XXII.

Takamura a negyvenötös erőd lakószintjén, a neki kiosztott bezárhatatlan szobában töltötte az éjszakát, végig az ajtóval szemközti falnak támaszkodva, félig ébren és félig álomban, fülledt forróság volt, és mint általában, most is Mitzukiról álmodott. Talán a túlzott meleg miatt, vagy a kényelmetlen várakozás okán, de ez alkalommal az együtt töltött szép napokról szóló álmok törékeny tüneményként sem merültek fel benne, csak a rossz emlékek. Csak a legrosszabb emlék, az az utolsó találkozás. Azt az utolsó, rettenetes alkalmat álmodta végig ismét, mint már annyiszor.

Takamura életének egyik legborzalmasabb élménye volt az az éjféli találkozás Mitzukival, Alice Springs holdfényben fürdő utcáin. Illetve volt más fény is, mert a pazarló ausztrálok minden kereszteződésbe kiraknak egy köztéri ledégőt, de a kertváros utcái elég hosszúak voltak, hogy közeptájon már ne világítsák meg őket a sarki lámpák. Így igazából csak a hold ragyogott, irracionális fénybe vonva a kertváros csinos, rendezett házait, a kerítések mögött virágzó, pompás kaktuszokat. Aznap éjszaka telihold volt, és kifejezetten vörös fényt adott, mintha csak közelgő halált jósolna.

És ezen az éjszakán valóban a halálhoz kellett fényt adnia. Takamura meghalni hívta oda Mitzukit, éjfélre, hogy becsületes párbajban tegyen pontot a lány életének a végére. Úgy érezte, ez a tisztességes megoldás, még azzal együtt is, hogy Mitzukinak nincs sok esélye legyőzni őt. Rengeteget gyakoroltak egymással, tudta, hogy ő a jobb. De ez így akkor is tisztességes. Mitzuki vegye megtiszteltetésnek, hogy még egyáltalán hajlandó vele harcolni azok után, amit tett.

Így tehát amikor Takamura végre megtalálta a lány lakását, hagyott neki egy üzenetet, amiben elhívta a kertvárosba, éjfélre. Úgy gondolta, ez megfelelően kihalt helyszín lesz, hogy ne zavarják meg őket. És valóban, senki sem járt arra, míg a sarkon fel nem tűnt a jól ismert árnyék.

Mitzuki egyedül jött, mindenféle táska vagy csomag nélkül, csak a kardját hozta magával, méghozzá nyíltan, az oldalára kötve. Nyugodt léptekkel közeledett, aztán amikor felismerte, hogy ki vár rá, döbbenten megtorpant.

– Te vagy az, Itoshi?

– Azért jöttem, hogy megküzdjek veled. Elvesztetted a becsületed, hát veszítsd el az életed is! – válaszolta Takamura szertartásosan, de Mitzuki nem úgy viselkedett, mint ahogy ilyen helyzetben viselkedni illendő.

– Itoshi, én veled nem akarok megküzdeni! Hogyan küldhetett téged az otosan?

– Nem engem akart küldeni, én kértem a megtiszteltetést – döntött a magyarázkodás mellett Takamura, feladva valamennyit a helyzet méltóságából. – Mitzuki, te a feleségem vagy. Tetteddel rám is szégyent hoztál, amit csak így moshatok le.

– Én nem akarok veled megküzdeni!

– Nincs választásod – közölte Takamura, és elindult a lány felé, de az nem akarta elfogadni a helyzetet.

– Menj el, Itoshi! – tiltakozott tovább, és csak legutolsó, a legeslegutolsó pillanatban rántott kardot, amikor Takamura már támadott.

Kétszer csattantak össze a pengék, majd Mitzuki ellökte a férfit, és kihátrált. Takamura akkor már tudta, hogy nagy baj van. A lány nem lehet ilyen gyors, soha nem volt ilyen gyors.

Erre pedig csak egy magyarázatot tudott adni. Mitzuki eladta lelkét. Fémre cserélte a csontjait és gépre az agyát. Mitzuki eladta a lelkét, és gépszörny lett.

– Menj el, Itoshi, én nem akarok veled küzdeni!

Takamura nem válaszolt, csak újra támadott. Ez alkalommal hosszan akadt össze a két penge, látszólag tehetetlenül fordultak kétszer is körbe, végig egymásnak feszített kardokkal, aztán két váltás, és Mitzuki még egyszer ellökte, de akkor már az ő arcán is csorgott az izzadság. Gyorsabb lett és pontosabb, de erősebb nem. Talán csontot mégsem cserélt, csak reflexeltette a karját, gondolta a férfi.

– Menj el, Takamura, és ne gyere vissza! – küldte el harmadszorra is a lány.

– Nem – felelte, és utoljára rátámadott. Mitzuki pedig minden ügyességét latba vetve kiverte a kezéből a kardot. A régi, ember-Mitzukinak ez sosem sikerült volna, de az új, gépszörny-Mitzuki még éppen képes volt rá. A kard magasra repült, és a lány még a levegőben beleütött a saját pengéjével, hogy messze szállt. Fel a szomszédos házak egyikének a tetejére, Takamura hallotta a fémes csattanást, ahogy megakadt a napelemekben.

Szembenézett Mitzukival, és tudta, hogy két választása van. Vagy most azonnal, puszta kézzel megtámadja, és akkor meghal, vagy utánamegy a kardjának, és akkor a lány elmenekül. A kardot választotta. Nekifutásból ugrotta át a kerítést, majom módra mászott fel az alacsony ház tetejére, és már meg is volt a fegyver. Felkapta, és lenézett, de az utca akkor már üres volt. Mitzuki nyom nélkül eltűnt.

Ahogy később megtudta, már haza sem ment. Elhagyta az országot, azonmód, csomagok, vagy bármi személyes holmi nélkül, ahogy a találkozóra jött, és futott tovább a család jogos bosszúja elől. Takamura ezt még kiderítette, aztán felhívta az otosant. Elmondott neki mindent, őszintén és részletesen, majd homlokát a földhöz érintve a lapmonitor mutatta kép előtt kérte, hogy megölhesse magát, hiszen kudarcot vallott.

– Nem adok rá engedélyt! – döntött végül az otosan. – Nem tudhattad, hogy a lányom gépszörny lett. Így még fontosabb, elpusztuljon, és neked is adok meg egy esélyt, hogy bizonyíts. Te még mindig olyan vagy nekem, mintha az édesfiam lennél. Menj, és pusztítsd el a gépszörnyet, aki valaha Nagasawa Mitzuki volt! – bontotta a vonalat az idős, méltóságteljes férfi, és Takamura nagy nehezen a térdére tornázta magát. Akadozva vette a levegőt, engedélyt kérni az öngyilkosságra nem olyan könnyű ügy. Akkor próbálta életében egyetlenegyszer. De a helyzet világos volt. Kapott még egy utolsó esélyt.

Mindez közel egy éve történt, és azóta sokszor álmodott ezzel az utolsó találkozással. Jóval többször, mint ahányszor mondjuk azokkal a boldog pillanatokkal, amiket valaha Mitzukival együtt élt meg. Talán a rossz szellemei miatt, de a gépszörny-Mitzuki gyakrabban kísértette, mint az ember-Mitzuki, akit valaha szeretett. De ha megöli, akkor majd ez is másként lesz. Akkor majd elfelejtheti végre örökre.

És már nincs sok hátra, hamarosan utoléri.

Az egész éjszakát így töltötte, félig ébren, félig álmodva, aztán hajnalban jött Atieno, és különösebb magyarázkodás nélkül felvezette Vang gépéhez a hangárba. Az öreg kínai készen állt, és amint felkelt a nap, ők is elhagyták az erődöt.

– Hallom, nagy bajba keveredtél, Takamura – kezdett társalgást az öreg, amint fent voltak utazómagasságba, és már csak fél szemmel kellett a gépre figyelnie.

– Látni nem láthattad, mert elmentél – közölte rosszallóan Takamura.

– A saját üzleti ügyeimet intéztem. Nem hittem volna, hogy meglincselteted magad!

– Nem tehetek róla, megsértettek.

– Persze! – szólt közbe gúnyosan Atieno, aki hátul ült, lábához támasztott hátizsákkal, és indulás óta meg sem szólalt. – Sayid csak sokat ivott, mint általában, és nagy hangon hőzöngeni kezdett. Ez a marha meg eltörte az állkapcsát, négy bordáját és a kulcscsontjait. Mindkettőt.

– Megsértett – ismételte Takamura.

– És te mindenkit megversz, aki megsért? – kérdezett vissza gúnyosan Atieno, és láthatólag nem várt választ, lehunyta a szemét, és úgy tett, mint aki pihen.

Most is mezítláb volt, felgyűrt nadrágban, trikóban, éppen csak katonai hátizsákja vitt némi hivatalos színt a kinézetébe.

– Ezekben a katonákban semmi méltóság sem volt, amit tisztelhettem volna bennük – jegyezte meg végül Takamura, és aztán csak hozzátette: – Benned sincs.

– Ne a méltóságomat tiszteld, hanem a tudásom, amivel előkaparom neked a húgod a szavanna mélyéről! Vagy azt hiszed, jobb katona lennék, ha előírásszerűen, nyakig gombolt zubbonyban járnék, és állandóan vigyázzba csapnám magam, ha belép a felettesem?

– A szabályzatot be kell tartani. Nálatok a teljes helyőrségből senkit sem láttam, aki megfelelően viselkedett volna.

– Most mit strapáljuk magunkat a szabályzattal? Egy radioaktív zónában semmi meló sincs. Csak azért vagyunk ott, hogy kimentsük azt a pár lúzert, akik véletlenül itt járnak szerencsétlenül. Mi közönséges, alacsony költségvetésű ENSZ-katonák vagyunk, akinek a feladata a katasztrófa-elhárítás. Nekünk nem kell sem háborúzni, sem katonásdit játszani.

– De a legelemibb biztonsági intézkedéseket sem tartjátok bei Most például egy radioaktív zónában repülünk, biztosítás nélkül, sőt nyitott ablakokkal – intett körbe Takamura.

A sikló ablakai ugyan nem voltak nyitva, de mindnek az oldalán süvöltött be a szél, mert nem lehetett rendesen becsukni őket. Mondjuk így valóban kellemes huzat hűsítette az utasteret, de amúgy veszélyesnek veszélyes volt.

– Ne félj, itt nem olyan vészes a levegő sugárzási szintje! Igazából még a talaj sem annyira vészes. Közép-Afrikára nem dobtak le egyetlen vacak atomtöltetet se. De az egyenlítő mellett állandóan esik az eső, és lehozza a sztratoszférából a radioaktív mocskot, úgyhogy ez itt tényleg évmilliók múlva is sugározni fog. Ám cserébe nem túl intenzíven. Ma is jó napunk van – bökött a Geiger-Müller-számlálóra, ami az egészségügyi határérték két-háromszorosa körül ingadozott.

– Pár éven belül így is összeszeded a halálos sugárdózist.

– Lesz az pár évtized is, mire rákot kapok. Addig van esélyem összekaparni a pénzt jobb kiberszervekre, és utána százéves koromig fogok élni. Vagy nem, de ezen idegeskedni tényleg nem érdemes, mert csak tönkreteszem azt a kevés időt, ami nekem jutott – vont vállat Atieno, és látszott rajta, hogy erről nem akar beszélni, tovább terelte a szót – Látom, nem aludtál jól abban a melegben. Pihenj le, itt mellettem ennek az ülésnek még működik az automatikája, és ledönthető fekvő állapotba.

– Nem pihenek – közölte Takamura. Nem pihenhet, pedig álmos volt, de nem bízott ebben a két idegenben. Vang tegnap egy olyan helyre hozta, ahol meg akarták ölni, és ráadásul este cserbenhagyta, elment, amikor kiélesedett a helyzet. Mondjuk, Atieno végig ott maradt, és a maga esetlen, udvariatlan módján, de úgy tűnik, kedveli őt, és segíteni akar.

– Atieno, te valóban technikai tiszt vagy? – folytatta a társalgást hirtelen elhatározással.

– Igen. Százados.

– És van fém a fejedben?

– Természetesen – pillantott rá mosolyogva a nő. – A Kalahári-övezet elmaradott része a világnak, és szegény, de azért egy technikai századosnak már van pénze és lehetősége egy jobb beültetésre. Nem ausztrál a direktlinkem, de azért megteszi. Ne félj, megtalálom vele a húgod!

Takamura rábólintott. Nem bízhat meg bennük. Az egyik kínai, minden idegen közül a legrosszabb, a másik pedig még csak nem is ember, hanem gépszörny. Mindketten megérdemelnék a halált, de egyelőre nem akarta őket bántani. Szüksége van rájuk. Vang kell neki, hogy vezesse a gépet. Takamura nem tudott siklót vezetni, mivel Kyoto föld alatti folyosóin tilos volt siklóval közlekedni. Az Atieno fejében lévő gép pedig nyilván sokkal jobban kezeli azt a kódtörőt, mint ahogy ő tudná kezelni.

Szüksége van rájuk, hogy megtalálják neki Mitzukit. Ez a legfontosabb, meg kell ölnie a feleségét. Utána majd esetleg sort kerít ezekre az idegenekre is.