XI.

Takamura nem szeretett embert ölni. Az csak legenda, hogy a vér edzi a fegyvert, valójában nagyon rosszat tesz a pengének. Ha nem törlik le idejében, vagy mondjuk felületesen törlik le, és akár csak pár csepp rajta maradt, akkor elveszti a fényét, rozsdásodik tőle, és akkor újra kell élezni és polírozni. Nem, az emberölés nem tesz jót a kardnak. És Takamura nagyon szerette a kardját.

Tehát a Veszett Vadkutyában nagy türelemmel és végtelen udvariassággal fogadta a türelmetlen és udvariatlan visszautasításokat. Ócska hely volt, koszos székekkel és asztalokkal, alkoholbűzzel és valami meghatározhatatlan égett szaggal, ami nem rendes füstölőből származott, hanem valami egészen más anyag lehetett. Feltehetőleg az errefelé elterjedt nikotintartalmú dohány. Izzadt, szakadt ruhájú emberek szívták cigarettában, és ittak is mellé bőséggel, és mindenekfelett megült az alig elviselhető hőség, merthogy a kocsma alacsony, lapos tetős épülete közvetlenül a kifutópályák mellett állt, a tűző napon.

Takamura asztalról asztalra, társaságról társaságra járta végig. Fél óra múlva már gyakorlottan ment a szövege:

„Elnézést, hogy ismeretlenül is megszólítom, de ön egy saját géppel rendelkező pilóta?” Ha itt nemleges válasz következett, akkor már mehetett is tovább, ha viszont az illető pilóta volt, akkor jött az ajánlat, hogy egy lezuhant csempészgépet keres, ami valahol Al-Watanya és Tizenkettő között veszett el. Jellemzően ekkor kapta meg azt a bizonyos türelmetlen és udvariatlan visszautasítást, bár voltak, akik visszakérdeztek, hogy mi a fenének keres ő egy leesett gépet. Ekkor pedig Takamura, arcán rezzenéstelen, udvarias mosollyal hazudott, mely szerint az unokahúga ült azon a gépen, és őt keresi. Akik eddig kitartottak, ezen a ponton azok is kikacagták, és ekkor tényleg mehetett tovább a következő asztalhoz, egy újabb kísérletet tenni. Fél óra és több tucat visszautasítás után már egészen flottul ment, aztán egy öregember még ezen a ponton túl is kérdezett.

– Feleslegesen csinálsz magadból hülyét. Jó eséllyel halott a húgod, ha lezuhant egy géppel.

– Nem olyan, hogy könnyen meghaljon. És ha ezt tette, nekem akkor is látnom kell a holttestét.

– És ezért a bizonyosságért te bemennél egy radioaktív zónába? – csodálkozott az öregember.

A férfiról Takamura első látásra nem hitte volna, hogy pilóta. Meghatározhatatlanul idős volt, félig kopasz és félig ősz, az arca csupa ránc, a karjai mint vékony pálcák, a könyöke meg göcsört az ágon. A szeme mély kútban csillogott, és lehelete alkoholtól bűzlött, de a hangja nyugodt volt, és a kérdéseinek volt értelme.

– Akármilyen kemény csaj is a húgod, a radioaktív zónában fél nap alatt kap akkora adag sugárzást, hogy nincs az az orvos, aki megmentse. Minek utánahalni?

– Tudnom kell, mi történt vele – szögezte le a férfi, mire az öreg megcsóválta a fejét.

– Hát, végül is a te dolgod. A kérdés csak az, mennyi pénzt szánsz rá?

– Kétezer angol-egyiptomi fontom van rá. Se több, se kevesebb – közölte Takamura.

– És tudod, hogy ebben a városban minden ár felett alkudni szokás?

– Tudom, de nem tudok alkudozni. Ennyi pénzem van, és kész. Tud ezért repülőgépet keríteni?

– Azt nem. De egy siklóm van. Kicsit öreg, kicsit makrancos, de meg lehet vele csinálni a fuvart, amit kérsz. Ezerötöt kérek előlegbe, mert sosem lehet tudni, visszajövök-e élve, a másik ötszázat meg majd utólag.

– Értem. Ezenfelül? – bólintott Takamura udvariasan, várva a többi feltételt, de a másik csak furcsán ránézett.

– Mit ezenfelül?

– Eddig rendben. Az üzlet többi részlete érdekelne.

– Ennek az üzletnek nincs több részlete! – nézett nagyot az öreg.

– Például, mikor indulhatunk?

– Amikor mondod.

– Amilyen hamar csak lehet, szeretnék felszállni.

Az öreg válasz helyett felhajtotta az italát, és már állt is fel.

– Arra! – intett a nagy, földszintes csehó egyik ajtajára.

Takamura jól leplezett csodálkozással követte, és valóban majdnem el is jutottak az ajtóig, de ott eléjük állt két fiatalabb férfi.

– Hé, öreg Vang, megmondtuk, addig nem mész innen sehova, amíg nem fizetsz. Ma jár le a tartozásod határideje!

– Tudom, tacskók. Itt a pénz! – bökött maga mögé az öreg. – A kuncsaftom kifizeti.

De Takamurának ez nem igazán tetszett.

– Nem ebben állapodtunk meg, öreg!

– Dehogyisnem! Ezerötszáz előleg, amit most kell kifizetned, különben nem szállunk fel. Leginkább mivel megölnek engem ezek a kedves gyerekek. Tartozom nekik, és csak azért ittam itt reggel óta, hogy találjak egy fuvart. Szóval köhögd ki nekik a pénzt, és aztán menjünk.

– És honnan tudom, hogyha most fizetek, akkor tényleg elvisz? – érdeklődött Takamura. – Mi van, ha siklója sincs?

– Van siklója, már ha azt a roncsot siklónak lehet nevezni – szólt közbe röhögve az egyik fiatal, de az öreg leintette.

– Nem kell szidni az öreglányt, jó gép az.

– De biztos át tud vele kelni Afrikán? – kérdezett tovább Takamura, mire a Vangnak nevezett öreg szánakozva megcsóválta a fejét.

– Csak egy dolog itt a biztos, gyerek! Ebben a kocsmában nem találsz másik őrültet, aki elvinne. Jössz velem, vagy hagyod a húgocskádat?

– Jól beszél – bólogatott a két fiatal is. – Válaszd őt, és fizess nekünk!

Takamura visszanézett a kocsmára. Az elmúlt fél órában végigjárta az asztalokat, de még ezek közül a gyanús, törvényen kívüli bűnözők közül is csak ez az egyetlen egy öreg vállalkozott a feladatra. Ezek szerint ő is csak kényszerből. De ha eddig lehetett kényszeríteni, nyilván ezután is lehet majd.

– Értem, öreg. Kifizetem a pénzt ezeknek a tisztelt uraknak, megállapodásunk szerint. Te pedig elviszel megkeresni a húgomat, megállapodásunk szerint, különben felvágom a hasad, és megfojtalak a beleiddel – közölte hideg hangon, és egy arasznyira előhúzta a hátizsákjában tartott kard pengéjét, hogy az ablakon besütő, örök napfény megvillant rajta.

A markolat fenyegetően csattant, ahogy Takamura visszaejtette a kardot, de az öreg csak megvonta a vállát.

– Értem, értem, nem kell személyeskedni – morogta beletörődve, Takamura pedig fizetett, és végre kiléphettek a bűzös levegőjű kocsmából az izzó forróságú kifutópályára.

– Arra, gyere! – vezette az öreg, és ruganyos léptekkel nekiindult, félig visszafordulva beszélt. – Amúgy a nevem Vang Ho.

– Te kínai vagy?

– A Kínai Birodalomban születtem, de már vagy negyven éve itt élek, úgyhogy azt hiszem, nem. Ám tulajdonképpen mindegy. Ha jobban örülsz, hogy egy földid a pilótád, hát végül is, kínai vagyok.

– Nem vagy a földim – morogta Takamura az orra alá, de csak csendesen. Az öregre szüksége van, mind a sikló, mind a szakértelme miatt.

Ám amikor elérték az öreg Vang gépét, Takamura még egyszer elbizonytalanodott.

– Egyáltalán repül ez a masina? – torpant meg előtte. Új korában zárt, négyszemélyes, városi sikló lehetett, de azóta sokminden történt vele. Most már inkább egy meglehetősen egyedi, különleges roncsnak nézett ki.

– Hogy repül-e? Kereken hétszer zuhantam le vele Afrika-szerte, és még mindig itt vagyunk, én meg az öreglány. Gyere, szállj be! Szeretnék minél messzebb jutni napfényben, amikor az akkuk még töltenek. Át kell kelnünk a teljes Kongó-zónán, ha az Unió alá megyünk.

– Lehet, hogy nem kell odáig elmenni – vetette közbe Takamura reménykedve. – Az is lehet, hogy az a gép egészen közel zuhant le Tizenkettőhöz.

– Kizárt. Hallottam volna róla – morogta az öreg, majd magyarázta is. – Amilyen halk egy csempészgép üzem közben, annyira zajos, amikor leesik. Jönnek rá a hiénák, mindenki ki akarja rabolni. Ha a város közelében lenne, már rég szétszedték volna apró darabokra. Tehát vagy a Kongó-zónában zuhant le, és akkor vége, vagy attól északra, még az Unió alatt, a szavannákon. Ez utóbbi esetben van némi esélyed. Ott is rámennek a bandák, de azok nagyon figyelnek egymásra, ezért kicsit óvatosabbak. Ha ott van a húgod, és él, akkor ők majd szépen összeszedik, és méltányos váltságdíjért kiadják neked. Most pedig kapaszkodj, a felszállás mindig kicsit nehézkesen megy.

Takamura sietve beült az egyik utasülésbe, egy pillanatig sem törődve az azt borító kosszal. Kicsit kereste a biztonsági övét, majd rájött, hogy az hiányzik, de mielőtt ezt szóvá tehette volna, a világ meglódult alattuk, és sipító géphangok kíséretében, meg-megbillenve felszálltak.