LXXX.

Négy hetet töltöttek a föld alatt. Négy hosszú, rohadt hosszú hetet, összegezte Rosa, ahogy kiértek a napfényre. Pislogott, könnyezett, égett a szeme, de kényszerítette magát, hogy belenézzen a napba, amit négy rohadt hosszú héten át nem látott. Mögötte Ricardo jött, és a változatosság kedvéért azt a bizonyos ládát cipelte a fémkezével.

Atieno végül megcsinálta a férfi kiberkarját, illetve szerelt rajta valamit, amitől az lassan és megbízhatatlanul, de működött. Azt mondta, megfelelő alkatrészek nélkül ennél többet nem tehet, de Rosa gyanította, egyszerűen csak nem akarta vállalni a kockázatot, hogy egy kiberkarú fegyveres bandataggal van összezárva a föld alatt. Ám ez nem számított, Ricardo az akadozva működő karnak is örült, és cipekedni azzal is pompásan tudott. Így ők vitték fel a motort és az akkumulátort a hangárba. Atieno és Vang ott maradtak összerakni a siklót, ők ketten meg visszamentek a ládáért.

Ugyanazon az úton vitték fel, amin lehozták, mert az volt a legrövidebb. A felszínen aztán letették a domboldalon, és várták, hogy a többiek elkészüljenek a siklóval, és felszedjék őket.

– Még fél óra, és fent leszünk az égen – sóhajtott Ricardo, és egyszerűen leheveredett a fűbe, élvezte a napfényt, a friss levegőt, az életet.

– Igen – hagyta rá Rosa. Leült a ládára, arccal a napnak, de ő nem tudott annyira felhőtlenül örülni. Mondjuk négy hét tényleg hosszú idő, otthon nyilván már leírták őket, ládástól.

Eddig rendben, de a többi... Rosszkedvűen sóhajtott, és szórakozottan átvizsgálta a kombifegyvere tárját. Persze, üres volt, bár az akku már töltött.

– Valami nem stimmel? – kérdezett rá Ricardo, és fél szemmel felsandított a nőre.

– Gondolkodom.

– Ja, te szoktál. És, úgy látod, gáz van? Vangék átvágnak a palánkon?

– Nem, ők nem. Most még biztosan nem, miattuk ne aggódj. Fél óra múlva fent leszünk az égen, és utána el is visznek minket a Kalahári-övezetig, ez tuti. Más a baj – sóhajtott Rosa, és csak belevágott: – Tudod, arra gondolok, hogy amikor a mi kiváló Johns kapitányunk, akkor még mint Gerald Green arról beszélt a lezuhant tehersikló roncsainál, hogy a pénz azon a kanadai számlán van, akkor elhittem neki. Nem a kétmilliót, de mondjuk a kétszázezret, azt egészen.

– El is indultunk utána – hagyta rá Ricardo, és ismét becsukta a szemét, szembefordult a nappal.

– És később, amikor elkaptuk a bunkerben, és arról beszélt, hogy nincs pénz a számlán, akkor azt is elhittem neki.

– Ez volt a valószínűbb verzió.

– Akkor ez tűnt annak. Előtte meg nem. Mi következik ebből? – kérdezte Rosa, mire Ricardo unottan nyújtózkodott egyet.

– Fogalmam sincs. Következtetni te tudsz kettőnk közül.

– Az következik, hogy igazából nem tudhatunk semmi biztosat. Mindig azt hittük, amit éppen el akart hitetni, az meg semmit sem ér. Fogalmunk sincs róla, hogy van-e azon a számlán pénz, vagy sem.

– Hát, azért ez nem volt olyan mély gondolat, mint amiket megszoktam tőled, Rossy – sóhajtott a kiberkarú férfi, és felült, a könyökét megtámasztotta a térdén. – Eddig is tudtuk, hogy nem tudunk semmit arról a pénzről.

– Nem, pont ezt magyarázom. Csak most tudjuk, hogy nem tudunk róla semmit. Ami azt jelenti, hogy tényleg bármi igaz lehet. Még a kétmillió is. Valóban lehetséges, hogy van kétmillió azon a számlán, most már ennek is adnék valamennyi esélyt. És csak egy módon szerezhetünk bizonyosságot. Meg kell nézni.

– Tehát te még mindig Kanadába mennél.

– Ricardo, én rohadtul öreg vagyok – sóhajtott a nő, mire a férfi azonnal tiltakozni kezdett:

– Ugyan, Rossy, tök jól tartod magad! Alig két hónapja is hogy lelőtted azt a siklón menekülő spanyolt, kapásból, és még mindig úgy ütsz, mint a gép!

– Igen, tudom, hogy jó vagyok. Nem csoda, már több mint húsz éve csinálom ezt a melót. De már nem csinálhatom sokáig. Magasabbra már nem jutok a bandában, mert minden főnökkel összebalhéztam, és mind rühellik a pofámat. Ezzel szemben egyre lassabb és erőtlenebb leszek, így egyre egyszerűbb melókat kapok, egyre kevesebb pénzért, és végül egy ócska raktár éjjeliőreként végzem, ahol bámulhatom a térfigyelő rendszer adta képeket, míg meg nem vakulok az öregségtől. És ez még a jobb verzió, mert a másik, hogy holnap lelőnek. Nekem már nincs miért maradnom a bandában, nekem már esélyem sincs a nagy fogásra, amiről minden bandatag álmodozik. Nekem ez a kétmillió az utolsó lehetőségem kiszállni.

– Szóval utánamégy – szögezte le Ricardo a nő szemébe nézve.

– Egyedül nem. Nélküled semmiképpen sem sikerülhet, leginkább mert a keresztapa téged fog utánam küldeni, ha én lelépek. És azt kihagynám, hogy rám vadászol.

– Kösz, ez kedves – vigyorgott rá őszintén a férfi. – Én is kihagynám, hogy rád kelljen vadásznom. Komolyan gondoltam, hogy jó vagy.

– Ha működik a kiberkezed, akkor te vagy a jobb. Szóval nélküled nem dobbantok a bandából, mert nem tudok. Ha te maradni akarsz, ha neked ebben az új felállásban nem elég nagy az esély, hogy van pénz azon a számlán, akkor én sem megyek. Akkor szépen hazaballagunk, visszük a ládát, és mellé bevalljuk, hogy Gerald Greennel rohadtul pofára estünk. Ráfogjuk a felelősséget Lezre meg Elenre, és minden megy tovább a régiben. Ha akarod, így lesz – sóhajtott, és még hozzátette, hogy hangsúlyozza a lényeget: – Ez a döntés a tiéd.

– De Rossy, miről beszélsz? – nézett fel rá értetlenül Ricardo. – Ezt már végigdumáltuk egyszer. Abban maradtunk, hogy megyünk Kanadába. Együtt. Akármilyen kis esély is van rá, ráhajtunk a kétmillióra. Amiből ha fejenként százezer jut, akkor is királyok vagyunk. És ha nem sikerül, akkor meg együtt szívunk. Megbeszéltük, nem?

– De, persze. Csak féltem, hogy te közben meggondoltad magad.

– Rossy, hidd már el, hogy én nem gondolkodom! Teszem, amit mondasz, és kész! Ez nekem eddig nagyon jól bejött, és a jövőben sem akarok rajta változtatni.

Rosa biccentve vette tudomásul a tényt, és nem válaszolt. Mit lehetne erre mondani? És amikor pár perc múlva Ricardo megszólalt, akkor már ő is másról beszélt:

– Ha viszont nem megyünk vissza, akkor a láda tartalmát, akármi is az, eladhatjuk a saját szakállunkra. Vang csempész, biztosan tud rá vevőt. Kis mázlival szép pénz lehet ebből is.

– Nem – rázta a fejét Rosa. – Mármint igen, Vang csempész, el fogja adni, de nem lesz belőle szép pénz. Bármit is ér a láda tartalma, a mi szemünket ki fogja szúrni pár ezer angol-egyiptomi fonttal. Érted, hisz csempész. Majd sajnálkozik, hogy csak ennyiért tudta eladni, akár össze is hoz a kapcsolatával, és akkor már ketten sajnálkoznak, hogy nem tudnak többet fizetni, és végül leráznak minket pár rongyos ezressel.

– Akkor lelőjük őket!

– Vegyél vissza a tempóból, már nem vagy bandatag, aki mögött ott áll a teljes szervezet. Annyit kapunk, amennyit Vang ad, és kész. De mondom, csak nem lesz pofája pár ezresnél kevesebbet adni, és az is elég, hogy eljussunk Kanadába. Ahol...

– Ahol mesés kétmillió kanadai dollár vár! – sóhajtott Ricardo ábrándosan.

– Akár – hagyta rá Rosa, és visszafordult a nap felé.

Mesés kétmillió, hát miért ne? Miért ne lehetne egyszer nekik is szerencséjük? Így, a napfényen, a hosszú bezártság után teljesen komolyan tudta hinni, hogy találni fognak kétmilliót.

Abban pedig tökéletesen biztos volt, hogy nem ölik meg egymást az osztozkodásnál.