IX.

Valamikor, egy régi világban az „AIN-12” jelű, a Kalahári-sivatagba előretolt katonai bázis arról volt híres, hogy a világ legunalmasabb pontja, és hogy ott soha semmi sem történik. Aztán ez a tulajdonság hirtelen felértékelődött, amikor az égből atombombák kezdtek el hullani. Az AIN-12, tekintve, hogy stratégiailag kereken zéró jelentőséggel bírt, ebből is kimaradt. Két darab lakóépülete, egy darab parancsnoki tornya, és apró kifutópályája épen vészelte át az Utolsó Háborút, és hamarosan a menekültek közkedvelt célpontja lett, tekintve, hogy mélyfúrású kútja egy bő vizű, föld alatti tóba vezetett.

Így az Utolsó Háború utáni új világba az AIN-12 katonai helyőrség Tizenkettő néven vonul be, mint a Kalahári-övezet „legnagyobb városa és kulturális központja”, ahogy Takamura olvasta a hirdetéseket a kereskedelmi hálón.

De lehet, hogy ezt a várost kivételesen mégiscsak le kellett volna bombázni, vélekedett óvatosan, míg megfontolt léptekkel átvágott Tizenkettő híres bazársorán. Még csak fél napot töltött itt, de már elege volt az egészből. Pedig azt hitte magáról, hogy már rutinos világjáró, tekintve hogy már lassan egy éve elhagyta az otthonát. Előbb Alice Springsben töltött hosszabb időt. Már az is nagyon idegen volt, teljesen más, mint Kyoto, ám ott azért egészen jól boldogult. Az nem volt undorító: furcsa, nevetséges, érthetetlen, de nem undorító. Más, és kész. Ez viszont!

Itt rengeteg ember tolongott az utcán, többségük koszos és ápolatlan, és a modoruk! Ismeretlenül is megszólították, és különböző tárgyakat ráztak az orra előtt, amit brazil-angol-kínai keveréknyelven igyekeztek eladni neki. Mellé folyamatosan két-három biciklis taxi követte, és nagy hangon fuvart kínáltak, de Takamura csak egy pillantást vetett az utasülésre, és már tudta, hogy önszántából nem fog ráülni egy ilyen koszos műanyag felületre. Gyalog sem haladt lassabban, mint ahogy ezen a tömegen át tudott volna vágni a taxi, és tudta az utat. Tizenkettő rosszabb negyedeiben könnyen el lehetett tévedni, de volt két elvéthetetlen pontja a városnak: a régi katonai tömb, és a hatalmas, félig már a sivatagban helyet kapott új repülőtér.

Ahramani úr irodája a központban volt, közvetlenül a régi katonai támaszpont épületei mellett, Takamura pedig innen a repülőtér felé tartott. A feladat egyszerűnek tűnt. Keresnie kell egy gépet, ami elviszi vissza, Al-Watanya felé, és közben átfésüli az útvonal menti vidéket, míg meg nem találja a roncsot.

Egyszerűnek tűnt, de aztán órákon át küzdött vele. Először a repülőtéri hivatalhoz ment, ahol egy rendetlen íróasztal mögött ülő, kerek arcú, szőke nő szó szerint kikacagta.

– Miféle mentőosztaghoz szeretnél te csatlakozni?

– Tudok egy lezuhant repülőgépről, és szeretnék csatlakozni az oda induló mentőosztaghoz, mivel a gép egyik utasát ismerem. Mindenféle térítés nélkül, önként szeretném felajánlani a segítségemet. Gondolom, itt megtehetem, hiszen ez a repülőtér hivatala, igaz?

– Igen, én vagyok az ügyeletes tiszt – közölte a nő, és előredőlt, hogy fehér, összeizzadt pólójának nekifeszültek a mellei. És szoknyát viselt, katona létére valódi szoknyát, méghozzá talán a combja feléig érőt! De ha tisztnek mondja magát...

– Elnézést, attól tartok nem láttam jól a rangjelzését.

– Mert a kabátomon van, bent a szekrényben. Hadnagy vagyok, ha számít – sóhajtott a nő, majd csak hátradőlt, és Takamura legteljesebb kétségbeesésére feltette hosszú, karcsú lábait az asztalra. És még mindig miniszoknyát viselt! De úgy látszik a lábak asztalra pakolása itt annyira természetes és mindennapos, hogy még egy rövid szoknyát viselő katonatiszt is megengedheti magának, tehát jobb, ha ő is hozzászokik.

– Ha ön képviseli a hivatalt, akkor nyilván tud lépéseket tenni, hogy csatlakozhassak a mentőosztaghoz – magyarázta, majd a nő őszintén derült arcába nézve egy csúf gyanú fogalmazódott meg benne. – Ugye, a lezuhant repülőgépekhez kiküldenek egy mentőosztagot?

– Attól függ. Ha valaki nagykutya gépe, akkor talán, de egy mezei balesethez, ami ráadásul messze a körzeten kívül, Közép-Afrikában történt, ahhoz mi ugyan nem! Hivatalos mentőosztag nem fog indulni.

– És ha magam szervezek egyet? Ha mondjuk, bérelek egy gépet?

– Repülőt akarsz bérelni? – csodálkozott el a nő.

– Igen. Vagy távolsági siklót – magyarázta Takamura, és nem értette, mi ebben az irracionális? – Szeretnék igényt bejelenteni egy gépre, amely alkalmas a feladatra, és kibérelhetem megkeresni a roncsokat.

A nő még egyszer végigmérte az előtte álló fickót, és ismételten szimpatikusnak találta annak jellegzetesen keleti vonásait. Az Utolsó Háború után a különböző rasszok kibogozhatatlanul összekeveredtek, nem volt olyan tája a világnak, ahová ne érkeztek volna valahonnan menekültek. Ma már ritkaságszámba megy egy ennyire tipikus keleti arc, mérte fel ismét Takamurát, és kis habozás után megajándékozta egy mosollyal. Jóképű pasas, hát miért ne?

– Ha nagyon akarod, végül is, megtehetem, igaz? Felveszem az adataidat, átküldöm a központi nyilvántartóba, ott várólistára tesznek, és amint lesz szabad gép, kiértesítenek.

– Ez mikorra várható?

– Egy-két hét, na, legfeljebb három.

– A szerencsétlenség tegnap történt. Most még lehetne valamit tenni, de ha még heteket kell várnom, semmi esélyem túlélőket találni!

– A bürokrácia malmai lassan őrölnek, ha nem olajozzák őket! – sóhajtott a nő, és Takamura úgy érezte, most kellene valahogy valami protekciót felmutatnia.

– Sajnálom, de én még csak most érkeztem a városba, és nincsenek itt jó ismerőseim, akik ebben segíthetnek.

– Akkor virítsd a lóvét, te kínai!

– Japán vagyok – morogta Takamura, és visszahúzta maga elé önkéntelenül is a válla felé mozduló karját. Nem, ez egy hivatalnok, az államot képviseli, nem lehet csak úgy megölni! Egy tiszttel szemben udvariasan kell viselkedni, akkor is, ha a szekrényben tartja a rangjelzését. – Tisztelt hadnagy, kérem, segítsen! Nyilván van valami rövidebb útja, hogy hozzájussak egy repülőgép bérletéhez.

– Pont erről a rövidebb útról beszélek – vesztette el a türelmét a nő. – Meg tudsz vesztegetni egy repülőtéri hadnagyot, vagy csak időmet rablod ezekkel a cifra körmondatokkal?

– Összesen ha kétezer angol-egyiptomi fontot tudok felajánlani, de ebből ki kell még fizetnem a repülőgép bérletét is – közölte Takamura, és közben igen szégyellte magát. A megvesztegetésnek nem ez az illendő módja, de sajnos nem tudta, itt hogyan kell intézni az ilyesmit, hát kényszerűségből maradt az egyenes beszédnél. Ám nem lőhetett nagyon mellé, mert a nő nem botránkozott meg, csak sajnálkozva megcsóválta a fejét.

– Ez nagyon kevés, még a bérletre sem feltétlenül lesz elegendő. Engem megfizetni már nem tudsz belőle. És bocs, de ingyen nem tehetek semmit, pedig tényleg kedves egy srác vagy – mosolygott rá biztatóan, de Takamura nem reagált a célzásra, csak tovább kérdezett:

– Ez esetben mit javasol?

– Ha nincsenek ismerőseid, nincs pénzed, és nem akarsz természetben fizetni... – hagyott egy hosszabb szünetet a nő, majd hogy Takamura arca meg sem rezdült, hát még ugyanabból a levegővételből folytatta: – ...akkor nem lehet megsürgetni. De hogy ne terjeszthesd otthon, a Kínai Birodalomban, hogy a Kalahári-övezetben csak bunkó seggfejek élnek, hát adok egy jó tanácsot, teljesen grátisz, puszta haverságból.

– Köszönöm megtisztelő kedvességét!

– A hivatalt nem lehet megsürgetni, de kikerülni igen. Beszélj egy saját géppel rendelkező, önálló pilótával. Azok mind megbízhatatlanok, és tényleg bunkó seggfejek, de cserébe olcsók, és nem tesznek fel buta kérdéseket sem. Menj át ide a Veszett Vadkutyába, ott találsz belőlük párat, akik között talán lesz valaki elég őrült, hogy átvigyen Közép-Afrikán.

– Köszönöm a jó tanácsot – hajolt meg egy picit Takamura, majd elindult kifelé.

– És ha mégsem találsz közöttük senkit, gyere vissza! – mosolygott rá kacéran a nő. – Hátha valami módon mégis meg tudunk egyezni!

Kizárt, vélekedett Takamura. Nem mintha nem lett volna a nő csinos, sőt a maga módján kifejezetten jól nézett ki, de Takamura nem tudta elképzelni, hogy önszántából hozzáér egy emberhez, aki nem mosakszik napi rendszerességgel.