XLI.

Sid és Mitzuki óvatos léptekkel, kézen fogva ereszkedtek lefelé a bunker központi szellőzőkürtőjében, az egyenletesen lejtő fémrámpán, ami körkörösen vezetett lefelé a sötétségbe. A mélyből rothadás szaga áradt, és a fejük felett egyre kisebb karikára zsugorodva távolodott az égbolt. Minden teljes fordulat után elhaladtak egy-egy vasajtó előtt, ami az akna falában nyílt. Többségük zárt volt, de találtak nyitottat is, amikbe Sid lelkiismeretesen belekémlelt, ám végül mindig a rámpa mellett döntött. Le kell menniük a mélybe, csak ott lesz biztonságos.

Egyelőre persze semmit sem mutatott a karjára csatolt Geiger-Müller. A műszert úgy állította be, hogy direktlinkre tegye ki az adatokat, így most mindketten látták a sugárzás mértékét a retinájukon, közvetlenül a pontos idő mellett. Még lényegtelen adat, de holnap ez lesz az életben maradás egyik legfőbb biztosítéka. Meg a vastag betonfalak és a szédítő mélység, ami elrejti őket a vihar elől.

Hosszú-hosszú ereszkedés után végül Sid úgy döntött, már elég mélyen vannak, és a következő nyitott ajtónál megállt.

– Pihenjünk egy kicsit, meg együnk, aztán bemegyünk, és keresünk valami biztonságos helyet.

Leültek, megbontottak egy-egy konzervet, ettek, aztán csak ültek a huzatban a mélység felett, az égboltkarika alatt. Egyiküknek sem volt sietős bemenni.

– Hogy néz ki? – intett körbe Mitzuki.

– Rondán. Nyers beton, a réseiben fűcsomók, rozsdás vas, dögszag. De azt te is érzed.

– És mi van a mélyben?

– Semmi – pillantott le Sid az akna alján összegyűlt szemétre, aztán felnézett az égre. Két hét egy betonkoporsóban. Pompás kilátások! De más oldalról, mennyivel jobb, mint meghalni a fénylő nap alatt!

– Gondolom, bent sincs semmi, csak betonfalak – sóhajtott Mitzuki.

– Tökéletesen leírtad a helyet, mintha nem is lennél vak.

Vártak, Sid nézte az eget, Mitzuki hallgatta a férfi lélegzését. Felettük lassan sötétedni kezdett, aztán a mélyből zajok hallatszottak, és hirtelen denevérek felhője rajzott ki a közeledő éjszakába.

– Ez mi? – kapta fel a fejét Mitzuki, és fogást váltott a botján.

– Madarak – vont vállat közömbösen Sid, akinek sosem volt erőssége a természetismeret. – Menjünk, itt már sötétedik, nincs értelme tovább várnunk.

Felállt, és felsegítette a lányt.

– Bent fény sem lesz, igaz? – kérdezte Mitzuki.

– Van egy kézilámpánk, de törött. A napeleme teljesen tönkrement, így nem tudtam feltölteni. A kijelző szerint alig fél órára elegendő áram van benne.

– Tehát fél óra után már te sem fogsz látni.

– Hacsak nem találunk helyette valami más fényforrást.

– Például?

– Például egy olaszt vagy egy franciát.

– Inkább a sötétség – döntött Mitzuki. – Spórolni fogunk a fénnyel. Állj mögém, tedd a kezed a vállamra. Én már úgyis belejöttem a vakságba, és vezetlek téged. Elég lesz, ha a problémás pontokon felkapcsoljuk egy-egy pillanatra a lámpát, meg esetleges vészhelyzetekben, de amúgy maradunk sötétben.

– Jó – fogta meg a bal kezével Sid a lány vállát, és a jobbjában tartott lámpával egy hosszú pillanatra belevilágított ez előttük nyíló ajtóba. – Tizenkét méter hosszú, üres, vízszintes, egyenes folyosó, sík padló, a végén T-elágazás – közölte az adatokat, melyekkel a direktlinkjének a térelemző modulja egészítette ki a látványt, majd lekapcsolta a fényt. – Menjünk!

– Menjünk! – indult előre Mitzuki, és elmosolyodott. – Nyugi, Sid, én hosszan éltem a föld alatt, nekem otthonos lesz. Bízd rám magad!

– Nem kell nyugtatgatnod, nem vagyok ideges!

– Hazudsz! Ideges vagy és félsz a rád váró, tétlenül töltött két héttől. Úgy általában, félsz a tétlenségtől.

– Nem tervezem tétlenül tölteni az elkövetkező két hetet. Remek ötleteim vannak, hogy mi mindent csinálhatunk majd kettesben, összezárva a sötétben.

– Felejtsd el, férjes asszony vagyok! – vetette oda Mitzuki vigyorogva, és a botja koppant a betonon. – Ez itt a fal a folyosó végén. Jobbra vagy balra?

Sid már kapcsolta is fel a lámpát, hogy szétnézzen. Aztán haladtak, tovább, bele a sötétségbe.