LVIII.

Takamura itt van. Itt van, a bunkerben, és meg akar ölni, gondolta Mitzuki. Nem is csodálkozott rajta. Tulajdonképpen szinte várta, hogy így legyen. Az elmúlt években tökéletesen hozzászokott, hogy minden sarkon a férfi feltűnését lesse, így nem volt számára váratlan, hogy most végre tényleg utolérte őt. Utolérte, és hála a viharnak, sarokba is szorította. Nem csodálkozott, sőt bizonyos szempontból meg is nyugodott egy kicsit. Most végre vége lesz. Így vagy úgy, de vége lesz.

Pedig Al-Watanyában rövid ideig úgy tűnt, végleg lerázta. Bízott benne, hogy Takamurát nem fogják beengedni az Unióba. Neki is csak rengeteg megvesztegetés után sikerült bejutnia, és ezért valahogy biztonságban érezte magát. Túlzottan is. Bérelt egy lakást, járta a várost, elbűvölték a fényes üzletek és a szűk sikátorok. A luxussiklók és az utcasarki koldusok. Kyotóban ez mind nem volt. Eleve semmi értelmét sem látta ezt a várost Kyotóhoz hasonlítani, annyira különbözött tőle, de még a csendes, békés Alice Springstől is.

Ez valami új volt. Tarka házak összevisszasága a végtelen kék ég alatt, emberek tömege az utcán ezerféle ruhában, éjjel és nappal egyaránt, mert itt soha nem állt meg az élet. A napfényt váltó holdfény itt mindig nyüzsgő emberhadat láthatott az utcákon. Annyira más volt, mint otthon, annyira hihetetlennek tűnt, hogy ebben a gyökeresen eltérő világban megjelenhet Takamura. Biztonságban érezte magát, és megfizette az árát.

Éppen egy hatalmas, emberekkel zsúfolt szórakoztatópalota egyik teázójában ült, amikor a mellette fecsegve, kacarászva teázó fiatal párocska férfi tagja beletolt egy fegyvercsövet, a derekába.

– Ne mozdulj! – sziszegte mellé, és ő ezen annyira meghökkent, hogy egy pillanatra tényleg nem mozdult. Aztán már nyúlt volna a kardja után, de akkor már késő volt. A férfival addig együtt szórakozó nő tűt szúrt a karjába, és a világ elmosódott körülötte. Hallotta, hogy valaki kiabál, „helyet, helyet, rosszul lett”, aztán a következő emléke, hogy felfelé taszigálják egy repülő rámpáján.

Visszatekintve az egész az ő hibája volt. Nem is gondolt rá, hogy Takamura idegenek segítségét kérheti a vadászatban. Nyilván nem is ő tette, hanem maga az otosan. Az öreg néha igen praktikusan nézi a világot, minden előítélete ellenére is.

Tehát elfogták, és biztos, hogy Takamurához akarták vinni, aki valahol, az Unión kívül várt volna rá. Mondjuk a Kalahári-övezetben, ha már itt, az Unió déli határa alatt zuhantak le. Csak aztán sok minden közbejött. Például egy elmebeteg hallucináció, fogott rá erősebben Sid vállára, aki vezette. A férfi érintése határozottan megnyugtatta. Egy stabilan kaotikus pont ebben a hatalmas és bonyolult világban.

Stabil pontokra pedig szüksége volt, mert Takamura már megint itt járt a nyomában. Nem adta fel, nem adhatta fel, elé jött, és most itt van, és meg fogja őt ölni. Mindenkivel együtt, aki véletlenül az útjába keveredik.

– Elbújunk előle, vagy szembemegyünk vele? – kérdezte Sid, amikor felálltak a francia holtteste mellől, és megvizsgálták a két másik, karddal megölt embert.

– Te mit javasolsz?

– Semmit. Nem ismerem, illetve te sokkal jobban ismered, mint én… Azt tesszük, amit jónak látsz.

Mitzuki csak egy pillanatig gondolkodott a válaszon.

– Vakon nem megyek szembe vele úgy, hogy ő lát. Keressük tovább azt a századost, mert a katonáinak védelmében leszünk majd a legnagyobb biztonságban ebben az atombunkerben.

– Jól hangzik. Csináljuk így.

– És innentől minden halottat, amit találunk, nézzünk meg alaposan. Amennyire lehet, tudni akarom, merre jár, és az ő útját halottak szegik.

– Én is úgy tippelek, hogy fogunk még hullákba botlani – bólintott rá Sid, és továbbvezette.

Aztán mégsem ők botlottak a hullába, hanem az jött velük szembe. Az egyik folyosón morgást és kaffogást hallottak, majd egy keresztfolyosóban feltűnt egy kutya, egy térdből leszakított fél lábszárat cipelve a pofájában. Rájuk vicsorgott, már amennyire tudott teli szájjal, majd ment tovább a saját útján. Sidet viszont érdekelte, hogy honnan jött, így arra fordult, amerről a kutya feltűnt. Egy nagy terem nyílt ott, sok-sok ajtóval, közepén pedig vagy fél tucat vadkutya marakodott valami koncon. Két nagyobbacska, majdnem felismerhetetlen eredetű, csontos húscafaton.

– Mi van ott? – kérdezte halkan Mitzuki, maga elé emelve a botját.

– Semmi veszélyes – sóhajtott Sid. – Csak kutyák. Tudod, az ember legjobb barátja. És ahogy így elnézem, még az a kifejezés is az eszembe jut, hogy a tenyeredből eszik.

– Ezt most, jelen esetben értsem szó szerint? – kérdezett rá a lány a hangokat hallgatva.

– Igen. Ezek itt most éppen esznek. Tenyeret, kart, lábat, májat, szívet, tüdőt meg... meg nem is tudom, mi minden van még odabent, és igazából ezen a megközelítőleg másfél hullán már nem is látszanak a részletek. Tudod, Mitzuki, ebben a pillanatban irigyellek, hogy kettőnk közül te vagy a vak – sóhajtott a férfi, de a hangján nem érződött, hogy megérintené a látvány. Étkező vadállatok, és semmi több. Ez egy tény.

– Gondolom, azt már nem lehet megállapítani, hogy ezek a szerencsétlenek golyótól vagy kardtól haltak meg – jegyezte meg Mitzuki. Az ő hangján sem hallatszott, hogy zavarnák a zabáló kutyák.

– Nem. Tökéletesen nem.

– Talán akkor itt vissza is fordulhatunk.

– Inkább kerüljük ki őket! Ott, a másik oldalt látszik egy baromira széles vércsík a padlón. Szerintem ezek a dögök onnan húzták ide a vacsit, és érdekel, mi maradt hátra a hullák után. Hátha lesz ott valami elfekvő csomag. Amit a kutyák meghagytak, az nekünk még jól jöhet.

Újabb hideg betonfolyosó következett, vérnyomokat követtek a padlón, és végül egy kisebb szobába jutottak, ahol már nem volt semmi, csak egy láda. Tehát legalább egy olasz életben maradt, és eljutott a bunkerig, ez volt Sid első gondolata.

– Min nevetsz? – kérdezte Mitzuki, ahogy megtorpantak az ajtóban.

– Nem nevettem!

– De. A válladon éreztem, bár tény, hangot nem adtál ki. Szóval, mi a vicces?

– Semmi. Itt van az a láda, amit az én siklóm csempészett ki az Unióból, és ami miatt elfoglalták az olaszok a gépet, hogy végül katapultálnom kellett. Itt az oka annak, hogy találkoztunk.

– Csak egy ok sok-sok ok láncolatából, de legyen, ha téged ez elszórakoztat! Más nincs, csak a csempészholmi?

– Kis vér a padlón, pár lövésnyom a falon, meg a láda. Ennyi.

– Akkor menjünk!

– Dehogy megyünk! Megöl a kíváncsiság, hogy mi van a ládában! Vagy kétszer majdnem meggyilkoltak miatta, és amúgy is, lehet, hogy használhatjuk valamire.

– Kizárt, hogy bármi hasznos legyen benne, de igazad van, engem is érdekel. Biztos értékes, talán még szép is. Ki tudod nyitni?

– Viccelsz? – kérte ki Sid a feltételezést, és fél perc alatt végzett a feladattal. Kinyitotta a ládát, aztán füttyentett egyet a látványtól. – Ez nem semmi!

– Mi van benne? – kérdezte Mitzuki kíváncsian, és hallotta, hogy Sid valami műanyag csomagolást bontogat.

– Tartsd a kezed, mind a kettőt! Adom!

Mitzuki letámasztotta a botját, kitárta a két tenyerét, de várakozásával ellentétben nem valami nehéz tárgyat kapott, hanem csak egy apró kis valamit.

– Pohár? – tippelt, ahogy körbeforgatta az ujjai között. – Inkább csésze, teáscsésze egy füllel – módosított, és a körmével megkocogtatta. – Vékony falú, könnyű. Porcelán?

– A mintájából ítélve Ming-korabeli. Van belőle itt a ládában vagy egy tucat, meg tányérok és teáskannák is – jegyezte meg Sid, mire Mitzuki megdermedt, majd nagyon-nagyon óvatosan rákulcsolt a két kezét a csészére, hogy az semmiképpen se eshessen le.

– Most egy közel ezeréves teáscsésze van a kezemben? – kérdezte hitetlenkedve.

– Kínai. Úgyhogy rajta, csapd földhöz nyugodtan!

– Megőrültél?

– Én? Te egy embert is megöltél volna, amiért nem japán, hanem kínai, hát egy vacak csészén mit hezitálsz?

– Mit húzol vele állandóan? Az embert sem öltem meg, tehát van jogom a csészét is megkímélni. Tedd vissza, és gondosan zárd be!

– Eszembe sincs. Ha már valami használhatót találtunk, akkor azt használni is fogom.

– Csak nem inni akarsz belőle? – döbbent meg Mitzuki.

– Arra való, nem? Oké, értem a fenntartásaidat, vízhez tényleg nem illik, de valamivel azért csak jobb, mintha a puszta flakonból innánk.

– És ha összetörik?

– Nem lenne csoda. Így is sokkal többet kibírt, mint egy átlagcsésze.

A lány kicsit még töprengett, majd hirtelen elmosolyodott.

– Rendben, teázzunk egyet, ha már így szembejött a lehetőség!

– Mondom, csak vizünk van és konzervkajánk, ez nem változott! – figyelmeztette a férfi, de Mitzuki könnyeden leintette.

– Egy teában nem a tea a lényeg, illetve persze az is fontos, de maga a szertartás legalább annyira számít. Megnyugtatja a testet, kisimítja a lelket! Az elmúlt napok rohanása és káosza után jót fog tenni nekünk. Kérlek, segíts tálalni, aztán majd én töltök.

– Oké, tehát rendes, kínai teázást csapunk – bólintott Sid.

– Japán teázást! Hol legyen az asztal?

– Ezek a ládát bélelő, belső szilikondobozok megteszik. Ülj le, nem ott, egy kicsit arrébb, mert ott egy vértócsa van. Beszáradt, de mégis. És máris mondom, milyen cuccok vannak itt. Először is egy csomó csésze, darabja kétezer, tányérral együtt hat. Pár ilyen kis vacak tálka, aukción nyolc-tízezer, ha van jelen kínai gyűjtő, akkor tizenöt. Meg két nagy teáskanna. Azok annyit érnek, amennyit kérsz érte – mérte fel a készletet. – Mármint kanadai dollárban, de ha úgy jobban el tudod képzelni, akkor átváltom bármibe.

– Ne váltsd át semmibe, nekem ez nem segít! Ha azt akarod, hogy el tudjam képzelni, akkor írd le, hogy néz ki!

– Korai korszak. Fehér alapon kék minták, virág, sárkány, meg minden más kis vacak maszat, ahogy szokás – vont vállat Sid közömbösen. – Szóval, melyik kell, mit adjak?

– Add szépen mindet, egymás után. Majd én felrakom az asztalra. És utána hozhatod a vizet – mosolygott Mitzuki, azzal az udvarias mosollyal, ami mindenkinek kijár, akivel az ember együtt teázik. Mindent a helyére rakott, hisz tekintve a gyakorlatát, vakon is képes volt felszolgálni egy teát. Ez alkalommal ezt a szó legszorosabb értelmében véve.

Aztán töltött. Vizet, egy asztalnak kinevezett szilikon-dobozon, hideg betonpadlón térdelve. Ming-kori porcelánba. Egy elmebeteg ausztrálnak.

– Most mi jár az eszedben? – kérdezte Sid ebben a pillanatban.

– Semmi.

– Kizárt. Az imént váltott át a mosolyod udvariasból őszintére.

– Tetszenek a csészék – futtatta végig vérfoltos, lehorzsolt ujjait a kecses porcelánon. – Kár, hogy nem láthatom őket.

– Képet nézhetsz még róluk eleget. De gondolj arra, hogy nagyon kevés ember van, aki már tartott ilyet a kezében.

– Igazad van, ezt most ebből a szemszögből kell nézni. És még ha átejtesz, és nem is Ming-kori, akkor is jó fogni őket. Kecses vonalvezetésű darabok.

– Mitzuki, hidd már el, hogy eszemben sincs átejteni téged! – bizonygatta Sid őszintén, majd csak hozzátette: – Egyelőre.

– Tudom, hogy egy napon véglegesen becsapsz, és mégy tovább a saját utadon, de erről most ne beszéljünk! Ha már teázunk, zárjuk ki a rossz szellemeket, és gondoljunk valami szépre.

És egyszerre fordult a fejük az ajtó felé, ahonnan bármikor közéjük léphetett a halál. Takamura itt van, bármikor előkerülhet, és neki tényleg csak egy vágás az életem, gondolta Mitzuki, élesen rácáfolva, hogy az imént még mit kért a másiktól. De Sid is ugyanerre gondolt, és ő közben szórakozottan kinyúlt oldalra, megnézte, hogy a franciától elvett kombifegyver töltve van-e. Majdnem tele volt a tár, és az aksi is. Persze a fegyver mindig az utolsó, amit az ember bevet egy másik ember ellen.

– Nem lehet valahogy leszerelni azt a Takamura nevű fószert? – kérdezte hát hirtelen elhatározással. – Nincs valami, amivel lebeszélhetnénk a megölésedről? Nem ajánlhatunk fel neki valamit? Hidd el, én bármit elhitetek vele, csak azt mondd meg, hogy mi az, ami miatt letesz a megölésedről!

– Ilyen nincs, számára nem létezik más alternatíva. Meg akar ölni. Meg kell ölnie. A felesége vagyok, azaz amit tettem, az rá is szégyent hozott. A becsülete akkor marad meg, ha megöl engem.

– Nincs kevésbé drasztikus megoldás? A Kínai Birodalom annyira elmaradott a férfi és a nő viszonyának felfogásában, hogy nemcsak a házasságot tartják jó ötletnek, de mellé még a válást is tiltják?

– Jogilag gond nélkül elválhatnánk, egy hétbe sem telne onnantól, hogy egyikünk beadja a kérvényt – sóhajtott Mitzuki, tenyerébe téve a csészéjét. Ez igen illetlen volt, de érezni akarta, hogy milyen, ha már nem láthatta. – Csak éppen egy kínai hatóság által kiadott igazolás semmit sem ér az otosan szemében. Mi egy japán család vagyunk.

– Ezt már hallottam. Japán család vagytok, méghozzá annyira, hogy politikai gyilkosságokkal akarjátok visszaszerezni Japán függetlenségét.

– Igen, jól látod. Kicsit konzervatívak, na – mentegette a családját Mitzuki, aztán belegondolt, mit tesz. – Oké, teljesen megszállottak, súlyos, vérgőzös kényszerképzetekkel. De én közöttük nőttem fel. Én szamuráj vagyok, ez pedig nem olyan életforma, amit csak úgy abba lehet hagyni. Vagy az otosant szolgálod, vagy halott vagy, egyéb alternatíva nincs. A hagyományaink szerint nekem meg kell halnom, és semmivel sem tudjuk lebeszélni őket erről. Hidd el, nekem sem volt könnyű szembenézni vele, de ez van: a saját családtagjaim meg akarnak ölni.

– Nyugi, ezt a témát nem kell túlragoznod. Idegtépő, agyadra menő, a magánéletedbe gátlástalanul beleugató és mellé teljesen leállíthatatlan rokonokról én is tudnék mesélni – húzta el a szája szélét Sid. – Ebben megegyezünk: az én családom is rohadtul ki van rám akadva.

– Tessék?

– Miért, mit hittél? Szerinted örülnek az életvitelemnek?

– Nyilván nem. Én azon csodálkoztam el, hogy egyáltalán van családod.

– Szériafelszerelés minden embernek, aki erre a világra születik – sóhajtott a férfi fásultan, Mitzuki pedig érdeklődve tovább kérdezett, hátha most választ kap:

– Na, és miféle emberek?

– Egytől egyig reménytelen mind. Egy kertvárosban lakó, hagyományos, ausztrál nagycsaládot képzelj el, ahol természetesen mindenki igaz ausztrál hazafi, és ennek megfelelően persze a társaság fele katona. Kezdve a nagymamámtól, aki nyugalmazott berepülőpilóta, bezárólag a tizenkét éves unokaöcsémig, akit korengedménnyel felvettek a tisztképzőbe, a stratégiai szimulációs programokon elért kiváló eredményei alapján. Hároméves voltam, amikor először vittek ki a lőtérre. A tízéves születésnapomon, ahova persze összerántottak vagy hatvan főt, mind közeli rokon, az volt a fő beszédtéma, hogy melyik fegyvernembe fogok belépni. Tizenhat voltam, amikor először megszöktem otthonról. Bár akkor még két héten belül hazatoloncoltak.

– És mit csináltál tizenhat évesen, két héten át, egyedül?

– Nem emlékszem rá, mert végig be voltam lőve. De lépjünk túl ezen! Hagyjuk az én családomat, térjünk vissza a tiédre! – rázta meg a fejét Sid, észbe kapva, hogy most éppen magáról beszél. – A kedves férjednek van valami kiberbeültetése?

– Ugyan, dehogy!

– Mindjárt gondoltam. A kínaiak nem szokták szeretni.

– De ő japán – szögezte le Mitzuki, majd csak fejet hajtott. – Egyébként igazad van, a japánoknál is megvetés és gyűlölet övezi azt, aki gépet ültet a fejébe.

– Akkor te miért vagy bedrótozva?

– Én egy száműzött japán vagyok – vont vállat a lány. – Ez volt a legkevesebb, amit meg kellett tennem, hogy életben maradjak, és az én becsületemnek már úgyis mindegy a szemükben. De Takamurának nem. Ha még valaha haza akar menni, akkor nem adhatja el a lelkét, teljesen embernek kell maradnia.

– Nekem tetszik ez a felállás. Ő száz százalékban japán ember, neked viszont reflexelt kezed van.

– De vak vagyok.

– Mitzuki, te vakon is pokolian jó vagy – szögezte le Sid. – Egy repülő sikló tetejéről sem estél le, sőt előremásztál, hogy elfoglald a gépet.

– Ott volt egy szervizlétra, ezt azért említsük meg. Csak végig kellett rajta kapaszkodnom, nem volt nehéz.

– És a francia, aki már majdnem lelőtt engem? Te meg egyetlen ütéssel megölted.

– Félig már magától is halott volt. Ezek piti kis ügyek Takamurához képest!

A férfi megemelte a porceláncsészét, ivott egy korty vizet, és elgondolkodott.

– Nem misztifikálod túl? – kérdezte végül.

– Nem. Ő volt a legerősebb férfi a dodzsóban. Ez egy tény. Az otosan őt tartja a legjobbnak, ő az első szamurája. Ez is egy tény.

– Akkor is kell, hogy legyen gyenge pontja, aminél fogva meghintáztathatjuk! Szerelmes beléd? – kérdezte Sid hirtelen, hogy Mitzukinak magasba szaladt a szemöldöke. Ezen már nagyon régen nem gondolkodott.

– Nem tudom – vallotta meg végül. – Illetve most már biztosan nem.

– Nem olyan biztos az! Mennyi ideig éltetek együtt?

– Kicsit kevesebb, mint négy évet.

– Az elég sok ahhoz, hogy megszokjon, és elég kevés, hogy ne unjon rád.

– De a végén elárultam mindent, ami neki fontos. Szégyent hoztam rá! – sóhajtott Mitzuki. – Biztos, hogy gyűlöl.

– A gyűlölet és a szerelem jól megfér egymás mellett, és nem olyan egyszerű kitörölni négy évet az életedből. Gondolj bele, négy éven át minden reggel melletted ébredt. Te meg egy veszettül intenzív jelenség vagy – merengett tovább Sid, mire a lány majdnem közbeszólt, hogy kihez képest, de aztán csak hallgatott. – Szerintem még szeret téged – döntött végül a férfi.

– Attól még megöl.

– Lehet. De lehet, hogy nem. A szerelmes emberek ritka nagy baromságokat csinálnak néha – jelentette ki magabiztosan, és aztán egy kicsit hallgattak efelett.

Mitzuki azon gondolkodott el, hogy egyáltalán valaha szerelmesek voltak-e egymásba Takamurával, Sid pedig azon töprengett, hogy ritka nagy baromság egy vak lányt koloncnak venni a nyakába. Különösen, ha ahhoz a vak lányhoz egy speciálisan elmebeteg és vérprofi orgyilkos is tartozik. Más oldalról viszont Mitzuki ugyan vak, de még így is veszélyesebb, mint egy kibiztosított atomtöltet. Nem kolonc, hanem komoly segítség, és amúgy is! Mi a fenének töri a fejét ilyen hülyeségeken? Jó társaság, tehát amíg kedve van hozzá, addig együtt lesznek, aztán meg majd alakul valahogy, hozta meg a döntést ugyanúgy, ahogy eddigi életében mindig és mindenben meghozta. – Azt hiszem, ennél több vizet meginni pazarlás lenne – sóhajtott hirtelen Mitzuki.

– Igaz, Eleget pihentünk, menjünk tovább. Adogasd vissza ezeket a vackokat, visszacsomagolom őket.

Mitzuki rábólintott, aztán még egyszer végigsimítva minden egyes darabot szépen visszaadta őket. Tény, hogy élvezte a teázást, a szép csészék tapintását, de kétségtelen az is, hogy megkönnyebbült, amikor a készlet sértetlenül visszakerült a ládába, és Sid rákattintotta a zárat.

– Nem könnyű tartani veled a lépést – sóhajtotta megnyugodva, amikor már biztos volt, hogy nem törtek össze semmit. – Nem csodálom, hogy eddig még senkinek sem sikerült.

– Honnan tudod?

– Ha lett volna bárki is, aki kitartott volna melletted, akkor az most itt lenne. De nincs itt senki, tehát egyedül vagy.

– És mi van, ha eddig én ejtettem mindenkit?

– Igen, te ejtettél mindenkit. Mert nem volt senki, aki ne maradt volna le mellőled. Te pedig senki kedvéért sem lassítottál. Mindig azt választottad, hogy mégy tovább, és hátrahagyod a másikat. Vagy tévedek?

– Számít ez bármit is? – kérdezett vissza a férfi. – Gyere, fogd a vállam, menjünk tovább. A térelemző panelem már majdnem felépítette a bunker teljes hálózatát az eddig bejártak alapján. Még egy kicsit megyünk, és meglesz az egész. Utána könnyű lesz megtippelni, hogy vajon a katonák melyik részt választották táborozni.

Így továbbindultak az árnyékosra világított folyosókon, átlépve a szoba küszöbén sötétlő, beszáradt vértócsát, és szó nélkül hátrahagyva a ládát a vagyont érő, Ming-kori teáskészlettel.