LXXIII.

Sid őszinte, végtelen megkönnyebbülést érzett, amikor Mitzuki belépett a terembe, szemén az infrakamerával, oldalán karddal. Bot nélkül.

– Örülök, hogy látlak, szamuráj – köszönt, bár tudta, már nem kell megszólalnia, a lány anélkül is tudja, hol van.

– Én is örülök, hogy látom a tested hőmérsékletét – felelt Mitzuki precízen, és bejött. De Takamurának nyoma sem volt, sem itt bent, sem kint, az ajtó előtt. Nyilván elmenekült.

Sid is úgy tippelt, hogy ez a veszély elmúlt, hát sóhajtva lecsúszott a fal mellett a padlóra, és eleresztette a lámpát, hogy az elgurult mellőle a betonon, és lassan kialudt. Ám nem borult rájuk teljes sötétség, kint, a folyosón égett egy kézilámpa. Nem érdekelte, fáradt volt, fájt az oldalán az a vacak vágás, és már nem érezte a fáradtságtól a kezét, amivel eddig a dinamólámpát hajtotta.

– Látom, veled egy csomó jó dolog történt, amióta elváltunk – mosolygott azért fel a lányra.

– Veled meg egy csomó rossz.

– Majd te feldobod a hangulatom. Halljam a jó híreket!

– A százados súlyosan megsebesült, de él. Visszakísértem a pilótájához, kaptam hőkamerát, megtalálták nekem a kardom, megvan a rakétavető is, bár még nem jutott időnk felrobbantani a torlaszt. Takamurát elzavartuk – közölte a tényeket Mitzuki a szoba közepén állva. A folyosóról bevilágító fény fekete árnyéknak rajzolta az alakját. Egy masszív, stabil árnyéknak, aki a kardján tartja a kezét. – De azért van egy kis baj.

– Túl szép is volt ez így! Mesélj arról a két kombifegyveresről, akit idejövet említettél!

– Két bandatag. Velem jöttek, most is itt várnak, kint. Azt hiszem, az olaszok. Egy idősebb nő, meg egy félkarú, fiatal férfi.

– Donna Rosa és Ricardo – bólintott rá Sid. – Az olaszok.

– A százados szállásán voltak, a pilóta mellett. Nem mondtam nekik rólad semmit, csak hogy kapitány vagy, aki éppen egy terroristát tart sakkban. És hogy segítenem kell neked, utána meg majd veled együtt felrobbantom a torlaszt. Nélkülük. De jönni akartak, én meg féltettelek téged Takamurától. Úgy éreztem, inkább velük jövök, mint sehogy. Rosszul döntöttem?

– Ez az a kérdés, amit teljesen felesleges feltenni, ha már egyszer megtörténtek a dolgok. Egyébként jól döntöttél. Őszintén örülök, hogy megint itt vagy mellettem – mosolygott rá a lányra Sid, aztán kicsit elgondolkodott. – Szóval, az olaszok.

– Igen.

– Idegesek?

– Mitől lennének azok? Túlerőben vannak. Van egy rakétavetőjük, és két kombifegyverük.

– Nekem már üres a táram. A szamurájkard meg kevés két profi, jól felfegyverzett bandataggal szemben.

– Tudom – felelte Mitzuki, és hirtelen eleresztette a kardját, sóhajtott, és leült Sid mellé, a betonfalhoz. Felhúzta a két lábát, és a térdére fektette az állát. Egy szamurájkard itt kevés, még akkor is, ha egy szamuráj is tartozik hozzá. Ezek kint valóban profi bandatagok, profi fegyverekkel. Nyers erővel itt nem mennek sokra, maradnak Sid módszerei.

Pár pillanat némán szállt el a fejük felett.

– Tehát, az olaszok – sóhajtott a férfi.

– Igen, az olaszok – hagyta rá a lány, és aztán megint hallgattak egy rövid ideig. – Most azt várom, hogy végre kikiabálj nekik valami hajmeresztően pofátlan hazugságot, beszélgess és hazudj és alkudj, és végül minden rendbe jöjjön.

– Ezeknek már túl sokat hazudtam – csóválta meg lassan a fejét Sid. – Azt se hinnék el nekem, hogy be akarom őket csapni. Nincs más ötleted?

– Még esetleg megpróbálhatjuk, hogy egy szál karddal rájuk rontok.

– Ne. Akkor inkább hazudok valamit. Még mindig ezzel van nagyobb esélyünk – sóhajtott ismét a férfi. – Mondjuk, kiküldtek, hogy adj el nekik. Rád nem haragszanak, téged el fognak engedni, ha cserébe megkapnak engem.

– És? – kérdezett vissza Mitzuki.

– Mit és?

– Kimegyek, nem ölnek meg, és?

– És elsétálsz, vissza a századoshoz. Ha összeszedi magát, ő majd intézkedik a torlaszról, közben kis mázlival Takamura is elvérzik valahol. Mindent összevetve, ha most hátranézés nélkül kilépsz ezen az ajtón, akkor egészen jó esélyed lesz élve kijutni ebből a rohadt atomkriptából.

– Nélküled? Felejtsd el! Megbeszéltük, Sid, együtt gyalogolunk át Afrikán, hogy elérjünk a mesés Kalahári-övezetbe, a csempészek és bűnözők, szélhámosok és terroristák földi paradicsomába!

– Az csak egy kósza ötlet volt, az ilyeneket nem kell tőlem komolyan venni! – legyintett a férfi. – Ezzel szemben te egy megbízható, becsületére kényes szamuráj vagy, aki hálás nekem, mert megmentettem az életét, és ezért engedelmeskedik a parancsaimnak. Mars kifelé!

– Fenét! Én egy becsületét vesztett ronin vagyok, aki szabad akaratából marad melletted. Ha ráveszed őket, hogy a rakétavetővel üssék át a falat, akkor itt a felcsapó porban mindenki vak lesz, kivéve engem, a hőkamerával. Akkor talán levághatom őket.

– Míg ők zárótüzet nyitnak két kombifegyverből, persze!

– Már ezt is megbeszéltük egyszer. Nem akarok örökké élni.

– Tényleg ideális balek vagyok neked – rázta a fejét Sid, és az ujjaival megsimított egy rászáradt vérfoltot a lány arcán, aztán ottfelejtette a kezét. – Ezt a vágyadat legalábbis jó eséllyel teljesíteni fogom.

– És a többit? – kérdezett vissza hirtelen Mitzuki, kicsit mélyebb hangon, és ráfogott a férfi kezére, tenyerébe fektette az arcát.

– Hé, ez nem te vagy, ez csak az a romlott nő! – mosolyodott el Sid. – Bár ha már így szóba került, megcsókolhatlak?

– Pont most?

– Mikor máskor? Ez a két olasz garantáltan kinyír, úgyhogy nekem már nincs hová halogatni a fontos dolgokat. Fogd fel úgy, mint utolsó kívánságot!

– Halálba indulókra nem pazarlom a csókjaimat. Éld túl, csináld meg, győzz, és majd akkor beszélhetünk róla – suttogta Mitzuki, aztán könnyedén ellökte magától a férfi kezét, és visszatért a normális hangjához. – Szóval rajta, mozgás Sid! Dumálj ki innen minket! Hazudj valamit, amit elhisznek, és amitől életben hagynak! Most, mielőtt megunják a várakozást, bejönnek, és szó nélkül lelőnek.

– Jó-jó, rendben, próbáljunk meg valamit! – sóhajtott fáradtan a férfi. Persze, muszáj csinálni, az élet zajlik, és a szabályok nagyon egyszerűek. Aki nem bírja a tempót, az belehal. – Hogy én hogy utálom az efféle erőszakos, korlátolt, egydimenziós bandatagokat! – morogta még az orra alá, aztán felemelte a fejét, és kikiabált:

– Öröm, hogy ismét összefutottunk, Donna Rosa! Lehet, hogy nem hiszed, de az elmúlt napokban többször is eszembe jutottak azok a gyönyörű szemeid!

– Nekem is többször az eszembe jutottál, Harry Night, de nem a szemeid miatt – hangzott fel kis szünet után a válasz. – Ha van fegyvered, akkor talán kilökhetnéd az ajtón. És utána te is kijöhetnél, magasba emelt kézzel.

– Muszáj ezt így csinálnunk?

– Nem. Nekem az is jó, ha a rakétavetővel szétlövöm az egész termet, ahol lapulsz.

– Jól van, megy a fegyver – lökte ki az ajtón Sid a töltetlen fegyvert. – Most pedig megyek én.

Ezzel nehézkesen felállt, elindult az ajtó felé. Az árnyékaként mozduló Mitzukit fél kézzel visszatolta, aztán magasba emelte a két karját, és kilépett az ajtón, szembefordult a kézilámpa fényével.

– Tessék, itt vagyok.

– Remek! – nyugtázta a tényt hideg hangon Rosa. – Most pedig jöhet a nő. Előbb neki is a kardja, utána ő maga.

– Félsz egy kardtól, amit egy vak nő tart a kezében?

– Bizony, én már csak egy ilyen gyáva féreg vagyok. Ha nem jön elő a nő, akkor Ricardo előbb az egyik térdedbe ereszt egy golyót, utána meg a másikba.

Ebben a pillanatban már csúszott is ki a szamurájkard a folyosóra, és utána jött Mitzuki is, felemelt kézzel, lassan. Infraszemüvegben.

– Maradt még bent valaki? – kérdezte Rosa.

– Nincs bent senki – felelte Mitzuki. – Takamura elmenekült.

De visszajöhet, gondolta Rosa, és amúgy is! Szerette szépen, nyugisan csinálni az efféle dolgokat.

– Oké, akkor mozgás, vissza a terembe! Nekem háttal, arccal a falnak, rajta! – terelte őket maga előtt. – Kezek a magasban, és csak semmi hirtelen mozdulat!

A két fogoly engedelmesen ment, ő pedig pár lépéssel lemaradva követte őket. Hozta a lámpát is, amit letett az ajtó mellett, a termen belül. Ricardo külön utasítás nélkül is odaállt mellé, egyszerre figyelve befelé és kifelé, ő pedig közben átnézte a helyiséget. A terem kicsi volt, jellegtelen, és valóban üres.

Eddig rendben, fordult vissza a foglyai felé, akik már ott álltak az ajtóval szemközti falhoz fordulva, egymás mellett, felemelt kézzel.

– Szóval, Gerald Green. Nem tagadom, én is örülök, hogy megint összefutottunk, ráadásul ilyen kellemes körülmények között. Beszélgessünk! Mondjuk kétmillió kanadai dollárról.

– Arról maximum beszélgetni tudunk – rázta a fejét Sid, háttal a nőnek, arccal a falnak, felemelt kézzel. – Donna Rosa, soha nem volt azon a kanadai számlán kétmillió. Eleve azon a számlán sosem volt pénz. Csak mondtam, hogy szédítselek titeket. Vagy gondolod, ha pénzem lett volna, tényleg sok pénzem, akkor egy ócska csempészsiklóval menekülök az Unióból?

– Ha nincs pénz a számlán, miért hordod magadnál az azonosító panelt?

– Falból. Hogy tudjak valamit mondani, ha sarokba szorítanak.

– És ezt a dumát higgyem el neked, Larry Johns kapitány?

– Ne szóld le az ötletet, veletek szemben bejött! – kérte ki magának Sid. – A panelt magamnál hordom, de azon a számlán nincs pénz. És mielőtt rákérdeznél, sehol máshol sincs. Nincs kétmillió kanadai dollárom.

– Pedig azt mondják, csinos kis vagyont raboltál, Gerald Green. Hol van, mi lett vele?

– Az lett vele, ami szokásosan történni szokott a pénzzel, amihez hozzájutok. Eljátszottam. Két héten belül eljátszottam ez egészet, egy pohár pezsgőre való sem maradt belőle!

– Akkor is így beszélnél, ha mondjuk eltörném a lábad? – kérdezte Rosa, és leakasztotta a nyakából a kombifegyvert, hogy ha kell, ütni is tudjon vele. – Vagy mondjuk eltörném a barátnőd lábát?

Sid sóhajtva leszegte a fejét, és nagyon vigyázott rá, hogy közben egy önkéntelen pillantást se vessen a mellette felemelt kezekkel álló, szobornál mozdulatlanabb Mitzukira.

– Őszintén sajnálnám, ha eltörnéd a lábát, mert ritka aranyos kis balek, én legalábbis jól elszórakoztam vele, de ez nem változtat a tényeken – magyarázta közömbös hangon. – Nincs kétmillióm! Szétpofozhattok, felszeletelhettek, lelőhetitek a barátnőmet, de pénzt nem tudok nektek adni. Nincs!

Rosa efelett egy kicsit elgondolkodott, majd megcsóválta a fejét.

– Nem mondom, hogy elhiszem, mert hát nem. De lépjünk át ezen a témán, majd később visszatérünk rá.

– Lépjünk – hagyta rá Sid, és nem érezte úgy, hogy ennek neki örülnie kellene.

– Nem a pénzért fogunk agyonverni. Még csak nem is a pénz hiányáért. Három emberem halt meg miattad! – emelte meg egy kicsit a hangját Rosa.

– A három embered abba halt bele, hogy eltérítettétek azt a rohadt tehersiklót, és elhiheted, én ugyan nem akartam, hogy így legyen. Ha nem szálltok be a buliba, én már régen a Kalahári-övezetben nyaralok, és nem kell megdöglenem ebben a rohadt atomkriptában. És az embereid is élnének még.

– Duma. Mi profik vagyunk, tisztán elvégeztük volna a melót. Ott senkinek semmi baja sem lett volna, ha a pilóta nem kezd el hősködni. Vagy ha már ő nem bírt a hülyeségével, és lelövette magát, hát legalább te lehettél volna tényleg John Smith másodpilóta, ahogy hazudtad.

– Nem hazudtam én ott semmit, csak menekültem – tiltakozott Sid. – Előbb az Unióból, aztán meg előletek.

– Amikor katapultáltál, tudtad, hogy mi le fogunk zuhanni. De rohadtul nem zavart, hogy beledöglünk, simán leléceltél. Alex ezért halt meg – ütött a fegyverrel Rosa. Egyelőre nem nagyot, inkább csak bemelegítésként, félig hátulról a fickó oldalára. – Ő is simán leléphetett volna, volt egy másik katapult a pilótaülés alatt is, de neki eszébe sem jutott. Megpróbálta rendesen letenni a gépet, és belehalt. Meghalt, hogy mi életben maradjunk!

– Megható történet. Baj, ha nem sírok? – vágott vissza Sid, még mindig arccal a fal felé, és megpróbált úgy tenni, mint akinek nem fáj az iménti ütés. – Nekem ti gépeltérítők voltatok, neki meg haverok, ez a különbség.

– Igen, haver volt, és én nem szoktam szó nélkül hagyni, ha megölik a haverjaimat. És Lez is haver volt, pechedre.

– Őt ti lőttétek le!

– Miattad! – ütött ismét Rosa. Most már sokkal nagyobbat, hogy Sid elterült a földön, mellé rengeteg csillagot látott a félhomályban, és egy hosszú pillanatig nem kapott levegőt sem. Kezét védekezően a feje fölé emelve igyekezett minél gyorsabban feltápászkodni.

– Ne! A következőt hagyd ki! Elenért ne üss, Donna Rosa! Én tettem szívességet, hogy okot adtam nektek megölni – védekezett, és Rosa valóban meggondolta magát, hátralépett, adott neki időt felállni.

– Oké, Elent húzzuk ki a listáról! – hagyta rá nagylelkűen. – Tény, hogy ő senkinek sem hiányzik. De a maradék is bőven elég, hogy itt és most szarrá verjünk.

Ezzel türelmesen megvárta, míg a férfi feláll, majd egy újabb ütéssel visszaküldte a padlóra. Sid ezen a ponton érezte úgy, hogy most már túl vannak az udvariasság megkövetelte tiszteletkörökön, és most már rátérhet a lényegre.

– Még néhány ilyen ütés, és elfeledkezhetsz rólam – állt fel ismét, immár sokkal lassabban és nehézkesebben.

– Ez lenne a cél.

– Csak arra utaltam, hogy van alattunk egy torlasz, mögötte pár tonna radioaktív vízzel – kezdett neki Sid, és igyekezett elég gyorsan és folyékonyan beszélni, hogy ne szakítsák félbe egy újabb ütéssel. – Rémlik? Ki fogja azt a torlaszt kirobbantani? Talán az ENSZ-százados? Végül is még él. Talán járni is tud, de hogy nem fog rakétavetőkkel lövöldözni a következő napokban, arra nagy tétben fogadnék. És akkor ki marad elvégezni a melót? A pilótája, egy civil?

– Aki öreg – szólt közbe csendesen Mitzuki, aki eddig néma, mozdulatlan árnyékként állt a fal mellett, felemelt kézzel. – A pilóta a hangja alapján nagyon idős ember.

– Te sem akarhatod egy vénemberre bízni a torlasz kirobbantását! – vette át az érvet Sid gördülékenyen, és felemelt kézzel szemben állva a nővel folytatta: – Akkor pedig ketten maradtunk rá, Donna Rosa. Te meg én. Ricardo fél kézzel nem emeli meg a rakétavetőt, Mitzuki vakon nem céloz túl jól. Kizárásos alapon ketten csinálhatjuk meg. Én vagy te. Engem meg agyonversz.

– Nagy élvezettel! – hagyta rá Rosa.

– Tehát neked kell megcsinálnod.

– Elboldogulok vele – felelt a nő magabiztosan, de nem ütött újból.

– Gondolom, még nem jártál lent. Egy szép, ívben kanyarodó csatornát képzelj el. Szép nagy ívben kanyarodik, de azért ahhoz elég élesen, hogy aránylag közel kelljen mennie a torlaszhoz annak, aki rá akar lőni. És ha felrobban, akkor jön a víz. Gyorsan. Nagyon gyorsan. Úgyhogy neked is majd igen gyorsan kell elpucolnod az útjából. A százados ki is számolta, hogy hány másodperc alatt kell futnia a százat annak, aki ezt a melót megcsinálja. Nem lehetetlen tempó, nem kell hozzá megdönteni a világcsúcsot, de azért sietős lesz. Te jó sprinter vagy, Donna Rosa?

– Ne érdekeljen, neked már nem számít!

– De neked igen, és neked is, Ricardo – fordult ki egy pillanatra a félkezű férfi felé Sid, de Rosa erre azonnal gyomron vágta a fegyverrel. Most már óvatosabban, de hangja még mindig durva és fenyegető maradt:

– Ezt nem játszod meg újból, Gerald Green! Ricardóval már egyszer nem lőttük le egymást miattad, most sem fogsz minket egymás ellen fordítani!

– És hogy van a sérült kezed? – folytatta Sid fáradhatatlanul, amint levegőt tudott venni. – Látom, hogy kíméled, amikor engem ütsz. Zavarni fog, miközben egy zárt csatornában menekülsz a rohanó víz elől? És amikor majd nagyon gyorsan kell felkapaszkodni egy akna oldalába illesztett létrafokokon? – érvelt még mindig felemelt kézzel állva a szoba közepén, végig a nő szemébe nézve.

Rosa akkor már egy ideje őszintén sajnálta, hogy megint a józan eszére fog hallgatni. Pedig nagy kedve lett volna rendesen megverni ezt a pasast. Nem is csak a halott srácok miatt. Úgy érezte, ez a fickó minden szempontból rászolgált, hogy agyonverjék. Vajon hány halottat hagyhatott már maga mögött, hány kifosztott balekot, hány becsapott embert? Hány életet tehetett tönkre eddig? És más oldalról, vajon hány embernek hiányozna, ha ő itt most minden hezitálás nélkül főbe lőné? Feltehetőleg senkinek. Minden szempontból jó ötletnek tűnt addig verni, amíg mozog.

Csak éppen egy bizonyos kor felett az ember már nem érez olthatatlan vágyat életveszélyes feladatok elvállalására. Még ha le is vonja a fickó által felfestett képből a helyzet adta, szükséges túlzásokat, akkor is gyanús, hogy annak a torlasznak a felrobbantása nem a kellemes, délutáni séta kategóriájába esik. Több tonna, rohadtul radioaktív vízről van szó, azt nem lehet félvállról venni, nem lehet vele felelőtlenül játszadozni.

Meg egyébként is, jó, ha más végzi el helyetted a nehezebb munkákat. Mindent összevetve sajnos tényleg sokkal jobb lenne, ha ezt a torlaszrobbantást például a fickó csinálná meg!

– Ezzel az ostoba szöveggel nem dumálod ki magad, Harry Night! – rázta meg azért a fejét mély meggyőződéssel. – Azzal a jóleső tudattal fogom felrobbantani a torlaszt, hogy előtte agyonvertelek.

– Látod, ez szerinted is csak egy egyszerű, sorrendi kérdés – bizonygatta Sid. – Ha előbb agyonversz, akkor te robbantod a torlaszt, ha viszont kicsit vissza tudod fogni magad, akkor én robbantom a torlaszt, és utána még mindig vígan agyonverhetsz.

– Az ezzel az egyik legfőbb baj, hogy nem tudlak elképzelni, amint megcsinálod. Nem vagy olyan, aki bármi melót elvégez, hacsak nem nagyon muszáj.

– Igazad van, Donna Rosa, de ezt itt most sajnos nagyon muszáj. Nekem sincs sok választásom, te pont ugyanannyira kényszerhelyzetbe hozhatsz engem, mint amennyire én kényszerhelyzetbe hozhatlak téged. Ha te nem csinálod meg, akkor nekem kell. Tehát meg fogom csinálni.

– Hazudsz, Harry Night. Abból látszik, hogy mozog a szád. Eleve már ott hazudtál, hogy csak ketten vagyunk erre a melóra. Mi van azzal a Takamura nevű fószerrel?

– Takamurára nem számíts. Súlyosan pszichopata elmebeteg, és ezen felül is most éppen gyengélkedik, mert az imént belelőttem három golyót.

– És nem ért a rakétavetőhöz – szólt közbe ismét Mitzuki. – Semmihez sem ért, ami bonyolultabb a szamurájkardnál – tette még hozzá mély megvetéssel.

– Ha nekem nem hiszel, neki hihetsz – bizonygatta Sid.

– Miért, te ki vagy? És kuss, Harry Night, őt kérdeztem! Szóval ki vagy te, Nagasawa Mitzuki?

Mitzuki nem is gondolkodott. Itt nem jó sem a bajba jutott kislány, sem a romlott nő, sem a gyermekét féltő anya. Marad a negyedik szerep, amit még Sid javasolt neki, méghozzá a németekkel szemben. De itt is be fog válni.

– Bérgyilkos vagyok, japán terrorista. A feladatom Takamura, más nem érdekel.

– Mondom, hogy megbízható, szakmabeli figura a lány – tette hozzá Sid, és hogy erre nem ütötték meg, hát bátrabban folytatta: – Már csak őmiatta is rám bízhatod a melót. Ő sem akar meghalni, tehát nem fogja hagyni, hogy ne robbantsam fel azt a rohadt torlaszt.

– Kivéve, ha veled együtt leléphet ő is.

– Hova? Itt nincs alternatíva, itt nincs szökés. Be vagyunk zárva egy atombunkerbe, és odakint nemcsak egy vacak szélvihar tombol, de az eső is esik. Innen most nem lehet lelépni. Nem tudok elmenni, sem egyedül, sem a barátnőmmel. Ezt meg kell csinálnom.

– És ha egyszerűen hagyod a fenébe? Itt kidumálod magad ezzel a szöveggel, aztán meg meglapulsz valahol, és bízol benne, hogy az eső eláll, a víz meg majd magától is lefolyik.

– Még ha meg is reszkíroznám, hogy nem robbantom fel a torlaszt, és bíznék benne, hogy a bunkerben túlélhető marad a sugárzás szintje, én még akkor is garantáltan belehalok. Merthogy utána ti bizonyosan megkerestek, és sort kerítetek egy ehhez hasonló, kellemes beszélgetésre, ahol a fő téma a halálra verésem.

– Lassan a lényegnél vagyunk. Mert tegyük fel, tényleg megcsinálod – sóhajtott Rosa. – Még mindig nem teljesen hiszem, de tegyük fel. És? Azt képzeled, akkor nem fejezzük be, amit itt most elkezdtünk? Komolyan azt gondolod, hogy ezzel megveheted az életed?

– Van bennem egy ilyen hátsó szándék, de tudod mit, Donna Rosa, ne szaladjunk ennyire előre! Adj nekem fél napot, hogy megcsináljam a melót. Látni fogod, hogy megtettem, mert akkor ismét süllyedni fog a radioaktivitás szintje. Ha mázlid van, bele is halok, és azzal pontot tehetsz a mi ügyünk végére. Ha meg túlélem, akkor még mindig vadászhatsz rám, ha annyira nagyon meg akarsz ölni.

– Pont ezt akartam elkerülni. Hogy vadásszak rád, meg egy japán terroristára.

– Nézd, olyan ostobaságot nem fogok ígérni, hogy utána feladom magam, és azt tesztek velem, amit csak akartok. Ennyire pofátlanul még én sem hazudok. De maradhatunk annyiban, hogy utána kitérek az utatokból. Utána leszállok a századosról, pedig jó balek, de átadom nektek. És akkor tiétek a siklója. Ha tovább akarjátok vinni a ládátokat, akkor kelleni fog.

– Kevés – összegezte az ajánlatot Rosa tömören.

– Nincs több. Vagy elfogadjátok, vagy hagyjuk a fenébe az egészet. Öljetek meg, aztán kezeljétek az emelkedő radioaktivitást ahogy akarjátok – eresztette le a kezét Sid, és elszántan a nő szemébe nézett.

Rosa rövid ideig gondolkodott, majd a válla felett hátraszólt, de a szemét nem vette le Sidről.

– Ricardo?

– Nekem mindegy! – vont vállat a félkarú férfi. Ő semmit sem kockáztat, ő biztosan nem tud megemelni és irányban tartani egy rakétavetőt. A döntés Rossyé, mert neki kell vásárra vinnie a bőrét, ha mégis a szórakoztatóbb megoldást választják, és agyonverik ezt a pofátlan alakot. Eleve a döntés Rossyé, és kész.

Rosa pedig igazából már régen döntött, most pedig úgy látta, ennél többet tényleg nem tud kialkudni. A kétmillió sosem volt, a ládát meg így talán elvihetik. Ahhoz tényleg kell a sikló, és amíg a fickó a torlasszal szerencsétlenkedik, addig stabilan megszerezhetik maguknak. És közben meg sem halnak, extra bonuszként ebben a pokoli sírhalomban. Ebben az üzletben ennyi volt, és kész!

– Oké, legyen! A rakétavetőt nem adom a kezedbe, ennyire hülye még én sem vagyok. Letesszük majd a folyosó végére.

Aztán elmegyünk, vissza a századoshoz. Ha csak a közelbe jöttök a következő hetekben, akkor lelőjük, őt, a pilótáját, és végső esetben felrobbantjuk a sikló motorját. Ezt csak azért mondom, hogy eszedbe se jusson megszerezni, mert inkább elpusztítom, mint hogy a tied legyen. Ha pedig ezen felül bárki a közelbe jön, akkor figyelmeztetés nélkül lelőjük. Ez arra a Takamurára is érvényes – tette még hozzá Mitzuki felé fordulva. – És innentől nincs közünk egymáshoz – fejezte be, és lassan elhátrált az ajtóig, ahol felvette a kézilámpát, de közben a fegyverét és a tekintetét is végig rajtuk tartotta.

Ricardo is ellépett az ajtó mellől, ahol eddig őrködött, de aztán mégsem kifelé indult, hanem még visszafordult, és fél kezének teljes erejével gyomron vágta Sidet, hogy a férfi harmadszor is elterült a padlón.

– Ezt Lezért – tette hozzá tárgyilagosan. – Most pedig vissza a falhoz, kezeket fel, és maradjatok is ott, hosszan. Nem kérek olyan baromságot, hogy számolási gyakorlatokat végezzetek, de ha idő előtt előjöttök, és véletlenül még a közelben vagyunk, akkor azért örömmel lelőlek, Harry Night! Ezt úgy hosszú távra is megjegyezheted – szögezte le, és kihátrált a szoba ajtajáig, Rosa mellé. Egyszerre tűntek el a folyosón, összhangban mozogva, végig fedezve egymást, és nem maradt mögöttük más, mint a sötétség, ahogy a kézilámpájuk egyre messzebbről világított a folyosón.

Sid és Mitzuki magukra maradtak. Egymás mellett álltak, felemelt kézzel, arccal a falnak, a sötétben.

– Elmentek – szólalt meg aztán Mitzuki, amint elhaltak a távolban az olaszok léptei.

Sid azonnal leengedte a kezét, megfordult, és leroskadt a fal mellé. A lány kis habozás után mellé ült.

– Azért egy kicsit várjunk még – javasolta a férfi rekedtes hangon, leginkább mert úgy érezte, meghal, ha most bármit is csinálnia kell. Hát vártak.

Egymás mellett ültek a betonon, falnak vetett háttal, a sötétben. Aztán kicsit később Sid óvatosan megtapogatta az oldalát, a vágást is, meg az ütések nyomát, de úgy tippelte, nem tört el egyik bordája sem. Mázlista vagyok, pokoli mázlista!

– Nagyon rossz? – kérdezte Mitzuki gyengéden, megértve a mozdulatot.

– Nem vészes. Az életvitelem része, hogy néha megpróbálnak agyonverni.

Mitzuki értőn bólintott. Ez az ő életvitelének is a része volt.

Vártak. Pihentek. Aztán megint Mitzuki törte meg a rájuk telepedett csendet.

– Ez a nő felváltva nevezett Gerald Greennek és Harry Nightnak, meg egyszer John Smith másodpilótának is. A németek Sven Henderson néven akartak felvenni rád fejpénzt, de Jerrynek szólítottak, a franciának Joseph Risso fejvadászként mutatkoztál be, a századosnak viszont Larry Johns ausztrál kapitányként. Ez eddig hét – számolta össze az ujjain. – Pedig még csak pár napja ismerlek. Ezek után van értelme megkérdeznem, hogy mi az igazi, teljes neved, Sid?

– Sidney West, ha annyira tudni akarod.

– Őszintén örülök, hogy találkoztunk, Sidney West! Az én nevem Nagasawa Mitzuki – mosolygott rá a lány, és tényleg őszintén örült. Potom négy-öt napnyi küzdelem és együtt vállalt életveszély után csak sikerült eljutniuk a bemutatkozásig! – Most vigyorogsz? – kérdezte aztán, hogy a férfi hosszan nem mondott semmit.

– A hőkamerával nem látod?

– Amikor a falhoz tereltek minket, kikapcsoltam. Nem volt sok látnivaló, és csak harminchat órára elég áram van benne.

A férfi szeme tágra nyílt döbbenetében.

– És te akkor, amikor a falhoz tereltek, akkor hittél benne, hogy még több, mint harminchat óránk van?

– Persze, Sid – felelte magától értetődően a lány. – Te nem?

– De, én is – felelte a férfi csendesen, aztán csak hozzátette: – De már ezt is megbeszéltük egyszer. Én mindig, minden helyzetben hiszem, hogy túl fogom élni. Mázlista vagyok. És igen, most vigyorgok.

– Következő lépésként mit fogunk csinálni? – kérdezte aztán Mitzuki.

– Semmit – felelte mindenre elszántan Sid.

– És a torlasz, lent, a csatornában?

– Jó, rendben – törődött bele, hogy ezt nem úszhatja meg. – Amikor az olaszok elég messzire jutottak, akkor fogjuk a rakétavetőt, kirobbantjuk azt a rohadt torlaszt, és utána egy ideig nem csinálunk semmit.

– És Takamura?

– Oké, ha Takamura nem hal meg közben, akkor őt is megkeressük, és megint lelövöm. És utána nem csinálunk semmit – szögezte le ismételten Sid, de a lány csak legyintett.

– Beszélsz a levegőbe! Te nem tudsz semmit sem tenni.

– Most tudnék – sóhajtott ábrándosan a férfi. – Egy kicsit nagyon tudnék semmit sem tenni, elhiheted!

– Hazudsz – közölte hidegen Mitzuki, aztán témát váltott. – Mit csináltál Takamurával? Biztosan súlyosan megsérült, különben nem menekült volna el előlem.

– Persze hogy súlyosan megsérült! Ebben véletlenül nem hazudtam az olaszoknak, tényleg belelőttem a tagba három golyót. Igazából az a csoda, hogy még él. Kétségkívül igen szívós srác – mélázott el Sid, aztán más jutott az eszébe. – Mit mondtál neki, amikor idefele jöttél? Jól beszélek kínaiul, de ez valami nagyon vad nyelvjárás volt, egy szót sem értettem belőle.

– Mert nem kínaiul mondtam, hanem japánul.

Szünet.

– Tehát nem mondod meg, hogy mit mondtál neki – szögezte le Sid, és ismét elvigyorodott. – Találgathatok?

– Találgathatsz, de minek? Inkább tervezzük meg a torlasz felrobbantását.

– Mit tervezzünk rajta? – nézett maga elé meghökkenten Sid. – Itt van valahol az a rakétavető, célozni kell vele, és lőni. Ennyi.

– Értesz hozzá?

– Lőfegyver, nem?

– Rakétavetővel is gyakoroltattak gyerekként?

– Persze! – vágta oda gondolkodás nélkül a férfi.

– Kizárt.

– Csak azért vagy ebben ennyire biztos, mert nem ismered az anyámat. Amúgy nem sokkal vadabb ötlet, mint egy tizenkét éves kislány kezébe szamurájkardot adni.

– Terelsz, Sid. Inkább valld be, hogy nem értesz a rakétavetőhöz.

– Jó, bevallom – vont vállat a férfi, mert ez semmibe sem került neki.

– Egyébként van fogalmad arról, hogy milyen az a csatorna odalent, vagy csak blöfföltél? – kérdezett tovább Mitzuki.

– Természetesen blöfföltem. Honnan tudnám?

– Nos, én voltam lent, és ugyan nem láttam, de úgy gondolom, egészen jól beletrafáltál. Nagyjából olyan lehet, mint amilyennek leírtad.

– A fenébe! És a százados? – vetetette fel reménykedve Sid. Ha tényleg olyan nehéz a meló, ahogy felvázolta az olaszoknak, akkor lehet, hogy csak rá kellene sózni a századosra. – Legalább vele kapcsolatban tévedtem?

– Nem, vele kapcsolatban is jól tippeltél. Napokba, vagy akár hetekbe kerül, míg talpra áll. És rólam sem hazudtál semmit – tette még hozzá elmélázva. – Tulajdonképpen végig igazat mondtál.

– Nem volt szándékos! – mentegette magát Sid. – Ütöttek, előtte meg Takamurával fogócskáztam a sötétben, nem csoda, hogy túl kimerült voltam hozni a rendes formám.

– Jó volt így is. Valószínűleg azért hitték el az egészet az olaszok, mert tényleg igaz volt. Akárhogy is, a lényeg, hogy jól csináltad, hiszen életben hagytak.

– Dehogy! Azért hagytak életben, mert szükségük volt rám. Már megint csak szerencsém volt, semmi több.

– Érdekesen fogod fel a szerencse kérdését is, de te tudod, Sid. Most pedig gyere! – állt talpra könnyed ruganyossággal Mitzuki. – Gyere, mert a radioaktivitás emelkedik, és Takamura sebei is csak gyógyulnak, ha el tudta őket látni, tehát még sok dolgunk van.

– Te könnyen beszélsz, sőt könnyen sietsz, mert nem téged ütöttek, hanem engem. Én még kicsit pihennék. És egyébként is, mielőtt beleugrattál ebbe a baromságba az olaszokkal, volt valami nem is olyan halvány utalás egy romlott nőszemélyre, akivel behatóbban is megismerkedhetnék, ha megcsinálom. Megcsináltam. Olaszok kipipálva. Szóval, nincs kedved egy kicsit visszaülni ide mellém, egészen közel?

– Nincs rá idő!

– Jellemző. A szex csak akkor kerül elő, ha rá kell engem venni valami életveszélyesre, egyébként meg egy jéghideg szamuráj, sőt jégnél hidegebb szamurájfeleség vagy!

– Jól látod. Most pedig gyere, vár egy felrobbantandó torlasz! – nyújtotta a kezét Mitzuki, és felhúzta a férfit. – Gyere, és bízd rám magad, én most látok a sötétben is. De megvan a dinamólámpa, ha akarod, csinálhatsz magadnak fényt.

– Nem, látni sem akarom azt a rohadt, akadozó mechanikájú vackot – utasította el Sid, és már a gondolatba belefájdult a keze.

– Oké, akkor csak tegyük el. És megvan a kardom is, de a te fegyveredet elvitték az olaszok.

– Nem baj, úgysem volt benne töltény.

– Akkor itt megvagyunk. Gyere, kapaszkodj a vállamba, vezetlek. Keressük meg a rakétavetőt!

Ezzel elindultak, és Sid, ahogy végiggondolta, hogy mi minden történt vele ebben a teremben, arra jutott, hogy ő pokoli mázlista. Már csak azért is, hogy élve lép ki, és nem a hulláját vonszolják el a vadkutyák.