XXXVII.

Sybill a kétségbeesés határán ült a sikló kibontott motorblokkja tetején, és megkísérelt pihenni egy keveset. Az éjszaka elvesztette a harmadik, sebesült emberét, maradt két zsoldosa. Ezenfelül nem sikerült megjavítania a gépet, és úgy tűnt, nem is fog sikerülni. És hogy még rosszabb legyen, vihar közeleg. A nagykönyv szerint való, halált hozó radioaktív vihar. Ha nem tud előle felszállni, akkor be kell menekülnie egy harmadik szintű atombunkerbe, és nyilván heteken át rohadhat ott.

– Szóval, mi lesz? – zavarta meg az utolsónak maradt két embere közül az egyik. A másik őrködött. Sybill azt kívánta, bár ez is valami mást csinálna, ami lekötné. De nem, ez az ember csak állt mellette, és kifejezéstelen tekintettel nézte. A nő nem áltatta magát. Ha alkalmatlannak bizonyul, ha hibásan dönt, ha elbarmolja, akkor ez a két ember lazán lelövi őt, és elsétálnak a naplementébe.

Lehet, hogy még egy kicsit ki kellett volna bírnia Joseph társaságát. A fickó ugyan seggfej, de azért néha voltak jó ötletei. Más oldalról, ebben a helyzetben nincs az a jó ötlet, ami kihúzhatná a pácból.

– Még egyszer nekifutok annak a rohadt fúvókának, bár, a semmiből nem teremtek közben alkatrészek, de azért megpróbálom – döntött. – Rászánunk fél órát. Ha megy, oké, ha nem, akkor elindulunk gyalog a bunker felé.

– Rendben – bólintott rá a zsoldos, és kicsit hátrébb lépett, belebámulva a szavanna messzeségébe. Ugyanilyen kifejezéstelen arccal fog lelőni, ha úgy érzi, azt kívánja az érdeke, vélte Sybill. Mondjuk fél óra múlva még nem, a bunkerbe még elkísérik, pár hetes dekkolást megér nekik a pénz, ami otthon várja őket, ha ő is hazajut. De ha úgy érzik, túl veszélyes buliba rángatom bele őket, akkor le fognak lőni.

Talán szerencsésebb lenne, ha ezt megelőzendő ő lőné le őket, még időben, egy lépéssel előrébb járva náluk. Kérdés, vajon elbír-e velük? Ketten vannak, de az ő keze reflexelt, azaz nem annyira esélytelen ez a megoldás sem.

Ám mielőtt döntött volna, az őrségbe rendelt zsoldos leszólt neki a sikló tetejéről:

– Jön két alak.

– Ismerősök?

– Nekem nem.

– Felmegyek, megnézem – kapaszkodott a zsoldos mellé, és átvette a távcsövét. Két alak közeledett botladozva a szavannán.

Az egyik egy lány, rövidnadrágban, ujjatlan ingben, fehér ronggyal bekötött szemmel. A kezét a tarkójára téve, mint aki fogoly. Mögötte, két lépéssel lemaradva egy férfi jött. Kezeslábasban, vállán átvetett vasbottal. Gyanúsan ismerős alak volt. Sybill vonallá keskenyedő szájjal ismerte fel. Az az átok Jerry, ki miatt tegnap lezuhant! De most megöli!

– Fegyvert elő, és szedjétek le őket!

– Mindkettőt? – kérdezett vissza a zsoldos kifejezéstelenül, és Sybill ebbe azért belegondolt. Ez az ember itt mellette mindent megtesz, amit parancsol, hiszen ezért fizeti, és nem is rosszul. Másrészt viszont nem biztos, hogy mindenkit azonnal le kell vele lövetni.

Az a nő, ott, egészen fiatal, már amennyire ezt a mozgásából meg lehet ítélni. Láthatóan túsz, azaz fegyvertelen, tehát sokat nem árthat. Viszont ismeretlen, semmit sem tud róla. Vajon ki a fene lehet? És vajon miért van bekötve a szeme? Már erre sem talált semmi értelmes magyarázatot, az pedig még ezenfelül is mindenképpen érdekesnek tűnt, hogy mit keres itt, a nagy semmi közepén, és vajon miért ér annyit, hogy ez a csavaros eszű Jerry elfogja, sőt idehozza hozzá, ahol pedig nem számíthat másra, mint golyóra a fejébe.

Sybillben felébredt a kíváncsiság, és mivel biztos volt benne, hogy két fegyveresének köszönhetően ők vannak túlerőben, a várakozás mellett döntött.

– Lehet, hogy mindkettőt lelőjük majd. De most még nem, most még szeretnék beszélni velük.

– Rendben – bólintott a zsoldos, és aztán vártak, fent állva a sikló tetején.

Sid és Mitzuki nagyon lassan közeledtek, leginkább azért, mert most Mitzuki botorkált elöl, immár kétszeresen is vakon.

– Mi értelme van bekötni a szemem, ha amúgy sem látok? – tiltakozott, amikor Sid előadta, hogy mit tervez.

– Mivel nem tudjuk beadni nekik, hogy látsz, legalább adjunk egy látványos okot, hogy miért vagy vak. Kendővel bekötött szemmel joggal botorkálhatsz, senki sem fog csodálkozni. És mellesleg mivel egy vak szemet bekötni tényleg egetverő marhaság, mindenki biztos lesz abban is, hogy amúgy látsz. Az pedig jó, ha látónak hisznek, hiszen minek kiadni a legnagyobb gyengeségünket?

– De ehhez miért az én ingemből akarsz csíkot tépni? Rajtad is van valami ruha, szaggasd azt!

– Nyugi, jól fog állni neked egy rövidebb fazonú ing is! – biztosította a férfi, és egy tenyérnyi sávot letépett Mitzuki amúgy sem túl hosszú ingéből, körben, a dereka körül. – És ez a szembekötés még azért is nagyon hasznos, mert amúgy elég érthetetlen. Felkelti a kíváncsiságot.

– Ami nekünk jó?

– Igen. Amikor először meglátnak, az lesz a legelső reakciójuk, hogy le akarnak lőni. És meg is teszik, hacsak nem keltjük fel a kíváncsiságukat, hogy vajon miért megyünk oda hozzájuk. Ha tudni akarják, hogy miért jöttem vissza, akkor nem lőnek, hanem beszédbe elegyednek velünk, és akkor nyertünk.

– De azt még mindig nem tudod, hogy mit fogsz nekik mondani.

– Persze hogy nem! Ez majd ott kiderül. Majd meglátjuk, milyen viszonyokat találunk ott, és rögtönözünk valamit.

– Rögtönözöl valamit. Te. Én a foglyod leszek, ami elég passzív szerep.

– Passzív, ám lényeges szerep. Bajba jutott kislány. Csak ahogy nekem előadtad – biztatta akkor Sid, de maga előtt nem tagadta, ez elég kockázatos így. Mondjuk nem fogják szó nélkül lelőni, ez fix. Közel engedik, hogy beszélhessen, de ott aztán tényleg valami nagyon jó mesét kell előadnia, hogy mindketten felszállhassanak arra a siklóra, méghozzá nem hullaként, hanem élve. Ám majd adódik valami lehetőség, csak észre kell vennie. Így feszülten figyelt, ahogy közeledtek.

A siklón őr állt, magányos figura a magasban, aztán hamarosan felmászott mellé egy másik alak is. Egy. Sybill vagy Joseph? És miért nem mindketten? Egyikük meghalt? És melyik?

Aztán felismerte Sybillt. Látta, hogy a sikló motorblokkja még mindig nyitva. Látta, hogy csak egy zsoldos áll Sybill mellett, a többieknek nyoma sincs. Tehát a sikló még mindig üzemképtelen, és sokan meghaltak, feltehetőleg Joseph is, vonta le a következtetéseket. Jó, akkor ezekre lehet építeni.

– Hello, Sybill, el nem tudod képzelni, hogy mennyire örülök a látásodnak! – kiabált át, amikor már elegendően közel értek, de közben gondosan Mitzuki takarásában maradt, hogy nehezebb célpontot kínáljon.

– Hát még én hogy örülök neked, Jerry!

– Attól féltem, már leléptetek a vihar elől.

– Nem, még itt vagyunk. Kettőt találhatsz, mi az oka. Illetve, ki az oka – fűzte hozzá Sybill indulatosan. A hangsúlyokból, no meg abból az egyszerű tényből, hogy a nő ezzel kezdte, Sid arra következtetett, hogy leginkább őt hibáztatja a kudarcért, és hogy ez a kudarc élesen fáj neki. Akkor pedig ez lesz az egyik kulcsa a beszélgetésnek. El kell hitetnie, hogy nem miatta ment tönkre a sikló, nem miatta zuhantak le, különben lelövik.

– Nem tudom nem érezni gyönyörű hangodban a neheztelést, de hidd el, nem én tehetek arról, ami történt – kezdett hát neki. – A franciák megleptek minket. Ez benne volt pakliban.

– A franciák benne voltak a pakliban, de az nem, hogy egy utolsó, undorító féreg átveszi a sikló felett az irányítást, és benavigál minket az ellenséges tűz közepébe!

– Elhinned, ha azt mondanám, nem én voltam?

– Nem!

– Pedig nem én voltam!

– Akkor ki?

– Ő! – lökte előre Sid hirtelen ötlettel a mit sem sejtő Mitzukit, mint egyetlen szóba jöhető alternatívát.

– Miért, ki ez a kiscsaj?

– Hogy kicsoda ő? – ismételte meg színpadiasan a kérdést, hogy közben kitalálhassa a választ. – Ő volt a francia gép rakománya.

– Tehát sem arany, sem műkincs.

– Semmi ilyesmi aprópénz. Ez a csaj volt ott, őt szállították. Azért élte túl a zuhanást, mert a VIP-fülkében dekkolt, és amikor látta, hogy jövünk, átvette a géped irányítását. Profi kódtörő a kicsike, az Ausztrál Föderációban tömték tele fémmel a fejét. Valami fontos munkára hozták át a franciák.

– Azt mondod, ő szállt be a gépembe, nem te?

– Neki ez semmi. A legújabb ausztrál direktlink van benne, meg még ki tudja, mi más modern flanc. Mondom, egy rohadt ausztrál kódtörő a csaj, akit megvettek a franciák. Ő akarta elvenni tőled a gépet.

– Oké, ő is lehetett, eddig rendben. De te aztán leütötted Joseph-et, és engem is megtámadtál. Erre tudsz mondani valamit? – kérdezte a nő, teljesen feleslegesen. Sid mindig, mindenre tudott mondani valamit.

– Észrevettem én is, hogy valaki beszállt a sikló irányításába, de annyira ellenem szólt a látszat, hogy nem éreztem alkalmasnak a helyzetet a magyarázkodásra. Meg egyébként is, volt ott nekem más bajom, mert nagyon nem akartam, hogy elvigyetek, és feladjatok, mint Sven Hendersont, ezt megértheted – kezdett bele lendületesen. – Aztán kicsit legyorsult a világ, jöttek a franciák, te is le akartál lőni, és végül kizuhantam, szóval, elvesztettem a kontrollt. Te meg leléptél, és akkor már nem lehetett tisztázni, mi történt. De most itt vagyok, visszajöttem. A csajt békeajándéknak hoztam. Miatta zuhantál le, hát lődd le nyugodtan!

– Nyugodtan fogom lelőni. Veled együtt!

– Könyörgök, Sybill, minek ezt erőltetni? Értelmes, normális emberek vagyunk, miért nem tudjuk megbeszélni? Én a józan eszedben bíztam, amikor úgy döntöttem, hogy ide jövök. Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok, sőt! Megvallom őszintén, eszembe sem jutott volna zaklatni téged, ha nem kapom meg a viharriasztást. Fogtam volna a csajt, elmegyek vele a franciákhoz, felveszem az érte járó váltságdíjat, és boldogan élek tovább. De ez a vihar, ez átrendezi az erőviszonyokat, méghozzá mindkettőnknél. Tényleg, hol van Joseph? – kérdezte hirtelen, és Sybill maga sem tudta, miért, de megválaszolta a váratlan kérdést.

– Kirúgtam.

– Jól tetted! – bólintott rá a férfi biztató mosollyal, mintha mi sem lenne természetesebb. – Nagy seggfej, nekem elhiheted, én ezer éve ismerem. De így, hogy kiszállt a képből, te egyedül maradtál. Mármint, egyedül, pár zsoldossal, ha jól látom.

Sybill önkéntelenül is bólintott, és Sid ezt is értette. Nem bízik az embereiben, de hát miért is bízna bennük? Tucatzsoldosok, akik azt követik, aki többet fizet. Én máris megbízhatóbb vagyok náluk, mert nekem van valami arcom, én mint Joseph régi barátja kerültem elő.

– Az én ajánlatom tiszta – folytatta hát a nő puhítását. – lőttetek egy ládáért, és Sven Hendersonért. A láda ugrott, nem tudom, hol van. De itt van cserébe ez a kódtörő csaj.

– Miért kötötted be a szemét? – szúrta közbe a nő.

– Mondom, hogy tele a feje fémmel! Ha pontosan tudja, mi van körülötte, át is veszi az irányítást. Az ilyeneket úgy lehet megfojtani, ha minél kevesebb információt kapnak. Még így is veszélyes, de cserébe rohadt sok pénzt ér. Neked adom. Vidd el te a franciákhoz, és add el nekik, nem jársz rosszul. Cserébe annyit kérek, hogy vigyetek ki engem is ebből a rohadt, félradioaktív zónából. Túl akarom élni a vihart. Ha kell, segítek szerelni. Értek hozzá, és látom, hogy a siklótok még üzemképtelen. Megcsinálom nektek gond nélkül. Ha kell, segítek másban is. Bármiben!

– Még mindig inkább lelőnélek – sóhajtott a nő, de már nem olyan elszántan.

– Minek? Élve sokat érek. Vegyél fel! Ott leszek neked kiszolgáltatva a te gépeden, és neked fogok dolgozni. Ha hasznosnak bizonyulok, tarts meg, ha nem, akkor meg még mindig eladhatsz. Sven Henderson fején szép összeg kell, hogy legyen.

– És ha átvágsz?

– Miért tennék ilyet? Közösek a céljaink, ki akarunk jutni innen.

– Ezt, tekintettel a viharra, tényleg elhiszem. Most közösek a céljaink, de gyorsan el fogjuk érni őket. Mi lesz, ha visszajutunk a civilizációba?

– Ott lesznek a főnökeid meg a fegyvereseitek, ott nekem már nem lesz szavam. Ott csak egy intés, és engem már visznek is. De hidd el, addig pokolian fogok pedálozni, mert tudom, hogy a te jóindulatodon múlik, hogy mi lesz velem.

– Meghalsz. Legkésőbb, amikor hazaérünk. Akárhogy is nézem, baromság volt idejönnöd.

– Igen, tudom – sóhajtott Sid megtörten, majd szomorúan elnézett a szavanna felett. – De ez volt a kisebbik rossz. A vihar mindenkit megöl, akit kint ér a szabadban. Nem lehet vele alkudozni, és nem hajlik az okos szóra. Ilyenkor az embereknek össze kell fogniuk – sulykolta a lényeget kiemelve, és az üzenet el is ért Sybillhez.

– És azt mondod, értesz a siklókhoz. Segítenél összerakni? – kérdezte kissé bizonytalanabbul.

– Profi műszerész vagyok – bólintott habozás nélkül Sid, és maga volt a szakértelem élő szobra.

– Rendben! – döntött hirtelen Sybill. – Nekünk itt még van egy kis bajunk a géppel, jól jönne egy hozzáértő műszerész, úgyhogy megegyezhetünk. Ha meg tudod csinálni a siklót, akkor fel is szállhatsz rá. Elviszünk, és ha közben jól viselkedsz, talán még fel sem adlak a végén.

– Ha ez a sikló megcsinálható, én megcsinálom! Ha nem, akkor is – fogadkozott magabiztosan Sid, és alig bírta visszafogni a mosolyát. Megvan, ez is megvan! Most ugyan még meg kell javítania egy rossz siklót, de majd megoldódik ez is!

– Te velem jössz! – intett közben az egyik emberének Sybill. – Végig ennek a Jerry gyereknek a hátában leszel, és bármi gyanús történik, azonnal lelövöd. Te meg – fordult a másikhoz – itt maradsz, és vigyázol erre a francia kódtörőre. Oké?

– A kötés maradjon végig a szemén! – szólt oda neki Sid is. – És ne dőlj be az ártatlan mosolyának! Hamvas, naiv kis tizenhatévesnek néz ki, aki kettőig sem tud számolni, de profi kódtörő és gátlástalanabb gazember, mint te – adott mellé még használati utasítást, aztán rámosolygott Sybillre. – Lássuk azt a gépet!

És hátában a másik fegyveressel elindult a nő után. Mitzuki maradt.

Nem ellenkezett, nem is szólt a beszélgetés alatt, csak hagyta, hogy a végén neki rendelt fegyveres elvezesse. És közben rettenetes gondolatok jártak a fejében. Sid pokoli meggyőzően beszélt. Mi van, ha komolyan gondolja? Ha őt máris átvágta a palánkon, ha eladta ennek a nőnek, akivel karöltve megy a következő balhéba, hogy aztán majd őt is átvágja, és a következőt és az azt követőt is, mint ahogy eddig is nyilvánvalóan mindenkit átvágott, akit mellé sodortak a rossz szellemei. Felesleges áltatnia magát, Sid egy tökéletesen megbízhatatlan, velejéig romlott bűnöző, aki éppen kihozta őt abból a fülkéből, de ezt nyilván csak múló szeszélyből tette, mint ahogy láthatóan semmi mást sem gondol végig a józan eszével.

Érezte, hogy félelem telepedik a szívére, de ezt igazán nem engedhette meg magának. Sid lehet szeszélyes, én viszont szamuráj vagyok! Keményebb, mint a szikla, erősebb, mint az acél, és gyilkosabb, mint a leggyilkosabb radioaktív vihar! Ez a férfi megmentette az életem, amiért tartozom neki, és a saját becsületemnek is, mert ez a szamuráj útja! Én kitartok mellette, amíg itt nem hagy, bármikor is történjen ez meg. Ha majd csak sokára, hát jó, ha most, hát legyen!

Így felesleges fejtörés helyett inkább figyelni kezdte a hangokat. Itt most rajta kívül még legalább négy ember van jelen. Sid, a nő, és ezek szerint még két alak, akiknek utasításokat osztottak. Tegyük fel a legrosszabbat, ez a kettő jól felfegyverzett, gyakorlott harcos. De legalább az egyik tökéletesen hülye, tette még hozzá sietve, mert a zsoldos, akinek a gondjaira bízták, lazán, majdnem hogy gyöngéden fogta meg a karját, és vezette be valami árnyékos helyre. Azt is hallotta, hogy a többiek távolodnak tőle a sikló másik oldala felé.

Tehát kettesben maradtunk.

– Kérem, elnézést, de leülhetnék valahová? Nagyon fáradt vagyok! – szipogta bátortalan hangon kis várakozás után.

– Gyere! Itt, a sikló lépcsőjén leülhetsz! – terelte oda a géphez a férfi. – Kérsz vizet? – ajánlotta fel mellé, mert megsajnálta a szerencsétlent. Lehet akármilyen profi kódtörő, akkor is csak egy gyenge lány. Ez a Jerry egy állat, hogy bekötött szemmel végighajtotta a szavannán, hát mekkora taplóság ez! És az a röhejes figyelmeztetés, hogy vigyázzon vele, merthogy gátlástalan gazember! Ugyan, csak rá kell nézni szegényke arcára, lerí róla a kétségbeesés. Vagy általában, miért kellene neki bármi miatt is aggódnia, amikor kombifegyver van a kezében, míg ez a gyenge lány teljesen tehetetlen bekötött szemmel.

A zsoldos jólelkűen adott a saját vizéből pár kortyot Mitzukinak, és aztán segített neki leülni a sikló árnyékában. Tökéletesen hülye, összegezte róla a véleményét a lány, és akkor már biztos volt benne, hogy ezt a marhát meglepetésből leüthetné. Bármikor.

Tényleg csak az a kérdés, Sid mit tervez. Most, rögtön támadni akar? Vagy csak azután, hogy felszálltak együtt? Nagy nehezítés, hogy nem volt hajlandó erről előre beszélni. Rögtönzött terveket tényleg igen nehéz követni, de ha ez a stílusa, hát rajta! Neki marad a gondolatolvasással kombinált alkalmazkodás. Vajon mikor akar támadni?

Amíg Mitzuki a gép egyik oldalán már csak az akció időzítésén töprengett, addig a gép másik oldalán Sybill odavezette Sidet a kinyitott motorblokkhoz.

– Tessék, itt van. A motorba is kaptunk pár golyót, de azt már kijavítottam, az nem volt gond. Aztán ott az a fúvóka épen maradt, azzal sincs baj. Ezt a másikat meg, itt, a többi háromból raktam össze, de szorítópántból csak egy maradt épen, a szelepek sem illeszkednek rendesen, és félek, hogy így nem fogja bírni a nyomást. Viszont nem tudom, mi mást csinálhatnék még, hogy megerősítsem, alkatrészek nélkül tehetetlen vagyok. Neked van valami ötleted?

– No, lássuk! – sóhajtott a férfi, és alaposan megvizsgálta az olajos-koszos, számára ismeretlen rendeltetésű gépalkatrészeket. Közben tényleg gondolkodott. Ezzel a siklóval fel kell szállniuk. Sybill tuti jó műszerész, legalábbis a legjobb a közelben. Ha valamire nem talál megoldást, akkor nyilván nincs is. De repülniük muszáj, különben marad az atombunkerben való dekkolás, heteken át. Azaz vagy így repülnek, vagy sehogy. Akkor pedig kár hezitálni, csinálni kell, aztán majd lesz valami!

– Nincs ezzel semmi baj! – legyintett hát. – Tényleg semmivel sem lehet megerősíteni, de nem is kell. Ki fogja bírni!

– Biztos? – kérdezett vissza hitetlenkedve a nő.

– Persze! – felelte Sid magabiztosan. – Rakjuk össze így, és szálljunk fel vele!

– Szerintem ha így felszállunk, maximum tíz kilométeren belül szétesik!

– Szerintem meg nem. És most őszintén, mondanám, ha nem lennék benne biztos? Én is a gépen leszek! Rakjuk össze így, ahogy most van, és tegyük fel az égre! Menni fog, az Unió határáig tuti elvisz minket!

És mellé magabiztosan mosolygott, nehéz volt nem hinni neki. Ráadásul Sybill hinni akart, hinni akarta, hogy leléphet innen, és valami pénzt csak kap azért a francia kódtörőért. Meg persze Sven Hendersonért, merthogy ő eladja ezt az alakot, abban biztos volt. De nem mutatta.

– Oké, Jerry, próbáljuk meg így! – vigyorgott vissza a férfira barátságosan, és nekilátott beilleszteni a helyére a háromból összetákolt fúvókát. Sidnek nem volt más dolga, mint háttérben maradni. Annyira azért értett a gépekhez, hogy asszisztálni tudjon neki, és mellé elmesélt egy, a helyzethez illő sztorit, amit egy műszerész ismerősétől hallott. Természetesen úgy adta elő, mintha ő lett volna a szóban forgó szerelő, és természetesen megnevettette vele a hallgatóságát. Még a zsoldos a háta mögött, még az is elvigyorodott. Megy ez, nincs itt semmi hiba!

Mire a történet véget ért, Sybill is befejezte a munkát, és nagyot sóhajtva becsukta a motorblokk fedelét.

– Hát, most már csak a felszállás van hátra. És szerinted menni fog.

– Persze – bólintott Sid lazán. – Próbáljuk meg, csak a francia kiscsajra vigyázzunk, nehogy megint beleszóljon a gépbe.

– Másodszor nem ver át. Rá is vigyázni fogok – helyeselt Sybill, és még utoljára végiggondolta a kérdést. A sikló repülésre kész, Jerry ebben biztos, és már ő sem tartotta ezt annyira hihetetlennek. Nehéz lesz, de nyilván fel lehet vele szállni, és talán tényleg kibírja a határig. Tehát nincs tovább szüksége Jerry szakértelmére, sőt egy az egyben nincs már szüksége a fickóra, csak kockázatot jelent. A tagnak mindössze annyi szerepe lesz még, hogy átveszi érte a fejpénzt, döntött, majd fogta a még mindig a kezében lévő csavarkulcsot, és reflexelt kezével a kígyónál is gyorsabban tarkón csapta a férfit.

– Másodszor te sem versz át – állt meg elégedetten az összecsukló test felett, Mitzuki pedig a gép másik oldalán felkapta a fejét.

Egyszer már vett egy hasonló segélykérő jelet, amikor Sid kizuhant a németek siklójából, és elveszette az eszméletét. Ez a jel, ami ebben a pillanatban érkezett be a fejébe, egy pont ugyanolyan vészhelyzet-hívás volt. Nyilván a férfi direktlinkje be van állítva, hogy adjon egy vészjelet, ha bajba kerül. Tehát az időzítésen kár tovább töprengenie, ez az a bizonyos pillanat!

– Kérem! – fordította az arcát az őt őrző zsoldos felé, és kinyújtotta felé a kezét. Az a marha meg megfogta, hogy felsegítse.

– Igen?

Mitzuki nem válaszolt. Ebben a pillanatban, kezével a zsoldos karján, egészen pontosan érezte, hol a feje, tehát helyből, ülésből fejbe rúgta. Kétszer. Harmadszorra nem találta el, mert a zsoldos addigra eszméletlenül összecsuklott, félig-meddig Mitzuki karjaiba. Óvatosan lefektette a fűbe, hogy ne csapjon zajt, és közben nekicsapódott a vállának a fickó kombifegyvere. Ha látott volna, akkor kiveszi a tárat és az akkumulátort, ennyire még éppen értett hozzá, de vakon még ezt sem merte megreszkírozni. Inkább letette a férfi mellé, majd kicsit hallgatózott, de csak a sikló másik oldaláról hallott valami emberi szót, érthetetlenül halkan. Közben lehúzta a szeméről a kötést a nyakáig, nem mintha a szemének számított volna, egyszerűen csak így kényelmesebb volt, és aztán a kezével megkereste a sikló oldalát.

Ott volt, ahol lennie kellett. Ez egy nagy, sokszemélyes, zárt távolsági sikló, szögezte le magában, és egészen jól el tudta képzelni, hogyan nézhet ki. Macskaügyességgel, a félig nyitott ajtón kapaszkodva felmászott a tetejére, és ott lehasalt. Lentről itt nem veszik észre, ha meg valaki felmászik, azt meghallja, és az ellenkező oldalon lecsúszva menekülhet. A helyzet előnyét tovább növelte, hogy innen fentről hallotta, mit beszél a Sybill nevű nő és a másik zsoldos a másik oldalon.

– Mivel kössem meg? – kérdezte éppen egy kifejezéstelen férfihang.

– Bármivel! Légy kreatív! Azt láttuk, hogy a bilincset leszedi, tehát meg kell kötözni valamivel. Aztán szólj a haverodnak, tegyétek mellé a francia kiscsajt is, de azt is leütve, és legyetek gyorsak. Öt perc múlva felszállunk.

– Értem – közölte a zsoldos, és Mitzuki hallotta, hogy valami súrlódik, majd olajozott fém csúszik olajozott fémen, nem sokkal alatta. Ott lesz a sikló másik hátsó ajtaja, jegyezte meg az irányt. A nő távolodó lépteit is hallotta, és úgy képzelte, ő most a sikló pilótafülkéjébe megy. Onnan is hamarosan hallotta az ajtó nyitását. Tehát arra van a sikló eleje. Megy ez vakon is, csak bele kell jönnie!

Hallotta, hogy alatta a zsoldos lépked, feltehetőleg beviszi Sidet a gép hátsó utasterébe, és utána kiszól a másik ajtón.

– Olsen, hozd be a francia csajt!

Persze választ nem kapott, hát megismételte a kérést, majd csattanásig nyitotta a másik oldali ajtót is. Káromkodott egyet, és Mitzuki hallotta, hogy sietve visszalép, és kattan a kezében a kombifegyver.

– Főnök, baj van! Olsent kiütötte a kiscsaj, és le is lépett!

– Hogyhogy kiütötte?

– Szó szerint! Ott fekszik a fűben, a lány meg sehol.

– Húzd be azt a marhát, azonnal indulunk! – döntött Sybill, és máris indította a gépet.

Mitzuki a sikló tetején heverve hallotta, hogy felsivítanak a fúvókák, és világos volt, hogy innentől kezdve semmit sem fog hallani. De a kettes számú zsoldos most hozza be az egyes számú zsoldos testét, és ráadásul maga mögött akkor is nyitva hagyta az ajtót, amikor felvitte Sidet a siklóba.

Mitzuki ezen másik oldali ajtó fölé csúszott, és megkapaszkodva a tetejében belendült a siklóba. Nagyon szerencsétlenül érkezett, mert nem jól tippelte meg a padló mélységét, ráadásul félig ráesett az egyik rögzített utasülésre, de még ezzel is szerencséje volt. Ahogy elterült a padlón, a füle mellett zúgott el egy golyó, majd még kettő másik, amik azért nem találták el, mert közben elindult a sikló, és megbillent alattuk a teljes világ. Az viszont még a fúvókák erősödő hangzavarában is jól hallható volt, hogy honnan tüzeltek. Mitzuki irányba állt, és ment előre, két széles rúgással. Az egyik valami gyenge műanyag cuccot tört el, feltehetőleg egy újabb széket, a másik két bordát a zsoldos mellkasának bal oldalán. Mire a férfi elkövette azt a hibát, hogy felkiáltott, és így Mitzuki megtudta, hogy hol a feje. A következő pillanatban a lány úgy rúgta arcon, hogy az hátrabucskázott, és a nyitott ajtón keresztül kizuhant a siklóból.

Közben egyre erősebben billegett alatta a padló, ahogy a jármű felemelkedett a talajról. Mitzuki letérdelt, és négykézláb mászva igyekezett megtalálni Sidet. Fülébe zúgott a huzat, mert most mind a két oldalajtó nyitva volt. Az erősödő szélben négykézláb tapogatódzott a padlón, és bízott benne, hogy megleli a férfit. Várakozáson felüli sikert ért el, kettőt is talált. Igen, az egyik az ájult zsoldos, a másik Sid, de melyik melyik? A férfiból csak a hangját ismerte, és a vállán a ruha tapintását, az itt kevés lesz!

Abban bízott, hogy Sid már meg van kötözve, és ebből talán felismeri, de nem volt. A kettes zsoldos nyilván nem ezzel kezdte. Mitzuki kétségbeesetten tapogatta végig a két testet. Az egyiknek be volt törve az orra. Talán ez lesz a zsoldos, akit arcon rúgott, tippelt, és végső kétségbeesésében odahajolt hozzá, megszaglászta. Világosan érezte valami tisztálkodószer szagát, és ez eldöntötte a kérdést. Sid két napja bolyong a szavannán, nemhogy mosdani, de inni sincs vize, ez nem ő lesz!

Mitzuki félrelökte a zsoldost, és felhúzta Sid fejét a padlóról, adott neki két könnyű pofont.

– Kelj fel, kell a szemed, hogy lássam, kiket kell itt még kiütni! – ébresztgette szóval, és közben direktlinken is kereste vele a kapcsolatot. Közben fogalma sem volt, mi történik körülötte. Az egyik zsoldos feltehetőleg kiesett, és elhagyták. A másik itt van, eszméletlen, de vajon meddig? És a nő a pilótafülkében? Most nyilván leköti a feszállás, a motor hangjából nem tűnik úgy, hogy minden rendben menne, de előbb vagy utóbb észreveszi, hogy baj van. És mit fog tenni? Egyáltalán, hogy néz ki ez a sikló belülről? Át lehet látni a pilótafülkéből ide? És átjönni, vagy ami a lényeg, átlőni?

– Sid, gyerünk, talpra! – követelte, és minden jóérzése ellenére belemélyesztette a hüvelykujját az egyik nyaki idegpontba. – Ne! – kiáltott fel a férfi fájdalmasan, Mitzuki pedig őszinte örömmel igyekezett felrángatni a padlóról. – Ébredj fel, baj van!

– Hol vagyunk?

– Tőlem kérded? Neked kell látnod!

Sid szédelegve tápászkodott fel, a nyakában a fájdalom hullámai lassan haltak el, arcába vágott a huzat, alatta remegett a padló. Felszálltak, eddig biztos.

– Itt valahol lennie kell egy kombifegyvernek – magyarázta Mitzuki. – Keresd meg, és fogd rá arra a nőre, aki leütött!

Igen, Sybill leütötte, tért vissza az utolsó emlék. Beszélgetnek, és Sybill leüti.

– Hol az a fegyver?

– Honnan tudjam? Te látsz, te lősz! Ugye értesz a lőfegyverekhez?

– Jobban, mint hinnéd! Egyszer egy töltetlen elektromos pisztollyal kiraboltam egy ékszerüzletet – biztosította Sid, de akkor már két lábbal állt ebben a világban. Illetve egyelőre térdelt ebben az igen instabil, szeles és veszélyes világban. Látta a sikló padlóján fekvő, vérző arcú zsoldost. A fegyverét sajnos nem látta. Látta, hogy mindkét hátsó ajtó nyitva van, és látta odalent, a mélyben a fákat elsuhanni. Ezt mind látta, aztán eszébe jutott, hogy Mitzuki vak. – A pilótafülke ajtaja felőlünk nem nyitható, és golyóbiztos az üvege, tehát Sybill látni lóg minket, de nem lőhet le, csak ha bejön.

– Egyedül van, mindkét zsoldost elintéztem, de ez a sikló nagyon rossz hangot ad.

– Igen, mindjárt lezuhan.

– Te tudod, hisz te szerelted... – hagyta rá a lány, de több idejük nem jutott a helyzet elemzésére, mert ekkorra Sybill is észrevette, hogy baj van.

– Jerry, tedd fel szépen a kezed, és fordulj a fal felé! – parancsolta a hangszórón keresztül, hátra sem nézve a pilótafülkéből. Figyelme nagy részével még mindig a gépre koncentrált, aminek a motorja rettenetes hangokat adott ki.

– Megváltozott a helyzet, Sybill kedves, de én bízom benne, hogy meg tudunk egyezni! – válaszolt Sid kiabálva.

– Veled? Egyszer már átvágtál!

– Te is engem, úgyhogy egy-egy, és itt hagyjuk abba ezt a mérkőzést! Egyezzünk meg! Neked már nincsenek zsoldosaid, de cserébe nekünk nagyon alacsonyak az igényeink. Vigyél ki minket a vihar útjából, és kész! Ha innen pár száz kilométerre leteszel némi élelemmel és vízzel, akkor mi lazán lelépünk, és hagyunk téged hazamenni. Élve. Hidd el, ebben a helyzetben ez egy jó ajánlat!

– Minden ajánlat annyit ér, mint aki teszi! Neked többé nem hiszek – szögezte le Sybill, és félrerántotta a stabilizátor karját. A sikló menetirányának a tengelyében megpördült. Előbb fejre állt haladás közben, majd tovább fordult, hogy ismét normális állásban repülhessen tovább.

Az utastérben egy pillanat alatt minden felfordult, Mitzuki kicsúszott Sid látóteréből, ő maga pedig kiesett a nyitott ajtón át, éppen csak megragadva annak a szélét. Látta maga mellett kizuhanni a zsoldos eszméletlen testét, és mivel semmi kedve sem volt követni, teljes erejéből kapaszkodott a fémbe, alatta a mélyben a szavanna fái himbálództak.

– Mitzuki! – ordította, mire azonnal megkapta a választ, közvetlenül a fülében.

– Ne kiabálj, megvagyok!

– Hol?

– Azt hiszem, a sikló tetején. Te biztonságban vagy?

– Persze, itt semmi baj! – igyekezett a lábával fellendülni az ajtóig. Ebben Mitzuki úgysem tud neki segíteni, és minek hozná rá a frászt szegény lányra? Egyáltalán szegény, vak lány mit fog tenni egy repülő sikló tetején?

– Ha biztonságban vagy, akkor oké – hallotta Mitzuki higgadt hangját a direktlinken át. – Én most előremászom a pilótafülkéig, és kiiktatom ezt az idegbeteg ribancot!

– Remek ötlet! – hagyta rá Sid. Ez tehát rendben van, a szerencsétlen vak lány a sikló tetején leköti magát valamivel, tehát neki csak vissza kell másznia. – Biztosan nem kell hozzá segítség?

– Semmi! Te csak keresd meg azt a nyomorult kombifegyvert, mert hosszú távon kelleni fog, és állj készen, hogy át tudd venni az sikló irányítását abban a pillanatban, amikor kinyírtam a csajt! – kérte Mitzuki, és a menetszél alapján tájékozódva elkezdett hason csúszni a pilótafülke felé. Talált egy szervizlétrát, ami sokat könnyített a helyzetén, ám ezzel együtt is érezte, hogy lesznek itt még nehézségek. De nagyon haragudott. Mégis, micsoda embertelenség ettől a nőtől csak úgy, beszélgetés közben kiborítani őket a siklóból! Hát miféle alak az ilyen?

Tehát Mitzuki dühösen kúszott előre a sikló tetején, míg Sid nagy nehezen visszakapaszkodott a gépbe. A padlón fekve lihegett egy kicsit, közben teljes erejével belekapaszkodott az egyik beépített szék lábába, becsukta a szemét, és elindította a kódtörőket. Mindet, mert sejtette, hogy ez most nem lesz egyszerű. Valóban, Sybill most készült rá, és teljesen kikapcsolta az automatát, a gépet kizárólagosan kézi irányításra állítva, így sem lehetetlen, de sokkal tovább fog tartani.

Közben Mitzuki elérte a sikló orrát, illetve a tető eddig egyenletes anyagába hirtelen gyűrődéseket észlelt. Itt lesz valahol a pilótafülkéhez tartozó vészkijárat ajtaja, tapogatózott, és valóban megtalálta annak fémkallantyúját. Elfordítani is nehéz volt, aztán teljes erejével belekapaszkodott a kinyíló ajtó peremébe, mert Sybill, látván, hogy valaki felülről rányitja a fülkét, ismét megforgatta a gépet.

Siddel megint fejre állt a világ, és így nem tudott koncentrálni, elvesztette a direktlink kapcsolatot a sikló irányítópaneljével. Ám szerencsésen nem zuhant ki a gépből, mert most már erősen kapaszkodott. Aztán kezdte újra a kódtörést. Ettől a nőtől, hogy is mondta Mitzuki, ettől az idegbeteg ribanctól tényleg el kell venni az irányítást, mielőtt kiszórja őket a szavannára, kutyaeledelnek!

Közben Mitzuki pár másodpercig már megint a gép tetejéről kapaszkodva lógott a semmi felett, majd ahogy a sikló befejezte a teljes fordulatot, beesett a pilótafülkébe. Reflexelt kezekkel vívott, azaz pokolian gyors, ám minden eleganciát nélkülöző kézitusa vette kezdetét, aminek a végén Sybill eszméletlenül terült el a padlón, a pilótáját vesztett sikló pedig meredeken süllyedni kezdett.

– Kész vagyok! – jelentette Mitzuki katonásan Sidnek a direktlinken. – Miénk a sikló!

Sid azonnal felfüggesztette a munkát.

– Állítsd át automatára, akkor már tudom irányítani.

– Nem tudom átállítani automatára, vak vagyok, és fejből egészen kevés kapcsoló helyére emlékszem. Azt hiszem, ez lesz a magasságszabályozó – ragadott meg a baljával egy kézre eső fogantyút, és valóban, a sikló abbahagyta a zuhanást, és még egyszer, utoljára az ég felé fordította az orrát.

– Akkor megyek, fizikailag. Nyisd ki a pilótafülke ajtaját! – kecmergett talpra Sid.

– Nyugi, most már megtaláltam a stabilizátort is, ura vagyok a helyzetnek! – nyugtatgatta a lány, és valóban, a jármű röpte megszelídült. De a motor hangja, ha lehet, még rosszabb lett.

– Tudsz egyáltalán siklót vezetni? – érdeklődött Sid, miközben átvágott az utasfülke székei között. – Tanítják azt egy föld alá beásott városban, ahol felnőttél?

– Természetesen nem tanítják. Kyotóban egy sikló sem volt, de már három éve eljöttem, és azóta megtanultam! Klasszul elboldogulok ezzel is.

– De vak vagy!

– Miért, van itt valami, amibe beleütközhetünk? – kérdezett vissza Mitzuki hidegen, és megkísérelte vízszintesben tartani a gépet, aminek a testén egyre erősödő remegések futottak végig.

– Ütközni nem fogunk, de mindjárt felrobban az egyik fúvókánk, és akkor lezuhanunk.

– Ne ess pánikba! Neked már gyakorlatod van benne, az elmúlt napokban kétszer is kiugrottál repülő siklókból, nem? – magyarázta Mitzuki a direktlinken, de közben végre adódott pár szabad pillanata, és fél kézzel hátul tapogatózva kinyitotta a pilótafülkét az utastértől elválasztó ajtót. Sid beesett a fülkébe, és átvette a kézi irányítást.

– Adj helyet! – követelte, mert már megint ereszkedni kezdtek. Még éppen nem zuhantak, de határozottan közeledett az anyaföld.

Mitzuki kitámasztotta magát a fülke falánál, majd megragadta Sybill eszméletlen testét, ami még mindig a pilótaszék alatt hevert, és hátrafelé kilökte, hogy az átcsúszott az utastéren, és kibucskázott a még mindig nyitott ajtón.

– Félelmetes vagy, Mitzuki! – hűlt el Sid, de közben már le is ült, és megkísérelte menteni a menthetőt. – Hogyan találtad el vele az ajtót vakon?

– Ott egy ajtó volt? – csodálkozott el a lány, de közben már csatolta is be magát a másodpilóta helyére, amit vakon is könnyű volt megtalálni a fülkében. – Te jó ég, én kilöktem egy embert egy repülő siklóból?

– Gyönyörű mozdulattal, csont nélkül.

– Nem volt szándékos! Csak félre akartam állítani, hogy helyet adjak neked, ahogy kérted!

– Megtetted! De ne féltsd, nagyon alacsonyan vagyunk, simán túlélte – vigasztalta a lányt.

– Hazudsz.

– Persze – zárta le a témát Sid, hisz volt egyéb dolga.

Bizonyos szempontból egyenesben voltak. Terveik szerint megszerezték a németek siklóját, itt ülnek mind a ketten a pilótafülkében, az agresszív fegyvereseket elhagyták, és még életben is maradtak, teljes a siker. Másrészről viszont úgy tűnt, perceken belül le fognak zuhanni.

– A hangjából ítélve ez már nem visz el minket a Kalahári-övezetbe, igaz? – tippelt Mitzuki, pedig ő nem is látta, hogy milyen tempóban közeledik a talaj.

– Nem, de lássuk pozitívan a dolgokat! Feltehetőleg nem kell gyalogolnunk az atombunkerig, és ott lesznek készleteink is. Hacsak nem hullott ki minden innen, amikor Sybill megforgatott minket.

– Ne is említsd azt a nőt! Rettenetesen viselkedtem vele szemben! Hát hogyan dobhattam ki egy embert egy repülő siklóból?

– Ne gondolj rá! – javasolta Sid, és vadul kereste a direktlinkjén a viharriadóban említett atombunker koordinátáit. Talán azt még elérhetik, biztatta magát, és ugyanekkor jókora robbanással leszakadt róluk a három roncsból összerakott fúvóka, mire a gép lustán pörögni kezdett a tengelye körül. – Inkább támaszd ki magad, mert azt hiszem, a földet érés rázós lesz!

És vastag füstcsíkot húzva a ragyogó, kék égre, egyenletes süllyedéssel irányba álltak az atombunker felé.