IV.

Rosa Leibowitz a tehersikló roncsainak a tetején ücsörgött, maga alá húzott lábakkal, az ölében tartott kombinált fegyverrel, és hallgatta az előtte veszekedő két férfit.

– A te hibád, Lez! Te mondtad, hogy Alex egyedül is elboldogul a pilótafülkében, és otthagytad, aztán tessék, mi lett belőle!

– Ott kellett hagynom, mert, mint már kismilliószor elmondtam, át kellett válogatnom a csomagokat. Nekem! Mert ebből az egész bagázsból csak én vagyok képes felismerni a szajrét, te agyatlan marha!

És mellé üvöltöttek, meg széles gesztusokkal hadonásztak, és valóban kismilliomodik alkalommal vádolták meg egymást, hogy a másik hibájából zuhantak le.

Rosa úgy érezte, hogy most már eleget veszekedtek, hogy kiengedjék a gőzt, és egyébként is, ha még tovább hallgatja őket, akkor embert fog ölni. Hát felkapta a fegyverét, átállította golyóról elektromosságra, és a két veszekedő férfi közé lőtt, a puszta földbe. Azok alig bírtak félreugrani a felcsapó elektromos szikrák elől.

– Ebből elég! – csattant fel Rosa, és ruganyos mozdulattal lehuppant közéjük a roncs tetejéről.

– Bocsáss meg, Donna Rosa... – kezdett volna magyarázkodni Lez, de a nő azonnal a szavába vágott.

– Kuss, Lez, kuss, Ricardo, és neked is kuss, Elen! – fordult egy pillanatra a harmadik férfi felé, aki pedig meg sem szólalt, csak leszegett fejjel hallgatta a társalgást, végig a fegyvere agyát piszkálgatva.

Rosa hideg fejjel mérte végig a kis csapatot. Három embere maradt, a negyedik meghalt.

– Kurvára nem érdekel, hogy kinek a hibájából vagyunk itt! – állt közéjük csípőre tett kézzel. – Alex világosan elbarmolta, hogy hagyta katapultálni a másodpilótát, de aztán ő csinálta végig a kényszerleszállást, és ezzel a szememben jóvá tette a hibát. Pláne, mert belehalt. Azért, hogy ti élhessetek. Úgyhogy szedjétek össze magatokat! Végül is, a lényeget megcsináltuk. Kint vagyunk az Unióból, és megvan a szajré – bökött a fegyvere csövével a tripla biztonsági zárral ellátott, páncélfalú ládára.

– De, Donna Rosa, itt vagyunk a semmiben, egy radioaktív övezetben, víz nélkül. Holnapra halottak leszünk – magyarázta óvatosan Lez, ügyes kódtörő és még ügyesebb műszerész, de amúgy nagy vészmadár.

Minden meló előtt előadja a nagyjelenetet, hogy rossz ómeneket kapott, és valaki közülük meg fog halni. A többiek már ismerték, és nem vették komolyan, de ebben a helyzetben mégsem lenne okos hagyni, hogy rontsa a morált.

– Ne csinálj balhét, Lez, mert lelőlek! – mordult hát rá rekedtes hangján a nő. – Először is, ez még nem a radioaktív Kongó-övezet, csak az északi határa. Amíg nem kezd el esni az eső, vagy nem jön egy vihar, addig a sugárzás itt majdnem normális. Aztán, ez a környék tele van kutakkal. Az Unió egy csomó pénzt tolt bele, hogy biztonságossá tegye a határvidéket, sűrű háló van itt vészhelyzet-pontokból. Átkutatjuk a sikló roncsát, felszerelkezünk készletekkel, és utána elgyalogolunk a legközelebbi ilyen vészhelyzet-pontra. Utána lesz vizünk is.

– Ez egy nagyon jó terv, szépséges Donna Rosa – bólogatott Ricardo, akinek pár éve egy kedélyes buliban leszakította egy gránát a bal kezét vállból, és azóta kiberkart viselt. Méghozzá büszkén, még csak ruhával sem takarta el a karját alkotó fémrudakat és csatlakozókat, és szeretett kérkedni annak emberfeletti erejével is. A kérkedésen túl viszont csak a fegyveres rabláshoz értett, meg talán a pókerhez, és mellé kötelességének érezte, hogy udvaroljon a főnöknőjének.

Rosának volt annyi esze, hogy ne vegye komolyan, hanem csak egyszerűen a munkakapcsolatuk részének tekintse az otromba bókokat és durva célzásokat.

– Aha, jó terv. De mit csinálunk utána? Gyalog kelünk át Afrikán? – szólt közbe Elen, aki a csapat pszichopatájának nem túl népszerű munkakörét látta el, egyetlen mosoly nélkül, ám igen lelkiismeretesen. – A vészhelyzet-ponton mindig van rádióadó is. Lez átállítja a megfelelő frekvenciára, és kérünk egy siklót a keresztapától – közölte Rosa, amit a három férfi elég szkeptikusan fogadott.

Tény, a keresztapát feleslegesen háborgatni nem okos dolog. De most muszáj lesz. És végül is, nem barmolták el teljesen a feladatot. A szajré megvan, pillantott Rosa a ládára.

Persze jobb lenne, ha meglenne a sikló is. Vagy legalább ha az adója megmaradt volna. Ám sajnos a tehersikló a landolás közben az elejével mélyen belefúródott a földbe, és az orr-rész teljesen összetört. De ki hitte volna, hogy egy csempész pilóta a katapultálást választja, és veszni hagyja a siklót? Pedig az efféle félalvilági alakok gyakran szó szerint szerelemmel imádják a gépeiket.

Mindegy! A lényeg, hogy túlélték a leszállást, a cucc megvan, a többi majd adódik. Valahogy csak eljutnak valami civilizált környékre!