XVII.

A franciák, Golyóval az élen, aránylag gyorsan, mindössze pár órával azután, hogy a németek lelőtték a gépüket, elérték a csempészrepülőjük roncsait. Már távolról látták a gép egyik szárnyának csillogását, ahogy magasra emelkedett a szavanna füvéből, és akkor még úgy érezték, hogy minden remekül megy, aztán közelebb értek.

– Ezzel meg mi a fene történt? – csodálkozott az újonc Jack, kombifegyverét szorongatva, de Golyó csendre intette, majd a szokásos kézjelekkel utasította két emberét, hogy távolodjanak el tőle, és csatárláncban közelítsenek tovább. Óvatosan, a csekély fedezékeket kihasználva mentek közelebb, végül elérték a roncsot, megbizonyosodtak róla, hogy ott nincs idegen, és akkor Golyó végre engedélyt adott, hogy beszéljenek.

– Ezzel mi történt? – ismételte meg az újonc Jack, és körbenézett a csupasz falakon. Illetve a falak hiányain, mert néhol még a fémbordázatot borító műanyag lapokat is leszerelték. A gép úgy nézett ki, mint egy furcsa állat teteme, aminek a hús alól néhol már a bordák is kilátszanak, de ahol a fal megmaradt, ott is kiürítették a helyiségeket. Egy láda, egy ülés, de még a fedélzeti irányítópanel sem maradt meg, mint ahogy kiszerelték a motorblokkot, és a szárnyak napelempaneljeit is.

– Kirabolták. Gondosan.

– Valaki más megelőzött minket? De hogyan lehettek nálunk gyorsabbak? Ezt így szétszedni legalább egy napig tarthatott!

– Ha valaki egy gép szétszedésére készül, van gyakorlata és elég nagy csapata, akkor csak pár óra – javította ki az újoncot Huang. – Ezt azok csinálták, akik leszedték az égről.

– Itt, a határ alatt van pár banda, ami ebből él – vette át a szót Golyó, és közben fegyverrel a kézben járta be a roncs maradékát. – Lelövik a túl alacsonyan szálló csempészeket, aztán kirámolják. Igen alaposak – tette hozzá, ahogy látta, hogy itt-ott a padlót is felszedték, az alátelepített vezetékekkel együtt.

– Akkor ezt bebuktuk. Nem tudjuk hazavinni a szajrét, igaz? – kérdezett tovább az újonc, érezhető szomorúsággal a hangjában.

Golyó erre nem is felelt, aztán Huang a gép hátsó feléből kiabálva hívta őket.

– Itt egy ajtót nem tudtak kinyitni!

A VIP-fülke volt, ahogy Golyó odaért, és megvizsgálta a fülke furcsa tapintású ajtaját. Látszott, hogy azt is feszegették, de kinyitni nem tudták. Pedig a nyitópanelt is kiszerelték, a vezetékek csonkjai csupaszon lógtak ki az ajtó melletti kis rekeszből, ahol eredetileg a kézi nyitás kapcsolótáblája kellett, hogy legyen.

– Talán itt van, akit keresünk? – kérdezte suttogva Jack.

Pedig feleslegesen suttogott. Ha van is bent valaki, az már nyilván halott. De vajon van-e bent valaki?

Golyó lelkiismeretesen végiggondolta a kérdést. Elindul a csempészgép. Visznek egy fontos nőt, aki mellesleg nem feltétlenül kell élve, vagy legalábbis a hullája is többet ér, mint a semmi. Azaz inkább ellenség, mint barát. Tegyük fel, ezen felül veszélyes a csaj, és ellenkezik. Logikus, hogy a VIP-fülkébe zárják, mert onnan aztán senki sem tud kitörni! A méregdrága, különleges anyagú falak mindent kibírnak, hogy odabent a fontos ember biztonságban legyen, még akkor is, ha valakik lövik a gépet. Vagy egyenesen lelövik, ahogy itt történt.

– Ha itt van a gépen, akkor bent lesz – magyarázta immár hangosan az újoncnak. – A másik lehetőség, hogy elvitte az a banda, akik lelőtték a gépet. Akkor az üzlet a részünkről ugrott. Talán váltságdíjért még akkor is megszerezhetik a főnökök, de ez nagyon bizonytalan, mert ezekkel a határ mentiekkel nem könnyű tárgyalni. De mondom, lehet, hogy ide zárták azt a nőt, és akkor most is itt van. Törjük be az ajtót!

Ezzel hátrált pár lépést, és ráfogta a fegyverét az ajtóra. Majdnem biztos, hogy egy hulla van bent. De ha él, akkor sem fogja őket meglepni. Golyó pár lépés távolságban, lövésre készen állt, Huanggal együtt, és intettek az újoncnak, hogy rajta, kezdheti az ajtó betörését.