XXXVIII.

Az atombunker kívülről egy több kilométer átmérőjű, kör alapú, tökéletesen szimmetrikus domb volt. Talán ha száz méterrel magasodott a szavanna fölé, lankás oldalát fű nőtte be, mintha teljesen természetes eleme lenne a tájnak. Kelet felől széles völgyként betonfalú vágat vezetett befelé a domboldalba, melyet hatalmas, háromosztatú vasajtó zárt le. Annak idején ez volt a hangár bejárata, de mostanra jócskán elrozsdállt, és a kifutópályát is felverte a gaz. A domb közepében mély kút nyílt, nagyjából tíz méter átmérőjű, betonfalú akna, a központi szellőző kivezető nyílása.

Ám még ezen felül is volt pár kisebb bejárata, szigorúan csak gyalogos forgalom számára. Rosa és Ricardo egy ilyen bejárat felől közelítették meg a bunkert. Nem szándékosan, a véletlen hozta így, de mindketten örültek neki.

– Legalább a bejáratot nem kell keresni! – sóhajtott Rosa, és fáradtan letette a ládát, amit végig ő hozott.

– Kihaltnak tűnik, de nekem nem tetszik ez a nagy csend. Viszket a tarkóm, mintha valaki figyelne minket – morogta félkarú társa, és elővette a távcsövüket, alaposan megszemlélve a domboldalt. – Kihalt, de akkor sem tetszik.

– Az a jobb, ha egyedül leszünk bent. Valahogy senkinek sincs kedvem magyarázkodni, hogy mit keresünk itt egy bazi nagy ládával, azt meg kifejezetten nem akarom, hogy hírt vigyenek rólunk a keresztapának.

– A hírvivőket garantáltan meglassítja egy-egy golyó – bölcselkedett Ricardo, majd felvette a ládát, és előreindult.

Hamarosan odaértek a lentről látott kapuhoz. A domb magasságának harmadában nyílt, egy beásott és kibetonozott beugróban. Rozsdás volt, és csálén állt, mögüle száraz, rossz szagú levegő áramlott ki, de a páros nem ezért állt meg. Az ajtó előtt láthatóan kitaposták a füvet az erre járó lábak.

– Lehet, hogy csak állatok – vélekedett óvatosan Ricardo. – Végül is, azoknak a rohadt kutyáknak is el kell rejtőzniük valahol a viharok elől.

– Nincs akkora mázlink, hogy itt csak állatok lapuljanak. Lehet, hogy ez valami határon kívüli banda rejtekhelye. Azok meg nem túl barátságos népek.

– Mi viszont olaszok vagyunk. Hivatkozhatunk a keresztapára, tőle csak félnek.

– Persze, és rögtön elviszik neki a hírt, hogy itt még megvoltunk. Egyébként pedig már nem vagyunk olaszok – sóhajtott Rosa, és fegyverrel a kézben belépett az ajtón.

Sötétbe vesző betonfolyosó tárult fel előtte. A falakon a mennyezet alatt sorban ültek a kábeltartó vaskapcsok, de magukat a kábeleket már régen ellopták, a lámpákkal, kapcsolókkal, és minden más műszaki panellel együtt.

– Hogyan lehet ezt kivilágítani? – érdeklődött a tőle lemaradva belépő Ricardo, aki a ládát hozta.

– Sehogy, te marha, láttál kint napelemeket? Amúgy is, ezt közvetlenül az Utolsó Háború után építették, amikor a napelemtechnika még gyerekcipőben járt. Lehet, hogy eredetileg sem terveztek hozzá nappaneleket.

– De akkor honnan volt áramuk?

– Fogalmam sincs, de nyilván megoldották a maguk primitív szintjén valahogy. Nekünk csak az számít, hogy itt most nincs áram. Bár ahogy látom, ledek sincsenek, amiknek áramra lenne szükségük.

– Akkor mi most heteken át a sötétben fogunk dekkolni?

– Igen – vette elő a kézilámpájukat Rosa. Az akkuja tele volt, de egy napnál tovább így sem lehet vele világítani, és itt most nem lesz napfény, hogy feltöltsék. Egyik elektromos eszközüket sem fogják tudni feltölteni, napokon át. – Lemegyünk biztonságos mélységbe, ahol a legnagyobb viharban is alacsonyan marad a sugárzás, ott kikapcsoljuk a lámpát, és ha mázlink van, akkor heteken át fogunk dekkolni a sötétben. Ha nincs mázlink, akkor összefutunk valami emberrel odalent. Gyere!

Ezzel Rosa a fegyverét előreszegezve elindult a száraz levegőjű, sötét folyosón, amit alig világított meg a kis kézilámpa, inkább csak árnyékokkal maszatolta tele. Közben vetett egy pillantást a karjára csatolt Geiger-Müller-számlálóra, de az semmi vészeset nem mutatott. Még minden rendben, a vihar csak másnap reggelre várható. És utána napokig, vagy akár hetekig nem lehet majd feljönni a felszínre.

– Sosem hittem volna, hogy esetleg egy ilyen bazi nagy kriptában leszek eltemetve – vigyorgott hátul Ricardo. A szavait kongón verték vissza a csupasz betonfalak.

– Mostantól kuss! Ne zavarjuk fel a patkányokat! – morogta Rosa, és feszült figyelemmel, lövésre készen haladt elöl, míg elértek egy lépcsőházat. Hideg, száraz és nagyon büdös levegő áramlott felfelé belőle.

Csak két hét, maximum három, és ismét kint leszünk a napfényen, biztatta magát a nő, és elkezdték a leereszkedést.