XX.

Takamura erősen bízott benne, hogy másnap reggelre átérnek a radioaktív Kongó-zónán, és megkezdheti a keresést. Több mint egy éve járt már Mitzuki nyomában. Elege volt az idegen városokból, az idegen emberek idegen szokásaiból, hazavágyott. Ám alig alkonyult, pilótája, az öreg Vang ereszkedni kezdett a géppel.

– Miért szállunk le?

– Az öreglány miatt. Gyengék már az aksijai, ha nem süt a nap, negyedórán belül leesik.

Takamura bólintva vette tudomásul a tényt.

– Milyen messze vagyunk a radioaktív zónától?

– Negyven méter, és csökken – vetett egy pillantást az öreg, magasságmérőre.

Takamurának csak másodjára esett le, hogy ez mit jelent.

– Meg akarsz gyilkolni? – csattant fel, és már majdnem nyúlt a kardja után.

– Miért akarnék ilyet tenni? Még egy ötszázast kifejhetek belőled, hát bolond lennék megölni téged! – méltatlankodott az öreg.

– Ha egy éjszakát magas sugárzásban töltünk, meghalunk mindketten!

– Kivéve, ha hat méter vastag, megerősített betonfalak alatt töltjük. Az ott a negyvenötös előretolt erőd leszállópályája! – mutatott előre, a lenti, buja zöld vegetáció által körbevett, húsz-harminc méter átmérőjű, kör alakú betonlapra.

Takamura ennek, ha lehet, még kevésbé örült. Egy katonai bázisra akarnak bemenni? Van erre egyáltalán engedélyük? És vajon nem lesz-e baj belőle, ha leveszik az ujjlenyomataikat? Takamurának nem volt priusza, és engedéllyel tartózkodott a Kínai Birodalmon kívül, tehát elméletileg nem kellett félnie attól, hogy azonosítják. Elméletileg. De egy katonai bázis kicsit is gyanakvó parancsnoka könnyen feltehet olyan kérdéseket, amiket nehezen tud megválaszolni. Kezdve rögtön a szamurájkardjával, ami a hivatalos engedély szerint tompa és használhatatlan másolat, mindössze kulturális hagyományőrzést szolgál, míg a valóságban, ugye...

– Nem lesz belőle baj, ha a tisztelt katona urakat és hölgyeket háborgatjuk? – kérdezte hát óvatosan, mire Vang csak elmosolyodott, széles mosollyal, hogy jól látszottak olcsó műfogai.

– Ezek nem olyan, khm, katona urak és hölgyek, mint akik a Birodalomban teljesítenek szolgálatot a keleti partokon! Örülni fognak nekünk, csak tartsd készenlétben a birodalmi idkártyádat, hogy tudj fizetni, és akkor minden rendben lesz!

Takamurát ez némileg megnyugtatta, és amúgy sem tehetett semmit. Az öreg ügyesen landolt, és akkor már ki is nyílt az egyik hangár, és becsúsztak a biztonságos, vastag betonfalak közé. Arra számított, most majd nyilván mosakodniuk kell, leadni a ruhájukat, és aztán majd fogadja őket a helyőrség megfelelő rangú tisztje. Jól ismerte a „belépés egy radioaktív zónában álló, biztosított épületbe” című protokollt, Kyotóban ezt nagyon alaposan megtanították neki az iskolában.

Ezzel szemben még ki sem nyitotta a sikló nehézkesen működő, ócska ajtajai, már ott állt három katona, egy nő, és két férfi.

– Hello, Vang, épp időben! – köszöntek barátságosan, és látható jókedvvel vigyorogtak.

– Siettettem az öreglányt, nem akartunk lemaradni a vacsoráról!

– A tag kicsoda melletted?

– Fuvar, a neve Takamura. Az Unió déli határa alá megy, és kell neki egy kis technikai segítség, de ezt majd megbeszéljük.

– Ha van pénze, vihet, amit csak akar ebből a kócerájból legyintett unottan az egyik katona, társai pedig megértően bólogattak, Takamura mindeközben nagyon figyelt az arcára fagyott, udvarias mosolya mögül, hogy kiismerje magát az idegen helyzetben. Igen, az öreg kínainak igaza volt, ezek nem olyan katonák, mint az otthoniak. Eleve, nem katonazubbonyt viselnek, hanem összeizzadt trikót, és térd fölé feltűrt nadrágot, és a nő ráadásul mezítláb állt a hangár meleg betonján. Széles vállú, kigyúrt katona volt, keletiesen vágott szemekkel, ám a bőre egészen sötét. Csak ő viselt fegyvert a társaságból, egy hanyagul az övére csatolt elektromos pisztolyt.

Feltehetőleg feltűnt neki, hogy Takamura őt jobban megnézte, mint a másik kettőt, mert kedvesen elmosolyodott, és amikor beléptek a liftbe, hátra is szólt neki:

– Remélem, nincs klausztrofóbiád – vigyorgott, ahogy rájuk záródott az ólomlemezekkel megerősített acélajtó.

– Nincs – közölte Takamura érzelemmentes hangon. – Kyotóban nőttem fel.

– Az hol van?

– Japánban.

– Igen? Bocs, haver, én ezzel nem vagyok közelebb.

– Japán a Kínai Birodalom egyik tartománya – szólt közbe az öreg kínai. – Kyoto meg egy földbe vájt város, egy ennél sokkal radioaktívabb szigeten.

– Egy egész várost beástak? Valami fontos ásványkincs van ott?

– Nem – rázta meg a fejét Takamura, és a mosolya még mindig kitartott. Ez egy erőd, és lehet, hogy ez a három katona nem tűnik túl katonásnak, de odalent nyilván vannak még, és talán harcra készebbek. – Csak szeretünk ott élni. Hagyományból.

– Érdekes – sóhajtott a nő, és a lift döccenve leérkezett, feltehetőleg a lakószintekre.

Tömény emberszag és fullasztó meleg fogadta őket.

– Bocs, de a szellőző már megint vacakol – mentegette a helyzetet a nő. – Gyertek, a többiek már a kajáldában vannak, ott megbeszélhetjük a ti ügyeteket is. Amúgy a nevem Atieno.

Takamura illendő meghajlással fogadta a hirtelen bemutatkozást, de mire felnézett, már csak a nő széles vállát láthatta, amint eltűnik a következő sarkon. Hosszú léptekkel indult utána, és elhatározta, hogy mostantól udvariatlan lesz. Akármennyire is a nehezére esik, udvariatlan lesz, mert úgy látszik, itt ez az elvárt, udvarias viselkedési norma.

Az erőd ebédlője hosszú, alacsony mennyezetű terem volt, műanyag székekkel és asztalokkal, mind csorba, összevissza karcolt felületű. Takamura tíz férfit és nyolc nőt számolt össze, izmos és fiatal embereket, akik láthatóan mind katonák voltak. A rangjukat viszont nem tudta megállapítani, mert senki sem viselt rangjelzést. Koszos trikót hordtak, felgyűrt katonanadrágot, és aki nem mezítláb volt, az is csak papucsban, vagy esetleg szandálban. Fesztelenül beszélgettek ölükbe vett tányérjaik felett, mert az asztalon a lábukat tartották, és valahonnan hátulról még zene is szólt, valami divatos sláger, csak hogy teljes legyen hangzavar.

És ez egy katonai helyőrség? Takamura nehezen hitte, aztán arra gondolt, hogy nem véletlenül ez a világ legrosszabb hírű része. Ha a katonák ilyenek, milyenek lehetnek a civilek, vagy akár a bűnözők?

Ám elhatározta, hogy nem kelt feltűnést, hát magához húzott egy széket, holott senki sem kínálta hellyel, és leült, nem nézve az adott szék tisztaságát. A lábát azért nem tette fel az asztalra. Tálán majd később, ha feltétlenül muszáj lesz, egyelőre legyen ennyi elég.

– Hé, srácok, Vang van itt! Aki dohányt akar rendelni, az most tegye meg! – üvöltötte túl a hangzavart az Atieno nevű nő. – A srác vele van, fuvar, és jó fej.

– Köszönöm a kedves bemutatást – bólintott mélyet Takamura.

– Aha. Hozok neked kaját, aztán majd megbeszéljük, miféle technikai segítség kell neked.

Takamura a gesztust is mosolyogva fogadta, és az ételt is, ami legnagyobb megkönnyebbülésére egy bontatlan konzervdobozban érkezett. A hozzá adott evőeszköz ugyan foltos volt, de látta, hogy a nőé is az, aki fesztelenül beletörölte a trikójába, hát ő is hasonlóan járt el, és így már mert enni.

Csak akkor kezdtek el beszélgetni, amikor már mindketten jóllaktak.

– Szóval, mi a meló, amiről Vang beszélt? – törölte meg a száját a nő a kézfejébe, amit aztán tovább törölt a nadrágjába, Takamura szeme már meg sem rebbent.

– Igazából nem tudom, mire gondolt a vén kínai. Én a húgomat keresem. Egy gépen utazott, ami lezuhant valahol, remélhetőleg a radioaktív zónától északra.

– Akkor neked egy technikus kell, aki leveszi a kint kószáló bandatagok adásait.

– Valóban?

– Igen. Az Unió alatt állandóan mászkálnak a bandák emberei, mindenféle homályos céllal. Azok pedig tartják a kapcsolatot a főnökeikkel. Persze, titkosított sávokon, de egy ügyes technikus megfelelő műszerekkel átlát a titkosításon. Ha a húgod ott van, már nyilván megtalálta valami banda. Vagy őt, vagy a holttestét. Akkor pedig jelent is róla, a technikus meg kis mázlival elfog egy adást, amiben róla van szó.

– Tényleg?

– Igen. Ezret kérek előre, és még kettőt sikerdíjnak, ha meglesz a húgod.

– Nem, Atieno! – kiabált át hirtelen az asztalon az öreg Vang, akit mellesleg eddigre szorosan körbevettek az emberek. – A gyerek nem tud alkudni, mondj neki normális árat!

– Most mi bajod van, ha én is megvágom? – szólt vissza a nő emelt hangon.

– Takamura, összevissza ötszáznál ne adj neki többet! – kiabált még vissza Vang, majd ismét elmerült a körülötte álló katonák között.

– Ne hallgass rá, irigy vénember! – mordult fel Atieno, immár ő is csendesebben. – Kétezer angol-egyiptomi font lesz az, nem ötszáz! Rendben?

– Nem kétezer. Ötszáz – mosolygott Takamura rezzenéstelenül.

– Ne szórakozz velem, neked jó ember kell, és én vagyok a legjobb! Ráadásul itt én vagyok a legmagasabb rangú technikai tiszt, azaz viszem az erőd legerősebb dekóderét. Ezerötszázért ingyen vagyok neked!

– Nem ezerötszáz. Ötszáz.

– Kellek neked, ember, egy lúzer napokig elvacakolna ezzel a melóval, és addig a húgod tuti meghal. Egy ezrest csak megér neked az élete!

– Nem ezer. Ötszáz.

– Oké, van neked egy különleges ajánlatom! Hétszázért egy napon belül találok valami infót a húgodról. Ha kifutok a huszonnégy órából, akkor ingyen voltam. Jó?

– Nem jó. Ötszáz.

– És még te nem tudsz alkudni! – csapott a nő dühösen a gyenge műanyag asztalra, hogy az belenyekkent, de Takamurának a szempillája sem rezdült, udvarias mosollyal nézett a nő arcába.

– Ne menj le neki kutyába, Atieno! – szólt közbe hirtelen egy fekete trikós férfi, aki eddig mellettük ülve hallgatta a társalgást. – Látod a ruháján, gazdag ez a gyerek, egyenesen a Kínai Birodalomból jön, ahol azt sem tudják nagy jó dolgukban, hogy mit csináljanak! Lenéz minket, mert szegények vagyunk, de fizetni, azt nem akar, hát dögöljön meg!

– Állj le, Sayid! – torkolta le a nő. – Én tárgyalok a pasassal. Ne tedd tönkre az üzletem!

– De hát látszik, hogy nem fog rendesen fizetni! – vágta rá a férfi, majd odaállt közvetlenül a még mindig ülő Takamura mellé, hogy annak fel kellett rá néznie. – Menj, te nagyon tisztelt kínai, és bérelj fel valakit az Unió alatt elő szabad bandákból. Nekik ötszázat sem kell adnod, azok megcsinálják egy százasért is!

– Takamura, vagy hogy is hívnak, ha rábízod magad azokra a bandákra, az olyan, mintha saját kezeddel vágnád át a húgod torkát – tiltakozott tovább a nő, de a férfi már rá sem nézett.

– Figyelj, te kínai, Atieno a legjobb technikus az erődben, de az is lehet, hogy a teljes zónában. Örülj neki, ha hajlandó neked dolgozni, és fizesd meg tisztességgel!

Takamura átnézett Vangra, de úgy tűnt, az öreg kínai nem vett észre semmit, nagy hangon tárgyalt az őt gyűrűbe fogó katonákkal. Ám az imént is közbeszólt, hogy alkudjon, pedig látszólag akkor sem figyelt ide. Ha most nem szól, az feltehetőleg azt jelenti, hogy a dolgok rendben vannak.

– Köszönöm a figyelmeztetést, szem előtt fogom tartani – mosolygott hát fel a férfira, töretlen, udvarias mosollyal. – Ám most lépj hátrébb, mert zavar a bűzöd!

– Affektál a kis kínai? – kiabált a férfi, és Atieno megkísérelte félrehúzni, mondván, ő kiválóan elboldogul az ügyeivel, és nincs szüksége segítségre, de a fekete trikós férfi oda sem fordulva lökte félre, végig Takamura szemébe nézve. – Te a gazdag Kínai Birodalomból jöttél, ahol annyi a tiszta víz, hogy mosakodni is jut. Örülj neki, és ne hordd fenn annyira az orrod, ha már eljöttél errefelé, ahol a szegényebbek szomjan szoktak halni, mert napi egy pohár italt sem tudnak megfizetni!

Ezzel az ülő Takamura fölé tornyosult, fenyegetően megrázva az öklét, ám ostoba módon fedezetlenül hagyta a gyomrát. Takamura tenyérrel vágta gyomorszájon, kurta kis mozdulattal, ám a nagy termetű fickó mégis összegörnyedt, és vaktában ütött vissza. A semmire, mert Takamura közben a lábaival hátralökte a széket, hogy másfél méter csúszott csikorogva a rücskös betonon, és utána könnyeden felállt, várta a másikat.

Az jött is volna, de Atieno lefogta.

– Állj, marhák, hagyjátok abba! – üvöltötte, és ott még mások is összevissza kiabáltak, mindenki felpattant a székéről, és egy hosszú fél percig átláthatatlan káoszba siklott az addig is igen rumlis vacsora, míg egy távolabbról érkező férfi csendet nem tudott parancsolni.

– Állj, mert mindenkit kéthetes büntető szolgálatba küldök! Mi a fene történik itt?

– Ez a kis kínai pofátlankodik! – kiabálta a férfi, akit eddigre már ketten fogtak le.

– Japán vagyok – morogta Takamura, de ezt senki meg sem hallotta.

– A kínai nem csinált semmit! – magyarázta Atieno. – Alkudtunk, és kész! Nem kell ebből ügyet csinálni! Csak Sayid vissza akar feküdni az ágyamba. Nem fogja fel, hogy végleg kidobtam, ezért most játssza az agyát! – intett a lefogott férfi felé.

– Sayid, állj le, és hagyd békén a kis kínait! – döntött a férfi, aki a parancsnokuk lehetett, de Takamurának ez nem tetszett.

– Kérjen tőlem bocsánatot azokért a szavakért, amivel szidott, és akkor tényleg nem lesz baj.

– Még én kérjek bocsánatot? – csattant fel a Sayidnak nevezett férfi, és utána megint elszabadultak az indulatok. Mindenki ordibált, mellé széles gesztusokkal hadonásztak. Mindössze Takamura állt mozdulatlanul a káosz közepén, és szépen felmérte az erőviszonyokat. Ez a férfi lassú és otromba hozzá képest. De sok barátja van a jelenlévők között. A kardja viszont mindössze két lépés távolságban van tőle, a csomagjában. Vang pedig már nincs sehol, nézett körbe. Az öreg kínai behúzta a csőbe, és cserbenhagyta, de hát mire számíthat egy kínaitól?

– Oké, oké, ha ekkora az arcotok, hát legyen! – vette vissza végül a szót a parancsnok. – Ha nem bírjátok ki, hát verjétek meg egymást. Mindenki félre, ez a kettőjük ügye, senki sem szól bele! Sayid meg te, kis kínai, rajta, menjetek egymásnak, és utána csend legyen!

Takamura már ki sem javította, csak rábólintott. Sayidot is elengedték a barátai, akik eddig visszatartották. Az itt élők láthatóan megszokták a hasonló afférokat, mert pillanatok alatt széles kör alakult ki körülöttük. A katonák érdeklődve várták a verekedést, és hangosan kiabálva biztatták a barátjukat. Takamurát zavarta a zaj, a dodzsóban ilyen alkalmakkor mindig ünnepélyes csend vette körül a küzdőket. A társak méltóságteljesen, térdelve ülték körül őket, és senki sem vetemedett volna arra, hogy megszólaljon, pláne hangosan kiabáljon. De ez egy idegen, elmaradott része a világnak, gondolta, és kizárta tudatából a zajt.

És innentől pont olyan volt, mintha otthon küzdene. Illetve, inkább olyan, mintha otthon egy túl magabiztos kezdőt leckéztetne meg. Sokkal gyorsabb volt Sayidnál, valamivel erősebb is, és sokkal, de sokkal jobb mesterektől tanult. Esélyt sem adott neki, csak nekiment, ütött valami hatot vagy hetet, mire a másik hátratántorodott, és még akkor is ment utána, míg hirtelen Atieno elé nem állt.

– Állj, vége! Állj meg, már a földön fekszik!

Csak azért lépett vissza, mert elhitte, hogy ez a nő a legjobb technikus, és neki feltétlenül meg kellett találnia Mitzukit. Ha bárki más akarta volna megállítani, azt is leütötte volna. Így viszont megtorpant, és a következő pillanatban már a zsákjánál volt, felkapta, és készen állt kardot rántani. Pár végtelen másodpercig tényleg úgy nézett ki, hogy szükség lesz rá, a katonák felháborodott üvöltözéssel zárták körbe.

– Már a földön volt, amikor még rúgta! – kiabált valaki, de Atieno odaállt Takamura elé, és széles gesztusokkal magyarázta, hogy Sayid magának kereste a bajt, és végül a parancsnok ordítva kizavart mindenkit a teremből.

Atieno nem is habozott, karon ragadta Takamurát, és sietve kivonszolta a teremből.

– Gyere, mielőtt meglincselnek, te bolond!

Takamura ment, és nem válaszolt. Minek? Ezek az ostoba idegenek úgysem értenék meg, hogy mit jelent a becsület, amit jelenleg megőrzött, és mellesleg a másik, kötekedő fickó elvesztett, a legtöbb fogával együtt. Hát hallgatott, míg Atieno végigvezette pár folyosón, mögöttük elhalt a lárma, és végül megálltak egy szoba előtt, aminek vas ajtaja kézzel nyílt, mindenféle ujjlenyomat- vagy kártyaellenőrzés nélkül.

– Itt alhatsz. És mellesleg egy köszönömöt mondhatnál, ha már megmentettelek!

– Nincs mit megköszönnöm. Meg tudtam volna ölni mindet, ha kell.

– Pont ettől mentettelek meg, te marha! – morogta a nő, majd otthagyta. De a folyosó sarkáról még visszaszólt: – Ötszáz. Reggel indulunk, amint a napelemek elkezdenek tölteni!

Takamura biccentéssel vette tudomásul, majd belépett a szobába. Szét se nézett, csak lerakta a csomagját, kézbe vette, kardját, és megállt a falnál, szemben az ajtóval. Lehet, hogy pár bolond utána jön, jobb, ha felkészülten várja őket. Az ágy úgyis túl koszos, hogy belefeküdjön!

Kényelmesen nekidöntötte a hátát a falnak, félig a szemét is lehunyta, és várni kezdte azokat az ostobákat, akik esetleg meg akarják ölni.