LVI.

Sid haladt elöl a ritkásan elhelyezett ledek sápadt fényében, a vállán Mitzuki kezével, mégis a lány vette észre először a két halottat.

– Állj! Ez... ez vérszag!

– Én semmit sem érzek – felelte Sid, de azonnal megtorpant, aztán alaposan körbenézett. – Igazad van, ott előttünk tényleg látszik valami sötét tócsa az egyik nyitott ajtó mögött.

– És az imént mintha hallottam volna valami nehezebb lélegzést is, de már nem hallom. Lehet, hogy van ott egy sebesült. De lehet, hogy csak tévedek.

– Megnézem. Maradj itt! – eresztette a földre a hátizsákját Sid, és óvatosan, fejforgatva előresétált. Ha tényleg egy sebesült, akár veszélyes is lehet. De az ajtó mögött nem sebesült várta, hanem hullák. – Jöhetsz, ezek már nem bántanak. Két halott.

– Gondolod, hogy ez lehetett az a két lövés, amit nem sokkal a fények felkapcsolása előtt hallottunk? – kérdezte Mitzuki, és botjával tapogatva az utat odament Sid mellé, belépett utána az ajtón.

A férfi nem válaszolt, alaposan megnézte a két testet. Nem volt csomagjuk, csak fegyver a kezükben, amit holtukban is görcsösen szorítottak. Ott hevertek az ajtó két oldalán, mint akik kintről várták a veszélyt, amit a hátukba kaptak. És nem golyó végzett velük, hanem...

Első ránézésre nem is tudta, hogy mi, aztán meg már azt nem tudta, hogy ezt hogyan mondja meg Mitzukinak, és ennyi habozás túl sok volt, mert a következő pillanatban valaki élesen rászólt:

– Kezeket fel, mert golyót kapsz a hátadba!

Sid nem gondolkodott, nagyot lökött a lányon, hogy az biztosan fedezékben maradjon, mellé már emelte is a kezét, és kifordult az ajtón a folyosóra.

– Megadom magam!

Egy idegen férfi állt kint a falnak támaszkodva, tőle elég uvol, sápadtan, és kombifegyvert fogott rá.

– Jöjjön elő a társad is, különben lelőlek.

– A társam nem jön elő, ha pedig ezért tényleg lelősz, akkor haragudni fog rád, és megöl téged. Ahogy elnézem az állapotodat, nem lesz nehéz dolga – mérte fel Sid a férfi karjára ragacsosodott vérfoltokat és a tartását. Nagyon úgy tűnt, összecsuklana, ha nem támaszkodna a falnak. De a fegyvert, azt rezzenéstelenül tartotta a bal kezében.

– Téged ismerlek – mérte fel az idegen is őt. – Te egy rohadt német vagy!

– Igen, német vagyok – vállalta el azonnal Sid, leginkább azért, mert láthatóan úgysem hitték volna neki el az ellenkezőjét. – A nevem Joseph Risso.

– Rólad már hallottam. Azt mondják, egészen jó fejvadász vagy.

– Tévednek. Pokolian jó fejvadász vagyok. És te? – kérdezett vissza.

– Én vagyok annak a francia gépnek az utolsó élő utasa, akit lelőttetek.

– Én pedig annak a gépnek az utolsó élő utasa vagyok, akit ti lőttetek le.

A férfi ezen láthatóan elgondolkodott egy pillanatot, aztán tovább kérdezett. Érződött a hangján, hogy nagyon rosszul lehet.

– A lezuhant csempészrepülőnkre startoltatok rá, igaz?

– Persze.

– A csaj miatt?

– Milyen csajról beszélsz?

– Ne add a hülyét! A csajról beszélek, aki a gépen utazott, a VIP-fülkében. Ő volt veled, amikor kiszálltatok a siklóból, láttam!

– Igen, a csajért jöttünk. Sokat ér, ha élve eljuttatom a megbízómnak. Egyedül persze már nincs sok esélyem, de végül is, annak a pénznek a fele is sok – célozgatott óvatosan Sid, még mindig rezzenéstelenül állva, magasba emelt kézzel, mert a kombifegyver még mindig a szívét vette célba.

– Előbb jöjjön elő az a csaj.

– Nem olyan hülye. Gondolom, már talált valami jó fedezéket, és éppen a fejedre céloz.

– Duma! Ha célba tudott volna venni, már le is lőtt volna, ha tényleg nem hülye.

– Ha nem ő, akkor majd lelő téged valaki más – sóhajtott Sid. – Itt most vannak páran, akik vért akarnak látni – bökött a fejével a két hulla felé.

– Itt vagyok mindjárt én. Imádnám látni a véred! Te voltál a gépetek pilótája, miattad haltak meg a társaim!

– Oké, te engem akarsz, eddig rendben. De ha jól látom, téged is akart valaki. Gondoljuk át ezt egy kicsit! Nekem életben kell tartanom a nőt, és egyedül vagyok. Melletted sincs senki. Fogjunk össze!

– Egy némettel?

– Én sem örülök neki, hogy egy franciával, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogathassunk. Ha nem bízol bennem, kezdjük kis lépésekkel. Nálam van elsősegély-felszerelés, ellátom a sebed. Cserébe te nem lősz le. Mindenki jól jár. Ha nem bízol bennem, ennyit akkor is megtehetünk egymásért.

– Egy némettel soha nem dolgozom együtt! Megbízhatatlanok!

Sid a másik véreres szemébe nézett, és azt érezte, amit ritkán volt alkalma érezni. Hogy ez nem fog menni. Itt, most, így ez nem fog sikerülni. És csak egy alternatív lehetőséget látott maga előtt.

– Oké, ez patthelyzet – kezdte lassan, nagyon lassan, minden szót hangsúlyozva, és mellé elindította a direktlinken a térelemzést. – Itt állsz előttem kilenc méterrel, ballal fogva a kombi fegyvert, mert a jobbod béna, és olyan gyenge vagy, hogy ezzel a jobb oldaladdal neki kell támaszkodnod a falnak, különben talán össze is esnél. Ha nem kapsz segítséget, meghalsz, és ha megölsz, akkor nem kapsz segítséget – írta le a helyzetet a lehető legpontosabban Mitzukinak, akiről fogalma sem volt, hogy hol lehet.

Utána se mert nézni, mert félt, ha elfordítja a tekintetét a franciáról, akkor az azonnal meghúzza a ravaszt. Tulajdonképpen moccanni sem mert, csak beszélt, lassan, tagoltan, de tudta, hogy ez már nem több, mint időhúzás. Aki itt még érdemben cselekedhet, és aki lehetőleg cselekszik is, az Mitzuki. Azaz most egy vak lányon múlik az élete. Illetve, nézzük a jó oldalát. Egy szamuráj fog harcolni helyette. Mázlista vagyok, gondolta, és tovább beszélt, bele a ráfogott fegyver csövébe.

Mitzuki nem tudta, de pontosan azt az utat járta be a halottaktól Golyóig, amit előtte Takamura tett meg, csak éppen visszafelé. Mitzuki is ugyanúgy mezítláb ment, mert a szandálját abban a pillanatban lerúgta, hogy Sid belökte őt a fal fedezékébe. Így tudott a legcsendesebben mozogni. Persze ő nem futott. Osont, kicsit meggörnyedve, a botját a háta mögött tartva, a balját meg előrenyújtva, és kereste maga előtt az utat, A fal vezette, a visszhangok, és aztán a végén Sidtől megkapta a megfelelő információkat az ellenségről. Ez utóbbit úgy értelmezte, mint engedélyt, sőt kérést, hogy támadjon. Hisz különben mit számítana, hogy hány méterre áll a férfitól az a francia? Sid nem bízik a megegyezésben, tehát harcolniuk kell.

Még két lépésre volt szüksége. Úgy sejtette, most egy ajtó mellett áll, a francia háta mögött. Még egy utolsó pillanatot koncentrált, aztán ment. Ütött, és érezte, hogy valamit eltalált, de kiáltást nem hallott, hát ütött még egyet és még egyet, és csak utána hallotta meg Sid hangját:

– Állj, Mitzuki! Győztél, állj meg!

– Minden rendben? – eresztette le a botot, és a saját zihálásától nem hallotta, hogy hány ember veszi itt most a levegőt, de nem volt ideje hallgatózni, Sid már ott volt mellette.

– Igen, elájult. Hagyjuk, és menjünk! – tolta volna odébb sietősen a vállánál fogva, de kár volt próbálkoznia is.

– Sid! – fordult vele szembe, és nem hagyta magát elsodorni. – Hazudsz!

– Rendben, oké, hazudok – sóhajtott a férfi, és ő is megállt. – Halott. Péppé verted a fejét. Az első ütéssel. Már a második ütés is teljesen felesleges volt, a harmadik meg egyenesen hullagyalázás. Kész. Elintézted. Most méter hosszan borítja az agyveleje a betonfalat. Ha az anyja látná, itt szakadna meg a szíve, hogy mi lett a szeretett kisfiából – magyarázta hideg, érzelemmentes hangon.

– Hagyd abba! – kérte Mitzuki, ám Sidet nem lehetett megállítani. Sokszor akarták már lelőni, de emlékei szerint soha még ilyen tehetetlenül nem állt fegyvercső előtt, és ezt nem volt olyan egyszerű feldolgoznia, így, ahogy lassan tudatosult benne.

– Hát nem ezt akartad hallani? – kérdezte ingerülten. – Hogy utána nyugodtan furdalhasson a lelkiismeret?

– Már rengeteg mindenért furdal a lelkiismeret. Jelenleg jobban örültem volna, ha segítesz mentségeket keresni.

– Mire? Mire keressek neked mentségeket? – túrt a hajába a férfi ideges mozdulattal. – Megmentetted az életemet! Nyilvánvalóan, egyértelműen és rohadtul megmentetted az életem. Tudod hányan fognak ezért gyűlölni téged, ha véletlenül kiderül?

– Te is? – kérdezett vissza Mitzuki, és Sid hirtelen lehiggadt.

– Én nem – felelte csendesen. – És te?

– Ostobaság lenne, ha ezért a gyilkosságért elkezdeném gyűlölni magam. Te megegyeztél volna vele, ő volt az, akiben engesztelhetetlen gyűlölet égett, ami lám, elemésztette – ült le a sarkaira a lány a betonfal mellett, szemben a halottal, és önkéntelen, megszokott mozdulattal letörölte a vért a botjától. – Mi bajuk a franciáknak a németekkel?

– Fogalmam sincs – vont vállat Sid, és leült mellé, még a vállát is átfogta. – Minden banda utálja a másikat.

Szemben ültek egy szétvert fejű halottal a szűk betonfolyosón.

– Miért?

– Tényleg nem tudom. Ez egy tény, amit mindig szem előtt kell tartanod, ha bármi balhéba fogsz az Unióban. És nehogy azt hidd, hogy ez olyan egyszerű! Ha ügyelsz rá, hogy jóban legyél az olaszokkal, az írekkel, a franciákkal és az oroszokkal, akkor még mindig ott vannak a németek, a portugálok, a svédek és a hollandok, és ha velük is sikerül zöld ágra vergődnöd, akkor tuti jön egy lengyel vagy ukrán vagy spanyol vagy akármi, és kezdheted az egészet elölről. A Kínai Birodalom ennyiben jobb, mármint ti, kínaiak legalább egymást nem ölitek.

– Japán vagyok – sóhajtott Mitzuki, és ráhajtotta a fejét a férfi vállára.

– Na, akkor érted, miről beszélek! Ha jól tudom most itt, a szavannán, három társaság van jelen. Az olaszok, akik megvetik a németeket, akik utálják a franciákat, akik ki nem állhatják az olaszokat, és itt bezárul a kör. Ölik egymást, még akkor is, amikor itt tombol a fejünk felett egy radioaktív vihar, ami egymaga elintéz közel és távol mindenkit, ha picit is nincs szerencsénk.

– Ennek nem sok értelmét látom. Annyira kell nekik a pénz, hogy nem tudnak megosztozni rajta?

– Ez nem üzlet, hanem személyes. Illetve bizonyos mértékig üzlet is, hisz van konc, amin marakodhatnak. Nem mindegy, ki mekkora szeletet ural az Unió alvilágából. De az egész alapja nem a pénz, hanem a színtiszta gyűlölet.

– Így pedig már semmi értelmét sem látom.

– Mert nincs neki. Ugyanazokat a filmeket nézik, ugyanazt a kaját eszik, ugyanarra a zenére szórakoznak, ugyanoda járnak nyaralni, és mellé teljesen egyformán utálják egymást. Semmi értelme sincs. Épp úgy, mint hogy annak sincs, hogy egy fazon évek óta utánad rohangál a világban, hogy megöljön.

– Annak van oka – kapta fel a fejét értetlenül Mitzuki. – A családom szemében elvesztettem a becsületem.

– Igen, nem voltál hajlandó meggyilkolni egy embert, pusztán mert az nem japán, hanem kínai. Ezért aztán tényleg megérdemled, hogy az egész világon át hajtóvadászatot tartsanak utánad.

– A japánoknak van okuk utálni a kínaiakat! – tiltakozott a lány. – Elfoglalták az országunkat!

– Mitzuki, könyörgöm, száz éve! Száz éve történt!

– Csak kilencvennégy.

– Jó, legyen kilencvennégy, a történelem sosem volt az erősségem. Ez nem változtat a lényegen. Ideje lenne lapoznotok!

– Ne nekem mondd! Én lapoztam. Én japán létemre többet tettem a Kínai Birodalomért, mint a legtöbben ezen a világon – emelte fel a fejét a lány, és vak szemeivel elnézett a halott felett. – Én nem öltem meg őfelsége Tien Naga-Hai Huang-Ti császárt – mondta ki, életében először hangosan. Így hallani furcsa is volt. Nem mintha Sidet meghatotta volna vele.

– Ezzel azért nem vagy egyedül. Sok-sok millió ember nem ölte meg a Kínai Birodalom császárát.

– De ők nem álltak előtte karddal, és nem vágták meg az arcát, és nem mentették meg az életét a saját testőreitől. Ők nem voltak döntési helyzetben, én viszont igen. A Kínai Birodalom császára azért él, mert én így akartam! – szegte fel az állát büszkén.

– Oké, igazad van, te valóban tettlegesen nem ölted meg őt – sóhajtott a férfi. – A te esetedben ez nem volt annyira magától értetődő, mint az összes többinek. Kénytelen vagyok elismerni, a részedről ez valóban a kiválóság jeles bizonyítéka!

– Na azért! – mosolyodott el fáradtan Mitzuki, és felvette a botját, majd tettre készen a térdére fektette. – Most mi legyen?

– Menjünk tovább! – állt talpra Sid. – Menjünk tovább, mert mi nem fogjuk megváltani a világot, és most van sokkal nagyobb bajunk is – húzta fel a lányt, és mellé a vállára akasztotta Golyó földön heverő kombifegyverét. Jól jöhet még. Bár annyira nem érdekelte, hogy megnézze, töltve van-e.

– Mi bajunk lehet pont most, amikor éppen győztesen állunk egy szétvert fejű halott felett? – kérdezte közben Mitzuki, igen szkeptikusan.

– Nem az általad előállított hullával van baj, az hibátlan, mint te magad. De azzal a kettővel, akiket már itt találtunk, azokkal van egy kis probléma. Azokat tudniillik nem lelőtték.

– Hanem? – kérdezte rosszat sejtve Mitzuki.

– Hanem karddal kettévágták – sóhajtott Sid.

És mind a ketten pontosan tudták, hogy ez mit jelent.