V.

A vadállatok félnek a tűztől. Ezt több alkalommal is hallotta már a férfi, aki jelenleg egy fa tetején ücsörgött, három vadkutya felett. Ebből a szögből remekül látta őket, és arra jutott, hogy ezek feltehetőleg elvadult házikutyák. Mintha olvasott volna egyszer valami hírt, hogy a határ alatt nagyon elszaporodtak. És nem nagyon veszélyesek, mert főként dögöt esznek, rémlett még valahonnan a férfinak, de annyira azért nem volt biztos ebben a részletben, hogy lemásszon a fáról. A legjobb lesz elzavarni őket.

Tehát elővette az öngyújtóját, és kitartotta a napfényre, hogy összegyűljön benne egy kis feszültség. Napfény szerencsére volt bőven, a hozzá tartozó meleggel együtt.

Víz nélkül nincs negyvennyolc órám, maximum huszonnégy, módosította a túlélési esélyeit, miközben meggyújtott egy levelet, és ledobta a kutyák fejére.

Természetesen kialudt, mielőtt leért volna. Kicsit még kísérletezgetett újabb levelekkel, illetve egy leveles gallyal, de mivel semmi hatást nem ért el, végül megunta, és egyszerűen meggyújtotta a fát. Hat-nyolc helyen is, égjen csak tisztességgel! Ha már csinálunk valamit, csináljuk rendesen! A szikkadt lombon gyorsan végigfutottak a lángok. Kihúzódott oldalra, amennyire csak bírt, és várt. Lent a kutyák egyértelműen idegeskedve nézték a tüzet, és amikor egy széllökés megszórta őket szikrákkal, akkor valóban feltápászkodtak, és előbb még hátra-hátra nézve, de végül gyors kocogásban eltűntek a magas fűben.

A férfi elégedetten ereszkedett le a magasból, és elindult a fentről látott, zászlóval jelzett vészhelyzet-pont felé. A tüzet meg sem kísérelte eloltani. Minek? A szavannán rendszeresen söpörnek végig tűzvészek, eggyel több vagy kevesebb ugyan mit számít? Felváltva bicegve mindkét lábára sietett a vészhelyzet-pont kútja felé, de többször meg kellett állnia pihenni, és teljesen kicserepesedett a szája, mire odaért.

A vészhelyzet-pont egy egyszerű, fél méter átmérőjű, hat-nyolc méter magas fémoszlop volt, ami egy sok száz méter mély, fúrt kutat rejtett. A tetején az Unió kék csillagos lobogóját cibálta a szél. Ezenfelül itt elméletileg megvolt minden, amire egy eltévedt-lezuhant-szerencsétlenül járt embernek szüksége lehetett, hogy túléljen a félig már radioaktív területnek számító szavannán. Elméletileg.

A férfi megnézte a kiszerelt segélyhívóból maradt üres vezetékcsonkokat, a Geiger-Müller-számláló betört kijelzőjét, és a víz tárolására szolgáló műanyag palackok üres helyét. Al-Watanya legrosszabb negyedeihez tudta csak hasonlítani a helyi vandálok alaposságát. De legalább a víz folyt. Persze kézzel kellett hajtania a szivattyút, mert az elektromos motort a hozzá tartozó napelempanellel együtt ellopták, de például a hajtókar fölé rögzített, méterszer méteres naperesz megmaradt, és az egész egységet pár méter távolságban körbevevő, vadállatoktól védő vasrács is.

A férfi ivott, majd megmosta az arcát, lemosta a karján már gennyesedő csípéseket, aztán megint ivott, megint megmosta az arcát, és végül leült a naperesz árnyékába, a fémoszlopnak vetett háttal. A távolból idelátszott a lángoló szavanna, de egy pillanatig sem aggódott miatta. A vészhelyzet-pont vasráccsal védett területe ki volt betonozva. Itt nem érheti baj.

Bekapcsolta a direktlinkjét.

– Hahó, kislány, ott vagy még?

– Hová mentem volna? – hagyta abba a maga előtt feltornyozott törmelékkupac szétválogatását Mitzuki.

A fülkében valami falba illesztett tárolórekesz is széttörhetett, mert talált már egy palack vizet, és egy zacskócskát, ami tapintás alapján akár kekszet is rejthetett. Illetve valahonnan előkerült egy pompás, méter hosszú, centi átmérőjű fémrúd is, aminek az egyik végére rátekerte az egyik ülésről letépett huzatot, kiváló markolatot alakítva ki neki. Éppen csak fényt adó eszközt nem talált, így még mindig tökéletes sötétségben dolgozott, pusztán a tapintására hagyatkozva.

– Itt vagyok még mindig a sötétben – ismételte meg.

– Pedig titkon bíztam benne, hogy valaki már megmentett, és akkor én ma este szabad vagyok, kereshetek más programot.

– Nem, még nem mentettek meg, és nem is hiszem, hogy fognak. Alaposan végigkopogtattam a fülke falát, de senki sem válaszolt, egyedül vagyok. Azaz vagy mindenki elment már, és akkor értem nem fognak visszajönni, vagy, ami valószínűbb, mindenki meghalt.

– De egy hivatalos mentőosztag még ebben az esetben is megérkezhet, nem?

– Nem hiszek a hivatalos mentőosztagokban. Te találtál már magaslatot?

A férfi elraktározta magában, hogy ez a nő valami gyanús gépen utazhatott, elvégre normális repülőgép-szerencsétlenségekhez még a radioaktív zónák határába is kimegy valami hatóság, aztán hagyta elterelni a társalgást a témáról.

– Aha, találtam magaslatot – nézett fel a vészhelyzet-pont tetejére, ahova kényelmes fémlétra vezetett fel.

– És, látod a roncsot?

– Nem – felelte az igazat. Azért, előbb-utóbb fel kell másznia oda. De nem sürgős. – Azt mondtad, Al-Watanyában szálltatok fel. Ha megmondod, hová mentetek és mennyi ideig utaztatok, akkor megpróbálom kitalálni, milyen pályán haladtatok, és hol lehetsz most hozzám képest – hívta elő csukott szemmel a direktlinkjéből Afrika nagy léptékű térképét.

– Nem tudom, hová mentünk – vallotta meg kis sóhajjal Mitzuki.

A férfi eleresztette a szeme elől a térképet, kényelmesen elhevert a betonon, még a kezét is összekulcsolta a feje alatt, és belebámult a tiszta, kék égbe.

– Ez így nagyon nem stimmel, én édes kis tizenhat évesem. Gondolom, ezt te is érzed.

– Érzem, nem John Smith – szúrt vissza Mitzuki.

A férfi ezen elgondolkodott egy kicsit.

– Igen, magam is látom, hogy kölcsönösen tettünk lépéseket éppen csak bimbózó kapcsolatunk megmérgezésére. De kettőnk közül te kockáztatsz többet. Mi lesz, ha nem megyek el érted? Éhen halsz ott, a sötétben. Nem szép halál.

– Hogy így mondod, kiváló ötletet adtál azzal a rendrakással! Találtam tizenkét palack vizet, több zacskó kekszet, és valami konzervet is, csak annak nem tudom elolvasni a címkéjét, mert fény még mindig nincs. De ha valahogy ki tudnék jutni ebből a fülkéből, egy teljes repülőgép roncsot kutathatnék át hasznos kacatokért. Persze téged ez nem érdekel, te nyilván kiválóan felszerelve bóklászol itt, Afrika lakatlan zónáiban, ugye. Jármű nélkül.

– Szó sincs holmi jármű nélküli bóklászásról! Van két lábam és van úti célom is, ami felé teljesen következetesen tartok. Szóval ne éld bele magad, hogy érdekelnek a vacak kekszeid!

– Amikor megtudtad, hogy lezuhantam egy repülőgéppel, az első kérdésed a készleteimre vonatkozott.

– Csak és kizárólag érted aggódtam!

– Nem, te egy csipetnyit sem aggódtál értem, ártatlan és hamvas tizenhat évesért. Neked azok a készletek kellenek.

A férfi lehunyta a szemét, mert vakította a kék ég. Az a lány már órák óta egy teljesen sötét fülkében ül. Ehhez képest észnél van. Talán lehetne vele kezdeni valamit. Talán segíthetne. Talán tudnának együttműködni. Talán.

– Aljas egy alak lennék, ha csak pár palack vízért mentenélek meg. Hidd el, nekem te is kellesz!

– Tehát rakjuk össze, amink van? – suttogta Mitzuki, ismét érzékire tompítva a hangját.

– Ezt a hangszínt övön aluli húzás használnod!

– Pontosan erre való, övön aluli használatra – nevette el magát a lány, aztán visszatért a normális hangjához. – Tehát, ismételten kezdjük elölről. Mi a neved?

– Számít?

– Nekem igen. Ha még ebben sem vagy őszinte, akkor hogyan bízhatok meg benned?

– Sehogy. Elmegyek érted, mert kellenek a készletek, és kell a segítséged. Erre építs, ne a nevemre.

A lány kicsit gondolkodott, hogy tényleg akarja-e szövetségesnek ezt az alakot. Valakire szüksége van, és úgy tűnik, ez a fickó az egyetlen jelentkező. Persze bizonyos szempontból elég lenne kihasználni, baleknak mindenki megteszi. A kérdés inkább az, ér-e ennél többet ez a gyanús, hazudozó, karcos hang. Talán.

– Az én nevem Nagasawa Mitzuki – közölte hát kimérten, és mellé egy kicsit meg is hajolt ültében.

– Az akcentusodból én is arra gondoltam, hogy kínai vagy – jegyezte meg szórakozottan a férfi.

Mitzuki hangja jéghidegre váltott:

– Japán vagyok.

– Nem ugyanaz?

– Ezért a megjegyzésért egy rosszabb napomon esetleg megöltelek volna.

– Ez nálad csak amolyan szófordulat, vagy komolyan beszélsz? – kérdezett vissza a férfi, elnyomva egy ásítást. Meleg volt, előző éjszaka sem aludt sokat, és itt most nyugton hagyják. Ki kellene használni.

– Egy baromira nagy vasbotba kapaszkodva ülök itt ebben a kurva sötétben!

Tökéletesen érezte a lány hangjában az ingerültséget, de ehhez most fáradt volt.

– Világos. Mielőtt rád töröm az ajtót, kopogok rajta, és keleti udvariassággal engedélyt kérek, hogy megmentsem az életedet. És becsszóra, be is mutatkozom. Csak előtte alszom egyet.

– Mit csinálsz? – döbbent meg Mitzuki.

– Sajnálom, nagyon fáradt vagyok. Rohadt nehéz napom volt, egy rohadt hosszú és strapás éjszaka után.

– Tényleg? Nehéz napod volt? Neked? Csak jelzem, én ma már lezuhantam egy repülőgéppel.

– Én is. A különbség csak annyi, hogy te azóta biztonságban vagy, én meg nem. Muszáj aludnom, mert itt most átmenetileg senki sem akar megölni. Ha felkeltem, megbeszéljük a részleteket. Addig főként azon törd a fejed, hogyan találhatnám meg a repülőgéped roncsait.

– És közben pakoljak és énekeljek – tette hozzá Mitzuki metszőn, és a férfi nem tudta eldönteni, hogy dühös, vagy inkább csak gúnyolódik.

– Pontosan – hagyta hát rá, és bontotta a hívást, Mitzuki két kézzel ráfogott a vasrúdra tekert üléshuzatra, és csak úgy ültében megforgatta a feje felett. A súlyelosztása megteszi. Ha a fickó tényleg eljön, fél perc alatt péppé verheti a fejét, ha végül mégiscsak méltatlannak bizonyulna a megelőlegezett bizalomra. Persze a legjobb lenne meg sem várni.

Ha már kint lenne ebből a fülkéből, nem lenne semmi baj! Onnantól már boldogulna, még Afrika legmélyén is. Újult erővel esett neki a felhalmozott roncsok vizsgálatának. Talán talál valamit, amivel sikerül kijutnia. Remélhetőleg hamarabb, mint ahogy ideér a férfi. Vagy legalább annál hamarabb, hogy ideér a mentőosztag...