L.

Vang leginkább a csendre ébredt fel. Meg a sötétre. Hova lettek a többiek, és ki vitte el a miniledet, amit Atieno a mennyezetre rögzített? Tippje sem volt, hát lassú, öreges mozdulatokkal előkotorta a holmijából a saját lámpáját, és a sötétben felkötötte a sikló akkumulátorára, ami szintén ott volt az ágyát képező napelempanelek alatt. Ócska akkumulátor volt, a siklót negyedóráig se tartotta volna a levegőben, de egy lednek napokig elég áram van benne.

Sötétben dolgozott, hozzáértő mozdulatokkal, és gyorsan elkészült. Aztán felkapcsolta a fényt. Csak azt látta, amire számított, a teremben rajta kívül nem volt senki. Vajon hova mehettek? Messzire biztosan nem, hiszen a bunkert még hetekig nem hagyhatják el. Majd visszajönnek, döntött végül, és türelmesen elkezdett várakozni.

Nem sokkal később lépéseket hallott a folyosóról, de nem a többiek érkeztek vissza, hanem két idegen ember jött, egy férfi és egy nő. Koszosak voltak, szakadt ruhát viseltek, és fegyvert szegezve rontottak be. Vang nagy tétben fogadott volna, hogy határon kívüli csavargók.

– Megadom magam! – emelte magasba a kezét habozás nélkül. – Megadom magam, és van nálam valódi, Kalahári-övezetből való dohány!

– Tényleg? – csodálkozott el a nő, és leeresztette a fegyvert. A társa még egy ideig méregette a kis terem sötétbe vesző zugait, de végül ő is úgy döntött, itt nincs senki, csak egy öregember, aki láthatóan nem veszélyes.

– Csempész vagy?

– Az, persze. Kiváló kapcsolataim vannak, mindent el tudok passzolni, és mindent be is tudok szerezni – bizonygatta Vang. – Itt és most viszont nincs nálam szajré, most embereket szállítok. De csak a pilótájuk vagyok, nincs közöm az utasaimhoz! Csak üzlet! Ez az út nekem most csak és kizárólag üzlet – sietett elhatárolni magát minden esetleges disznóságtól, amit kinézett Takamurából. És vajon mi lett Atienóval?

– Hol az a dohány? – kérdezte a nő, mire Vang már vette is elő. Készségesen adta át nekik a doboz cigarettát, amit kifejezetten efféle alkalmakra hordott magánál.

– Vegyél egyet te is! – nagylelkűsködött a férfi.

– Köszönöm – gyújtott rá az öreg, persze előbb tüzet adva a másik kettőnek. – Ti kik vagytok?

– Miénk ez a bunker.

– Szép darab! Látszik rajta, hogy rendben tartjátok!

– Kuss!

– Oké – hallgatott el azonnal az öreg, aztán pár percig csak dohányoztak. A füst kezdte megtölteni a szellőztethetetlen helyiséget.

– A többiek? – kérdezte aztán a nő.

– Elmentek körbenézni. Engem itt hagytak, mert én nem tartozom hozzájuk. Teljesen független vagyok tőlük, csak pilótának béreltek, semmi másnak. Egyébként bárkinek olcsón dolgozom. Nektek is! – dobta be, de a nő nem is reagált a nyílt célzásra.

– Hányan vagytok? – kérdezett tovább határozottan.

– Velem együtt négyen.

– Tényleg van köztetek egy kínai? – kérdezte a fickó, és nem lehetett nem kihallani a hangjából a mohóságot.

– Igen. Egy kínai, egy francia, meg egy százados, innen, a Kongó-zónából – magyarázta Vang, mert úgy érezte, ebből nem lehet baj.

– Ebből melyik ért a fegyverekhez?

– A francia állandóan a kombifegyverét ölelgeti, de hát mit várhatunk egy franciától! – sóhajtott Vang, és úgy döntött, nem beszél Takamura kardjáról. Az magában is nonszensz, és ha mégis ért hozzá, hát az legyen meglepetés. – A kínai fegyvertelen. A százados meg ugye katona. Nem találkoztatok vele?

– A századossal már igen – vigyorodott el a nő, és Vang nem tudta megítélni, ez a mosoly egy elkövetkező váltságdíjnak szól, vagy egy vérbe fagyva hátrahagyott hullának.

De bízzunk a legjobbakban. Atienót azért nem kell félteni, nyilván még él. A többiek annyira nem érdekelték. A cigaretták végigégtek, és a két idegen kérdőn pislogott egymásra, hogy akkor most mi legyen.

– Rám kár pazarolni a golyót! – igyekezett megkönnyíteni a döntésüket Vang. – Értek a gépekhez, jól szerelek, szorgalmasan dolgozom, keveset eszem, és nem csinálok balhét. Öregembert minek megölni, elpatkolok én már magamtól is hamarosan!

Az arcukon látta, hogy az érvei célba találtak. A szakértelem mindenütt érték. Itt is. Minden rendben lesz, tippelt, amikor két lövés visszhangzott végig a folyosókon.

– Na, most már tényleg nincs miért aggódnotok – folytatta azért zavartalanul, mintha semmi furcsa sem történt volna, mintha nem is lehetne szebb az élet. – A társaitok elkapták a franciát meg a kínait, innentől tiétek a világ.

– Nyilván – felelte tétován a nő.

– Meg kéne nézni – vetette fel bátortalanul a férfi.

– Nézzétek csak, rám nem kell vigyázni, öreg vagyok én már bajt csinálni – magyarázta Vang, de ennyire azért nem voltak ostobák.

– Az egyikünk itt marad, a másik megnézi, meg szól a többieknek, hogy itt minden rendben – döntött a nő, és már majdnem kimondta, hogy a másik maradjon, de Vang sietve közbeszólt:

– Gondolom, a többiek most rabolják ki a kínait, az szép zsákmány lesz. Volt egy valódi aranygyűrűje, állítólag a feleségétől kapta. A Kínai Birodalomban szokás házasodni, és ebből az alkalomból gyűrűt ajándékoznak egymásnak a szerelmesek – bölcselkedett, mire a két csavargó még idegesebb lett. De már nem őt akarták megölni.

Egymással veszekedtek, hogy melyikük maradjon, és végül, persze, azt választották, hogy mindketten mennek.

– Öreg, azt hiszem, beveszünk a bulinkba. Ha jól viselkedsz, nem bántunk – magyarázta a nő kegyesen.

– Összeszedjük a többieket, te csak maradj itt, és ne csinálj balhét! – figyelmeztette a férfi is.

Vang értőn bólogatott, aztán kedvesen utánuk mosolygott, ahogy elmentek. Hallotta, hogy a folyosó felénél már futnak. Aranygyűrű, persze, a történelmi filmekben, esetleg! De csak fussanak, ha már a fiatal lábaik bírják.

Fussanak csak, nem sokáig futnak már, sóhajtott, majd elővett a zsebéből egy dobozkát, és bevett két tablettát, hogy semlegesítse speciális dohánykeverékének speciális mellékhatásait.