XXXIV.

Takamura napfelkeltekor ébredt, elsőnek a társaságából. Még az utolsó őrnek állított Vang is aludt. Fegyelmezetlen kínai, de hát miért is várt volna többet tőle, foglalta össze magában tömören a véleményét, de végül nem ébresztette fel. Minek? Inkább kiment a siklóból a szavanna füvére, és figyelni kezdett.

Hamarosan felébredt a teljes társaság, ám még fél órán át nem szálltak fel. De ez a gépeken múlt, nem az embereken. Valami nem akart működni az öreg siklóban.

Beültek, Vang rátette a tenyerét az ujjlenyomatzárra, és a gép egyszerűen nem indult el. Az öreg káromkodva kászálódott ki a fülkéből, és rutinosan nyitotta ki a motorblokkot.

– Nincs nagy baj – jelentette pár perc múlva megnyugodva. – Csak a hűtés, mint általában. Tizenöt perc alatt rendbe rakom. Na jó, maximum húsz perc! – nyugtatgatta őket, de fél óra lett belőle, és tulajdonképpen ezen a fél órán múlt, hogy Takamura nem találta ott Mitzukit a francia gép roncsainál.

Mire odaértek, már nem volt ott senki. Ezt a levegőből is sejteni lehetett, ahogy óvatosan körberepültek, de akkor még Takamura reménykedett.

– Kihalt, de van ott lent egy bezárt VIP-fülke – biztatta Golyó is. – Ki akartuk nyitni, de a németek rajtunk ütöttek, és aztán menekülnünk kellett. Ott lehet, akit keresel.

– Értem. Szálljunk le, Vang!

– Oké, Takamura, de kicsit távolabb teszem le a gépet, hogy biztonságban legyen, és Atieno végig maradjon mellettem, őrizni.

– Atieno velem jön a roncshoz. Kell nekem valaki, aki biztosítja a hátam, még ha úgy sejtem is, hogy nincs itt senki.

– Inkább Vanggal maradnék – tiltakozott a nő is. – Mert ha mégis van ott lent valaki, és megpattan a gépünkkel, amíg mi a roncsban bóklászunk, akkor te leszel a legidegesebb, Takamura – magyarázta, holott egyszerűen csak nem akart jelen lenni, amikor előre eltervezve, hidegvérrel meggyilkolnak egy embert. ENSZ-századosként nem tehette volna meg, hogy nem tartóztat le valakit, aki gyilkosságot követ el az államközi területeken. Meg amúgy is, gyűlölte az emberhalált. Pedig milyen kedves ez a srác, állandóan mosolyog és olyan udvarias meg előzékeny, hát miért kell neki bérgyilkosnak lennie?

– Értem. Akkor Golyóval megyek, ő már úgyis ismerős itt – döntött a férfi, bár a franciában bízott a legkevésbé a társaságból.

Ám sajnos tényleg ő volt a logikus választás, hát ketten fésülték át a roncsot. A francia a kombifegyverrel haladt elöl, mögötte lemaradva Takamura ment, kezében a kardjával. Golyó először nem is értette, hogy miért hoz egy botot, aztán rájött, hogy az egy kardtok, és benne nyilván van egy penge is. De hogy valaki azt hiszi, egy karddal ér bármit is a lőfegyverek korában, ez valahogy nagyon idegen volt a franciának. Ez a pasas hülye, vélte, de aztán nem foglalkozott vele, vezette végig a roncson.

– Ez az ajtó zárva volt, amikor tegnap délben itt jártunk – állt meg a nyitott VIP-fülke előtt. – Mi arra tippeltünk, a szállított csaj van bent. Vagy legalábbis a hullája.

Takamura benézett, felmérte a fülkét. Háromszor két lépés, csupasz falak, halvány ledfény. Üres, bár mielőtt a gép lezuhant, lehetett valami berendezése. Erről tanúskodott a falak mellé kis kupacokban odaállított hulladék. Precízen osztályozott és csoportokba rendezett hulladék. Takamura felismerni vélte azt a szép, megnyugtató rendet, ami mindig is körbevette Mitzukit, és ami azóta is annyira hiányzott neki a lányból.

– Akit keresünk, itt volt, és élve távozott – közölte végül. – Miután elmentetek, nyilván kijött.

– Fenéket, te marha! – legyintett Golyó, és Takamura udvarias mosolya mögé rejtve újabb okot jegyzett meg magának, amiért ezt a franciát meg fogja ölni. Hát hogyan beszélhet vele így? – Nem belülről nyitották ki ezt a fülkét. Nézd a nyitópanelt, ez nem ehhez az ajtóhoz tartozik, sőt talán nem is ehhez a géphez. Tegnap nem is volt itt. Ha itt lett volna, mi is kinyitjuk az ajtót. Ezt valaki azóta idehozta, beszerelte, és kiengedte a hugicádat.

– Ki? – kérdezett vissza tömören Takamura. Vajon ki lehet, aki segíti Mitzukit, és vajon miért?

– Nem francia, az tuti – védekezett Golyó kapásból. – A repülőgépről mindenki meghalt, az én társaim szintén. Viszont a mi siklónkat a németek intézték el, csak aztán megfizették az árát, mert ők is lezuhantak. Itt, a közelben. Szóval, szerintem ők jöttek ide vissza, és ők engedték ki a csajt.

Takamura bólintott, ez logikusan hangzott. Még egyszer benézett a fülkébe, igyekezett elképzelni, mi történhetett. A németek kinyitják az ajtót, Mitzuki pedig... Azt jól tudta, hogy a régi ember-Mitzuki mit tett volna hasonló helyzetben. Küzd, akár puszta kézzel, akár halálig, de nem hagyja, hogy elfogják. Ám az új gépszörny-Mitzuki láthatóan nem akart harcolni, küzdelemnek itt semmi nyoma sincs. Se vér, se lövésnyomok, semmi. Az új Mitzuki láthatóan megegyezett a németekkel, és velük egyetértésben távozott.

Takamura ugyan úgy tudta, a lány egyedül menekül, senki sem segíti, de lehet, hogy tévedett. Lehet, hogy vannak szövetségesei az Unió bandái között. Az is lehet, hogy Mitzuki egyszerűen hazudott valamit azoknak a németeknek, akik kiszabadították, és édes szavakkal a kutyáivá tette őket. Mitzuki mindig is jól tudott hazudni.

De mindegy, hogyan történt, a lényeg, hogy együtt mentek el. Vajon hová? Ám ezt a kérdést nem Golyónak kell feltennie, Atieno az, akinek van helyismerete négyük közül. A nő talán meg tudja tippelni, merre mehetett Mitzuki az őt kísérő németekkel.

– Menjünk vissza a siklónkhoz! – indult hát vissza, ám ott Atieno komor arccal fogadta őket.

– Baj van – kiabálta már a jármű ajtajából, amikor feltűnt a két férfi. – Most kaptunk egy viharriasztást a parti őrségtől. Rohadt nagy radioaktív szélvihar közeledik. Legkésőbb holnap reggelre ideér.

– Tehát el kell mennünk? – kérdezett vissza Takamura.

– Estig van időnk, de az utolsó napfénnyel le kell lécelnünk – bólintott a nő. – Estig kereshetjük az áldozatod, de ha addig nem találjuk meg, akkor vége. A keresésnek, de neki is, ha kint éri a vihar.

– Van neki bármi reális esélye elrejtőzni a szavannán?

– Persze. Továbbküldtem az automata viharriasztást, abban benne van a lehetséges biztonságos pontok listája is.

Takamura rezzenéstelen mosolya láthatóan megrezzent ennek hallatán.

– Szóval figyelmeztetted? – kérdezte nagy levegőt véve.

– Ez van a szabályzatban! – védekezett Atieno rutinosan. Amint megkapta a riasztást, ez volt az első dolga. A siklójuk adójával tovább szórta, mielőtt ez az elmebeteg Takamura megtiltja. – Ez a kötelességem, menteni az embereket. ENSZ-katona vagyok, ugye.

– Tudom – hagyta rá hidegen Takamura, majd elgondolkodott. – Kihez jut el ez a riasztás?

– Mindenkihez, akinek van adója. Minden biztonsági sávon megy, elsődleges a prioritása, és mindenki tovább szórja. Ember, egy radioaktív viharról van szó, ez nem játék! Mindenkit figyelmeztetni kell.

– Az is megkapja, akinek csak egy direktlinkje van?

– Igen. Vangnak elég erős az adója, itt a közelben most mindenki tudja már, hogy vihar jön. Elég, ha van egy direktlinkje, vagy egy közönséges lapmonitorja.

Tehát Mitzuki és a németek, aki kísérik, már tudják, hogy el kell rejtőzniük.

– Egy ilyen vihart nem lehet túlélni a szabadban, igaz?

– Itt holnap reggelre minden Geiger-Müller ki fog akadni, két-háromszáz kilométer per órás szél borotválja le a talajt, folyamatosan fog villámlani, és talán még eső is lesz egy kevés. Akit kint ér, a szabadban, az feltehetőleg helyből elpatkol, de ha mázlista, és túléli az első pár órát, akkor is összeszed akkora sugárdózist, hogy neki annyi.

– És hová lehet elrejtőzni előle?

– Nekünk a legjobb választás a hathuszonegyes erőd. Csak három-négy óra repülés, azaz még legalább nyolc óránk van keresni, mielőtt elindulunk.

– Nem az érdekel, hogy mi hova mehetünk – rázta a fejét Takamura. – Hanem ha valaki itt van, kint, a szavannán, és nincs repülőgépe, de megkapta a viharriasztás adatai, akkor az hova mehet?

Atieno egy pillanatra lehunyta a szemét, és felhozta az adatokat a direktlinkjéből.

– A viharriadó szerint ehhez a ponthoz a legközelebb egy régi atombunker van. Hármas kategória, azaz semmi sincs benne ami az életben maradáshoz kell, se víz, se élelem. Állandó helyőrségről nem is beszélve, de garantáltan atombiztos. Aki itt és most gyalog van, az oda kell, hogy meneküljön.

– Akkor Nagasawa Mitzuki odamenekül, tehát mi is odamegyünk.

– Ha odamegyünk, akkor ott is ragadunk! – figyelmeztette Atieno. – A vihar átvonul tíz-tizenkét óra alatt, de utána rossz esetben akár hetekig magasan marad a sugárszennyezettség szintje. Ha bemenekülünk abba a bunkerbe, akkor lehet, hogy hetekre ott ragadunk.

– Nagasawa Mitzuki odamenekül, tehát mi is odamegyünk – ismételte Takamura kifejezéstelenül.

– És ha elrepültek?

– Nem, ő sosem választaná ezt a megoldást – rázta a fejét Takamura. Egy rossz állapotban lévő sikló és egy biztonságos, földbe vájt bunker közül Mitzuki csak ez utóbbit választhatja, ez nem kétséges. Legbiztonságosabb a föld alatt, így tanulták otthon.

– És ha nem ő választ? – szúrta közbe Golyó, akinek semmi kedve sem volt hetekre eltemetni magát egy hármas szintű, azaz tökéletesen komfortmentes bunkerben. – A németek máshogy is dönthetnek. Sőt, ha megcsinálták a siklót, akkor a németek biztosan úgy döntenek, hogy lelépnek erről a rohadt szavannáról.

Takamura ebbe is belegondolt, bár ezen tényleg nem volt sok gondolkodni való. Mitzuki ugyan gépszörny lett, áruló és száműzött, de mégis japán. Soha nem hagyná, hogy ennyire fontos, élet-halál kérdésben mindenféle jöttment idegenek parancsolgassanak neki. Akármiféle színjátékot is játszik nekik, ebben ő dönt, és végigviszi a döntését.

– Abba a bizonyos atombunkerbe megyünk, méghozzá sietve, és csapdát állítunk neki. Ha gyorsan odaér, még az is megeshet, hogy a vihar kitörte előtt meghal, és akkor nekünk lesz időnk elrepülni a hathuszonegyes erődbe, ahogy Atieno javasolta. Megfelel, vagy mást választasz? – tette fel végül a kérdést, és maga elé emelte a kardját, ballal a tokot, jobbal a markolatot fogva.

Vajon miért hiszi, hogy egy karddal kényszeríthet engem, akinek kombifegyver van a kezében, mélázott el Golyó, de hangosan annyi mondott, hogy részéről ez a megoldás oké. Atieno is rábólintott, Vang pedig indította is a gépet.

Pár perc múlva már az atombunker felé repültek, hogy csapdát állítsanak Nagasawa Mitzukinak.