LV.

Atieno nem sok jót jósolt a saját jövőjére nézve azután, hogy Takamura bontotta a vonalat. A határ alattiak mind elmentek a találkozóra, arra a bizonyos nyolcas szintre, ami egyet jelenthetett csak. Nem akarnak megegyezni, azért mennek, hogy elfogják Takamurát. Nos, akkor most majd kiderül, hogy mit ér a fickó kardja, gondolta keserűen, és felmérte a két embert, akit az őrzésére hagytak.

Egy vézna, beteges suhanc és egy zavaros tekintetű, folyamatosan dudorászó nő.

– Egyre figyeljetek nagyon! – parancsolta nekik a Gregnek nevezett főnök, mielőtt elment. – Van direktlinkje. Ha megszólal, akkor azt lehet, hogy valaki más is hallja. Azaz ne hagyjátok beszélni! Ha csak kinyitja a száját, üssétek le. Bocs, százados, de hülye én sem vagyok!

Atieno némán rábólintott, aztán hagyta, hogy két őre átvezesse egy szomszédos, apró kamrába. Ott leültették a fal mellé, a csupasz betonpadlóra, és vártak. Sok idő telt el, túl sok. Már biztosan túl vannak a találkozáson, és hogy Takamura nem hívja őt, az egyértelműen azt jelentette számára, hogy megölték vagy elfogták a férfit. És az a három lövés, amit a távolból hallott, az sem sugallt semmi jót.

Aztán csak kezdtek visszaszállingózni a bandatagok a szomszéd terembe. Úgy sejtette, hogy nem egyszerre érkeznek, és idegesek, aztán befutott a főnök, Greg is. Az ő üvöltése egyértelműen kihallatszott a társalgásból, bár ott mindenki emelt hangon beszélt. Nyilvánvalóan veszekedtek, leginkább azért, mert néhány embert is elvesztettek, és valakik nyilván rosszul is lettek valamitől, mert hallotta, hogy odaát többen is hánynak. Ő meg itt ül, egy debil és egy kölyök között, és nem tehet semmit!

Aztán átjött hozzá Greg. Úgy rúgta be az ajtót lábbal, és vörös volt az arca az indulattól.

– Hogy dögölne meg a te pofátlan kínaid!

– Tehát találkoztatok – szögezte le Atieno.

– Igen, de hogy mekkora tapló az a tag! Ott kérkedett, hogy hány embert ölt meg csak a múlt héten, és mellé úgy parancsolgatott, mintha a csicskája lennék!

Atieno rábólintott. A leírás illett Takamurára.

– Megegyeztetek? – tette fel az egyetlen fontos kérdést.

– Igen. Azt kérte, hogy kapcsoljuk rá az áramot a ledekre. Most hívd fel, és mondd meg neki, hogy mi megtettük, amit kért, most ő jön. Most már látni akarom azt a rohadt pofáját, úgyhogy bújjon elő, és hozza a pénzt! Ja, és tisztázza, hogy nem ő lövöldözött, mert négy emberem hiányzik, és ha miatta, akkor nincs alku, megöljük!

– Várj, hívom – hunyta le egy pillanatra a szemét a nő, és kapcsolatot nyitott a hátrahagyott lapmonitorral. Hosszan nem sikerült, és érezte, hogy a kamrában tapinthatóan nő a feszültség. Rajta, Takamura, fogadd a hívást, mert különben ezek szétszednek engem! Már majdnem feladta, amikor meghallotta a fülében Takamura hangját:

– Mit akarsz?

– Visszajött ide a főnök, akivel találkoztál – felelt Atieno megnyugodva.

Takamura ezt nem értette. Eleve meg sem akarta nyitni a kapcsolatot, végül is, mit akarhat neki mondani ez a nő, ami érdekelheti? Aztán arra gondolt, talán megtud valami információt, ami a segítségére lesz. Minél többet tudsz az ellenfél szándékairól és mozgásáról, annál könnyebben győzöd le. De ezt a kijelentést nem értette. Ő senkivel sem találkozott, illetve akivel igen, az már nem beszédképes.

– Hazudik. Senkivel sem találkoztam.

Ezt pedig Atieno nem értette. De mellette egy nagyon ideges ember állt, egy parancsnok, aki embereket vesztett és félt. Nagyon félt, ezt a nő látta, hát igyekezett nem idegesíteni tovább.

– Értem. Azt üzeni neked a főnök, hogy megtették, amit kértél, és felkapcsolták a ledeket. Azt is üzeni, hogy most találkozni akar veled.

– És az embereim halála, azt se hagyd ki, századosi – vicsorgott mellette Greg, a fülében pedig Takamura hideg hangja szólt:

– Hazudik neked.

– Azt is mondja, tudni akarja, hogy mi lett azokkal az embereivel, akik nem értek vissza – folytatta kifejezéstelenül Atieno. – Azt mondja, tisztáznod kell, hogy nem te ölted meg őket.

– Én öltem meg őket. És minden emberét meg fogom ölni, hacsak nem adja meg magát azonnal és feltételek nélkül – hallotta Takamura hangját a fülében. – Ezt most mondd meg neki!

Atieno pillanatot habozott, majd felnézett a főnökre.

– Azt üzeni, hogy feltétel nélküli megadást kér, most azonnal, különben mindenkit megöl.

Greg első indulatból úgy vágta pofon erre, hogy eleredt az orra vére.

– Most e miatt a pofon miatt elvesztettem a kapcsolatot – közölte ennek ellenére hidegen, mélyen magába fojtva az indulatait.

– Nincs is rá szükségem! Ezzel a fickóval nem lehet tárgyalni! De lelőni lehet, majd megmutatom én! Itt maradsz, rólad majd később döntünk. Őrizzétek tovább, mint eddig – parancsolta a suhancnak meg a dúdolós nőnek, és aztán ment, az arca vöröslött az indulattól. A szomszéd teremből még visszahallatszott az ordítása: – Gyerünk, talpra, megyünk, mind! Együtt, csapatban átfésüljük a teljes terepet, és megöljük azt a rohadt kínait! És mindenki mást is, akit ide evett a fene!

Atieno hallotta, hogy elmennek, aztán együtt maradt az őreivel és a gondolataival. Valami nagyon nem stimmel itt. Greg nem hazudott, látta rajta, hogy elhitte, amit mond, és dühös is miatta. Takamura meg miért hazudott volna? Valami nagyon nem stimmel itt. Az egyetlen tény, ami biztos, hogy amikor ezek a csavargók visszajönnek, akkor neki annyi. Talán csak fogságban tartják, váltságdíjért, de az is lehet, hogy első indulatukban megölik. Ha vesztenek még pár embert, biztosan megölik. A békés megegyezés reménye elszállt, cselekednie kell, méghozzá az ellenséges fogságból való szökés alapdirektívái szerint.

Első pontként tehát felmérte a fogva tartóit. Férfi, fiatal, gyenge, beteg, most is vérzik az orra, előttem áll, engem néz, kezében golyós puska, régi típus, méghozzá valami házilag átalakított, kínai modell. Nő, középkorú, dúdol, távolabb ül, nem néz rám, kezében golyós puska, mint a másik, csak koszosabb. Oké, ez megvan. Most jön a második pont, a figyelemelterelés.

Atieno óvatosan felnézett a suhancra, és lassan felemelte a mutatóujját.

– Ha szó’sz, é’ lelőlek! – biztosította az sietve.

Atieno lassan rábólintott, majd komoly arccal mutogatásba kezdett.

– Nem é’tem – motyogta a suhanc, de látszott az arcán, hogy figyel. A dúdolós nő viszont észre sem vette, hogy valami történik. – Nem é’tem, mutass máskén’.

Atieno nem csodálkozott, hogy a srác nem értette, mivel semmit sem akart kifejezni, csak kalamolt előtte a kezével. A felszólításra aztán lassan, tagoltan megismételte az előző jelsort, majd hogy a suhanc még mindig csak a fejét rázta, hát ujjával közelebb intette. Az meg elég marha volt odahajolni. Atieno ballal elkapta a nyakát, jobbal félrelökte a fegyverét, és lefejelte.

Aztán már gurult is tovább, és rúgott mezítelen lábával, egyenesen a dúdolós nő arcába. Az is lehanyatlott, még a fegyverét sem tudta elsütni. Könnyen ment, ijesztően könnyen. Atieno látta rajtuk, hogy gyengék és képzetlenek hozzá képest, de ilyen mérvű sikerre nem számított. Idegesen nézte meg a pulzusukat, ám szerencsére mindketten éltek.

Végül is az ember azért tanul verekedni, hogy ha kell, tudjon kicsit is ütni!

Megnyugodva sóhajtott, aztán megnézte a fegyverüket. A nő nem csoda, hogy nem sütötte el a sajátját, az nem volt töltve. A suhancé igen, de annak meg láthatóan görbe volt a csöve. Ezzel a két vacakkal nem sokra megy!

Kis hallgatózás után átment a szomszéd terembe. Nem volt ott senki. Tényleg mind elmentek Takamura után. Remélhetőleg le is lövik, kívánta, mert éppen nagyon haragudott rá. Az világosan látszott, hogy Takamura cserbenhagyta, és ezt nem bocsáthatja meg egy katona, akinek azt tanították, hogy a társai élete pontosan olyan fontos, mint a sajátja. Takamura nem a társa, sóhajtott, és elkezdte átnézni a teremben szétszórt csomagokat.

Fegyvert keresett, és elsőnek a rakétavetőt találta meg, amit már bejövetelkor is észrevett. Volt hozzá két robbanófej is, de valahogy úgy érezte, nem ez az ideális fegyver egy zárt, nehezen szellőző atombunkerben. Tovább kutatott, áttúrva az koszos csomagokat. Minden összevissza volt, hatalmas rendetlenségben, és mindent vastagon borított a mocsok. Hát hogy lehet ilyen kuplerájban élni, méltatlankodott, de alaposan végignézett mindent. Aztán teljes meghökkenésére talált egy kardot.

Egy hosszú, esetlen pengét, tokkal. Pont olyan volt, mint Takamura fegyvere, és ezen egy pillanatig elgondolkodott, de közben már folytatta is a csomagok átvizsgálását. Egy késnek még csak van valami értelme, azzal tud bánni, de egy kard! Tényleg, viccnek is rossz! Ám újabb fegyverek már nem kerültek elő.

Tehát választhat két ócska, megbízhatatlan golyós puska, egy repülőgépek leszedésére kitalált rakétavető, és egy őskorból itt felejtett kard közül! Remek!

Tekintve, hogy a lőfegyvereken még az ujjlenyomatzárat is fel kellett volna törnie, és erre egyszerűen nem volt fél órája, felkapta a kardot, majd kikémlelt az ajtón. Sehol senki. Végigfutott a kivilágított folyosókon. Most minden led működött, halvány, sápadt fénnyel festve meg a csupasz betonfalakat. Sötétben előnyösebben nézett ki, vélekedett Atieno, és rohant, míg el nem érte az eredeti szállásukat.

– Atieno vagyok, ne lőjetek! – kiáltott előre, mert nem tudta, ki maradt ott, ha egyáltalán bárki, aztán megnyugodott, hogy az öreg Vang kiabált vissza:

– Végre itt vagy! Hol a fenében voltál eddig?

– Elfogtak, megszöktem, tucatsztori – lépett be, aztán megtorpant, befogta az orrát. – Pfuj, mi ez a rohadt füst itt? Vang, már többször felhívtam a figyelmed, hogy ne szórakozz mindenféle növényi mérgekkel, mert azok gyűjtése, finomítása, de leginkább a felhasználása az államközi törvényekbe ütközik!

– Öregember mit tehet, ha beront két fegyveres, és le akarja lőni? Csak dohánnyal kínáltam őket a jeles esemény alkalmából, ez ellen te sem tiltakozhatsz. És itt egy tabletta, vedd be, mielőtt elkap az idegrángás, és telehányod a szobát.

Atieno elfogadta a felajánlott gyógyszert, és közben körbenézett. Golyó és Takamura elment, a felszerelésük javával együtt. Kint mindenféle határalattiak járnak. És az utolsó három lövésből maximum kettőt adhatott le a francia, azaz van itt még valaki, aki lövöldözik, és akiről semmit nem tud. No meg Greg rejtélyes esete a kínaival, akit látott is, meg nem is.

– Itt nem biztonságos. El kell mennünk – döntött, de Vang nem tűnt lelkesnek.

– Miért, másutt biztonságos lesz?

– Vannak, akik tudják, hogy ebben a teremben éjszakáztunk. El kell mennünk, mielőtt visszajönnek.

– Nem bírjuk el a sikló motorját, és a napelemeket.

– Itt hagyjuk.

– Hogy ellopják, szétszedjék, elbarmolják mindenféle idegenek, akikkel tele van ez a bunker? Én láttam őket Atieno, ezek műszaki analfabéták!

– Én is láttam őket. Műszaki analfabéták, de ahhoz képest egészen jól fel vannak fegyverezve. El kell bújnunk előlük.

– Nem! Nem hagyom itt az alkatrészeket.

– A hangárban még fent hagytad volna az egészet.

– Akkor még azzal szédítettél, hogy ez a bunker lakatlan.

– Tévedtem, de abban nem tévedek, hogy most el kell innen mennünk!

– Nem. Erre nem veszel rá!

Atieno sóhajtva vette tudomásul az újabb akadályt. Aztán elgondolkodott, mi tűnik nehezebbnek? Rávenni ezt a makacs vénembert, hogy hagyja ott az értékes alkatrészeket „műszaki analfabéták” prédájának, vagy számottevő túlerő ellen megvédeni ezt a termet. Egy szál karddal felfegyverkezve!

A kérdés nem tűnt egyértelműen eldönthetőnek.