LXXIV.

Takamura a betonon ülve látta el a sebeit, és szégyellte magát. Pokolian szégyellte magát. Nem is csak azért, mert elszaladt Mitzuki elől. Ez még megbocsátható. Sebesült volt, és Mitzukit a hangok alapján legalább két ember kísérte. Két fegyveres, ahogy belekiabálta a sötétségbe. Előlük elfutni sem dicsőség, de nem is olyan nagy szégyen. Ám előtte sokkal rosszabbat tett: elvesztette a fejét. Hagyta magát feldühíteni attól a féregtől, méghozzá olyan mértékig, hogy ostobaságot csinált. Hatalmas, megbocsáthatatlan ostobaságot. Megfizette az árát, három golyót kapott a testébe, ám ez nem mosta le a szégyent. De legalább jó lecke lesz, vigasztalta magát, míg szépen, egyesével kiszedte a golyókat.

Amikor elszaladt Mitzuki fegyveresei elől, akkor visszament oda, ahol a felszerelését hagyta, mielőtt rátámadt volna arra a féregre, és aztán a hátizsákjával együtt beleveszett a bunker labirintusába. Amikor pedig elég messze ért, akkor nekilátott ellátni a sebeit. És közben marta a szégyen. Hogy veszíthette el annyira a fejét, hogy nyíltan rátámadt egy lőfegyveres emberre! És utána még Mitzuki kutyái elől is elszaladt.

Az elég egyértelmű volt, hogy kik ezek a fegyveres kutyák, és mit kerestek ott. Bandatagok, akiket Mitzuki valamilyen ügyes hazugsággal a kutyáivá tett.

Mitzuki mindig is jól tudott hazudni. Hányszor csapta be őt is, mindenféle ostoba, buta dolgokkal! Gyakran haragudott is érte, és akkor Mitzuki mindig játszott kétségbeeséssel és szomorúsággal visszakozott, „Bocsáss meg, Itoshi, csak vicceltem! Tréfa volt, de ígérem, többet nem teszek ilyet!” – hajlongott látszólag alázattal, de mellé nevetett a szeme, mint aki remekül szórakozik, és semmit sem bán. Takamura haragja pedig gyorsabban elpárolgott, mint vízcsepp a sivatagban. Belenézett azokba a tágra nyílt, őszinte szemekbe, és csak igaz szerelmet látott bennük. De lehet, hogy az is csak hazugság volt. Lehet, hogy Mitzuki hazudott, végig hazudott, mindenben. Lehet, hogy semmi sem volt igaz kettőjük között!

Igen, Mitzuki nagyon jól tud hazudni. Maga mellé állította a német pilótát, aztán azt a kapitányt, akivel Atieno beszélt, meg ezt a két idegen bandatagot, meg mindenkit, aki az útjába kerül. Mindenkit felhasznál, hogy őt, Takamurát megállítsa. De nem kerülheti el a család jogos bosszúját! Most elfutott előle, de Mitzuki nem fogja élve elhagyni ezt a bunkert!

Takamura ellátta a sebeit, és aztán készen állt folytatni a vadászatot. A következő lépés elég egyértelmű volt. Van lent egy torlasz, amiről még Atieno beszélt. Amíg ott van, addig emelkedik a radioaktivitás szintje. Tehát Mitzukinak le kell oda küldenie valakit, aki elvégzi a munkát, és kipucolja a csatornát. Nyilván az egyik kutyáját választja, talán pont a németet, de az is lehet, hogy a két újból az egyiket. Tehát neki el kell ott rejtőznie, és megvárnia, aki jön.

Kis szerencsével Mitzuki is elkíséri, hogy ellenőrizze a megbízhatatlan idegent, de ha nem, az is jó. Akkor visszafelé követi a kutyát, és az szépen elvezeti Mitzuki aktuális rejtekhelyére. Neki mindkét eset jó. Így ellátta a sebeit, és utána ment lefelé, az aknához, amibe Atieno beleugrott.

De elkésett. Nem sokkal, de elkésett. Amikor odaért, hangokat hallott a mélyből, távoli, ezer visszhang torzította hangokat. Lehasalt az akna mellé, és belehajtotta a fejét, úgy hallgatózott. Lent két ember beszélt, és bár nem értette a szavakat, ahhoz túl messze voltak, de felismerte Mitzuki hangszínét. Tehát nem bízta a teljes feladatot egy idegenre, lement vele, hogy ellenőrizze a munkáját. Így is jó.

Takamura elgondolkodott, hogy utánuk menjen-e, de úgy találta, nem az lesz a jó megoldás. Amikor majd Mitzuki itt, az aknában felmászik, akkor nagyon védtelen lesz, akkor érdemes rátámadnia.

Ki kell használnia minden helyzeti előnyt, mert most már sebesült, és nem biztos, hogy tiszta küzdelemben legyőzheti Mitzukit, akinek reflexeltek a kezei, és aki visszaszerezte a kardját. Legalábbis azt kiabálta a folyosókon közeledve, amikor szabadjára engedte a haragját, hogy szíven szúrja és lefejezi, és Takamura nem hitte, hogy csak megszokásból használta ezeket a kifejezéseket.

Ő sebesült, Mitzukinak viszont ismét van kardja, reflexeltek a kezei, és kutyáivá tette az idegeneket, de amikor felfelé mászik ebben az aknában, akkor nagyon kiszolgáltatott, védtelen helyzetben lesz. Akkor megöli.

És akkor végre megszabadul a rossz szellemeitől: a régiektől, és az újaktól is. A szégyentől, hogy elvesztette a fejét, amikor egy idegen magáénak vallotta az ő feleségét. Az emléktől, ahogy Mitzuki haragja visszhangzik a folyosókon, és őt zavarja el az idegentől, akit helyette szeret. El akarta felejteni azt a rettenetes dühöt és elszántságot, amit kihallott Mitzuki hangjából.

De ha megöli, akkor majd ez is jó lesz. Ezt is elfelejti, és végre megnyugodhat a lelke.