XXVIII.

Vang ócska siklójával majdnem az egész napjuk ráment, míg kiértek a Kongó-zónából. Takamura közben kőarccal bámulta az alattuk elsuhanó táját, a látóhatárig összefüggő, buja zöld erdőt. Addig sem kellett az útitársait néznie, akiket szívből megvetett. Egy kínai és egy gépszörny! Ha otthon elmondja, az otosan nem lesz boldog, hogy efféle alakok segítségére szorult. Inkább a tájat nézte, mint őket, nem mintha a táj sokkal jobb lett volna.

A lenti erdő harsány zöldje nagyon hasonlított a Kyoto felszínét borító vad dzsungelhez, amit szintén szívből utált. Az év legrosszabb napjai voltak, amikor leesett a sugárzás szintje. – amitől mindenki megőrült. Kirángatták a megszokott edzőterméből, és gyakorlás helyett kénytelen volt mindenféle ostoba, közösségi játékokat játszani a koszos, rothadó padlójú természetben. Persze mindenki azt magyarázta, hogy ezek kiválóan rendben tartott parkok, merthogy a kertészdroidok az év minden napján ott dolgoznak, hogy amikor az emberek kimehetnek, minden a legnagyobb rendben várja őket. Nyilván! De akármi is a központi, kínai propaganda, azért ezeknek a napoknak a végén óriási pazarlással mindenkinek bő vízzel kellett megmosakodnia a rendes, szivacsos törölgetés helyett, azaz közvetetten csak elismertek, hogy a felszín pokolian koszos.

Takamura nem szerette a koszt. Elviselte, ha muszáj volt, de nem szerette. Így most is kifejezéstelen tekintettel bámulta a mélységet a piszkos ablakon keresztül. A sikló haladt, a lenti zöld egyre kevésbé volt élénk árnyalatú, egyre sárgább lett a táj, a fák helyett bokrok, majd a bokrok helyett kiégett fű következett, és késő délutánra már a szavanna felett repültek.

Atieno közben párszor megszólította, de ezeket a társalgási kísérleteket udvarias mosollyal hárította, aztán már a nő sem akart beszélgetni, mert lekötötte a munkája. A hátizsákjából elővett egy speciális lapmonitort, bekötötte a sikló rendszerébe, majd hanyatt dőlt azon a bizonyos, ledönthető támlájú széken, behunyta a szemét, és elkezdett keresgélni a levegőben elcsíphető adások között. És ezért a heverészésért fogok neki ötszáz angol-egyiptomi fontot fizetni, gondolta Takamura, habár tudta, a nő most tényleg dolgozik. Illetve, a gép dolgozik a fejében, ő csak figyel. Közben néha megszólalt, utasításokat adott Vangnak, hogy merre menjenek. Takamurát szóra sem méltatta, aminek ő nagyon örült. már lassan alkonyuk, mikor felült, és kinyitotta a szemét.

– Elcsíptem egy vészhívást. Keletnek tizenkét fok, Vang, és menj le hatvanra. Magányos embert keresünk.

– Egy lezuhant gépet keresünk – igazította helyre azonnal Takamura.

– Igen, elsődlegesen igen – bólintott Atieno. – De ez egy másik ügy. Egy szabvány vészhívás. Valaki életveszélyben van, tehát oda kell mennünk.

– Nem kell – tiltakozott azonnal Takamura hideg hangon. – Én fizetem a gépet és téged is, Atieno, a ti munkátok megkeresni Nagasawa Mitzukit. Ha ez az ember nem ő, akkor menjünk tovább.

– Hagyjunk sorsára egy embert, holott segítséget kér?

– Persze. Nem a mi ügyünk.

– Tévedsz – felelt habozás nélkül a nő. – Én ENSZ-százados vagyok, és pontosan ez az én ügyem: segíteni a bajba jutottakon. Ez van a szabályzatban. Megszegjem?

Takamura ezen egy hosszú pillanatig gondolkodott, majd végül fejet hajtott.

– Ne – törődött bele a helyzetbe.

– Hé, Takamura, lazíts! – nevette el magát Atieno hirtelen. – Hamarosan úgyis le kell szállnunk, mert Vang gépe éjszaka nem repül. Felszedjük ezt a tagot, talán tud valamit mondani, és reggel folytatjuk a munkát. Holnap délre megtalálom azt a gépet, ezt vedd ígéretnek! Oké, Vang, lejjebb, még két fok keletnek, és nyisd ki a szemed, az adás már befejeződött, de itt lesz valahol a lúzer!

Ezzel a gép tovább fordult, keresve a vészhívás forrását. Ez a forrás pedig konkrétan Golyó volt.

A francia hosszan futott a németek elől, majd gyalogolt tovább északnak, és estefelé, próbaképpen, elküldött pár vészjelet a lapmonitorján. Maga sem gondolta komolyan, hogy bárki meghallja. Úgy tippelt, még akár másfél-két nap gyaloglás is vár rá, míg eléri azt a zónát, ahol már járőröznek az Unió határőrei, de nem várt módon szerencséje volt. A hívás elküldése után negyedórával sikló érkezett nyugatról.

Nem hivatalos határőr, ezt rögtön látta, és meg is ijedt, hogy magara szabadított valami bandát. A németek lezuhantak, de lehet még itt a légtérben valaki más is! Ám ahogy a sikló közeledett, látta, hogy sokkal ócskább, mint amit felszállni engednének az Unió bármelyik repterén. Tehát a Kalahári-övezetből jön. Mindenre készen, látványosan maga előtt tartott fegyverrel várta be, hogy leszálljon.

A sikló is tartotta a távolságot. Tőle jó húsz méterre ért földet, és nehezen nyíló ajtajába egy nő állt ki, előreszegezett elektromos pisztollyal.

– Ki vagy, és hogyan kerültél ide, a magas radioaktivitás miatt életveszélyes és lezárt területre? – kiabált ki neki. Meglehetősen hivatalos stílusban, így Golyó is ehhez igazodva, kimérten válaszolt:

– Uniós állampolgár vagyok. Lezuhant a siklóm. Rajtam kívül mindenki meghalt. Gyalog indultam északra, remélve, hogy elérem a határt.

A nő ezen kicsit gondolkodott, majd csak úgy, mezítlábasan kihuppant a sárga fűbe.

– Aha, uniós állampolgár, egy bazi nagy tiltott kombifegyverrel, az ilyeneket tényleg imádom! Atieno Nieminen százados vagyok, ENSZ, Kongó-zóna, szóval rohadt gyorsan tedd le azt a fegyvert a földre, mert még megijedek tőle, és önvédelemből lelőlek. Vagy lelő a haverom – intett oldalra a nő, és Golyó észrevette, hogy a sikló másik oldalán is kiszáll valaki, de abból az alakból semmit sem látott, csak a lábait.

– Oké, nem akarok balhét! Ha ENSZ, hát legyen, leteszem a fegyvert! – döntött a francia az egyértelmű túlerő láttán, és óvatosan leeresztette a fegyvert a földre, még kicsit hátra is lépett. – Vigyetek el egy közeli lakott területre, és felejtsük el egymást!

– Majd az is meglesz – morogta Atieno. – Takamura, vedd fel a fegyvert!

A felszólításra előlépett az eddig a sikló mögött rejtőzködő alak. Még egy vacak pisztoly sem volt nála, és ahogy megfogta a Golyó előtt heverő kombifegyvert, a mozdulatból látszott, hogy nem ért hozzá. Tehát nem katona. Attól persze a nő lehet valóban százados, de hogy ez a sikló nem hivatalos úton jár, az tuti. Nyilván valami félszürke buliról lehet szó, Közép-Afrika helyőrségei nem a fegyelmükről, és nem is a magas költségvetésükről híresek.

– Francia vagyok – vallotta hát be. – Ha visszavisztek épen, a főnökök megadják értem a szokott váltságdíjat.

– Ez egyre jobban hangzik! – mosolyodott el Atieno, és megállt a franciától pár lépésre, majd övére csatolta az elektromos pisztolyát. – Okos gyerek vagy te, és azt hiszem, meg fogjuk találni a közös hangot. Hol szálltatok fel, és mikor zuhantál le?

– Al-Watanyból jöttünk, és hagyjuk, hogy hogyan zuhantunk le. Vannak dolgok, amikről egészségesebb nem tudni – tért ki a válasz elől Golyó, elvégre hivatalos embernek tényleg felesleges arról beszélnie, hogy a németek lelőtték őket. De ekkor közbeszólt a férfi is, aki eddig némán állt mellette, fél kezében lógatva a kombifegyvert.

– Bizonyos dolgokról viszont éppen hogy nagyon egészséges beszélni – közölte, és egyszerűen tarkón rúgta Golyót. A francia egy pillanatra nem is értette, mi történt, megtántorodott az ütéstől és a fájdalomtól, ám mire ránézett a férfira, az már megint ott állt, lazán, maga mellé eresztett fegyverrel. Arcán udvarias mosollyal.

– Hé, ez így nem lesz oké! – kiáltott rá, és a nő sem örült a fejleménynek.

– Takamura, ne bántsd! Most még beszélgetünk, majd később, ha esetleg nem akar válaszolni, majd akkor nyúlunk a drasztikusabb módszerekhez!

– Nem akart válaszolni – szögezte le Takamura, és nem erőltette, mi itt a baj. Részéről még szó sem volt drasztikus módszerekről, hiszen nem vette elő a kardját!

– De, akar válaszolni, csak éppen biztos szeretne lenni benne, hogy nem keveri magát bajba – magyarázta ingerülten Atieno, majd visszafordult Golyó felé. – Nyugi, francia, mi nem hivatalos úton vagyunk, úgyhogy ezt a beszélgetést lehet, hogy egy az egyben elfelejtem, mire visszatérek a szolgálatba, amilyen lukacsos a memóriám!

– Az jó. Akkor beszélgessünk, de a kissrác ne veszítse el még egyszer a fejét, mert azzal csak magának csinál bajt.

– Több esze van annál, csak tényleg elvesztette a fejét. A tesóját keresi, aki pont egy francia géppel szállt fel Al-Watanyából, és nem érkezett meg Tizenkettőbe. Érthetően ideges, és ugye azt is érzed, hogy az ő sztorija gyanúsan sok ponton kapcsolódik a te sztoridhoz. Tehát, beszélgethetünk tovább?

– Beszélgethetünk. De nincs miről. Az a repülő, amit kerestek, az lezuhant. Nincsenek túlélők, a tesód bekrepált – vigyorgott Golyó kárörvendően az idegen férfira.

– Látnom kell a holttestét – válaszolt Takamura, Atieno pedig nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy a meló még nem ért véget. Pedig egyre nagyobb az esélye, hogy tényleg csak egy hullát találnak, amit félig felzabáltak a vadkutyák. Az meg igazán kihagyható látvány, de végül is nem az ő ügye!

– Nincs holttest – rázta a fejét közben Golyó. – Jártam a gépnél, nincsenek hullák.

Hogy mi lett velük, azt nem tudta, de ezen akkor, ott nem is csodálkozott. A szavanna gyorsan elemészti a holttesteket.

A választ hallván Takamura kérdőn ránézett Atienóra. Ő, saját megítéléséből úgy vélte, itt az ideje megint megütni a vonakodó franciát. Egyáltalán nem is igazán értette, mit haboznak? Neki ez a stratégia eddig bejött. Ütött, és mindig megkapta a kérdéseire a választ. Így találta meg Mitzukit Alice Springsben, és utána is így maradt a nyomában. Na jó, nem mindig volt elég ütni, néha elő kellett venni a kardot, és vágni, de ez csak részletkérdés. Atieno puhány, ha itt csak fecseg, ahelyett, hogy a lényegre térne. Pedig egy gépszörnytől igazán nem várná az ember, hogy finomkodik.

Így Takamura arra várt, hogy a nő ráhagyja a kérdezősködés folytatását, míg Atienónak eszébe sem jutott átadni bármit is Takamura láthatóan mindenhez túl agresszív kezeibe. Nem is csak azért, mert egy franciával tárgyalnak, aki mögött sok fegyveres és még több pénz áll, hanem mert egyszerűen nem szerette az agresszív megoldásokat. Minek ütni, amíg lehet kérdezni is?

– Nekünk kevés, hogy te nem találtál ott senkit – folytatta hát a párbeszédet a franciával a nő. – Meg kell néznünk. Add meg a koordinátákat, és akkor felszállhatsz mellénk. Együtt megnézzük a roncsot, és utána átadunk téged az Unió határőrségének.

– Nem. Ha megadom a koordinátákat, azzal sokat segítek nektek. Ami egyfelől remek, másfelől viszont a főnökök lehet, hogy idegesek lesznek, és velük nem balhéznék össze pusztán az ENSZ kedvéért. Tudnom kell, ki is az a tesó, és miért keresitek. Talán még ismerem is, ha francia.

– Oké, ez világos. Takamura, dumáld le vele! – intett oldalra Atieno.

Takamura ezt már igazán túlzásnak érezte. Miért kellene szavakkal meggyőzni valakit, aki egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben van? Ám Atieno akkor is jól döntött, amikor foglalkozni akart ezzel a vészhívással, amit ő, Takamura gondolkodás nélkül figyelmen kívül hagyott volna. Pedig lám, hasznos embert találtak, azaz Atieno mégiscsak jól végzi a munkáját. Hallgathat rá még egyszer.

– A húgom keresem – kezdett magyarázkodni. – A neve Nagasawa Mitzuki. Nem francia. Azért volt a gépen, hogy elhozzátok hozzám. Látnom kell, legalább a holttestét. Az otosan, aki nekem olyan, mint a tisztelt édesapám, sok pénzt fizetett a te főnöködnek, hogy elhozzátok hozzám. Ha másért nem, hát ezért a sok pénzért kötelességed segíteni nekünk.

– Aha – bólogatott Golyó gúnyosan, mert jól látta, hogy itt van valami gubanc. – Hallottam egy nőről, akit szállították, de annak nem kellett feltétlenül élve megérkeznie. A hullája is elég lett volna. Szóval, rosszban vagy a húgoddal?

– Nincs hozzá közöd – mosolygott a franciára Takamura, tökéletesen udvarias mosollyal, és közben Atieno is csak magában szentségelt. Pedig milyen szimpatikus is volt ez a kínai srác, aztán kiderül róla, hogy bérgyilkos!

– Jól van, nekem így is jó – döntött Golyó. – Engedjetek oda az adótokhoz, hogy tisztázzuk az ügyet a főnökökkel, és aztán mehetünk!

– Szó sem lehet róla! – szólt közbe ezen a ponton Vang, aki eddig a gép ajtajában állva hallgatta a társalgást. – Az én gépemről senki sem fogja felhívni a főnökeit! Azért éltem meg ezt a szép kort, mert mindig kimaradtam a bandák balhéjából, és ezen most sem fogok változtatni.

– Akkor nincs üzlet – közölte Golyó.

– Akkor neked nemsokára nem lesz bal kezed – vágott vissza udvariasan mosolyogva Takamura, és ekkor Atienónak tényleg elege lett az egészből, és elővette az övére tűzött elektromos pisztolyt.

– Takamura, te nem fogod leszeletelni senkinek a kezét, amíg én jelen vagyok. Átvágtál, ha azért keresed azt a nőt, hogy megöld, már ez is elég ronda ügy, de ezt még lenyelem. Ám tárgyalni én tárgyalok, mert nem akarom, hogy rám haragítsd a franciákat. Te meg, francia, választhatsz, hogy vadkutyaeledel akarsz lenni, vagy jössz velünk átkutatni a roncsot. Ha jössz, társként jössz, aki aktívan segít. Fegyverrel védesz minket, ha kell, és végig úgy fogunk kezelni, mint a főnökeid teljhatalmú megbízottját. Amint megvan a megfelelő holttest, oda szállítunk le, ahova csak akarod, és kerek jelentést tehetsz a tieidnek a történtekről.

– Ez egy tisztességes ajánlat – bólintott rá Golyó rövid gondolkodás után.

– Takamura? – fordult vissza Atieno a férfi felé.

– Találd meg nekem Nagasawa Mitzukit, és akkor minden rendben lesz – döntött Takamura is. Remélte, hogy az ostoba idegen nő megértette, hogy most a kezébe tette le a döntés jogát, és az ezzel járó felelősséget is, de magyarázkodni nem volt kedve. Mitzukit kell megtalálnia, az esetleges többi, függőben maradó tartozását majd utólag rendezi.

– Akkor minden rendben – sóhajtott Atieno, és eltette a pisztolyt. – Takamura, add vissza a franciának a fegyverét, ő mostantól a társunk. Vang, itt éjszakázunk, reggel megyünk tovább, amint a napelemek elég áramot adnak. Most pedig együnk valamit, mert rohadt egy napom volt, és kezd elegem lenni a világból!

A többiek látszólag teljes egyetértésben kezdték tenni a dolgukat. Hamarosan ettek, aztán elrendezték, ki hol alszik, és milyen sorrendben őrködnek. Közben rájuk esteledett, a nap eltűnt a látóhatár mögött, és csak a hold majdnem teljes korongja világította meg a torz fákkal tűzdelt, szikkadt füvű szavannán álló ócska siklót.

Az első őrséget Takamura adta, de hozzá Atieno még kisétált, azzal az ürüggyel, hogy visz neki egy kézilámpát.

– Nem kell, a hold elég erős fényt ad.

– Vedd el! – suttogta csendesen Atieno, és csak átnyújtotta a lámpát. – Nem ezért jöttem, csak diszkréten szólni akartam, hogy figyelj. Ez a Golyó nevű francia nem megbízható. Nem társ.

– Tudom. És ha bármit tenni akar ellenem, meg fogom ölni.

– Ha bármit tenni akar ellenünk, nyugodtan öld meg. De addig ne bántsd!

– Jó – hagyta rá Takamura. – Kerítsd elő, akit keresek, nekem csak ez a fontos. Addig azt teszem, amit javasolsz.

Atieno rábólintott, és már indult is vissza, de aztán csak megtorpant, visszanézett.

– Bérgyilkos vagy?

– Nem.

– De megölni akarod azt a nőt, ugye?

– Igen. A becsületem múlik rajta, hogy megöljem.

– Aha – hagyta rá Atieno, és csak visszaindult a sikló felé. El nem tudta képzelni azt a becsületet, aminek a megőrzéséhez ölni kell, de végül is mindegy. Ez is csak egy üzlet. A fickó megkapja, amit akar, és utána elmegy, ötszáz pompás angol-egyiptomi fontot hagyva hátra.

Ez is csak egy üzlet, semmi több, nézett fel szomorúan a holdra, és belépett a siklóba. Még jó éjszakát kívánt Vangnak és Golyónak, akik közben élénken beszélgetve kerestek közös ismerősöket Tizenkettő híres bazársorának árusai között, majd ledőlt aludni.