LXII.

Ricardo már akkor tudta, hogy nagy baj van, amikor az első pillantást vetette Rosa sebére. Persze, bizonyos szempontból tényleg nem volt komoly sérülés. Megfelelő ellátás és pihenés esetén könnyen és gyorsan meggyógyulhatott volna. És ellátás még lett is volna, hisz voltak megfelelő gyógyszereik. De a pihenés... Nos, az nem pihenés, ha valaki teljes felszerelésben, súlyosbítva egy rakétavetővel a hátán mozog ellenséges terepen.

Amikor kiléptek a helyi banda rejtekhelyéről, attól kezdve már Ricardo ment elöl, és Rosa csak fedezte. Láthatóan egyre nehézkesebb mozdulatokkal, egyre sápadtabban követte a félkarú férfit. Ricardo előbb tényleg csak előrefigyelt, az újabb folyosókra és termekre, de eztán egyre inkább hátra is, a nőre. De amikor megemlítette, hogy letáborozhatnának valahol, Rosa csak a fejét rázta.

– Használjuk ki, amíg van fény. A ledek egyre halványabbak. Majd megállunk, ha kialszanak, de addig szeretnék minél nagyobb részt átnézni a bunkerből.

Ricardo pedig bólintott, és tette, amit a nő mondott. Sosem volt kérdés, hogy kettőjük közül ki a főnök. Amikor régen, kezdőként beosztották a nő csapatába, akkor mondjuk nem tetszett neki a helyzet. Rossy tényleg nagyon tapló módon ugráltatta, ő meg állandóan beszólt neki. Mikor is volt az, három, négy éve? Van már öt is! Rossy persze nem hagyta, hogy bárki is packázzon vele, és akkor kedve lett volna párszor lelőni, de aztán jött az a balhé a város melletti sivatagban, ahol egy gránát elvitte a kezét. Rossy volt az, aki kicibálta a tűzvonalból, mentőt hívott, és a börtönt kockáztatva elkísérte a kórházba is. És aztán veszekedett a főnökökkel, hogy a sikeres akció hasznából fizessenek ki neki egy rendes kiberkart. Bár Rossy mindig, mindenkor veszekedett a főnökökkel. Talán ezért is nem jutott soha magasabbra a bandában, pedig az esze meglett volna hozzá.

Még jobban belegondolva, Rossy mindig mindenkivel veszekedett. Amikor megköszönte neki a segítséget, akkor is csak valami olyasmit mondott, hogy: „Mi mást tehettem, ha már olyan balfék voltál, hogy beálltál a gránátvetőjük elé, te szerencsétlen marha!” Részéről ezzel el is intézte az ügyet, és az közöttük többet nem is került szóba. Ricardo sem érezte úgy, hogy olyan nagyon a lekötelezettje lenne. Úgy hitte, ettől még lelövi a nőt, ha oka lesz rá. Vagy gond nélkül cserbenhagyja, ha úgy hozza a helyzet. Nem olyan érzelgős fajta ő, hogy egy régi emlék miatt hasra essen előtte! Ő egy kőkemény bandatag, nem valami sipákolós, sírós kislány! Ha majd el kell intézni Rossyt, hát el fogja intézni.

Ám most még nem, most még biztosan nem, nézett egy pillanatra hátra. Rossy jött, sápadtan, és talán kicsit többet pihenve a fordulókban a kelleténél, de jött. Még nem teher, még egyáltalán nem kell megszabadulnia tőle. A lezuhant sikló roncsában, amikor a többiekkel vadásztak egymásra, akkor is végiggondolta, és akkor is úgy érezte, hogy nem kell lelőnie. Pedig megtehette volna, de végül nem ölte meg. Együtt többre juthatnak, döntött akkor és most is. De pihenniük kell, pontosabban Rossynak pihennie kell, mert különben tényleg elpatkol.

A következő folyosón zajt hallott, fél karjával hátraintett, hogy a másik várjon, majd maga elé tartva a kombifegyvert közelebb osont az adott terem ajtajához.

– Ki van ott? – kérdezte hangosan.

– Megadom magam! – kiabált ki egy öreg hang bentről. – Egyedül vagyok, közönséges csempészpilóta, senkinek sem lekötelezve, olcsón kibérelhető siklóval, és megadom magam!

– Akkor most szép lassan gyere elő, felemelt kezekkel!

Az ajtóból lassú léptekkel egy inas, félig ősz, félig kopasz öregember jött elő. Ricardo habozás nélkül mellé lépett, fejéhez fogta a fegyvert, majd visszaterelte a terembe, fedezéknek használva a testét. De bentről nem fogadta őket fegyvertűz. Tényleg nem volt ott senki.

– Oké, tiszta a terep! – kiáltott ki Rossynak, aztán ellépett az öreg mellől. – Rajta, mesélj! Ki vagy, és hogy kerültél ide?

– A nevem Vang Ho. Kibéreltek. De kifizetni nem fognak, mert az illető, akit ide kellett hoznom, úgy sejtem, meghalt. Úgyhogy itt állok egy siklóval, fuvarra várva. Bárkit elviszek bárhova – mérte fel őket az öreg, a félkezű, fiatal férfit is, meg a sápadt, sebesült nőt, aki valamennyivel utána lépett be a terembe.

Valami bandatagok lehetnek, méghozzá nagyon profik, tippelt a felszerelésükből és a mozgásukból, de többet nem tudott megállapítani így, ránézésre. Az biztos, hogy a belépésük után nem lövöldözni kezdtek, hanem beszélgetni, ami eleve reménykeltő, és bár dohánya már nincs, de ebből azért még bármi kisülhet.

– Ez legalább három ember holmija – mérte fel közben Rosa is a termet, ahogy belépett. – Kik a fuvarjaid?

– Egy elmebeteg kínai, akit szerintem lelőttek, meg egy ENSZ-katona, aki viszont egy helyi banda fogságába esett – magyarázta Vang, féligazságokat mondva, mert Atieno tényleg fogságba esett, de azóta kiszabadult, Takamurát meg nem biztos, hogy már lelőtték, de ami késik, nem múlik. – Mondom, lényegében egyedül vagyok, öregember. Kár pazarolni rám a golyót, én már nem sok vizet zavarok!

– Esetleg van valami kapcsolatod az itt dekkoló határalatti bandával?

– Megpróbáltak kirabolni, de nem sikerült nekik. Ez neked kapcsolat? – kérdezett vissza a vállát felhúzva Vang, és nem várt választ.

– De van itt egy siklód – tért vissza az őt érdeklő részletre Ricardo.

– Az egyik hangárban rejtettem el szétszerelve, de ha véget ér a vihar, megmutatom, hol van, és össze is rakom. És bárkit bárhova elviszek. Közben pedig nem kérdezek, de mindenütt vannak ismerőseim, hogy a megérkezésnél se legyen semmi baj. Csempészpilóta vagyok, megbízható és olcsó – hangsúlyozta a lényeget Vang.

Rosa figyelmesen hallgatta, és közben nekidőlt a falnak, mert fáradt volt, és zúgott a feje. Pihennie kellene, de itt és most nem lehet. Ha az a bizonyos kínai, vagy még inkább az említett ENSZ-katona mégis visszajön, akkor nem okos dolog nekik itt lenniük.

– Oké, öreg, tetszik ez a felállás – döntött végül. – Mi most megyünk tovább, mert van még dolgunk. De megjegyeztük, hogy itt vagy. Ha úgy alakul, szívesen kibérelnénk egy fuvarra, majd meglátjuk. És addig is, nem akarunk balhét. Úgyis vannak itt elegen, akik lövöldöznek, mi ebből kimaradnánk. Ha még véletlenül összefutunk itt, lent, akkor gondolj erre. Mondd meg a fuvarjaidnak is, ha esetleg visszajönnének, hogy mi csak vagyunk, csendesen, és amíg nem bántanak minket, addig nem lövünk vissza. Oké?

– Jól hangzik.

– Ha pedig véget ér a vihar, és még mindig nem lesz rakományod, akkor keress meg minket. Itt leszünk valahol, hova is mennénk? Szerintem meg tudunk majd alkudni.

– Nagyon jól hangzik!

– Akkor ezt megdumáltuk – sóhajtott Rosa, és intett Ricardónak is. – Menjünk!

De a félkarú férfi nem indult, hanem csak megrázta a fejét.

– Nem, ez így nem oké.

– Azt mondtam, megyünk! – emelte meg a hangját a nő, de Ricardo csak tovább rázta a fejét.

– Mondani tudod, de csinálni nem! Azért tök felesleges elindulnunk, hogy két folyosóval odébb összeess. Itt van felszerelés, vannak készletek, lesz fény is, ha kialszanak a központi ledek, és van egy használható ember, aki tud nekem segíteni a sebed ellátásában, mert fél kézzel én ebben elég béna vagyok. Maradjunk!

– Itt van felszerelés, de van tulajdonosa is. Biztosan itt akarsz lenni, amikor visszajön az az ENSZ-katona?

– Nem biztos, hogy visszajön. És ha mégis, akkor mi már nem feltétlenül leszünk itt. Csak pár órát maradjunk! Pihenned kell. Láttam kint egy mozgásérzékelőt is, ez egy jól védett terem!

– Mi is bejutottunk...

– Mert lemerült az aksija a mozgásérzékelőnek – szúrta közbe Vang. Nagyon örült, hogy ez a két izomagyú, állig felfegyverzett bandatag magától le akart lépni, és nagyon nem örült, hogy most felmerült, mégis maradnának. – Az a mozgásérzékelő csak dísz odakint. És alig van áramom, tehát itt is sötét lesz nem sokkal azután, hogy kialszanak a központi fények. A kínaim meg tök elmebeteg. Ha véletlenül visszajön, verekedni akar majd.

– Akkor lelövöm! – emelte meg a hangját és a fegyverét is Ricardo. Látta, hogy nem tudnak továbbmenni, Rossy legalábbis biztosan nem, és nem akart nélküle elindulni. Egyszerűen nem akarja hátra hagyni, mert... mert nincs rá semmi oka! Rossy még sebesülten is hasznos, magyarázta magának, és nem akart vitatkozni sem efelett. Nem az ő esete ez a vég nélküli pofázás! – Maradunk, Rossy, mert nem tudsz továbbmenni, és kész!

– Pompás! – sóhajtott a nő. Most már a nevét is tudja ez az öreg, remek! Kedve lett volna lelőni Ricardót, azért, hogy ilyen hülye, és azért, mert ellenkezni mer. És azért is, mert igaza van. – Oké, hogy szakadna rád az ég, de hidd el, amint rendesen meg tudok fogni két kézzel egy kibaszott kombifegyvert, hát ezért lelőlek!

– Bízz benne, ez hamarabb megtörténik, mint ahogy én tudok megfogni rendesen, két kézzel egy kibaszott kombifegyvert, mert akkor én lőlek le – vigyorgott vissza Ricardo, és már lökte is a hátára a fegyvert, kezdett lepakolni. – Oké, öreg, maradunk. Itt, ebben a cuccban van az elsősegélycsomagunk. Értesz hozzá?

– Alig-alig – morogta Vang elégedetlenül. Tehát a két izomagy marad. Pompás! Ha Atieno visszajön, akkor itt megint emberhalál lesz. De azért tette, amit a félkarú gyerek mondott, hiszen nála volt a fegyver.

Rosa közben szintén lerakta a földre a holmiját. Oldalt állt pár csomag, amit valaki pont egy ágynak rendezett össze, hát odafeküdt. A füle zúgott, a karja fájt, és pokoli dühös volt, hogy segítségre szorul. Azért a kombifegyvert a keze ügyében hagyta.

– Ha elbarmolsz valamit a sebbel, lelőlek – közölte az öreggel, aki közben hozta az elsősegélyt, és mellé térdelt.

– Nem kell idegeskedni, megteszem, amit tudok.

– Tedd meg! – állt mellé Ricardo is. – Tedd meg, és akkor utána közösen, hármasban isszuk meg az utolsó sörömet – közölte, és szavait alátámasztandó elő is vette a dobozt, amit még a lezuhant siklójuk padlóján talált misztikus módon, és lerakta az ágy mellé.

– Nekem még volt dohányom is, csak az előző izomfiúk elvitték. Bár megmaradt volna belőle legalább három szál! – sóhajtott vágyakozva Vang. Akkor azért egyszerűbb lenne. De talán így is elboldogul ezzel a két bandataggal, sóhajtott, és kinyitotta az elsősegélyes dobozt. Hozzáértéssel hajolt a seb fölé, és látta, hogy nem vészes. Ezzel együtt is el kell látni rendesen, és itt tényleg ő az egyetlen, aki ezt megteheti. – Adok fájdalomcsillapítót, meg gyulladáscsökkentőt, kitisztítom, meg rendesen átkötöm, mert ennek a sebszilikon kevés, de aztán pihenned kell. Legalább fél napot.

– Akkor pihen – válaszolta Rosa helyett Ricardo. – Ha kell, maradunk fél napot. Neked sem rossz az, öreg, ha van itt valaki, aki vigyáz rád.

Tudok magamra vigyázni, vélte Vang, de nem mondta. Ha már ez a gyerek abban tévhitben él, hogy az öregséggel együtt jár a tehetetlenség, hát legyen, higgye! Később annál egyszerűbb lesz tőle megszabadulni. – Igen, mégis jobb, ha van itt pár fegyverforgató – bólogatott hát megértően. – De ha visszajön a fuvarom, azért ne lődd le. Sok pénzzel tartozik. Az ENSZ-katonát meg még kevésbé lődd le. Az erődjében tudják, hogy az én utasom volt, és így a halálát nehéz lenne eltussolni.

– Nyugi, öreg, nem lövök le senkit, aki tisztességesen viselkedik. Te csak lásd el azt a sebet – állt ki az ajtóba Ricardo, kezében a fegyverrel. Eleinte még vissza-visszapislantott, majd ahogy látta, hogy az öreg rendesen, látható hozzáértéssel dolgozik, akkor már inkább kifelé figyelt, nehogy valaki rajtuk üssön.

Vang pedig tényleg ellátta ennek a sebesült nőnek a kezét. A félkarú gyereknek ez láthatóan nagyon fontos, egyértelműen aggódik a társáért, és végül is, mit ártottak neki? Ha meg majd Atieno visszajön, hát kezeli a helyzetet, hiszen őt sem kell félteni. Ha pedig tényleg megtartják a szavukat, és megosztják vele a sört, akkor még hosszabb együttműködésről is szó lehet. Végül is, Takamurát már nem kell innen elfuvarozni, ezt mély meggyőződéssel hitte. Az az idegbeteg kínai nem fogja itt túlélni! Azaz lesz hely a siklóban, és miért is ne töltené fel?

– Tehát kell nektek fuvar? – kérdezte sokkal később, amikor már megitták a sört, és a nő mélyen aludt, hála a fájdalomcsillapítónak.

– Aha. Jó lenne. Jobb, mint gyalogolni! – morogta Ricardo, még mindig az ajtóban állva, kézben tartott fegyverrel.

– És hova?

– Kalahári-övezet? – dobta fel a félkarú férfi. – A csaj a főnök, majd eldönti. Meg azt is, hogy kellesz-e neki.

– Eddig kellettem – szögezte le Vang. – És én a Kalahári-övezetbe megyek innen haza, ha nem lesz más meló. Van üres rakterem is.

– És kapcsolataid? Csempészcucc elpasszolására?

– Viccelsz, kölyök? Negyven éve vagyok az üzletben, aki orgazdát én nem ismerek, az nincs is!

– Aha. Az jó.

– Van valami szajrétok?

Ricardo a ládára gondolt, meg arra, hogy Rossy lelövi, ha fecseg róla.

– Talán. De hagyjuk. Majd dumáld meg a csajjal!

– Oké – bólintott Vang, és elégedetten nyugtázta, hogy van itt a bunkerben valami tisztességes, lopott csempészholmi, amit vészhelyzetben elvihet a saját szakállára. Ha ez a két bandatag meghal, akkor simán megkeresi és elteszi. Vagy velük együtt is elviheti, ha mégsem halnak meg. Az is üzlet, és most kell a pénz. Takamura már nem fog fizetni.

Az az idegbeteg fószer nem éli túl! Golyó se, és Atieno is csak akkor, ha nem teng benne túl az a nagy kötelességtudat, amivel mindenkin segítene, csak mert annak idején felesküdött valami ilyesmire. Ez a két bandatag meg... Nos, majd kiderül, mennyire akarnak keménykedni, sóhajtott, majd lefeküdt a matracára. Még kipillantott, a félkezű gyerek még mindig az ajtóban állt. Végül is ennek is van jó oldala. A következő marha, aki fosztogatni jön, az meg fog halni, gondolta, és elnyomta az álom.