XVI.

A férfi, aki saját állítása szerint minden névre hallgatott, mindig is szerencsésnek tartotta magát. Kabalaöngyújtóval vagy anélkül, de általában jól alakultak a dolgai. Ezért nem is lepődött meg, amikor egy órával azután, hogy Mitzuki kikapcsolt, megtalálta a saját siklójuk roncsait.

Először azt hitte, ez Mitzuki gépe, csak valami oknál fogva mégsem volt olyan távol, mint ahogy tippelte, de mikor közelebb ért, a fúvókák semmivel sem összekeverhető darabjai világosan mutatták, ez nem repülő, hanem sikló. Innentől kezdve nagyon óvatosan közelítette meg, de nem talált ott mást, csak pár ideges vadkutyát, akik minden igyekezetükkel azon voltak, hogy kikaparják a törmelékhalom alá eltemetett két emberi holttestet.

Természet ősanyánk egy ócska hullarabló, vélte a férfi, és sajnálta, hogy az olaszok ennyire alaposan elásták a pilóta és halott társuk földi maradványait. Mert ha kutyák túl idegesek lesznek, akkor bizony neki ki kell ásnia a két tetemet. A dögök inkább a hullákat fogyasszák el, mint őt.

Ám ez egy későbbi probléma volt, a kutyák nem voltak idegesek, és a férfival kölcsönösen igyekeztek tartani a tisztességes távolságot egymástól, míg az odaért a roncs mellé. A sikló orra mélyen a földbe fúródott, de a hátsó része magasan kidomborodott a földből. Ezenfelül a bal oldala félig leszakadt a járműnek, így kényelmesen be lehetett sétálni a raktérbe. A férfi ennek ellenére felkapaszkodott a tetőre, hogy szétnézzen, és csak aztán ereszkedett be a roncsba, amikor látta, hogy tényleg egyedül van.

Bent aztán körülnézett, hasznos kacatok után kutatva. Az olaszok persze elvittek innen mindent, amit lényegesnek tartottak, de maradt pár érdekes apróság. Az egyik láda különleges biztonsági zárja például azonnal felkeltette a figyelmét, és bár ideje most nem volt rá, de jól megjegyezte, hogy ott van, és aztán tovább keresgélt. Könnyen megtalálta a hátsó elsősegélydobozt, amihez az olaszok hozzá sem nyúltak, és a mellette őrzött, biztonsági lapmonitort sem vitték el. A férfi először is megitta az elsősegélydobozban található, kis adag vizet, aztán leült, maga elé húzta a nyitott dobozt, és felhívta Mitzukit.

– Újabb problémák? – nyitott a lány, ismét a kedvesebbik hangján, mint aki túl van a mélyponton, és ezenfelül sem haragszik.

– Semmi probléma. Mázlista vagyok. Belefutottam a sikló roncsaiba, amiből katapultáltam.

– Te tényleg mázlista vagy – válaszolta Mitzuki, színtelen hangon, megnyomva a „te” szócskát.

– Igen. Mondtam, hogy velem általában jó dolgok történnek – bólintott a férfi, és az elővett fertőtlenítőszerrel gondosan befújta a karján elgennyesedett csípéseket, illetve a combján a lövés nyomát.

– Akkor most már van vized, és minden más készleted is! – folytatta a lány.

A férfi kotorászott egy kicsit a dobozban a sebszilikon után, de helyette egy, a napszúrás tüneteit enyhítő tablettát talált, amiből habozás nélkül bevett kettőt.

– Igen, lényegesen jobban állok, de a te hangodon nem érzem át a felhőtlen lelkesedést. Mintha nem igazán tudnál velem együtt örülni a szerencsének. Vagy tévedek?

– Nem, ezt jól látod.

– Akkor? – kérdezett vissza a férfi, és csak meglett a sebszilikon is, hát lefújta vele a lőtt sebet meg a csípéseket. – Ne kerülgesd a problémát, mondd ki, mi bánt!

– Nagyon jól tudod te, hogy mi bánt. Megvannak a készleteid, és megvan az északi irány is. Ez azt jelenti, hogy rám már nincs szükséged – sóhajtott a lány, és most már átütött a hangján a szomorúság. – Viszlát, név nélküli ismeretlen! Sajnálom, hogy nem találkozhattunk, de köszönöm a kedvességed, és jó utat kívánok!

A férfi ebbe is belegondolt, nem mintha nem ez lett volna az első gondolata, amikor felismerte a siklót.

– Én naiv tizenhat évesem! – sóhajtott végül, és talált egy THC-s fájdalomcsillapítót is, de azt egyelőre nem vette be, csak zsebre vágta. – Te nem figyeltél a mesémre, vagy esetleg egy szót sem hittél el belőle? Én nem mehetek vissza az Unióba, mert fél tucat fejvadász veti rám magát azonnal, és ha el is kerülöm őket, akkor még mindig ott van a hivatalos megoldás, mely szerint megyek a börtönbe. Cirka félezer évre.

– Ha nem mégy vissza, akkor mégis, hová akarsz eljutni? Itt semmi más lakható hely sincs a közelben, csak az Unió.

– Délnek indultam, mint már említettem, a csodás Kalahári-övezetbe. A végtelen szabadság, a korlátlan lehetőségek, és a rugalmas vámszabályozás földjére!

Mitzuki efelett egy kicsit eltöprengett. Elmebeteg. De legalább biztosan nem hallucináció, mert ő egy ennyire beteg elmét nem tudna hallucinálni magának.

Közben a férfi talált egy véraláfutásos ütésekre való gyógyszeres tapaszt, és gondosan ráragasztotta a sérült térdére. Aztán már majdnem megszólalt, hogy rákérdezzen, él-e még a vonal, amikor Mitzuki csak válaszolt.

– Hogyan képzeled a Kongó-zónán való átkelést? – kérdezte teljesen tárgyilagosan.

– Szerencsével! – nevette el magát a férfi. – A részletekről persze fogalmam sincs, de könyörgök, Mitzuki, ha én valaha két lépésben előre gondolkodtam volna, akkor most nem itt lennék, hanem egy baromira nagy irodaház legdizájnosabb tanácstermében osztanám az észt az alám rendelt céges kockáknak!

– Akkor gondolkodjunk egy lépésben – fogadta el Mitzuki, és megmaradt tárgyilagosnak. – Eljössz értem?

– Legyen már egy kis önbizalmad! Gyönyörű a hangod, éles az eszed, titokzatos vagy és titkolódzó is, hát milyen pasas lennék, ha kihagynék egy ilyen nőt?

– És miután kiszabadítottál ebből a fülkéből, elindulunk a Kalahári-övezetbe – szögezte le a lány, még mindig nagyon tényszerűen.

– Igen, valami ilyesmit tervezek. Remélem, neked is megfelel ez a megoldás. Persze, ha mégis az Uniót választod, akkor sincs baj, de akkor elválnak útjaink. Elosztjuk a roncson talált zsákmányt, és te mégy északnak, én meg délnek.

– Ha megmented az életemet, akkor elkísérlek, ahová csak kéred. Akár az általad jelenleg tervezett garantált halálba is – közölte Mitzuki felsőbbségesen.

– Kösz, ezekre a hülyeségekre nincs szükségem!

– Ez nem a hülyeségemen múlik, hanem a becsületemen. Ha megmentesz, adósod leszek egy élettel!

– Na, igen, pont ezek azok a szólamok, amikből nem kérek – sóhajtott a férfi, majd elgondolkodva hozzátette: – Bár, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, végül is visszaélhetek ezzel az ajánlattal. Tényleg kiábrándító a mellméreted?

Mitzuki egy pillanatot habozott, majd elővette a legdögösebb hangszínét.

– Ha ideérsz, majd megbizonyosodhatsz róla a saját kezeddel – suttogta.

– Megteszem! – szögezte le a férfi habozás nélkül, és maga elé húzta a lapmonitort. – Megteszem, sőt ennél sokkal többet is fogok tenni, erre mérget vehetsz, de átmenetileg hanyagoljuk a témát, mivel itt most szükségem van a józan eszemre. Megkísérlem kiszedni a hátsó fedélzeti lapmonitorból, hogy hol a fenébe is lehetek, és vajon hol lehetsz te.

– Kiszálljak, hogy jobban tudj koncentrálni?

– Á, nem kell, nem annyira nehéz ezzel a vacakkal boldogulni! Az már megvan, hogy egy perccel a lezuhanás előtt hol volt a gép, itt vannak a torony által visszaigazolt koordináták. Mindjárt felteszem a térképre, aztán megpróbálom bejelölni, hogy eddig merre bolyongtam.

– Majd feltétlenül keress rá a legközelebbi előretolt erődre is!

– Mire? – kérdezett vissza a férfi, és közben megtalálta a két vészhelyzet-pontot. Azt, ahol az olaszokkal találkozott, és azt is, ami felé elindultak.

– A Kongó-övezet határába, mint minden radioaktív zóna szélére, hosszú láncban több erődöt is telepítettek – magyarázta közben Mitzuki. – Illetve, talán jobb szó rájuk, hogy atombunkerek. Többségüket mára kiürítették, vagy maximum pár fős helyőrséggel üzemelnek, de némelyik egészen jól felszerelt. Onnan lehetne ólombetétes ruhát szerezni, ha tényleg át akarsz gyalogolni Afrikán. Vagy akár egy kis hatótávú siklót is. Ha csak pár száz kilométert nyerünk vele, az is nagyban növeli a túlélési esélyünket. Ami egyébként sem lehet túl sok.

A férfi a tényeket mérlegelve igyekezett bemérni, hogy vajon hol lőtte szét őket az a francia gép, és közben csodálkozott. Ritka céltudatos és ijesztően hatékony ez a nő, ha már ezen gondolkodik! Ideális tettestárs lehetne belőle!

– Hidd el, magam is látom, hogy nem életbiztosítás átgyalogolni Afrikán. Ha úgy döntünk, akár vissza is fordulhatunk az Unió felé, hogy szerezzünk valami repülő alkalmatosságot. De ahhoz az kell, hogy legalább egyikünknek használható identitása legyen. Úgy értem, hivatalosan használható identitása.

– Nekem minden rendben van az identitásommal! Tényleg Nagasawa Mitzukinak hívnak, vannak szüleim és születési dátumom, van jogsim városi siklóra, és teljesen legálisan tartózkodtam a Szaharai Unióban, egészen addig, míg a franciák csapdába nem csaltak, és el nem raboltak.

– Akkor ezt is ki fogom használni majd a mellméreteddel együtt. Amúgy mi a bajod a franciákkal? Tudom-tudom, abban egyeztünk meg, hogy a mesédet csak akkor mondod el, ha megérkeztem, de azért annyit elárulhatnál, hogy tulajdonképpen kiket haragítottál magadra? Nem kíváncsiságból kérdem, csak hogy tudjam, kik tűnhetnek még fel a közelben, téged keresve – magyarázta a férfi, és közben bejelölte a francia gép vélhető haladási útvonalát, és elkezdett a távolságokkal variálni.

– Veled ellentétben nem a fél világ haragszik rám. Engem csak a családom akar elintézni.

– Mármint végleg?

– Abszolút végleg.

– Édes kis család lehet!

– Igazuk van – vont vállat a sötétben Mitzuki, bár a másik ebből semmit sem láthatott. – Az ő helyükben én is ezt csinálnám.

– Bármibe lefogadom, hogy én azért rugalmasabban ítélnem meg, akármit is tettél – szögezte le a férfi, és közben elégedetten bejelölte az utolsó pontot a térképen. Ott lesz Mitzuki gépe! – Biztosan nem akarsz róla mesélni?

– Végül is elmondhatom – vált egy kicsit bizonytalanabbá a lány hangja. – Nem múlik már rajta semmi.

– Ez már csak így van – hagyta rá a férfi, és közben átmentette a megfelelő adatokat a direktlinkjére. Kész van. Most már bármi történik, tudja, hová kell odagyalogolnia. – Örülnék, ha elmondanád, és tényleg semmi sem múlik már azon, hogy most, vagy később. Hidd el, hogy kiszabadítalak a roncs alól, így is, úgy is.

– Elhiszem. Nem ez a mese lesz az, amiért eljössz értem, és nem ennek a mesének a hiánya fog zavarni, ha mégsem – sóhajtott Mitzuki, a férfi szerint leginkább magát győzködve arról, hogy belekezdjen a történetbe.

– Tudod, én most arra tippelnék, ezt a sztorit eddig még nem nagyon mesélhetted el. Senkinek se.

A válasz késett, a férfi közben felállt, és átment a gép leghátsó részének a romjai közé. Félrerugdosta a napelemek szilánkjait, és kopogtatva keresni kezdett a padlón.

– Eddig még senkinek sem mondtam el – hagyta rá Mitzuki, és közben arra gondolt, talán tényleg könnyebb lesz belemondani a sötétségbe, mint szemtől szembe egy ember arcába. – De nem biztos, hogy jót tesz az egészségednek, ha tudni fogod.

– Engem már eddig is rengetegen üldöznek, a családod is elfér közöttük. Neked viszont nyilván a lelkedre telepszik, ha nem beszélheted ki magadból, és hidd el, megárt. Jobban jársz, ha elmondod legalább egy név nélküli hallucinációnak.

– Igazad van – sóhajtott Mitzuki, míg az a bizonyos név nélküli hallucináció megtalálta a padlóba rejtett, teljesen szabályellenes kis rekeszt, amit keresett.

E mellett a rekesz mellett voltak a fúvókák hűtőreléi, azaz üzem közben itt húsz-huszonkét fokos hideg uralkodott, amit természetesen minden épeszű pilóta kihasznált. Jelenleg három doboz angol-egyiptomi sör hevert a rekeszben. Mázlista vagyok, vélte a férfi, felmarva a zsákmányt.

– Mesélj, most úgyis van időm hallgatni – magyarázta közben a semminek. – A feltételezett tartózkodási helyed megvan, talán ha két-három óra járás. Kicsit pihenek, és megyek tovább. Addig pedig szívesen hallgatlak.

– Ez egy olyan történet, aminek rossz a vége. Nagyon rossz.

– Élsz, tehát annyira rossz nem lehet. Mesélj!

– Néhány éve történt. Előtte még sosem hagytam el Kyotót. Elutaztunk... Elutaztunk egy helyre. Ott nagy parti volt, igazi bál, tényleg, ezer fő, vagy több. De mindegy, nem voltunk meghívva. Én be se mentem, csak várakoztam, a mélygarázsban – kezdte zavarosan Mitzuki, aztán vett egy mélyebb lélegzetet, és igyekezett összefogottabban folytatni: – Az volt a feladatom, hogy vigyázzak a siklónkra. Nem nagy feladat, tudom, de az volt az első... első...

– Bevetés, akció, balhé? – tippelt a férfi, miközben kényelmesen elhelyezkedett egy félig törött ládán, majd megbontotta az első sört, és elégedetten belekortyolt.

– Akció, nevezzük akciónak. Az volt az első akcióm. A többiek, csupa családtag, mind felmentek, be a partira, hogy megkeressék a fontos embert.

– Ezt a kifejezést a biztonsági zsargonban használják, és azt az embert jelenti, akit meg kell védeni, vagy akit meg kell ölni, ugye. Vagy tévedek?

– Nem tévedsz, és mielőtt gonosz utalásokat tennél, nem megvédeni mentünk.

– Aha, tehát bérgyilkosság. Rendben volt vele minden?

– Nem hiszem, hogy lenne alapod morális kifogásokat tenni!

– Eszembe sincs morális kifogásokat tenni. Csak az érdekelt, hogy rendesen megfizettek érte, vagy sem?

– Nem fizettek. Megtiszteltetésnek vettem, hogy jelen lehetek.

– Ez rosszul hangzik.

– Mondtam, hogy ennek a történetnek rossz a vége. Szóval, vártam a garázsban, türelmesen, amikor jött egy férfi. Fiatalember, fekete selyemingben, elegáns fekete nadrágban. Nem is őt vettem először észre, hanem hogy lőnek. Elektromos pisztolyból. Ezt a férfit üldözték, méghozzá egyenruhás katonák. Nem tudtam, hogy ki az illető, sem hogy miért üldözik. Csak azt láttam, de azt világosan, hogy meg akarják ölni. Rálőttek, ő meg majdnem legurult a lépcsőn, de lejutott a siklók közé, és futott, ahogy az ember az életéért szokott futni.

– Ez sem szófordulat? Sokszor tapasztaltad már, hogyan fut ez ember az életéért?

– Igen, többször próbáltam. Bár főként azóta.

– Aha. Hallgatlak!

– Tehát a férfi menekült, és engem nem érdekelt, hogy rászolgált-e a halálra. Azok a katonák üldözték, akik nekem is az ellenségeim voltak. Közbeléptem.

– Van úgy, hogy az ember tudja, a legokosabb lenne nyugton maradni, és mégsem sikerül neki – bölcselkedett a férfi, kezében a félig üres sörösdobozzal.

– Igen, nagy ostobaság volt, tudom. Mondjuk, nem voltak sokan, csak négyen üldözték, fegyveres katonák. Persze ma már nem támadnék meg négy lőfegyverest, de akkor még fiatal voltam, tapasztalatlan.

– Mit is mondtál, hány éve történt? Kettő, három?

– Három.

– Mozgalmas három éved lehetett!

– Az volt.

– Folytasd nyugodtan, érdeklődve hallgatlak – biztatta a férfi, és ivott még egy kortyot a sörből.

– Szóval közbeléptem. Nagy mázlim volt, levágtam mindet.

– Állj, állj, ezt most tuti rosszul hallottam! Vágtad!?

– Igen.

– Körömvágó kisollóval?

– Karddal.

– Az is csak egy árnyalattal jobb. Hogyan voltál képes normális fegyver nélkül megtámadni négy katonát?

– A Kínai Birodalomban polgári személynek tilos lőfegyvert tartania. Még egy vacak elektromos pisztoly miatt is éveket ülsz. De a kard, nos, a kard az egyrészt ugyan fegyver, ám másrészt Japán kulturális örökségének a része. Azt nekem, mint japán nemzetiségű állampolgárnak szabad birtokolnom, vagy akár meg is tanulhatom, hogy hogyan kell bánni vele. Nem is értek a lőfegyverekhez, ellenben tizenkét éves korom óta gyakorolok szamurájkarddal.

– Szamurájkarddal? – visszhangozta a férfi értetlenül.

– Igen.

– És ez a tizenkét éves kortól való gyakorlás a te esetedben annyira komoly, hogy szamurájkarddal meg mersz támadni négy lőfegyveres embert, és még túl is éled? – kérdezett ra ismételten.

– Igen. Én... Nos, tulajdonképpen az az igazság, hogy én teljes körű, tradicionális, japán szamurájkiképzést kaptam – sóhajtott megadóan Mitzuki. Erről még sosem beszélt kívülállónak, de bizonyos szempontból már mindegy. Már nincs családja, akik biztonsága érdekében hallgatnia kell erről. Más oldalról kicsit félt, hogy mit szól majd a másik, de valahogy érezte, hogy ez a fickó nem fogja bolondnak nézni vagy kigúnyolni.

És valóban, a férfi ugyan elnevette magát, de nem bántón, hanem őszintén csodálkozva.

– Megáll az eszem! Te egy valódi szamuráj vagy? Már régóta sejtem, hogy nem lehetsz akárki, de ez azért mellbe vágott! Most már tényleg szeretnék veled megismerkedni!

– Éppen ezt teszed.

– Úgy értem, rendesen, látásból. Vagy akár tapintásból is, ha neked sem lesz ellenedre – tette hozza, mire Mitzuki kicsit elmélyítette a hangját.

– Akkor is áll az ajánlat, ha különlegesen ronda vagyok? – kérdezte kacéran.

– Sötétben nem látszik. Folytasd a meséd! Mi történt azután, hogy szamurájkarddal felszeleteltél négy katonát? A fickó, akit megmentettél, hálás volt?

– Először azt hittem, hogy elszaladt. De nem. Elesett, és éppen felállni igyekezett. Volt valami baja, szédült, meg rosszul volt, az látszott, én meg felsegítettem, és amikor megfogtam a kezét, és felhúztam, akkor az arcomba nézett, és felismertem.

– Kitalálom! A fontos ember, igaz?

– Igen. Ő volt a fontos ember, akit megölni jöttünk. Érted, fél kézzel húzom fel, a másikban még ott kard, ami véres, előtte fél másodperccel még harcoltam, életemben először komolyan, nem edzésből, és hirtelen ott van velem szemben az az átkozott... Hát, nem hiszem, hogy valaha elfelejtem azt a pillanatot!

– Végül is, felfoghatjuk mázlinak. Ott volt a kezedben a lehetőség, hogy egyedül elvégezd a munkát, és ezzel bevágódj a bandádnál. Mármint a családodnál, ahogy ti nevezitek.

– Én is erre gondoltam, ahogy felsegítettem. De közben ő is felismert.

– Honnan ismert téged, ha egyszer ez volt az első akciód?

– Gondolom, a véres szamurájkardból kitalálta, hogy japán szabadságharcos vagyok. Ez tudod kézenfekvő feltételezés.

– És ezek szerint ő félt, de vajon a japánoktól, vagy a szabadságharcosoktól?

– Mindkettőtől. Azt hiszem, ő nagyon sok mindenkitől kénytelen félni.

– Értem. Szóval felismert, fegyvert rántott és, csak hogy elérkezzünk a történet rossz végéhez, lelőtt.

– Nem, nem volt nála fegyver. Szépen felállt, és udvariasan megköszönte, hogy megmentettem a testőreitől. Nekem meg csak akkor esett le, hogy a saját testőrei lehettek azok a fegyveresek, akik meg akarták ölni, és akiket levágtam. Hirtelen nem is értettem, mi történik. Lehet, hogy nem csak mi akartuk megölni, lehet, hogy egy másik merényletet is éppen most követnek el ellene, én meg meghiúsítottam? Nagyon kínosan éreztem magam, rettenetes egy helyzet volt, nem is tudtam, hogy mit csináljak, de ő megmaradt higgadtnak. Azt mondta, így, hogy megmentettem az életét, természetesen nincs igazán jogalapja tiltakozni, ha meg akarom ölni. Úgyhogy csak nyugodtan tegyem meg.

– Zseniális blöff, ezt én is elvállalnám!

– Először én is arra gondoltam, hogy blöfföl. Fel is dühített vele egy kicsit, és ütöttem egyet a karddal, az utolsó pillanatban hátrarántva a pengét, hogy csak az arcát vágjam meg a szeme alatt. Gondoltam, ettől majd kiesik a szerepből. De nem. Ott állt előttem, vérző arccal, mozdulatlanul, még a kezét is összekulcsolta a háta mögött, és a szemembe nézve várta, hogy megöljem. Azt hiszem, komolyan gondolta.

– Nem gondolta komolyan. Zseniálisan blöffölt. Nagy spíler lehet, nagy gazember.

– Igen, az – hagyta rá Mitzuki csendesen, aztán kis sóhajjal folytatta. – Úgy viszont, hogy hagyta magát, úgy nem tudtam meggyilkolni. A szemébe néztem, és nem ment. Egyszerűen nem tudtam megölni egy nem védekező embert. Igazából az lett volna az első, hidegvérrel elkövetett gyilkosságom, és nem voltam rá képes.

– Nem is könnyű az. Nekem például még sosem sikerült hidegvérrel megölni valakit.

– Hát, még nekem se. Elég selejtes kis orgyilkos vagyok, nem?

– Orgyilkosnak selejtes, de embernek annál jobb. Nekem mindenesetre így jobban bejössz. Mesélj tovább! Elengedted?

– Arra sem vitt rá a lélek. Egyszerűen csak leblokkoltam, eltelt pár másodperc, aztán jött a többi testőre.

– A gyilkolászós fajtából, vagy ezek már tényleg védeni akarták?

– Nem, nem akarták megvédeni, ők is azzal kezdtek, hogy ránk lőttek. Mire a férfi közölte, hogy ennyi ideje volt rám, és ha úgy döntöttem ez alatt az idő alatt, hogy nem ölöm meg, akkor természetesen ezt is elfogadja, de ebben az esetben vállaljam a következményeket. Azaz ő most megy, én viszont maradjak, és tartsam fel az üldözőit.

– A pofátlanság csúcsa! Kezd tetszeni nekem ez a pasas. Kicsoda az illető?

– Jobb, ha nem tudod. Mondott még egy címet, hogy majd menjek oda, mert ott majd megkapom a neki tett szolgálatért járó, méltányos jutalmat, ezt a kifejezést használta, majd tényleg elment. Én meg ott maradtam, szemben az üldözőivel, ahogy parancsolta.

– Rondán hangzik.

– Nem volt olyan vészes. Már csak hárman voltak. Jól kihasználtam a parkoló siklókat, és egyesével levadásztam őket.

– Nem ez a része a vészes. Hanem hogy parancsolt, és te teljesítetted.

– A pozíciójából adódóan muszáj volt azt tennem, amit mondott. Ez már akkor is világos volt a számomra, és azóta sem változott meg a véleményem, ma sem látom másként. Megölhettem volna, de ha nem tettem, akkor az azt jelenti, hogy elfogadom az ő helyét a világban, azaz engedelmeskednem kell neki.

– Csini kis magyarázat, de nem etetsz meg vele! Jóképű volt, ugye?

– Jóképű volt, de kikérem magamnak a feltételezést, hogy engem az érzelmeim ilyen mértékben befolyásolhattak volna. Amúgy is, gyűlöltem.

– Akkor hogy a fenébe vett rá, hogy engedelmeskedj neki?

– Nem tudom. Jól tudott parancsolni, és kész.

Efelett hallgattak egy sort, majd a férfi, magában megjegyezve, hogy ezen később majd még érdemes lesz elgondolkodni, továbblépett. Lerakta a kiürült sörösdobozt, megbontotta a másodikat, és feltett egy újabb kérdést:

– Épségben kijutottál?

– Én igen. De a többiek mind meghaltak.

– Te is szerencsés egy alak vagy, hallod-e? Egy balul elsült akció egyetlen túlélőjének lenni nagy mázli.

– Nálatok lehet, hogy mázli. Mifelénk azt jelenti, hogy az ember engedélyt kér az öngyilkosságra.

– Hülye szokás! Ugye nem tetted meg?

– Nem. Nem ment – vallotta meg Mitzuki. Pedig majdnem sikerült. Szépen jelentett a lapmonitorján, elmondta pontosan a történteket, és aztán már majdnem ott volt a nyelve hegyén, hogy engedélyt kér az öngyilkosságra, de végül nem tette meg. Csak hirtelen, elköszönés nélkül kikapcsolta a gépet, és tudta, hogy többet már nem mehet haza. Ezzel örökre száműzött lett, levadászandó szökevény.

– Jól tetted! – biztatta közben a férfi. – Az életet sosem szabad feladni, minden új megélt perc hozhat valami szerencsés vagy jó dolgot. Sosem szabad feladni!

– Megnyugtató, hogy így látod. Előttem akkor nem állt sem jó, sem szerencsés, csak a futás vagy a halál. Az előbbit választottam. Elmentem a címre, amit a fontos ember mondott. Azt hittem, ott majd találkozhatok valakivel, aki segít. De nagyot csalódtam! Egy üres lakás volt a kockanegyedekben, ahol találtam egy kupac aranyrudat. Ehhez mit szólsz?

– Azt, hogy Új-Peking híres a kockanegyedeiről, de hát hol máshol lehetne belefutni egy olyan magas rangú emberbe, akinek ennyire megkérdőjelezhetetlen joga van parancsolgatni egy átlagkínainak, gondolta a férfi. Vagy átlagjapánnak, már ha ez bármi különbséget is jelent. De ezt nem említette meg hangosan.

– Nem tűnik olyan rettenetes csalódásnak, hogy kénytelen voltál eltenni pár aranyrudat – mondta helyette.

– Nem pénzre számítottam, egyáltalán nem! Azt hittem, ott lesz valaki, akit megkérhetek, hogy felvegyen valami szervezetbe. Ahol majd lesz helyem és feladatom. Hogy az elhagyott családom helyett majd tartozhatok valahová. Ám csak pénzt találtam ott, semmi mást.

– Biztonság helyett szabadságot kaptál, nem olyan rossz üzlet az! Én egy életen át azon dolgoztam, hogy a legjobbat kihozzam ebből a cseréből.

– És, mennyire sikerült?

– Tűrhetően. Te meg egyenesen gazdag lettél, ami még jobb – terelte tovább a szót magáról.

– Nem lettem gazdag, illetve, gazdag lettem, de aztán el is ment a pénz. Már a végén járok, mint ahogy ennek a történetnek is.

– Ennyi? Ez lenne a rossz vége? Mármint eltekintve attól az átmeneti állapottól, hogy beszorultál egy repülőgép roncsa alá, kicsit távolabbról szemlélve a helyzetedet úgy értékeled, hogy rossz vége lett?

– Egyértelműen. Elvesztettem mindent, ami addig az életem volt. Egyedül maradtam, nincs otthonom, a családom pedig annyira kitagadott, hogy egyenesen meg akarnak ölni. Azaz rossz vége lett. Neked más a véleményed?

A férfi kicsit elgondolkodott a válaszon.

– Pokoli mázlista vagy, Mitzuki. Az efféle bandákból, mint, amilyen a te családod lehet, nagyon kevés embernek sikerül kiszállnia. A többség meg sem próbálja. És ha próbálja is, belehal. Te az első adandó alkalommal, amikor szembekerültél a lelkiismereteddel, habozás nélkül a lelépés mellett döntöttél, amiért fejet kell hajtanom előtted, és ráadásul túl is élted, ami pokoli mázli. Lehet, hogy úgy érzed, rossz vége lett a történetnek, de hidd el, ennél egyszerűen nem lehetett jobb vége. Mázlista vagy.

Mitzuki felvont szemöldökkel fogadta a férfi véleményét.

Ez a megközelítés még nem jutott az eszébe, pedig akár így is lehetne látni. Ezen hosszan elgondolkodott, vagy legalábbis elgondolkodott volna, de a férfi hirtelen megunta a várakozást.

– De hagyjuk a felesleges dumát, térjünk a lényegre! – lépett tovább. – Tehát, te most mennyire vagy gazdag?

A lány pedig gúnyosan elmosolyodott.

– Számít?

– Persze, szeretek gazdag csajokra hajtani! Sokkal egyszerűbb, ha ő tudja fizetni a szállodai számlát, mintha azt még külön elő kellene valahonnan teremtenem.

– Akkor ki kell ábrándítsalak! Mint már említettem, annyira már nem vagyok gazdag, hogy csak úgy elvigyelek egy hétre Csád Beachre. Elment a direktlinkre, meg pár más beépítésre.

– Alice Springsben csinálták?

– Igen, tavalyelőtti csúcsmodell. A tiéd is?

– Az enyém kicsit régebbi, de szintén ausztrál. És ezt most hagyjuk abba.

– Ó, bocsánat, már megint rólad kérdeztem, és neked ilyenkor muszáj terelned!

– Á, dehogy, nem ezért. Csak fáradt vagyok – tette le a második üres dobozt is a férfi, és úgy döntött, a harmadikat elteszi tartaléknak. – Úgyhogy most kihasználom, hogy biztonságos helyen vagyok. Eltorlaszolom magamat itt a roncsban, és alszom egyet. Mondjuk három órát, oké? Annyi idő alatt talán a térdem is rendbe jön annyira, hogy rá tudjak állni. Három órát kérek, aztán megyek hozzád.

– Rendben! Várlak, te elmebeteg hallucináció!

– Megyek, én édes kis tizenhat éves szamurájom!

Ezzel bontották a vonalat. A férfi kis helyet rugdosott szét magának a padlón heverő, törött kacatok között, majd lefeküdt, csak úgy, a feje alá kulcsolt a kezét, és a következő pillanatban már aludt is.

Furcsa, de Mitzuki is könnyű szívvel hunyta le a szemét. Pedig azt hitte, csak hever majd tovább a hátán, bámulja a fekete semmit, mint ahogy már órák óta teszi és gondolkodik. Az életéről, a világegyetemről, meg úgy minden más felesleges dologról. Vagy immár a felkavart emlékeiről is. De most, hogy elmondta őket valakinek, aki nem nézte érte hülyének, most valamiért már ő sem érezte annyira kínosnak vagy borzalmasnak ezeket az emlékeket. Így történt és kész. A lényeg, hogy él, még mindig él, és ahogy a férfi mondta, aki él, azzal mindig történhetnek szerencsés vagy jó dolgok.

Lássuk, sors, dobd be magad, hozz valami jót, húzta félmosolyra a száját, és elaludt.