédítsen. De mondjuk kétszázezer, annyit még el is hiszek.

– Kétszázezer dollár is szép pénz – sóhajtott Ricardo, de nem tett semmi hirtelen mozdulatot. – El lehet éldegélni belőle egy életen át, ha kicsit összehúzod magad, és a reggelihez megelégszel valami gyengébb minőségű pezsgővel.

– Ha panel, ha számla, ha pénz, és ha kétszázezer – sorolta a kételyeit a nő. – A keresztapa viszont tuti rám állít érte pár hivatásos tagot.

– Ez ugye a kockázat, ami minden üzletben megvan.

– Ezt a kockázatot lehet lefelezni, ha ketten vannak abban a bizonyos üzletben.

A megjegyzést rövid csend követte, majd Ricardo mégis a feje alá hajtotta fél kezét.

– Én mindig szerettem volna ellátogatni Kanadába – sóhajtotta vágyakozva. – Azt mondják, az északi mocsarak nagyon szépek nyáron, amikor hónapokig nem megy le felettük a nap.

– Aztán vannak itt még járulékos nehézségek is – folytatta Rosa. – Holnap reggelre ide vihart ígértek.

– Ezt miért a nehézségekhez sorolod? Egérutat ad!

– Tehát te benne lennél.

– Méghozzá lelkesen. Mikor adódik a magamfajta, talpas bandatagnak hasonló kitörési lehetőség? Hajtsunk rá erre a kétszázezret érő kétmillióra, és ha bejön, gazdagok leszünk. Ha meg nem sikerül, hát még mindig folytathatjuk azt a melót, amihez értünk. Egy másik bandában, egy másik országban, egy másik kontinensen.

– Jól látod. Én is erre jutottam. Igazából csak egy dolog kell hozzá, hogy tényleg belevágjak. Valami apró kis biztosíték, hogy nem nyírjuk ki egymást közben.

– De hát tegnap éjszaka, a lezuhant siklónál sem lőttük le egymást, Rossy! – vigyorodott el Ricardo. – Most sem verted péppé a fejem a puskatussal amíg eszméletlenül feküdtem, és én sem fojtottalak meg még a kiberkezemmel soha. Pedig nem mondom, volt rá kedvem, nem is egyszer, ahogy te ugráltatod az embert! De eddig még sosem vágtuk át egymást. Ha ez sem elég biztosíték neked, akkor mi kell még? – kérdezte, és a kezét nyújtotta. A nő felhúzta, aztán további, felesleges beszéd nélkül összekészültek az induláshoz.

Ittak, és feltöltötték a flakonjaikat. Átnézték és egy az egyben elvették Joseph felszerelését. A hullát kidobták a szavannára, hogy eltakarítsák a kutyák. Ricardo megvizsgálta a kiberkarját, szomorúan konstatálta, hogy az irányítópanel bedöglött, majd az egészet eltette a hátizsákjába.

Rosa lapmonitorján megnézték, hogy hogyan menekülhetnek el a vihar elől, és arra jutottak, hogy a legbiztonságosabb az az elhagyatott atombunker, ami egészen közel van. Ott nyilván nem lesz senki. Meglapulnak, és bíznak benne, hogy a keresztapa halottnak hiszi őket. Ha pedig majd megint leesik a radioaktivitás szintje, gyalog elmennek egy közeli erődbe.

Egy kérdés felett gondolkodtak csak el hosszabban, méghozzá azon, hogy vigyék-e a ládát, vagy sem.

– Ez a láda fix – csóválta a fejét Ricardo. – Nem kétszázezer dolcsi, de biztos pénz.

– Azt sem tudjuk, mi van benne. Nincs kapcsolatunk, hogy eladjuk, és ráadásul nehéz. Már nem működik a kiberkezed.

– Addig az atombunkerig elviszem így is. Ha utána úgy alakul, ha nem bírom tovább, hát otthagyjuk. De legalább addig vigyük el.

– Ha bírod, rendben – vont vállat Rosa, de aztán, induláskor, csak ő vette a vállára. – Egy kicsit viszem, te még láthatóan szédülsz az elektromos sokktól. Az a rohadt lesipuskás rendesen eltrafált, örülj, hogy élsz!

– Tényleg, ki a fene lehetett, és mi a fenét akart?

– Fogalmam sincs, és nem is érdekel.

– Nem fog valakinek hiányozni?

– Mondom, hogy nem érdekel! Aki elektromos pisztollyal veszi fel a kapcsolatot a szembejövőkkel, az előbb vagy utóbb, de csúnyán végzi, és kész – vont vállat Rosa, és ezzel hátra sem nézve elindultak az atombunker felé.