VIII.

Nem sokkal napfelkelte előtt ébresztette fel őket az utolsó őrséget adó Elen. A maga sajátos humorával tette ezt: elektromosra állította a kombifegyverét, és belelőtt egy vadkutyába. Az éjszaka során egész falkányi gyűlt köréjük, érdeklődve lesték az emberek táborát, de csak biztonságos távolságból. Közel jönni nem mertek. Amikor Elen belelőtt egyikükbe, az iszonyú hangon felüvöltött, mire a teljes falka elrohant a semmibe. A társaság pedig felébredt.

– A fenébe a tapló vicceiddel! – káromkodott visszafogottan a gépkezű Ricardo, és a többiek sem tartották meg maguknak nem túl hízelgő véleményüket, sem Elen anyjának egészségi állapotáról, sem annak feltételezett foglalkozásáról.

Fáradtak, de legalább vizük és ennivalójuk van elég, gondolta Rosa, ahogy összevont szemmel felmérte készülődő embereit. Készleteik vannak, de ennyi kevés, az embereknek kell valamiféle hosszú távú koncepció is, hogy biztonságban érezzék magukat. Egy terv, amiben bízhatnak. Ma még minden rendben lesz, de ha a következő vészhelyzet-ponton sem találnak adót, akkor idegesek lesznek a srácok. Ám a mai nap még tényleg minden rendben lehet, egyetlen kockázat a ruszki, nézett rá lopva az idegenre, és amikor az hátat fordított neki, félhangosan megszólította:

– Harry!

– Igen, Donna Rosa? – érkezett azonnal a válasz, és a nő nem is tudta eldönteni, csalódott, hogy a fickó hallgat a névre, amit tegnap bemondott, vagy örül neki. Kétségkívül egyszerűbbé tette volna a helyzetet, ha lelőheti. Egyszerűbbé és tisztábbá. Más oldalról viszont, ha kiderül róla, hogy tényleg orosz, akkor hasznos segítség lesz.

– Ha akarod, valaki más viszi a ládát.

– Nem kell ezt eljátszanunk minden indulás előtt – sóhajtott a férfi, aki nem volt John Smith, nem volt másodpilóta, viszont hallgatott a Harry névre, és orosznak vallotta magát. – A láda az én munkám, Donna Rosa, és ragaszkodom hozzá, mint az életemhez – vigyorgott rá a nőre.

Rosa hidegen nézett vissza rá. Kedvelte az egyszerű megoldásokat, és itt a legegyszerűbb lenne egy golyó a pimasz fickó fejébe.

A pimasz fickó ezzel szemben rendületlenül mosolyogva nézett rá vissza, és kis mérlegelés után úgy döntött, most már talán elég stabil a helyzete, hogy megverje a Lez nevű alakot. Illetve stabil vagy sem, most már nem halogathatja, mert ha még pár órán át kénytelen lesz cipelni azt az átok ládát, akkor meghalni sem lesz ereje, nem hogy verekedni!

– Bízhat bennem, Donna Rosa, és ha mégis hazugságon fog, hát majd lelő – szögezte le ismételten, majd elfordult, tovább készülődött az induláshoz. Összetekerte szépen Lez függőágyát, amiben egész éjszaka ő aludt, majd úgy adta át, hogy az leessen a földre.

– Ó, bocs, haver, nem gondoltam, hogy ennyire ügyetlen vagy!

– Vigyázz, ruszki, mert előbb-utóbb szabad lesz, és akkor megverlek!

– Kizárt! Kislányokkal nem verekszem – vigyorgott vissza a férfi.

Lez dühtől feszülő orrcimpákkal állt eléje.

– Figyelj...

– Figyelnék, ha mondanál valami értelmeset, kislány – vágott a szavába a férfi, és még közelebb lépett a már eddig is az orra előtt álló Lezhez. Konkrétan ráállt a lábfejére, és még taposott is egyet rajta.

Többet nem is kellett tennie, Lez már ütött is. Kettőt, gyors egymásutánban. – Donna Rosa megtiltotta, hogy verekedjünk – hátrált a férfi, és nem ütött vissza, még csak fel sem emelte a kezét, Lez ettől a pimaszul flegma viselkedéstől csak dühösebb lett, és nyilván tovább ütötte volna, de Rosa addigra odaért, és a fegyvere csövével lökte félre.

– Megmondtam, Lez, a vészhelyet-pontig tabu a fickó!

– Rendben, Donna Rosa – sziszegte Lez, és már fordult volna el, de a férfi itt dühösen közbe szólt:

– Nincs rendben, Donna Rosa! Ez a faszfej már másodszor pofoz fel, én meg semmit sem tehetek! – tiltakozott, és letörölte az orrából szivárgó vért. – Ha visszaüthetnék, nem ugrálna ez a kislány! – tette még hozzá, és nem kellett tettetnie, hogy dühös.

Tényleg dühös volt. Utált verekedni.

– Nehogy azt hidd, hogy megijedtem tőled! – tiltakozott Lez.

– Könnyű bátornak lenni a főnököd mögé bújva!

– Álljatok le! – lökte őket félre még egyszer Rosa.

Egyfelől neki ezzel a megoldással sem volt semmi baja. Ha Lez agyonveri a ruszkit, az pont olyan jó, mint bármi más. De hogy az emberei egymásnak menjenek éles helyzetben, egy radioaktív zóna határán, ezt épeszű vezető nem hagyhatja. Bár, nem lenne komoly harc. A ruszki nem győzhet. Tele van sebekkel, ott a lövés nyoma a lábán, a másik térde meg alig hajlik, és valami rovarcsípésektől kisebesedett az egyik karja. Lez pedig jó a maga módján. Nem annyira, mint Ricardo, de azért ő is átverekedte már magát pár bandaháborún.

– Ha ennyire nem bírtok magatokkal, akkor egymásnak mehettek. De akit kiütnek, hogy nem bír járni, azt itt hagyjuk! – döntött hirtelen.

– Köszönöm, Donna Rosa! – mosolyodott el a férfi, és a következő pillanatban elengedte a haragot és a dühöt.

Lehet indulatból is verekedni, de ez nem az ő műfaja. Ő hideg fejjel mérte fel az ellenfelét, és a direktlinken bekapcsolta a megszokott térelemző modult. A szeme elé táruló kép apró segítő ábrákkal lett gazdagabb. Kiemelve látta a másik gyenge pontjait, és a gép előre kiszámolta ellenfele várható mozdulatait. Lez keze éppen csak elindult, hogy üssön, de a direktlink már oda is rajzolta a férfi retinájára a mozdulat legvalószínűbb végállapotát. Töredékmásodperceket nyert csak ezzel, de néha az ember élete töredékmásodperceken múlik.

Kitért, könnyebben, mint amit vártak tőle, és ütött, precízebben, mint amire a gép segítsége nélkül képes lett volna. Így sem volt elég. Már túlzottan fájt a lába, már túl fáradt volt. Az elején sikerült Lezt meglepnie, de aztán kiegyensúlyozottan folyt a küzdelem.

Rosa pár ütésváltás után látta, hogy hibázott. Lez nem veri meg könnyedén a ruszkit, az jobb, mint gondolta. Legyünk őszinték, az állapotához képest pokoli jó. Bizonyosan profi kiképzést kapott, talán egyenesen katonait, de ezzel együtt sem nyerhet, ez a küzdelem teljesen kiegyensúlyozott. Azaz két embere ki fogja készíteni egymást. A nagy semmiért, az ő hibájából, egy radioaktív zóna határában. Ezt pedig nem hagyhatja.

– Állj! – lőtt melléjük a talajba pár feleslegesen eltelő perc után, és hozzá dühösen ordított: – Állj, vége! Elen, te előremégy, Lez, te vagy a hátvéd, Ricardo, te hozod a ládát, indulunk! Harry, ide elém! Előttem jössz végig, és ha egy rossz mozdulatot teszel, lelőlek!

– Értem, Donna Rosa – suttogta a férfi félig szétvert állkapoccsal, és engedelmesen kihátrált.

Lez talán még folytatta volna, de Ricardo egyszerűen vállon ragadta a gépkezével, és odébb húzta.

– Gyere, haver, nem ér annyit egy alkoholista ruszki, hogy miatta fél órával később érjük el a kutat. Induljunk, mert kezd elegem lenni ebből a rohadt szavannából.

– Persze... – motyogta Lez, még vetett egy gyilkos pillantást arra a bizonyos alkoholista ruszkira, aztán valóban ment.

Elhagyták a tábort, elöl haladt Elen, Lez maradt hátra, középen pedig Rosa kísérte a férfit, talán nyolc-tíz lépéssel is lemaradva, de folyamatosan rajta tartva a fegyvere csövét. Ricardo egy ideig mögöttük sétált, vállán a ládával, aztán felzárkózott melléje.

– Ha akarod, átveszem – nézett rá a férfi, aki nem volt John, nem volt Smith, és nem tiltakozott, amikor alkoholista ruszkinak nevezték az imént. – Az én melóm.

– Ha átadom, Rossy mindkettőnket lelő.

A férfi rábólintott, ezt megbeszélték. Amúgy sem volt kedve fecsegni, az állkapcsa csúnyán fájt, és mellé felszakadt a szája is.

– Jól ütsz – jegyezte meg aztán Ricardo.

– Látnál csúcsformában, amikor mind a két lábamra rá tudok állni.

– Remélem, látni foglak csúcsformában is, de nem verekedés közben. Lez hülye volt, hogy hagyta szétveretni az arcát. Én nem leszek az. Velem ne kezdj ki!

– Eszembe sincs, haver – rázta a fejét mély meggyőződéssel, mire a másik elégedetten elvigyorodott, és megnyújtotta a lépteit, elhagyta a férfit.

De az csak pár percig gyalogolt egyedül, Rosa hirtelen felzárkózott mellé. Alaposan végiggondolta a helyzetet, és úgy érezte, az a legegyszerűbb, ha tiszta vizet tölt a pohárba.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte hát egyenesen.

– Gondoltam, jó dolog jóban lenni egy gépkezű fickóval...

– Azt tudom, hogy miért haverkodsz Ricardóval. Az érdekel, hogy előtte miért verekedtél össze Lezzel.

– Sajnálom, kötekedett – felelt a férfi, a lehető legkönnyedebben, ahogy csak beszélni tudott.

Csak lazán, most nagyon lazán, mert most kell csőbe húzni ezt a betonkemény nőt.

– Miután belekötöttél vagy háromszor, tényleg berágott. Szóval, miért kerested a bajt?

– Á, ez mindig így van! Amíg nem mutatod, hogy valaki vagy, nem vesznek be a csapatba. Most már jó, most már haver vagyok nekik. Ricardo is szánt rám másfél mondatot imént, meg te is itt beszélgetsz velem, Donna Rosa. Mondtam már, hogy nagyon jól áll a frizurádhoz a kombifegyver?

– Állj le, balfék! Szóval, csak a helyed akartad belőni a bandában?

– Muszáj. Ha majd a vészhelyzet-ponton beszélsz a főnökömmel, akkor úgyis azt parancsolja majd, hogy dolgozzak a csapatodban, alattad, úgyhogy jobb, ha mihamarabb kiderül, mire számíthatnak tőlem.

– Ennyi?

– Semmi más, tényleg! Innentől jó kisfiú leszek.

– Kizárt – rázta meg a fejét a nő. – Te nem talpas verőlegény vagy. Azt mondod, az oroszoknál is alfőnök voltál, meg nem is úgy viselkedsz, mint egy közönséges bandatag. Te normál helyzetben sosem verekednél azért, hogy bevegyen egy ilyen csapat. Te tartanád tőlük a távolságot, és találnál módot, hogy éreztesd velük, hogy nem egy ligában játszotok.

– Kedves, hogy kinézed belőlem, de nem – rázta a fejét őszintén a férfi, ám ekkor már biztos volt benne, hogy ezt a menetet elvesztette. Ezt a nőt nem tudja átvágni a palánkon.

Átmenetileg, egy kicsit, nyilván. Lelépni tőle viszont nem lesz képes a saját erejéből.

– Nekem így is jó – vont vállat Rosa. – Legyél egy tag a többi között, átlagos és hasznos. A következő pihenő után ismét viheted a ládát is. De ne hidd, hogy nem tudom, ez csak egy szerep a részedről. Ha kilépsz belőle, lelőlek!

Ezzel a nő ismét lemaradt, a férfi pedig egyedül maradt a gondolataival. Innen nem fog ilyen egyszerűen lelépni, ezt a nőt nem lehet könnyen átejteni. Egyetlen esélye, ha azon a távoli vészhelyzet-ponton sincs rádió. Akkor, ott bemondhatja nekik, hogy tud egy repülőgéproncsot a közelben. És utána odavezeti őket Mitzukihoz, bízva abban, hogy ketten már tudnak tenni valamit ellenük. Ronda megoldás ráhozni arra a szegény, már amúgy is csapdába esett lányra ezeket a taplókat, de ha ez van, akkor ez van.

A következő pihenőnél pár lépéssel elvonult a társaságtól.

– Hé, hova mégy? – kiabált utána Ricardo.

– Shoppingolni, hova mennék, gépagyú? De ha akarjátok, csinálhatom a szátokba is, ha már ennyire a végén járunk a vízkészletnek.

Erre csak pár trágárságot kapott válaszul, de hagyták, hogy kicsit elvonuljon. Besétált egy nagyobb bozót mögé, és még hátat is fordított nekik. Aztán bekapcsolta a direktlinket, vállalva a lebukás kockázatát, mert egyszerűen muszáj volt beszélnie valakivel, aki nem akarja a halálát.

– Jó reggelt, Mitzuki!

– Már két órája ébren vagyok – felelt a lány frissen, sót jókedvűen. – Azóta csini kis rendet raktam. Háromszor. Szóval teljesen otthonos kis kuckóval várlak, azt viszont szomorúan hallom, hogy még mindig igen halkan beszélsz, azaz nyilván megvan még a társaságod. Tapintatlanságnak éreznéd, ha megkérdezném, mit csinál most az a négy kombifegyveres?

– A mi kapcsolatunkban nincs értelme tapintatosnak lenni, tehát megkérdezhetsz bármit, de sajnos csak rossz hírekkel szolgálhatok. Azok a kombifegyveresek egytől egyig élnek, és ráadásul itt vannak velem. Pár perc múlva vissza kell mennem közéjük. Csak annyi időm van, hogy megérdeklődjem, jól vagy-e.

– Én pompásan. De ez az anyaszerep nem áll jól neked. A hangod alapján inkább valami gyanús gazembernek tippelnélek, nem pedig bébiszitternek. Úgyhogy hagyd abba a rólam való gondoskodást, és ez alkalommal beszélgessünk egy kicsit rólad.

– Rólam nincs mit beszélni.

– A hangod sokat változott – folytatta zavartalanul Mitzuki, meg sem hallva a férfi közbeszólását. – Most pont úgy képzed a hangokat, mint akinek szétverték az állkapcsát.

– Honnan tudja egy hamvas tizenhat éves, hogy hogyan beszél az, akinek szétverték az állkapcsát?

– Onnan, hogy próbálta, alanyiból, de te már megint csak tereled a szót. Én is aggódom érted, méghozzá pont abból az okból, amiért te is aggódsz értem. Az én életem a tiéden múlik, tehát halljuk, mi történt az állkapcsoddal?

– Nekiütközött egy kemény tárgy. De nem tört el! Mármint a kemény tárgy, az ép még mindig. Bennem esetleg valami elrepedt, de nem oszt, nem szoroz!

– Ezenfelül a hangod is kissé karcosabb lett az utolsó beszélgetésünk óta. Iszol te eleget?

– Általában igen, de az elmúlt napokban ez nem jött össze. Mindent megadnék egy üveg vodkáért!

– Te az alkoholfogyasztás örömeinek hódolsz? – esett ki egy pillanatra a szerepből Mitzuki.

– Pont azt magyarázom, hogy sajnos nem, én kis tizenhat éves, kínai naivám!

– Japán vagyok. Tizenhat éves japán naiva.

– Ha ez neked fontos! De lépjünk tovább. Nincs sok időm, és azt leginkább arra szeretném felhasználni, hogy felhívjam a figyelmed a testmozgás fontosságára. Egészségtelen egész nap csak ücsörögni, tehát talpra, mozgasd át magad!

– Már mondtam, hogy nem áll neked jól az anyaszerep. Most te vagy nagyobb bajban, és én talán tudok segíteni. Biztosan nem akarsz arról beszélni, hogy mi történik veled éppen?

– Nem. Inkább te mesélj!

– Velem nem történik semmi. Türelmesen várom a mesebeli hőst, aki megment.

– Akkor mesélj magadról. Hol születtél?

– Kyotóban.

– Ott még nem jártam. Milyen?

– Tényleg érdekel? Beszéljek róla? – kérdezte kétkedve Mitzuki, ám ekkor elfogyott a férfi ideje.

– Hé, ruszki! Indulunk, és Donna Rosa most neked szánja a ládát! – üvöltött utána a gépkezű Ricardo.

– Megyek már, hozom azt a rohadt ládátokat! – kiáltott vissza, de nem kapcsolta ki a direktlinket. – Mesélj valamiről, Mitzuki! – suttogta még maga elé, és ment. – Értem – bólintott a sötétben a lány, aki hallotta a nem neki szánt kiszólást, és sejtette, hogy a név nélküli férfi most már nem beszélhet. Társaságban van. Elfogták, és talán megölni nem akarják, de ütni már ütötték.

– Kyoto nagyon szép – kezdett hát mesélni halkan, lágy hangon. – Csupa erdő, embermagas fű, és gyönyörű virágok mindenütt. Minden évben van pár nap, amikor a szerencsésen alakuló időjárásnak köszönhetően leesik a sugárzás szintje, és akkor központi munkaszünetet hirdetnek, és az egész város kijön a felszínre. Mindenki nevet, piknikeznek a ligetekben, a gyerekek a bokrok között bújócskáznak, a szerelmesek pedig kézen fogva sétálnak a girbegurba bambuszok között.

A férfi visszavette a hátára a ládát, nem és nem volt hajlandó figyelni a súlyára, inkább a közvetlenül a fülében szóló hangot hallgatta.

– Ezek a legszebb napok az évben, de Kyoto egyébként is élhető hely. Húsz méterrel a föld alatt már teljesen normális a sugárzás szintje. Hatalmas barlangrendszert vágtak az évek során az ottani dombok alá, barátságos lakófürtök, nagy közösségi terek és hosszú sugárutak fényes kirakatú boltokkal. Éjszaka is végig égnek a fények, és mindig hallani a szellőző lágy suttogását. A legtöbb lakás nagy, két-három szobás, még most is, pedig gyorsan nő a város. Már ötvenezer felett van a lélekszám, de mindenkinek jut hely.

Aztán hirtelen elhatározással tovább beszélt a dodzsóról, ahova járt. Szépen részletesen elmondta, hogyan néz ki, képzeletben végigkalauzolta a férfit a termeken, elmesélte hol mivel vannak díszítve a falak, és ennek a díszítésnek mi a szimbolikája. Nem mondott el ezzel semmi titkosat, sem személyeset. Bárkit, aki belépett volna a dodzsóba, akár azzal, hogy oda szeretne járni, akár csak azzal, hogy érdekli a japán hagyomány, bárki idegent ugyanezekkel a szavakkal kísért volna végig, arcán udvarias mosollyal, sok apró meghajlással. Sokszor megtette már, most sem mondott semmi mást, vagy újat. Semmi személyeset. És mégis tudta, hogy ezzel rengeteg mindent árult el magáról.

De muszáj volt, el kellett terelnie a férfi figyelmét arról, hogy megy, hogy veszélyben van, hogy bántják, és hogy fáj. Hát mesélt neki, hosszan, szépen.

A férfi, aki nem volt John Smith, nem volt másodpilóta, de saját bevallása szerint Harry Nightnak hívták, és az oroszok közé tartozott, hallgatta a női hangot a fejében, és összeszorított foggal ment, vitte a ládát. Mitzuki csendesen mesélt, majdnem egy órán át, amikor a kapcsolat elkezdett gyengülni. A nő hangja egyre halkabban szólt, egyre több zörej törte meg, míg a férfi beletörődött a helyzetbe, kikapcsolta a direktlinket, és ismét szembenézett a valósággal.

Mennie kell, egészen addig a rohadt vészhelyzet-pontig. De ott majd szerencséje lesz, muszáj, hogy szerencséje legyen! Ott, azon a vészhelyzet-ponton nem lesz adó, és akkor elindulnak visszafelé, a lány repülőgépének a roncsaihoz. Visszakapja a kapcsolatot és vele a lány megnyugtató hangját. Csak egy kicsi szerencse kell hozzá, de neki eddig mindig szerencséje volt, most is lesz!

És valóban szerencséje lett, több is, mint remélte. Alig tíz perccel azután, hogy elvesztette a kapcsolatot, egy távolsági sikló utolérte őket, és szétlőtte a teljes társaságot.