LXI.

Mitzukiék már messziről észrevették, hogy valaki pont feléjük fut. Ezt még Sid is hallotta, az illető annyira zajos volt, hát kényelmesen meghúzódtak egy sarok mögött, és amikor a másik elég közel ért, a férfi magabiztosan kikiabált neki:

– Ne mozdulj, mert szitává lövünk! De ha felemelt kézzel, nagyon lassan előjössz, akkor esetleg megegyezhetünk – bizonygatta, és közben eszébe jutott, hogy most valóban van nála egy kombifegyver. Hát kis mérlegelés után leakasztotta a hátáról, és ráfogta a sötét folyosóra.

– Azért nem jövök elő, hogy szitává lőjetek! – kiabált vissza közben egy meglehetősen kemény női hang. – Előbb biztassatok egy kicsit! Mondjuk, mondjátok meg, hogy kik vagytok, és miért kellene megbíznom bennetek!

– Majd elmondjuk, hogy kik vagyunk, ha lesz rá okunk – felelt Sid, aki legalább pár elemi adatot szeretett tudni a beszélgető partneréről, mielőtt belevág a bemutatkozás bonyolult manőverébe. – Te ki vagy?

A nő pedig, a folyosó végén habozás nélkül válaszolt:

– Atieno Nieminen százados, ENSZ, Kongó-zóna.

– Larry Johns kapitány, ausztrál biztonsági szolgálat! – kiabált vissza Sid kapásból, Mitzuki pedig szabad kezével eltakarta amúgy is vak szemeit ennek hallatán.

– Bocs! – mentegetődzött a férfi suttogva. – Ez jutott elsőnek az eszembe. De nyugi, be fog jönni neki!

– De mit keres itt az ausztrál biztonsági szolgálat egy kapitánya? – suttogta a lány értetlenül.

– De mit keres itt az ausztrál biztonsági szolgálat egy kapitánya? – kiabált a távolban Atieno, aki mellesleg kissé meghökkent és nagyon megnyugodott, de azért nem teljesen hitte, hogy ekkora mázlija lehet.

– Sajnálom, a titoktartási protokoll miatt erről nem beszélhetek! – kiabált át neki Sid.

– Akkor kénytelen leszek találgatni – sóhajtott Atieno, nem mintha ezen olyan sok találgatnivaló lett volna. Magában villámgyorsan összerakta az általa ismert részleteket. A kínai Takamura meg akar ölni egy nőt, aki ide menekül, egy bunkerbe, ahol, micsoda csoda, egy ausztrál kapitány is található. Mindez a lassan enyhülő ausztrál-kínai viszony szemszögéből nézve elég egyértelmű következtetések levonását teszi lehetővé. – Mondjuk van egy fontos embere, akit meg kell védenie. Egy nő. Van magával egy nő. Eltaláltam?

– Igen – hagyta rá Sid, miközben Mitzuki csodálkozva tárta tágra vak szemeit.

– Ezt hogyan találta ki?

– Nem tudom – suttogta vissza Sid, majd ismét megemelte hangját. – Ezt hogyan találta ki, százados?

– Attól tartok, jobban benne vagyok a maga ügyében, mint szeretném. De amúgy csak találgattam – felelt Atieno. – Ha tovább találgatok, akkor meg arra tippelnék, hogy maga legvalószínűbben a tanúvédelemben dolgozik.

– Százados, maga egy zseni! – kiáltott vissza Sid, őszintén örülve, hogy nem neki kellett kitalálnia, melyik alakulatnál katonáskodik. És innentől sínen volt. Ennek a nőnek van valami elképzelése, tehát nem kell mást tennie, mint hogy ráhagyja. – Tényleg tanúvédelem. Magát meg hírszerzéshez sorolnám be, hogy ilyen ügyesen tippel, ha lenne olyan az ENSZ-nél. Tud még valamit rólam?

– Magáról nem. De ismerek egy Takamura nevű embert. Ezzel előrébb van?

– Igen – bólintott Sid, és ezen a ponton tényleg igazat mondott. Elvégre Takamurának is ide kellett valahogy jutnia, amihez minimum egy siklóra volt szüksége, meg még ki tudja, mi mindenféle más segítségre is. Ezek szerint egy ENSZ-katonát csípett meg, ami kézenfekvő ötlet itt, a határokon kívül. Ez a százados nyilván ismeri a környéket, és olcsón megvehető, azaz ideális választás Takamura szemszögéből. Csak éppen egy hiba van ezzel. Egy katonát nagyon könnyű meghintáztatni!

– Százados, maga mindenre jól következtetett, a maradék meg igen egyszerű – kezdett hát neki a magyarázkodásnak. – Valóban egy fontos bírósági tárgyalás koronatanúját kísérem a Föderációba, akit meg akarnak gyilkolni. Egyedül vagyok, mivel ezek a terroristák már egyszer rajtunk ütöttek, és a társaimat elvesztettem. Két jó katonát, akik az életüket áldozták fel a küldetés sikeréért. Magam is megsebesültem, és jelenleg a készleteim végén járok. Többet tényleg nem mondhatok a részletekről, de messzemenőkig számítok az ENSZ jelen lévő egységeinek támogatására.

– Az ENSZ jelen lévő egysége én vagyok – lépett ki a fedezékből Atieno, akiben eddigre meggyőződéssé érett, hogy ez a higgadt, magabiztos ember nem hazudik. Tényleg egy ausztrál kapitány, méghozzá igaz, jó katona. Egyszerűen a hangjából érezte, hogy nem lehet más! Hát bátran előlépett, és odasétált, ahol a másikat sejtette.

Sid egy pillanatra határozott csalódottságot érzett a mezítlábas, szakadt egyenruhájú, vérfoltos arcú nő láttán. Aztán arra gondolt, a külső nem számít. Ez egy százados, itt van, élve és egyben, ami már önmagában is szép teljesítmény ebben az átok bunkerben. Egy újabb kiváló balek! Hát ő is kilépett a fedezékéből. A szintén mozduló Mitzukit visszatolta a sarok mögé, és katonás, bár kissé bicegő léptekkel a százados elé ment, majd feszesen tisztelgett, hogy utána lazítson a tartásán, és kicsit közvetlenebb hangot üssön meg:

– Őszintén örülök, hogy találkoztunk, százados! Már kezdtem feladni a reményt.

– Én is örülök! – viszonozta a tisztelgést sokkal hanyagabban Atieno. – Nekem is van itt pár problémám, aminek a megoldásában jól jönne az ön segítsége.

– Rendelkezzen velem! – biccentett Sid.

Megbízható katona, összegezte a benyomásait Atieno. Pedig a másik nem uniformist viselt, hanem egy elnyűtt, koszos pilóta-kezeslábast, az egyik lábát határozottan húzta, és mellé borostás volt és fésületlen. De a tekintete és a tartása még így is egyértelműen mutatta, hogy tapasztalt katonatiszt, és a százados a lelke mélyén nagyon akarta, hogy valaki normális ember is legyen itt vele a bunkerben a sok gyilkos és csavargó között.

Ez a kapitány egy megbízható, tapasztalt katona, akire nyugodtan támaszkodhatok, döntött Atieno.

– Hol van a védence?

– Jöjjön! – indult előre Sid, és visszavezette a századost a sarokig, ahol Mitzuki várt rájuk.

Maga mellé eresztett bottal állt a fal mellett, és amint úgy érezte a páros elég közel ért, rögtön fejet is hajtott, és sietve bemutatkozott, mielőtt Sid neki is kitalál valami új szerepet.

– Üdvözlöm, Atieno Nieminen százados! A nevem Nagasawa Mitzuki, és máris őszinte hálát érzek, hogy értékes figyelmét ránk pazarolja – köszönt azzal a fokú udvariassággal, ami egy magas rangú hivatalos személyt megilletett a szemében.

Persze Mitzuki maga is érezte, hogy talán okosabb lenne nem a saját nevén szerepelnie, de nem volt benne biztos, hogy sikerülne neki. A férfi lehet, hogy minden névre hallgat, neki viszont érthető módon ez a speciális modul hiányzott a direktlinkjéből. Jobb, ha megmarad a saját nevénél!

– Nagasawa Mitzuki vak – fűzte még hozzá fojtott hangon a bemutatkozáshoz Sid, mire Atieno tágra nyílt szemekkel biccentett.

– Szép munka, hogy ezzel együtt is eljutott ide a védencével, kapitány!

– Könnyű volt, a lelőtt siklónk közvetlenül a bejárat mellett zuhant le – szerénykedett Sid olyan nagyképűen, ahogy csak tudott. – Most viszont szükségünk van egy biztonságos helyre, és információra erről a Takamura nevű bűnözőről, Megtenné, hogy elvezet a táborhelyükre, és közben megosztja az értesüléseit?

Atieno szomorúan rázta meg a fejét.

– Nincs táborhelyem, illetve van, de kár felkeresni. Leszámítva egy civil pilótát, egyedül vagyok itt. Szabadságon.

Sid ezt már a nő előlépésekor sejtette, és már akkor sem örült neki. Így arra nem számíthat, hogy egy katonai osztag védi meg őket Takamurától. De voltak ennek a helyzetnek előnyös oldalai is!

– Hát, nem irigylem az ENSZ-katonákat, ha magának ez a kikapcsolódás! Ezek szerint viszont önnek tényleg legalább annyira szüksége van rám, mint nekem magára – hívta fel a nő figyelmét erre az egyszerű tényre.

– Pontosan, és erről szeretnék is beszélni magával, de nem itt. Először is húzódjunk fedezékbe, mert itt most sok fegyveres mozog lokalizálatlanul.

– Ott oldalt nyílik egy terem, ami jól védhetőnek tűnt – mutatta a fegyverével Sid az irányt.

– Rendben. Kapitány, maga a védencével maradjon itt, én felderítem.

– Értettem – biccentett Sid, Atieno pedig már ment is, hogy rá pár perccel visszatérjen. – A terem üres, menjünk be, és beszéljük meg a részleteket. Sid bólintott, és katonásan maga előtt tartva a kombifegyvert, átvezette őket a terembe, majd ő maradt annak az ajtó felőli oldalán, hogy a fegyverrel védje őket. – Megköszönném, százados, ha elmondaná, hogy milyen szálon kapcsolódik a jelenléte az én ügyemhez – kérte, és nem is fordult felé, az ajtót nézte.

Atieno pedig kényelmesen leült a sarkára, örömmel elfogadva, hogy most valaki más őrködik, és elmesélte, hogy hogyan került ide. Tömören, tőmondatokban, a lényegre szorítkozva. Nem hazudott semmiben, de voltak részletek, amiket átlépett. Azzal kezdte, hogy hogyan találkoztak az erődben, de azt nem említette, hogy Takamura ajánlatát tulajdonképpen azért fogadta el, mert az megverte Sayidot. Egy ausztrál tisztnek? Inkább Vangra hivatkozott, régi, megbízható barátjára, akinek a kérésére elvállalta a feladatot.

– Egy lezuhant gép megkereséséről és a túlélők megmentéséről volt szó. Nem láttam benne semmi rosszat, tulajdonképpen ez a munkám, és éppen kérhettem eltávozást a parancsnokomtól. Nem hittem volna, hogy ez a Takamura egy bérgyilkos.

Aztán elmondta, hogy megtalálták Golyót, egy szerencsétlenül járt franciát, és azzal fejezte be, hogy a vihar miatt a keresést meg kellett szakítaniuk.

– És most hol van Takamura? – tette fel az egyetlen lényeges kérdést Mitzuki, aki eddig feszülten figyelt a terem falánál állva.

– Nem tudom. Elvesztettem szem elől, amikor összetűzésbe keveredtünk az itt lapuló csavargókkal.

Akik aztán rajtam kerestek egy kínait, miközben nyilván ezt a századost emlegették, rakta össze magában Sid, de végül is ez lényegtelen részletnek tűnt.

– A kavarodásban Takamura távozott, Golyóval együtt – fejezte be Atieno.

– A franciát megtaláltuk – mondta a férfi.

– Látom a fegyverét – szúrta közbe Atieno, fejével a Sid kezében tartott kombifegyver felé bökve.

– Már halott volt, amikor elvettem tőle – folytatta zavartalanul a férfi. – Úgy találtuk meg az egyik folyosón, vérbe fagyva. Kard végzett vele, amit akkor kissé furcsálltam, de így egyértelmű, hogy miért. Nyilván valami nézeteltérés keletkezett közte, és Takamura között, és egy törvényen kívüli bérgyilkos nem válogat az eszközökben – magyarázta magabiztosan, még mielőtt Mitzuki megszólal, és véletlenül megint igazat mond. És nagyon bízott benne, hogy közben a hullát felzabálták a kutyák, és sosem fog kiderülni, hogy tulajdonképpen nem karddal ölték meg, hanem egy vasbottal törték szét a fejét.

– Közönséges bandatag volt, nem csoda, hogy így végezte – összegezte a véleményét az esetről Atieno. – Takamurával pedig nem találkoztak.

– Mi nem. De ezek szerint ő most itt járkál valahol, egyedül, és minket keres.

Atieno rábólintott.

– Igen. Pontosabbat nem tudok mondani, az én oldalamról ennyi a történet. És maguk hogyan kerültek ide?

– Sajnálom, tényleg nem beszélhetek róla – rázta a fejét Sid őszinte szomorúsággal. – Az én küldetésem teljes egészében szolgálati titok, még bemutatkoznom sem lett volna szabad, de tekintve a speciális helyzetet, úgy vélem, egy ENSZ-katonát nyugodtan bevonhatok a saját felelősségemre. Ám a részleteket nem mondhatom el. Amit fontos tudnia, az egy mondatban összefoglalható. Takamura egy terrorista, aki meg akarja gyilkolni a védencemet.

Atieno erre is rábólintott, és nem érezte úgy, hogy olyan nagyon megdöbbenne. Takamurának tehát még sincs sem erkölcsi, sem törvényes alapja arra a gyilkosságra, ami miatt vállalta ezt a veszélyes utat, és felbérelte őt segítségének. Nagy pech. Más oldalról viszont ez feljogosítja, hogy felrúgja a megállapodásukat. Azaz ő most megint szabad, ami jó, de ezzel együtt sajnos ugrott az ötszáz font is, ami rossz. Innentől tényleg csak a szabadságát tölti ebben a rohadt atombunkerben, köztörvényes bűnözők között. Kár, de hát mi jobbra is számított? És megint más oldalról, nem mindegy?

– Köszönöm a bizalmat, nem fog csalódni bennem, kapitány. Bátran támaszkodhat majd rám Takamurával szemben. És mint említettem, nekem is szükségem van segítségre, itt és most. Észrevették, hogy ismét emelkedik a radioaktivitás szintje?

– Csak pár százalékpontot – fókuszált egy pillanatra Sid a retinája szélén olvasható számadatra. – Számít ez?

– Számít. Én több, mint egy évtizede itt teljesítek szolgálatot, higgye el, tudom, mikor kell odafigyelni a Geiger-Müller-számlálóra. Ezt a kis emelkedést azért észleljük, mert odakint elkezdett esni az eső.

– Be tud ide folyni? – kérdezte Mitzuki, aki szintén hosszan élt egy esős, radioaktív zónában, és ezért pontosan tudta, hogy ez mit jelent.

– Egyelőre nem. De a központi szellőzőaknában már rengeteg víz összegyűlt.

– Ott ereszkedtünk le, és akkor száraz volt az alja – szólt közbe Sid. – És nem is sugárzott, vagy legalábbis nem annyira, hogy nekünk feltűnjön.

– Ez jó hír – bólintott rá elégedetten Atieno. – Ezek szerint van ott valami vízelvezető csatorna. Most épp azért indultam el a központi irányítóterembe, hogy megnézzem, milyen felszerelés van itt éltéve hasonló vészhelyzetekre. Mellesleg, a központi irányítóterem feltehetőleg egy jól védhető helyiség, így, hogy maga is itt van, kapitány, ez most már hangsúlyosan számít.

– Igen. Az én küldetésem tükrében a legfontosabb most az lenne, hogy kialakítsunk egy jól védhető bázist. Természetesen ebbe azt is beleértem, hogy elhárítsuk a fokozódó sugárzás okozta veszélyt is. De ez a maga szakterülete, százados.

Atieno rábólintott, nyilván. Ő a helyi, és ő a technikai tiszt. A tanúvédelmisek jellemzően az emberekhez értenek, és nem a gépekhez, tehát ezt neki kell csinálnia. De ha van valami lefolyása annak a központi aknának, akkor nem lesz vele baj, gondolta, és tovább kérdezett:

– Ha együtt akarunk dolgozni, tudnom kell, milyen lehetőségeik vannak. A fegyveren túl van bármi felszerelésük?

– Némi élelem és víz, meg egy lámpa, alig fél órára elég árammal. Más ezen kívül nincs. Illetve mindkettőnknek van direktlinkje – tette még hozzá kis habozás után Sid, mert ez úgyis kiderül, ha hosszabban együtt maradnak. Márpedig ezzel a századossal most hosszabban együtt kell működniük.

– Remek! – hunyta le a szemét Atieno, aztán megkeresték egymást, hogy baj esetén gyorsan kapcsolatot nyithassanak. – Akkor első lépésként menjünk le a központi irányítóterembe.

– Nekünk nincs térképünk a bunkerről. Mikor kiderült, hogy ide kell menekülnünk, már nem volt lehetőségem adatokat kérni semmilyen adatbázisból sem – szúrta közbe Sid, és Atieno már küldte is a képet.

– Mi most itt vagyunk, ez pedig a vezérlőterem lehet, sejtésem szerint – tett még hozzá két koordinátát, Sid pedig összeillesztette a képet a térelemző modulja által eddig felépített tervrajzzal. Ez a százados remek balek, kész főnyeremény!

– Köszönjük a segítségét, Nieminen százados – hajolt meg kicsit Mitzuki is, aki szintén jól látta, mekkora segítséget kaptak ezzel a térképpel.

– Semmiség – biccentett Atieno. – Tehát, következő lépés felkeresni a vezérlőtermet. Ha el tudnak kísérni... – hagyta egy pillanatra függőben a mondatot, de Mitzuki máris közbeszólt:

– A vakságom nem akadályoz az alapvető teendők elvégzésében. Tudom követni önt, Nieminen százados, ahová csak a kötelessége szólítja.

– Jó. Jöjjenek! – indult előre Atieno, Sid pedig felkapta a holmijukat, majd a vállára igazította Mitzuki kezét, és közben biztatóan megszorította azt. Megvan, ezt is megcsinálták! Biztonságot adó katonák ugyan nincsenek, de a férfi bármiben fogadott volna, hogy a bunkerben lévő személyek közül az egyik leghasznosabbat sikerült megcsípniük.

Atieno pedig némán levezette őket a mélybe. A vezérlőterem az egyik alsóbb szinten volt, egyetlen bejárattal, ahová hosszú folyosó vezetett. Könnyen belőhető, fedezék nélküli, elágazásmentes, egyenes folyosó.

– Maradjanak itt, én felderítek – állította meg őket Atieno a folyosó előtti kis beugróban, ahonnan jó rálátás nyílt az irányítóterem távoli ajtajára.

Sid bólintott, és a százados elindult előre. Egy ideig még látszott az alakja a folyosóban, majd eltűnt annak végében, az ott nyíló ajtó mögött.

Amíg visszafordulhatott volna, addig Sid mellkasán összefűzött kézzel, egyenes derékkal állt a folyosón, de amint a százados mögött becsukódott az ajtó, visszalépett a beugróba, elvigyorodott, és vállon lökte Mitzukit.

– Eddig megcsináltuk!

– Meg, Larry Johns kapitány úr – mosolygott rá a lány, és mellé még udvariasan meg is hajolt egy kicsit, ahogy az ő neveltetése szerint illendő volt egy katonatiszt előtt.

– Mit cikizel? Bejött!

– Nagyon bejött. Honnan tudtad, hogy pont egy ausztrál katonát kell bedobnod?

– Nem tudtam, csak hirtelen választanom kellett valamit, és elsőnek ez ugrott be. A katonák egymás közt mindig jól elvannak, és itt most senkinek sem lehet ellenőrizni az identitását, mert el vagyunk vágva a külvilágtól, és annak minden adatbázisától, tehát szabad volt a pálya. Ráadásul én rohadt jól tudok tisztet játszani. Sajnálhatod, hogy nem látod, milyen klasszul megy a vigyázzállás, meg a tisztelgés! Döglenek utána a nők!

– Nem akarom látni az utánad döglő nőket. Akkor inkább maradok vak – biggyesztette le megvetően az ajkát Mitzuki. – Szóval, a katona adott volt, de miért ausztrál?

– Mondom, hogy nem tudom – vont vállat Sid. – Talán mindössze tudat alatti nosztalgiából. Apám konkrétan ausztrál kapitány volt, amíg elő nem léptették. De most fontos ez? Megcsináltuk, ezt is megcsináltuk, és kész!

– Igazad van. Végül is, mindegy, miért ezt hazudtad, a lényeg, hogy várakozáson felül bejött.

– Amit én hazudok, az mindig, mindenütt várakozáson felül bejön – közölte Sid önérzetesen. – És az ötleteim, azok is bejönnek. Tudtam, hogy a századost kell megkeresni, ő itt most a legjobb balek!

– Ötletnek jó volt, de hogy tényleg belebotlottunk, az hatalmas szerencse.

– Hiába, jellemzően szerencsés is vagyok! – vigyorgott a férfi elégedetten, letörhetetlen önbizalommal.

– Például akkor is az voltál, amikor hárommillió kanadai dollárból elvesztettél egyet ruletten? – szúrt egyet Mitzuki.

– Igenis nagy szerencse volt, hogy megmaradt kettő! – bizonygatta Sid. – Amilyen passzban voltam, hát simán feltettem volna az egészet elveszteni, csak játék közben egy régi ismerős felismert, le akart lőni, és ezért sietve le kellett lépnem. Szóval az egy nagyon szerencsés este volt.

– Szeretem az élethez való hozzáállásodat – bólintott rá Mitzuki, elégedetten nyugtázva a történetet, és talán Sid erre még mondott volna valamit, de ekkor Atieno bekapcsolt hozzájuk.

– Az irányítóterem tiszta. Jöjjenek!

– Megyünk, százados! – felelte a férfi fegyelmezetten, majd kézen fogta Mitzukit, és végigvezette a folyosón.

– Ez egy izolált része a bunkernek – magyarázta odabent Atieno, immár élőszóban. – Csak ezen a folyosón át lehet megközelíteni, illetve a szellőzőn keresztül, de azt megnéztem, és stabil, sűrű vasrács védi. Tehát elég itt, a folyosónál őrködni, és a bent lévők biztonságban vannak. Az ön szempontjából ez egy ideális hely, kapitány.

– Az – biccentett rá Sid, és körbenézett. Két egymásba nyíló nagyobb teremről volt szó, és pár kisebb, hozzájuk kapcsolódó helyiségről. A falakon nem látszott, hogy ez egy kiemelt része lehetett a bunkernek, ugyanúgy csupasz beton vette őket körül, mint az eddig látott bármelyik másik helyiségben. Éppen csak pár festéket pergető acélláda, és a külső terem egyik falához állított, szekrény méretű, kezdetleges, kusza és elhanyagolt irányítópanel utalt a terem funkciójára.

– Ez nem az eredeti felszerelés része – követte a tekintetét Atieno. – Amikor a bunkert elhagyták, mindent leszereltek, csak aztán a helyi bandák használatba vették az objektumot, és elvégeztek néhány fejlesztést. Pár led, itt-ott pár egyszerű szenzor – mérte fel maga is a táblát. – Ócskaság, de működőképes.

– Amíg van áram – nézett fel az egyre homályosabban világító ledre Sid.

– A szomszéd teremben van egy generátor – bökött a fejével a belső ajtóra Atieno.

– Honnan kapja a fényt, ennyire mélyen a föld alatt?

– Sehonnan. Égetéssel, hőből állít elő áramot.

– Ilyen van? – szólt közbe önkéntelenül Mitzuki arcán őszinte meghökkenéssel.

– Az Utolsó Háború előtt általánosan használt megoldás volt. Ha lenne valami éghető folyadékunk, beletölthetnénk, és akkor megint lenne áram és fény. De van mellette pár láda, amit még nem nyitottam ki. Lehet, hogy van hozzá valami olajszármazék, meg más, hasznos apróságokra is számítok. Azzal kell kezdenünk, hogy azt átnézzük.

– Menjenek nyugodtan, százados – biccentett rá Mitzuki. – Én addig itt őrködöm – tette még hozzá, és megállt a külső folyosóra nyíló ajtó mellett, a falnak döntött háttal. Földre eresztett bottal. Vakon.

Atieno kétkedve pillantott rá, majd a kapitányra, de Sid csak biccentett.

– Majd Nagasawa Mitzuki őrködik. Mi nyugodtan bemehetünk.

A belső teremben több láda is állt, illetve itt volt az a bizonyos generátor is, bent, egy sarokban. Sid mindössze egy nagy dobozt látott belőle, jelöletlen kapcsolókkal, de a százados láthatóan értett hozzá.

– Azt hiszem, működőképes, csak találnunk kell hozzá üzemanyagot. Jöjjön, nézzük át ezeket a ládákat! – intett, és nekilátott kirakni belőlük az ott őrzött készleteket. De közben máson jártak a gondolatai. – Szóval a védence vak?

– Tényleg az – bizonygatta Sid, és segített a nőnek kipakolni.

– És most ő őrködik – hívta fel a nő a figyelmet a logikai döccenőre, Sid pedig sóhajtott, mint akinek nehezére esik erről beszélni.

– Nem mondhatok sokat a részletekről, de Nagasawa Mitzuki a kínai titkosszolgálat magas rangú tisztje, aki igen speciális kiképzést kapott, és ehhez mérten is különleges feladatokat látott el – magyarázta, elvégre azt mégsem mondhatta, hogy egy mérhetetlenül veszedelmes terroristát védelmez. – Egy merénylet alkalmával személyesen mentette meg a császár életét – tette még hozzá, mert jól hangzott, és bizonyos szempontból még igaz is volt.

– Nem semmi! – bólintott rá elismerően Atieno.

– A jelenlegi helyzete pedig sokkal bonyolultabb annál, mint amit itt most vázolhatok. A lényeg, hogy ez a Takamura nevű, igen veszélyes bűnöző az élete árán is meg akarja ölni.

– És ennek ellenére most ő őrködik.

– Igen. Hallani fogja, ha valaki közeledik.

Atieno talán még kérdezett volna, de a ládából következőnek kiemelt kanna láttán szélesen elmosolyodott.

– Itt van ni, ez való a generátorba. Jöjjön, töltsük fel. Ott nyissa ki, azt a csövet! – utasította a férfit, majd beleöntötte a folyadékot a generátor nyílásába, aztán koncentrált, és a direktlinkjével elindította a gépet. Az halk zümmögéssel kezdett dolgozni, és a mennyezeten a ledek határozottan felfénylettek. – Ezzel most megint legalább másfél napig lesz áram. A védencének meg majd bekötünk egy hőkamerát a direktlinkjére. Van nálam egy a zsákomban. Amint alkalmam lesz rá, majd felmegyek érte.

Ez a nő csúcsfogás, gondolta Sid, de hangosan csak annyit mondott, hogy az mindenképpen remek lesz.

– De előbb foglalkozzunk a központi aknában összegyűlt vízzel – sóhajtott Atieno, és elégedetten elővett két dinamólámpát a láda mélyéről. – Nem pont ezt kerestem, ám ez is megteszi!

Jobban örült volna, ha valami rendes, akkumulátoros kézilámpát talál, ezt kézzel kell pumpálnia, hogy fényt adjon. Viszont legalább soha nem merül le!

– Kapitány, én most lemegyek a legalsó szintre, ahol a központi akna lefolyóját sejtem, és felderítem – kezdett neki az eligazításnak, mert mint magasabb rangú tiszt, az ő felelőssége volt a döntéshozás. – Attól tartok, legalább részben eldugult, hiszen a víz nem folyik le. Ha ez így van, megkísérlem megtisztítani. Ennek a feladatnak a legnagyobb a prioritása, mert ha túlcsordul a központi akna, akkor itt mindenki meghal, tehát ezt kell legelőször intézni. Közben direktlinken tarthatjuk a kapcsolatot. Az egész ha egy-másfél órát vesz igénybe előzetes becslésem szerint. Van valami hozzáfűzni valója?

– Vigye el a kombi fegyveremet – döntött Sid habozás nélkül. Ez a százados kell neki, ő talán átmenetileg látóvá teheti Mitzukit. Ezt a századost ne lője le egy kóbor marha a betonbunkerben!

– Nem fogadhatom el! – tiltakozott Atieno, és közben leplezetlenül vágyódó pillantást vetett a fegyverre. – Önnek a védence a legfontosabb.

– Aki meghal, ha túl magasra emelkedik a sugárzás szintje a bunkerben. Vigye a fegyvert, nekem nem kell – magyarázta Sid, és ezt véletlenül komolyan is gondolta. – Mi itt eltorlaszolhatjuk magunkat, és biztonságban leszünk. Végső esetben direktlinken segítséget kérünk.

– Értem. Köszönöm, kapitány – vette át a fegyvert Atieno. – Most már, hogy sikerült stabilizálnunk az áramellátást, úgy ítélem meg, hogy egyedül is képes leszek megoldani a helyzetet, de ha valami váratlan esemény közbejönne, akkor a segítségét kell kérnem.

– Készenlétben fogok állni, a védencemmel együtt. Ha bármi támogatásra szüksége van, szóljon direktlinken, és mi megyünk.

– Rendben. Ha pedig sikerrel járok, akkor közvetlenül ide fogok visszajönni. És utána majd áthozzuk ide a felszerelésemet, és berendezzük ezt a termet stabil bázisnak, ahova összegyűjthetjük a megvédendő civileket is – gondolt egy pillanatra Vangra és a sikló részeire, amiket szintén meg kell védenie, ha repülve akar távozni. Egyáltalán, ha távozni akar innen még valaha.

– Értettem, százados! – biccentett fegyelmezetten Sid, és itt mindketten úgy érezték, hogy megbeszéltek minden fontosat. Az eligazítás véget ért, gondolta Atieno, és felvillantott egy barátságos mosolyt.

– Sok szerencsét, kapitány!

– Magának is, százados! – viszonozta a köszönést a férfi, és utána kikísérte a külső terembe, ahol Mitzuki még mindig változatlan tartásban, az ajtónál állva őrködött.

Atieno még tőle is elköszönt, majd magukra hagyta őket. Sid utánanézett a folyosóban, aztán behajtotta az ajtót. Mitzuki továbbra sem mozdult, csak állt, hát leült tőle kicsit távolabb a padlóra.

– Elment, nyugodtan leülhetsz te is.

– Köszönöm, de eddig sem miatta álltam. Mellesleg mindent hallottam – jegyezte meg a lány.

– Tudom, hogy jó a hallásod – hagyta rá Sid, és gyorsan terelni kezdett. – Mit szólsz a századoshoz? Szerintem főnyeremény!

– Hozzáértő katonának tűnik. Mit gondolsz, mikor fog rájönni, hogy szélhámos vagy?

– Amikor rá akarja tetetni a kezem egy működő ujjlenyomat-azonosító panelre. Akkor majd egyértelműen rájön, hogy baj van velem. Addig viszont esélye sincs! – legyintett magabiztosan Sid. – Gondolom, örülsz, hogy tud neked keríteni egy hőkamerát.

– A hőkamerának örülök. Annak kevésbé, hogy most már én is katona vagyok – tért át a kínosabb témára Mitzuki, és ki is emelte a lényeget: – Kínai katona!

– Valahogy meg kellett magyaráznom, hogy mitől vagy ilyen katonás!

– Én? – csodálkozott el Mitzuki. Ő valahogy sosem tartotta magát katonásnak.

– Persze! Mindig harcra készen figyelsz, és a botod is csak első látásra vakvezető, másodikra feltűnnek rajta a vérfoltok. Meg hát a viselkedésed. Előtte is katonás voltál egy kicsit, de amióta tudod, hogy itt van Takamura, azóta pont olyan vagy, mint egy bevetésen lévő katona – összegezte a benyomásait Sid.

– Igen, mert éppen meg akarnak ölni! – védekezett a lány. – Tudod, a stressz személyiségtorzító hatásai.

– Értem, nem is vádollak vele, sőt nem is zavar, csak közlöm a tényeket. Most éppen meglehetősen katonás vagy, és ezt a százados is látta, tehát katonának kellett hazudnom téged. Ennyi.

– De miért pont kínai katonának? Tényleg ez volt az utolsó, ami lenni akartam ebben az életben!

– A másik eladható opció a te esetedben a japán terrorista, de akkor nem tanú vagy, hanem vádlott, és nem kísérlek, ha nem bilincsben viszlek. Hidd el, én csak a te érdekeidet néztem, és ezzel jártál jobban.

– Tudom – hajtotta le egy pillanatra a fejét Mitzuki, és amikor felnézett, akkor már mosolygott, bár fáradt, szomorú kis mosollyal. – Tényleg úgy érzem magam, mintha valami bevetésen lennék. Már lassan három éve. De már nem sokáig. Itt, ebben a bunkerben most vége lesz. Ha tényleg kapok egy hőkamerát, akkor nem is feltétlenül kell tovább menekülnöm előle. Csak ki kell kapcsolni a központi világítást, és akár szembe is mehetek vele.

– Mehetünk – javította ki Sid szórakozottan. – Együtt.

– Veszélyes lesz!

– Azért kellünk hozzá ketten. Nem hagyom, hogy egyedül lemészároltasd magad azzal az elmebeteggel. Mint már utaltam rá, osztályon felüli balekot fogtál velem, én tizenhat éves szamurájom!

– Nem kell miattam feleslegesen kockáztatnod az életedet!

– Ezt most mondod? Miután napok óta miattad kockáztatom az életemet? Ha hamarabb szólsz, már régen leléptem volna!

– Gyalog? A viharban? – kérdezett vissza szkeptikusan Mitzuki. – Sybill foglyaként, vagy talán karöltve a franciával?

– Oké, oké, ne forszírozzuk az általad hátrahagyott holtakat! – legyintett Sid nagyvonalúan. – Az én szemszögemből csak annyi a biztos, hogy már rengeteg melót beleöltem a megmentésedbe. Most már ragaszkodom hozzá, hogy élve eljuttassalak valami civilizált helyre, ahol végre kézzel foghatóan kifejezheted a háládat. Amúgy tényleg nem ülsz ide mellém? Másfél órát akarsz állva várakozni?

– Őrségben állok, kapitány. Az ön szóhasználatával élve egy speciális kiképzést kapott japán terroristát várok, aki az élete árán is meg akar ölni minket.

– Téged – javított ismét Sid.

– Minket. Takamura arra fog törekedni, hogy minél tisztább legyen a terep, amikor megküzd velem, azaz igyekszik kiiktatni minden zavaró tényezőt. Például megöli azokat, akiket mellettem talál. Szóval, biztosan jössz velem, ha majd elindulok megkeresni?

– Ki gondolkodik ennyire előre? Még nincs meg a hőkamerád, úgyhogy csak őrködj! – sóhajtott Sid. Kezdett ismét elege lenni a helyzetből. A fenébe ezzel a rohadt atomkriptával, amiben csak úgy nyüzsög a sok ide menekült bandatag, katona, csavargó és elmebeteg! Most egy-másfél óra kényszerszünet, aztán viszont jön vissza a százados, és megy tovább a játék, amiben az ellenfél immár Takamura lesz, gondolta, és elővette a vodkáspalackot.

– Kapitány, szolgálatban? – szólt rá gúnyosan Mitzuki, aki megérezte az ital szúrós szagát.

Sid egy hosszú pillanatot habozott, majd csak ivott egy kortyot, de utána eltette az italt. Másfél óra! De mindegy, a lényeg, hogy eddig megcsinálták! Eddig sikerült, és ezután is sikerülni fog, biztatta magát, és jobb híján elkezdte bámulni Mitzuki lábát. Másfél óra. Nem is olyan sok az...