XLVII.

Atieno a fegyverét kézben tartva, óvatosan haladt a sötét folyosókon. A lámpája elég fényt adott, a fejében ott volt a térkép. A falakat figyelte, és a padlót, ahol egyre terjedelmesebb vérfoltok követték egymást, vezették tovább. Minden sarkon megállt, és hallgatózott, de sehol sem hallotta egy sebesült zihálását. Aztán egy ponton nagyobb vértócsát lelt, és ott véget értek a nyomok. Tehát nem kutya, hanem ember, akit ezen a helyen mondjuk bekötöztek, vagy esetleg hordágyra tettek a társai, és elvitték.

Ó, hogy szakadna rá az ég arra az idegrángásos franciára!

Atieno sóhajtott, az övére csatolta a fegyverét, majd kihúzta magát, és a tarkójára kulcsolta a kezét.

– Békével jöttem! Baleset történt, beszéljük meg!

Nem kapott választ, hát lassú léptekkel elindult előre. Még két fordulót kellett megtennie, míg elért egy olyan folyosót, ahol a mennyezetre modern ledeket illesztettek. Nem világítottak, de ott voltak.

– Békével jöttem! Tárgyaljunk! – ismételte meg, és várt. Már éppen továbbindult volna, amikor apró zajt hallott a háta mögött. Nem fordult meg, nem vette le a kezét a tarkójáról, nem tett semmi hirtelen mozdulatot. – Baleset történt, azért jöttem, hogy megbeszéljük!

– Hallgass és ne mozdulj, mert meghalsz! – suttogta valaki mögötte. Atieno megdermedt. Némán és mozdulatlanul tűrte, hogy valaki mögé lépjen, és lecsatolja övéről az elektromos pisztolyt.

Aztán megragadták a haját, hátrafeszítették a fejét, és egy éles pengét szorítottak a torkához.

– Ki vagy?

– Atieno Nieminen százados, ENSZ, Kongó-zóna.

– Azt mindenki mondhatja! – felelte az ismeretlen, aki izzadságtól és alkoholtól bűzlött, továbbá a lehelete alapján nyilván volt pár ellátatlan rossz foga is.

– Vegyétek le az ujjlenyomatomat.

– Persze, mert nekünk aztán megvan az adatbázisunk mindenféle katonák azonosításához! – szorította meg erősebben az ismeretlen Atieno haját. A nő úgy tippelt, hogy mögötte egy nálánál valamivel magasabb, de nem feltétlenül erősebb férfi áll.

– Akkor higgy nekem mindenféle azonosítás nélkül is. Békülni jöttem.

– Lelőttétek az egyik emberemet!

– Tévedés volt, de megpróbáljuk jóvá tenni. Első osztályú elsősegélyládánk van, ellátjuk a sérülését.

– Halottat is fel tudtok támasztani?

Atieno nem mutatta, de itt kezdett el aggódni.

– Megváltjuk. Mondj egy összeget, kárpótlásnak, és megfizetjük.

– Nekem jobban tetszik, hogy megölünk titeket, és elvesszük a felszereléseteket.

– Egy ezeréves, félig roncs siklóért összebalhézol az ENSZ-szel, amikor mi szívesen fizetünk? Minket most egy gazdag kínai pasas pénzel, neki nem összeg pár százas.

– Egy haverom életéről beszélnünk, az nem pár százast ér.

– Ostoba félreértés volt, bocsánatot kérünk érte. Nagyon sajnáljuk, és tisztességgel fizetünk a rokonainak és a barátainak. És ez azért is jó, mert elkerülhetjük a további félreértéseket – tért át a fenyegetődzésre Atieno.

– Miről beszélsz? – mordult fel mögötte az idegen férfi, és nagyot rántott a nő haján.

– Arról, hogy esetleg a társaim azt hiszik, hogy ti ellenségeskedni akartok – folytatta Atieno zavartalanul. – Mert akkor védekezni fognak.

– Esélytelenek. Mi többen vagyunk, itthoni terepen, és ti még csak menekülni sem menekülhettek. A vihar beszorított titeket ide.

– A sarokba szorított állat is veszélyes, a haverjaim meg extra veszélyesek. Hány további barátodat akarod elveszteni valami ostoba bosszú miatt? Leölhettek minket, de akkor megfizetitek az árát. Fogadd el inkább a békét, különben rémálom lesz a következő két hét. Nekünk is, de nektek is.

– Majd meglátjuk. Most hallgass, és gyerünk! Előre, aztán a sarkon balra! – lökött egy nagyot Atienón a férfi.

A nő ment, amerre vezették. Több folyosón haladtak végig, meg egy belső lépcsőházon lefelé egy szintet, és hamarosan beértek egy kivilágított szobába. Atieno látta, hogy nincs őrség, és odabent is rendetlenül, nagy káoszban hevernek a csomagok és mindenféle szedett-vedett holmik. Meg a hasonlóan szedett-vedett emberek.

Nyolc férfit és öt nőt számolt össze, mind igen elhanyagoltak voltak, a ruhájuk ócska, a fegyvereik gyenge minőségűek. Nem volt közöttük öreg vagy gyerek. Ezek valami munkában voltak, következtetett, és erre utaltak a nagy csomagok is. Az egyikből egy rakétavető semmivel sem összetéveszthető csöve lógott ki. Ők szedték le a franciák gépét, tippelt Atieno. Tehát komolyan kell őket venni, ha már egy ilyen akciót meg tudtak csinálni.

– Ez a csaj a hangárban álló sikló emberei közé tartozik – lökte középre a férfi, amikor beléptek, de nem engedte el a haját. – ENSZ-százados, úgyhogy ne rongáljátok, mert pénzt érhet.

A figyelmeztetés éppen időben érkezett, mert ketten már jöttek, hogy leverjék rajta a társuk halálát.

– Az idegenek fizetni akarnak, és pénzen megvenni a békét. Van valaki, akinek ez nem tetszik? – kérdezett körbe a férfi, aki elfogta Atienót. Nyilván ő volt a főnök.

Néma fejrázásokat kapott válaszul, aztán valaki csak bekiabált:

– Ez az összegen múlik! Legyen jó nagy szám, és akkor oké!

– A te szád rohadtul nagy, de igazad van – vágott vissza a főnök, és aki most elengedte, hogy a nő szembefordulhatott vele. Középkorú, napcserzett arcú férfi volt. – Hallod, meg akarunk egyezni. De nem akárhogy. Azt a kínait akarjuk, aki fizet titeket. Jöjjön le a nyolcas szintre, egy óra múlva, a nagyterembe. Ott megbeszélheti velünk, hogy mennyire akar élni.

– Engem küldött, velem tárgyalhatsz.

– Fenét! Csicska nekem nem jó, én a fejet akarom! Szólj a kínaidnak, vele akarunk beszélni. Jöjjön egyedül, de fegyvert hozhat, ha gyáva. Én egyedül megyek oda hozzá, és megbeszéljük. Te addig itt maradsz, te leszel a túszunk, hogy minden jól alakuljon. Világos?

– Értek mindent.

– Akkor pörgesd fel a direktlinked, te százados, és szólj a kínaidnak, hogy ha nem okos, akkor téged elveszít!

– Szólok neki – nyitott kapcsolatot Atieno a hátrahagyott lapmonitorral.

– Mi történt? – szólalt meg hamarosan Takamura hangja a fülében. Tudta, hogy ezt most csak ő hallja, viszont amit mond, azt mindenki.

– Itt vagyok a helyiek között. Sajnos az a társuk, akire tévedésből rálőttünk, meghalt. De szerencsére ennek ellenére is meg akarnak egyezni. Azt kérik, hogy te, egyedül, légy egy óra múlva a nyolcas szint nagytermében, hogy megbeszélhesd velük a részleteket.

– Miért nem te beszélsz velük?

– Téged akarnak, és kész. Amíg nem egyeztek meg, én itt maradok biztosítéknak.

– Értem – bólintott Takamura, és bontotta a vonalat. Tehát nem kell tovább várnia. A vadászat elkezdődhet.

– Ébredj! – lökte meg Golyó vállát. – Mennünk kell. Atienót elfogták a határalattiak, itt már nem biztonságos.

– Akkor? – kászálódott fel a francia. – Most mi lesz?

– Másik helyet keresünk, és egyesével megöljük őket. És természetesen Nagasawa Mitzukit is.

– Meg a német pilótát, ugye.

– Persze – bólintott Takamura. Az a férfi nem fogja túlélni, hogy ölelni mert egy japán lányt! Hogy ölelni merte Mitzukit...

Gyorsan, némán összekészültek, csak a legszükségesebbeket pakolva össze, például a mennyezetről a miniledet, és már indultak volna, amikor Golyó csak odabökött az öreg Vang felé, aki még mindig aludt a napelemekre fektetett matracán.

– Vele mi lesz?

– Öreg, hogy velünk jöjjön. Ha túléli, jó. Ha belehal, hát lesz más, aki el tud vezetni egy siklót.

– Profi pilóta vagyok, főnök – vigyorodott el Golyó, és magabiztosan elindult kifelé, a sötét folyosóra.

Pilóta vagy, de hulla leszel, ha ennyire zajosan jársz, gondolta Takamura, ám nem szólt. Minek? Csalinak remek ez a fickó, menjen csak előre, és zavarja fel az ellenséget. Ő majd árnyékként követi, és elvégzi a munkát.

A vadászat végre elkezdődött!