LXXXI.

Vang elégedetten csatolta vissza a motorra a vezetékeket, szépen, sorban, mindet. Kellemes négy hét volt ez, nyugis, lassú, mentes a rohanástól és a felesleges idegeskedéstől. És anyagilag is jól fog kijönni belőle. Takamura ugyan már nem fizet, de hát itt vannak az olaszok. A ládájukat nem tudják egyedül elpasszolni, kelleni fog nekik a segítség. A kapcsolatai. Azt ugyan nem tudta, mi van a ládában, de ez nem is számít.

Akármi is, orgazdák között biztosan megér húsz-harmincezer angol-egyiptomi fontot. Egyszerűen egy csempészgép nem indul el kisebb szajréval, nem éri meg neki. És tekintve, hogy mennyire profi a két olasz, Vang még ezt is megfejelte volna egy bő tízessel. Ennyire jó tagokat nem pazarolnak apróbb tételekre, ez a szajré legalább negyven ezrest ér. Vagy ötvenet is. Miért ne álmodozhatna, legyen ötven. Ebből persze két-három ezrest oda kell adni az olaszoknak, mert különben lelövik, és Atienónak is még legalább ennyit, mert neki sem fizet már Takamura. És Vang kedvelte a századost. Miből áll neki is odatolni pár ezrest?

Neki így is marad elég. Kifizeti a tartozásait, kicseréli az aksikat, meg talán a motort is felújítja, és utána még mindig marad egy tisztes összeg. Azt elteszi. Elég öreg már, hogy gondolnia kelljen a jövőre. Most végre eltehet valamennyit azokra a napokra, amikor már nem tud felszállni az öreglánnyal.

Mindent összevetve, jó buli volt ez, sóhajtott, és átpillantott Atienóra, aki közben az akkukat kötötte össze a napelemekkel.

– Kell segítség?

– Nem, mindjárt kész vagyok – sóhajtott a nő.

– Nem tűnsz feldobottnak. Pedig örülhetnél, megyünk haza!

– Örülök – sóhajtott színtelen hangon Atieno. – Csak fáradt vagyok.

– Akkor menj onnan, majd én befejezem! – kapaszkodott fel mellé, és Atieno tényleg fáradt lehetett, mert odaengedte, lemászott, és még le is ült, be a siklóba, az egyik utasülésre.

– Te nem tartod furcsának, hogy a kapitány nem jön velünk? – szólalt meg aztán, amikor már kényelmesen hátradőlt, és még a lábát is feletette a szemközti ülésre.

– Megmondta. Saját biztonsági sávján kér segítséget egy vészhelyzet-ponton, és onnantól ő egyenesben van. Küldenek érte egy páncélozott repülőt. Tudod, én ugyan fel nem szállnék más géppel, mint az öreglány, de megértem, hogy aki elkerülheti, az nem utazik vele – simogatta meg szeretettel a napelemeket, és közben arra gondolt, hogy most majd lesz pénze kicserélni az elöregedett alkatrészeket.

– Igazad van, neki a legfontosabb a koronatanúja élete. Nagyon lelkiismeretesen vigyázott rá végig, mindig ott volt mellette. Tényleg jó katona.

– Nyilván – hagyta rá Vang, akinek ugyan voltak kételyei, de annyira nem érdekelte a téma, hogy most ellenkezni kezdjen.

– Ha megérkezünk az erődbe, majd felhívom az ausztrál biztonságiakat. Csak hogy megtudjam, épségben hazaérkezett, és teljesítette a küldetését.

– Nem mindegy az neked?

– Nem, sőt! Hivatalból kötelességem jelenteni nekik, hogy mit tudok az emberükről. Végül is egy hónapon át dolgoztunk együtt, ezek után természetes, ha felhívom a támaszpontját. És akár vele is beszélek pár szót, miért is ne?

– Atieno! – emelte meg Vang a hangját, de közben mélyen behajolt az akkumulátor fölé, és nem nézett a nőre.

– Oké, oké, hát most mi van benne? Annyira jóképű pasas, és mellé nagyon kedves!

– Könyörgök, Atieno! Akit te kedvesnek tartasz, arról eddig mindről kiderült, hogy elmebeteg, lelkiismeretlen gazfickó! Erről a kapitányról meg egyébként is mondj le. Láthatóan oda meg vissza van a koronatanújáért.

– Csak vigyázott arra a szerencsétlen, vak lányra, kötelességből – morogta Atieno majdnemhogy durcásan.

– Persze, azért fogta végig a kezét, hogy vigyázzon rá, tényleg! Te nem láttál többet, mert nem akartad látni. Én viszont tudom, amit tudok. Teljesen egymásba vannak gabalyodva.

Atieno nagyot sóhajtott. Nyilván. Vang nyilván jól látja, mit nem lát jól! És egyébként is, a kapitány ausztrál, ő meg! Ő meg itt fog megdögleni a Kongó-zónában, és nem is csak képletesen, de tényleg.

Ez alkalommal valóban sikerült jókora sugárdózist összeszednie, amikor Takamura elől kénytelen volt beugrani abba a rohadt aknába. Egyértelműen szüksége lenne egy alapos orvosi kivizsgálásra, és esetleg pár kiberszervre is, ami pénz, sok-sok pénz! Ha meglenne, folytathatná a munkáját. Technikai századosnak lenni az ENSZ-nél klassz meló. Mindig is élvezte az erőd hangulatát, a jó fej haverok társaságát, a mindennapok békés káoszát. Szeret ott élni, ráadásul bajba jutott embereknek segíteni szép munka. És jól is megy neki, de sajnos sok pénz nincs benne. Márpedig neki most pénz kellene, sokkal több annál, mint amit az elmúlt években sikerült félretennie. Orvosi segítség nélkül már nem húzhatja sokáig. És nincs előtte más út...

– Hagyjuk! – sóhajtott, és továbblépett. – Örüljünk annak, aminek lehet. Megyünk haza, épen, egészben, és ez a lényeg. Ha belegondolok, hogyan kezdődött, hát irtó mázli, hogy egyáltalán túléltük.

– Ugyan, Atieno, ebben nem volt semmi mázli, ez egyáltalán nem a szerencsén múlt. Hidd el, tudom, mit beszélek. Én már hétszer lezuhantam, és ezt a mostani alkalmat simán elszámolhatom nyolcadik kényszerleszállásnak, mert elég rázós helyzet volt. Szóval van az ilyesmivel tapasztalatom. Ez az egyetlen jó az öregségben, az embernek van tapasztalata. De hol is tartottam? Ja, szóval túlélni. Az ilyen éles helyzeteket azok élik túl, akik megbíznak a másikban, és képesek együttműködni. Akik még ilyenkor is a többieket ölik, azok magukra maradnak, és bele is döglenek. Ennyi. A sikló kész – fejezte be a szerelést, és lemászott az aksi mellől.

Elégedetten nézett végig a gépen. Pompás járgány, még mindig, és hamarosan kicserélheti benne a régi alkatrészeket. Aztán gyönyörködés közben megakadt a tekintete Atieno arcán. A nő lehunyt szemmel ült, hátradőlve, és tényleg nagyon fáradtnak látszott.

– Jól érzed magad?

– Persze! Már kutya bajom, régen kihevertem azt a vacak kis esést.

– Húsz métert zuhantál, több csontod elrepedt, és most például szürke vagy, mint a betonfal.

– Nem láttam napot már vagy négy hete, persze hogy nincs normális színem! Úgyhogy ha kész vagy, akkor rajta, szálljunk fel!

– Ahogy akarod – vont vállat Vang, és utána egy ideig csak a felszállásra figyelt.

A sikló kicsit rángatott, de végül engedelmesen kicsúszott a hangárból, a nap felé fordította az orrát, és felszállt a magas, kék égre. Vang elégedetten nézte, ahogy elsiklik alattuk a sárga füvű szavanna. Pusztán élvezetből tett egy nagy kört a bunker dombja felett, és végül kicsit lejjebb ereszkedett, hogy megtalálja az olaszokat.

– Ha gondolod, téged is továbbviszlek a Kalahári-övezetbe – szólt aztán hátra Atienónak. – Orvoshoz.

– Kösz, nem kell. Az erődben van.

– Orvost mondtam, nem sarlatánt! Rendes orvost.

– Rendes orvos rendes összeget kér a kezelésért, és az általa beültetett, rendes kibercuccokért – vágott vissza dühösen Atieno.

Tehát tudja, gondolta Vang. Ő is tudja, hogy túllőtte magát. Nem csoda, órákat feküdt magas sugárzásban, meg előtte is csak agyatlanul rohangált minden ostobaság miatt. Merthogy neki kötelessége, meg erre esküdött fel, és egyébként is, ENSZ-katona, akinek a feladata az emberi életek mentése. Különböző bandatagokkal szemben még csak el is lehet ezzel játszani, de a radioaktivitás az más, azt komolyan kell venni. Illetve, Atieno komolyan is vette, gondolt bele Vang. Ha ő nincs, mind belefulladnak a radioaktív vízbe. És mi lesz érte a jutalma? Mivel nincs pénze rendes orvosi ellátásra, hát pár éven belül meghal. Pedig még milyen fiatal!

Közben tettek egy kört alacsonyabban, és meg is lelték az olaszokat. Ott integettek neki a domb oldalában, és ott volt mellettük az a bizonyos láda is. Ötvenezer angol-egyiptomi font, sóhajtott szomorúan Vang.

– Leszállunk az olaszokért, kapaszkodj! – szólt hátra Atienónak, és óvatosan elkezdett ereszkedni.

Ötvenezerből már nagyon jó orvost lehetne keríteni. Bár tulajdonképpen már huszonötből is kijön pár tisztességesebb kiberszerv. Akkor a maradékból még mindig ki tudja fizetni az olaszokat, megveszi az alkatrészeket, és még a legégetőbb adósságokat is rendezheti. Eltenni persze nem marad, de más oldalról, minek az a nagy aggodalom a jövőért? Repülni még tud. Ha felújítja a gépet, az jobban fog menni, mint valaha! Munka mindig lesz, és ugyan miért takarékoskodna azokra az időkre, amikor már nem tud az égen tartani egy siklót? Ha valaha eljut odáig, hogy nem képes már felszállni, akkor tényleg megváltás lesz neki, hogy gyorsan éhen hal. Az még mindig jobb, mint a földhöz ragadva élni!

Igen, ha meglesz az ötvenezer, akkor tisztességesen elfelezi Atienóval. Mi mást tehetne? Az olaszokhoz nincs köze, azok boldoguljanak, ahogy tudnak, de a nőt ő ugratta bele ebbe a buliba. Felezni fog vele.

Zökkenve értek földet, a sikló motorja krahácsolt, és az egész gép remegett, de Vang nem aggódott. Hamarosan ismét fel fognak szállni!

– Húzd össze magad, Atieno, jönnek az olaszok, hozzák a ládájukat! És nagyon vigyázz arra a ládára, nem akarom, hogy bármi baja essen! – tette még hozzá szigorúan, aztán felnézett az égre.

Hamarosan felszállnak, és ismét kitárul előttük a láthatár. Nem olyan öreg ő még, hogy takarékoskodnia kelljen, meg aggódni a jövőért! Vagy más oldalról, elég öreg ő már ahhoz, hogy ne aggódjon a jövőért.

És az a rohadt láda, bármi is van benne, csak megér ötvenezer angol-egyiptomi fontot!