LIX.

Atieno az egymás mellé tolt csomagokon hevert, magasra polcolt lábakkal, és a mélyülő árnyékokat bámulta a plafonon. A kinti folyosó végén érezhetően egyre halványabb fénnyel égett a led. Fogy az áram a bunker központi telepeiben, gondolta rutinból, és elnyomott egy ásítást. Még pár óra, és megint sötét lesz. A fejlámpáját elvesztette, és bár Vang nyilván hajlandó lesz rá, hogy világításra használják a sikló aksiját, de azzal is csak napokat nyernek, aztán tényleg sötét lesz. Bár lehet, hogy addig megölik őket.

Kényelmesen hevert a csomagokon, és hallgatta a bunker mélyéről jövő hangokat. Leginkább lövéseket. Egyszer egy egész helyes kis sorozat visszhangzott végig a betonfalak között, aztán valamivel később megint sok lövés egyszerre, de az inkább sok fegyverből. A kisujját sem mozdította miatta. Igen, ő egy ENSZ-katona. Igen, ő arra esküdött fel, hogy embereket fog menteni. Csak így, általánosan. Mindenféle embereket mindenféle veszélyből. Az esküben nem voltak apróbetűs részek, hogy a sokszoros gyilkosokat nem feltétlenül, és amúgy is, munkaidőn túl szünetel az életmentés. Egy ENSZ-katona nem mérlegel, és abszolút kötetlen munkaidőben dolgozik – azaz mindig. Itt meg aztán tényleg nonstop rohangálhatott volna mindenféle elmebetegek megóvása érdekében, és nem azért nem tette, mert nem érezte volna a kötelességének.

Atieno, mint jól képzett technikai tiszt, tökéletesen tudta, hogy miden feladat mellé erőforrást is kell rendelni. Az ő erőforrása jelenleg egy, azaz egy darab kard. Egy nagy, ormótlan, enyhén íves, technikai szintjét tekintve abszolút őskori kard. Ott hevert mellette, a csomagokon. Amikor a sorozatot hallotta, elő is húzta.

Jól megnézte magának a csillogó acélt a halvány ledfényben, de bámulhatta volna órákon át, akkor sem tudta volna megkedvelni. Talán, ha kettévágná kicsit a fele alatt, talán akkor tudná késként használni. Volt nála felszerelés, hogy megtehesse, de végül hagyta. Úgy vélte, a befektetett áram sem térülne meg. Majdnem mindegy, hogy késsel vagy karddal van felfegyverkezve, amikor lelövik. Mindkettő kevés ahhoz, hogy itt bármit tehessen.

Itt és most egyszerűen várnia kell, hogy a kint lövöldözők közül minél többen meghaljanak. Bízni, hogy közben nem jön ide senki, és hogy akik megmaradnak, azokkal majd lehet beszélni. Persze a katonai esküje szerint nem pontosan így kellene csinálni, hanem az élete árán is, meg habozás nélkül... hát, majd legközelebb. Talán.

Ásított, és már majdnem elaludt, amikor valami mégis visszarántotta a valóságba. A retinája szélén, a direktlink által kirakott Geiger-Müller kijelzőjén az érték egy századponttal feljebb ugrott.

– Valami baj van? – kérdezett rá Vang, aki szintén ott pihent, a napelemekre terített tábori matracán. De nyilván nem aludt, ha észrevette, hogy Atieno keze megrándul.

– Csak adatokat kaptam. Nem vészes, pihenj nyugodtan – nyugtatgatta, és az öreg valóban a fejére húzta a takarót, de Atieno már nem nyugodott meg.

Idegesen várt, és valóban. Jó tíz perc múlva a radioaktivitás szintje még egy századpontot emelkedett, és rá negyedórával még eggyel. Persze, ez még mindig semmi, az egészségügyi határérték alig két és félszeresénél tartottak. Volt több is, amikor a vihar tetőzött, de aztán szép lassan elkezdett csökkenni, addig a pillanatig. Most megint nőtt, még nagyon lassan, de Atienót ez nem nyugtatta meg. Mindegy, milyen lassan emelkedik, a lényeg, hogy nem tudja, miért.

Mikor még egy százalékpontot felugrott az érték, felállt, és megropogtatta a tagjait.

– Vang!

– He?

– Körbejárok. Rutinellenőrzés. A folyosóra telepített két mozgásérzékelőt átállítottam hangjelzésre. Zabálja az áramot, de talán két órát még bír az aksija. Addig aludj nyugodtan, utána várj rám ébren.

– Világos – sóhajtott az öreg, és talán már aludt is.

Nyilván ez a hosszú élet titka, vélte Atieno. A nagy nyugalom. Meg hogy nem lőnek le, és nem szorulsz be egy emelkedő sugárzású területre. Óvatosan, mezítelen lábával semmi zajt sem csapva indult neki a folyosóknak. A kardot otthagyta. Mit érne vele éles helyzetben?

Némán osont az egyre halványabb fényben derengő folyosókon, és figyelte a direktlinkje által adott adatokat. Kereste az emelkedő sugárzás gócpontját. Sajnos ott találta meg, ahol számított rá. A központi szellőzőakna felé haladva egyértelműen nőtt a radioaktivitás szintje. Előbb csak századpontokkal, aztán egyre jobban, egyre meredekebben emelkedve. Hamarosan már a határérték három-, négy-, nyolcszorosánál járt, és a számok a retinája szélén élénksárga színt kaptak, hogy felhívják esetlegesen elkalandozott figyelmét az életveszélyre. Akkor már hallotta is. Monoton, kopogó hangok, tompa zúgás. Eső.

Az utolsó forduló után megállt, végignézett a hosszú folyosón, mely egyenesen bevezetett a központi szellőzőaknába. A végén ugyan volt valaha egy acélajtó, de azt már elemésztette az idő, így most kilátott a szabadba. Illetve, látta az akna szemközti betonfalát, és az aknába belehulló esőcseppeket. Jól tudta, mit jelent mindez.

Egy szélvihar sem játék, az is megöl, de az nem tart sokáig. A mögötte maradó finom port meg eltünteti a normál, mindennapos szél. De az eső, az sokkal súlyosabb. A víz garantáltan tele van radioaktív anyaggal, és nem állja útját egy egyszerű betonfal. Becsorog mindenhova, viszi a halált. És ha felszárad, akkor utána ott marad a sugárzó üledék. Esetlegesen évmilliókra. Az eső mindig, mindenütt halálos.

Itt, a szavannán mondjuk nem jelent reális fenyegetést, általában nem kell vele számolni. Általában csak pár csepp esik egyszerre. Általában. De ez a vihar úgy látszik komoly felhőszakadást is hozott.

Nézte az aknába behulló esőcseppeket, a retinájára vetített, vészsárga számokat, majd döntött. Futva indult előre, egészen az akna széléig. A direktlink előbb vörösre festette a sugárzás szintjét jelölő adatot, majd az villogni kezdett, és csilingelni a fülében, figyelmeztetve, hogy azonnal forduljon vissza. Nem tette. Kiért az akna széléig, és gondosan fedezékben maradva az eső elől felnézett az égre, a sűrűn hulló esőcseppek közé. Látta a felhőket, látta az akna betonfalán lezuhogó vízeséseket. Látta, hogy az öreg, töredezett beton ezer hasadékából ömlik lefelé a halál. Lenézett, és látta, hogy odalent már faltól falig áll a víz, ki tudja, milyen mélyen. Ezt mind látta, és ezzel eleget látott.

Sarkon fordult, és teljes erőből futott vissza a bunker biztonságába. Baj van, nagy baj van, irtó nagy baj van, ismételte magában monotonon, aztán, amikor a Geiger-Müller szerint már biztonságos volt, hát megállt, és lihegve támasztotta neki a homlokát a hideg betonfalnak. Ha odalent elég víz összegyűlik, az magában kiégeti innen az életet. Attól a víztől nem választja el őket harmincméteres földréteg, csak a betonfalak. És ha a vízszint túl magasra emelkedik, akkor nem is marad meg a központi aknában, hanem be fog ide csorogni. Ebben az esetben viszont milyen jó, hogy van egy kardja, és átvághatja vele a saját torkát!

Atieno hideg fejjel gondolta végig, mit lehetne tenni. Figyelmeztetni kell az embereket, ez volt az első ötlete. Ezt vetette el elsőnek. Mert mire számíthat tőlük? Takamura csak ölni akar, de a helyi banda sem jobb, ahogy a mindenhonnan fel-felhangzó lövések jelezték eddig is. Világos, hogy a többiekre nem számíthat, ezt egyedül kell csinálnia. De ez egy atomtámadás túlélésére épített bunker, itt nyilván erre is számítottak, futtatta végig a fejében a térképet. Kereste a megoldást, amin az itt megbújó emberek élete múlik. Az embereké, akiket neki esküje szerint meg kell mentenie, még ha fel is koncolják érte első hálájukban, hát rajta! Kell lennie megoldásnak! Pár ötlet azonnal felvillant benne, hát elhatározta, hogy első lépésként lemegy a központi irányítóterembe. Minden azon múlik, milyen és mennyi működő technika van még ebben az ősöreg kócerájban!

A legrövidebb úton futott lefelé, ahol a térkép szerint a központi irányítótermet sejtette. De aztán találkozott valakivel vagy valakikkel. Hangot hallott, és akkor már késő volt visszafordulni, csak annyi ideje maradt, hogy bevágódott egy ajtó fedezékébe, és meglapult.

– Ne mozdulj, mert szitává lövünk! – kiabált rá egy agresszív férfihang, nem is túl messziről. – De ha felemelt kézzel, nagyon lassan előjössz, akkor esetleg megegyezhetünk.

Anyádat nézd debilnek, te marha, akarta mondani, de nem tette, mert mégis. Hátha tényleg meg lehet velük egyezni, reménykedett, és nagyon bánta, hogy még azt az ostoba kardot sem hozta magával.