XXXIX.

Sid végtelen elégedettséggel kászálódott ki a lezuhant sikló roncsai közül.

– Ez volt a héten a legjobb kényszerleszállásom!

– Nekem is! – hörögte Mitzuki, aztán köhögésbe fulladt a hangja. Iszonyatos porfelhő terjedt szét a fejük felett, majd lassan ülepedni kezdett az enyhe szélben. Sid kézen fogta a lányt, kibotorkáltak porból, aztán leültek a szikkadt fűcsomók közé, és örültek, hogy élnek.

Pedig tényleg simán ment. A sikló nem zuhant, hanem haladásának tengelyében pörögve süllyedt. Mázlijukra éppen az alja volt alul, amikor leért a földre, nagyobb zökkenők nélkül, egészen kis szögben vágódva a füves szavannának. És még akkor is bírta a motor, meg az egy szem, megmaradt fúvóka. Hosszan siklottak a csupasz földön, több kilométer hosszú árkot vágva maguk mögött a talajba, égre csapó porörvények közepette, míg végül a gép feladta, és végleg leállt. De akkor már ott voltak az atombunker dombjának tövében.

– Nem kellene eltűnnünk innen? – kérdezte Mitzuki, amikor ismét meg tudott szólalni. – Nem látom, hogyan néz ki ez itt előttünk, de ezzel tuti egyedül vagyok sok kilométeres körzetben. Ha itt vannak az olaszok vagy a franciák, biztos észrevették az érkezésünk, és lehet, hogy ide fognak jönni.

– Jöjjenek! – legyintett Sid, felnézve az égre szálló, óriási porfelhőre, ami lassan oszlott a lágy szélben. – Minél több ember van a közelben, annál több potenciális balekból választhatjuk ki a nekünk legalkalmasabbat!

– Ez is egy álláspont – hagyta rá Mitzuki, és buzgón törölgette az arcát, ezzel szétmaszatolva rajta a port és a könnyeket.

– Amúgy sem mehetünk még el innen. Meg kell keresnünk és össze kell csomagolnunk magunknak a siklóban maradt élelmet és vizet, meg minden hasznos kacatot, amivel elviselhetővé tehetjük a ránk váró napokat. Előre kiráz a hideg, hogy esetlegesen több héten át kell dekkolnunk egy sötét, betonfalú helységben, ahol még csak egy közepesen felszerelt bárszekrény sincs!

– Jó, akkor szedjük össze, ami kell! – állt volna talpra Mitzuki, de Sid visszahúzta.

– Még nem lehet odamenni, mert megfulladnánk a porban. És majd utána, ha leülepszik, akkor is én csinálom a melót. Te nem látsz.

Mitzuki erre nem válaszolt. Nem volt mit. Tényleg vak, tényleg nem tud segíteni. Tehetetlen kolonc a másik nyakán. És amikor végre cselekedhetett, abból egyenesen tragédia lett, gondolt vissza a német nőre, akit minden rossz szándék nélkül meggyilkolt, és aki azóta folyamatosan kísértette a gondolatait. De erről aztán tényleg nem volt kedve beszélni.

Így csak vártak, némán, míg a por valamelyest leülepedett, és visszamehettek a siklóhoz. Sid odatámasztotta az egyik, helyéről kifordult utasülést a jármű oldalához, leültette rá Mitzukit, és elkezdte átnézni a gépben bent maradt, illetve a megálláskor szerteszét szóródott csomagokat és ládákat. A víz gyorsan meglett, két nagy kannával, ezeket odavitte Mitzuki mellé. Bőségesen ittak, először az elmúlt két napban, és Sid megint jól megnézte a lányt. Az arca és az ujjai most véresek, de komoly sebet nem látott rajta, csak zúzódásokat és horzsolásokat. Ám úgy tűnt, azok nem zavarják, az arcán nem látszik fájdalom, csak hogy valamin erősen töpreng.

Sid visszament a gépbe, és először egy fémrudat keresett, meg valami szövetanyagot. Amint meglett, kivitte Mitzukinak.

– Tessék. Gondolom, jobb kedvre derít, ha megint csinálhatsz magadnak kardot – adta át.

– Köszönöm a figyelmességet, ez nagyon kedves tőled! – felelt a lány roppant udvariasan, és kicsit meg is hajolt ültében. Aztán átvette a botot, és nekilátott felcsavarni rá markolatnak az anyagot. Igen, szüksége van fegyverre, hogy majd megint ölhessen, gondolta keserűen.

Sid ezt is nézte egy kicsit, aztán elkezdte kifeszegetni azokat a ládákat, amik valami csoda folytán nem törtek össze. Szétszórta a tartalmukat a szavannán, bízva, hogy talál használható apróságokat, de közben vissza-visszapillantott a lány felé. Nem tudta nem észrevenni, hogy azt mennyire emészti valami.

– Sose hittem volna, hogy ilyen kellemes egy vak lány társasága – kezdett beszélni, hogy kicsit felrázza. – Úgy és addig bámullak, ahogy csak a kedvem tartja!

– Ha van mit bámulnod, tőlem! – hagyta rá Mitzuki mosolytalanul, és tovább dolgozott a kardmarkolaton.

– Tény, ha egy átlagférfi rád néz, különösen így, hogy éppen fegyvert készítesz magadnak, hát elsőre nem a szex jut az eszébe. Hanem hogy milyen mázli, hogy nem egy sötét, elhagyatott sikátorban futott össze veled.

– Valóban nem szerencsés velem összefutni.

Sid kicsit mérlegelt, közben odavitte a talált elsősegélydobozt is, és csak rákérdezett.

– Sybill jár a fejedben?

– Ki más?

A férfi sóhajtva megrázta a fejét.

– Én tizenhat éves lelkületű, selejtes bérgyilkosom, önvédelem volt! Ránk támadt, meghalt, nyugodjon békében!

– Valóban ő támadt ránk, de csak azért, mert mi elraboltuk a siklójukat! – tiltakozott Mitzuki.

– És a másik kettő? A két zsoldosa sem élte túl, ez majdnem biztos. Az egyiket pont ő borította ki a siklóból. Őket is sajnálod?

– Tulajdonképpen annyira nem – rázta meg a fejét Mitzuki tétován, Sid pedig visszament a siklóba, ahol észrevett egy romok alá szorult hátizsákot. – Ellenük semmit sem tettem, amire nem volt nyomós okom. Ők tényleg az utamban álltak, és nem tudtam megkímélni őket. Az harc volt. Ők vagy én, értem én ezt a logikát. De a nő, ő megúszhatta volna. Ő egy félreértésbe halt bele.

– Nem volt ott semmi félreértés! – tiltakozott a férfi, és közben kiszabadította a zsákot, majd elégedetten mérte fel a tartalmát. – Sybill egy értelmes, felnőtt ember volt, aki pontosan tudta, hogy milyen játékot játszik. Szabad akarattal választotta, hogy nem egyezik meg velünk, ő terelte a tárgyalást a tettlegesség felé, kétszer is, és rosszul döntött. A döntéseinknek pedig következménye van, amit vállalnunk kell. Sybill tudta, hogy az életét kockáztatja, mint ahogy mi is a saját életünket kockáztattuk, és most mi nyertünk.

– Klassz duma. Ha a te feladatod lenne, hogy elmenj a tisztelt édesanyjához, és elmondd neki, mi történt a lányával, akkor is ezt adnád elő?

– Nem, akkor egy kegyetlen, vérszomjas szamurájról mesélnék neki, aki hidegvérrel meggyilkolta a lányát, és akit a saját kezemmel fojtottam meg, mert az agyamra ment! Könyörgök, Mitzuki, ki volt az a marha, aki téged a bérgyilkosi pályára állított? Tök alkalmatlan vagy rá! Ne érts félre, nem lebecsüllek ezzel, mert az egy csoda, ahogy te küzdesz, de tényleg! Hogy vakon egy repülő sikló tetején valaki pánikolás helyett támadni kezd, méghozzá sikeresen, az eszméletlen! Hasonlót se láttam még soha. De lelkileg teljesen képtelen vagy gyilkolni. Más szakmát kellett volna választanod.

– Nem lehetett. Nálunk ez a családi hagyomány – mentegetőzött a lány. – Tulajdonképpen minden rokonom orgyilkos, vagy valami nagyon hasonló.

– Jól tetted, hogy leléptél! Nem vagy közéjük való – szögezte le Sid, és közben még pár apróságot odapakolt Mitzuki lába elé. Biztató kupac kezdett összegyűlni, túlélést ígérő, barátságos kis kupac. – Ne haragudj meg, de roppant elmebeteg egy családnak tűnik a tiéd.

– Nem annyira az. Csak éppen eszméik vannak, amiket mindenáron követni akarnak. Tudod, a japán hagyománytisztelő nép.

– Elfelejteni való hagyomány, ami miatt meg akarnak gyilkolni egy olyan veszettül jó csajt, mint te.

– Persze hogy meg akarnak gyilkolni – lépett el a bók mellett Mitzuki. – Elárultam azt a bizonyos eszmét.

– Nem voltál elég jó japán szabadságharcos? – tippelt a férfi a lánytól nem is olyan régen hallott kifejezést használva.

– Hát, igen. Valami ilyesmi.

– Ez a „valami ilyesmi” nekem egyelőre abban az apróságban merül ki, hogy nem gyilkoltál meg egy embert pusztán azért, mert szerencsétlen kínainak született, nem pedig japánnak.

– Fogalmad sincs róla, hogy kit nem gyilkoltam meg! – csattant fel Mitzuki. – Hihetetlen lehetőség állt előttem, az egész világot megváltoztathattam volna, és nem tettem meg!

Sid ezen egy pillanatra elgondolkodott, miközben már a pilótafülkét kutatta át rejtett fegyverekért. Már eddig is sejtette, hogy ki volt Mitzuki fontos embere, de most a sejtés bizonyossággá vált, valami hihetetlenül meredek, hajmeresztő ténnyé.

– Most már tudom, hogy kit nem gyilkoltál meg, és tudod mit? Jól tetted!

– Igen, jól tettem – higgadt le hirtelen Mitzuki. – Most sem azt bánom, hogy ő él, hanem hogy ez a másik három, ezek a németek, ezek halottak.

– Bánhatod, de attól még halottak maradnak, úgyhogy inkább nézd a jó oldalát. Halottak, de mi pont ezért élünk még. Próbáld meg megbocsátani magadnak, hogy megmentetted az életünket.

A lány ebből a szemszögből is vetett egy képzeletbeli pillantást a problémájára, majd rákérdezett egy részletre, ami tényleg érdekelte:

– Te mit rontottál el, hogy leütöttek?

– Elrontani? – csodálkozott el Sid, és kihátrált a pilótafülkéből, ahol sajnos, semmi fegyvert nem talált. De legalább egy üveg italnak azért csak kell itt lennie valahol! Joseph, hol tartottad a dugi piádat, nézett végig a roncson. – Semmit sem rontottam el! Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de le fognak ütni. Nekik ez volt a logikus.

– Akkor miért nem tettél ellene? – csodálkozott vissza Mitzuki.

– Semmit sem tudtam tenni ellene. Ez benne volt a pakliban.

– És még csak nem is szóltál nekem, hogy erre számítsak? – emelte meg a hangját egy kicsit a lány. – Tényleg, mit gondoltál, én mit fogok csinálni, amikor megkapom a vészjeledet? Ölbe tett kézzel ülök tovább?

– Gondoltam, majd alakulnak valahogy a dolgok – vonta meg a vállát Sid kelletlenül. – Bíztam benne, hogy valami értelmeset csinálsz, és hogy nagy általánosságban nem lesz belőle komoly baj. Eddig is már nagyon sokszor leütöttek, azt is mind túléltem. Megbízhatóan mázlista vagyok.

– Igen, az vagy. De szeretném felhívni a figyelmedet, hogy jelenleg ez a mázli abban nyilvánult meg, hogy éppen veled volt egy szamuráj, aki fontosnak érezte, hogy életben maradj, és ezért képes volt a saját életét kockáztatni. Legközelebb szólj, ha úgy érzed, a terv része, hogy téged leütnek, felkoncolnak, lelőnek. Akkor nem idegeskedem miatta, és nem reagálom túl. És nem ölök meg nekifutásból három embert!

– Világos, megértem, hogy bánt miattuk a lelkiismeret – sóhajtott Sid belenyugodva a megváltoztathatatlanba, és az egyik ülés alatti rekeszben végre talált egy címkézetlen üveget. Elégedetten tette le Mitzuki elé a halomba, egy törött kézilámpa és még két doboz konzerv mellé. Menni fog ez is! – És ígérem, innentől kezdve a lelkedre is tekintettel leszek. Ha majd itt lent, az atombunkerben ránk támadnak, kirabolnak, elfognak és megkínoznak minket, akkor mindent megteszek, hogy megkíméljük a jobb sorsra érdemes, ártatlan rablógyilkosok életét.

Mitzuki önkéntelenül is elmosolyodott a megfogalmazás hallatán, és megértette a célzást. Nem engedheti meg magának a gyengeséget, erősnek kell lennie, mert a veszély még nem múlt el. Még nincsenek biztonságban, még küzdeniük kell, és ő valóban nem érezhet szánalmat egy legyőzött ellenféllel szemben. Nem ez a szamuráj útja! Hát lelke mélyére zárta az újabb három általa megölt ember emlékét is. Majd, ha kikeverednek innen, majd akkor újból végiggondolja, de most az a fontos, hogy éljenek. Erről pedig eszébe jutott valami egészen más.

– Te hogy nézel ki?

– Általában úgy, ahogy akarom – felelt Sid kapásból, csodálkozás nélkül fogadva a gyors váltást. – Pusztán nevet váltani kevés, néha arcot is muszáj.

– Ezzel nem megyek sokra. Tudod, amikor eszméletlenül feküdtél a siklóban, majdnem összekevertelek a szintén ájult zsoldossal. Nagy baj lett volna, ha véletlenül őt térítem magához helyetted.

– Mázli, hogy nem tetted.

– Mázli, de ezt nem akarom még egyszer a sors kezébe adni. Gyere ide! – állt fel, és ahogy Sid érdeklődve közelebb lépett, kinyújtotta felé a két kezét, és megfogta a férfi arcát. – Látni akarlak!

– Ne! – tolta volna el Sid könnyed mozdulattal, de Mitzukit nem lehetett egy könnyed mozdulattal félretolni. – Most nem a legjobb formámat hozom.

– Igen, a soknapos borostát már látom – tapogatta végig a férfi arcát, aztán a homlokát, az állát, belefogott a hajába, és végül két oldalról végigsimította a nyakát, míg megállapodott a keze a két vállán.

– Hagyd abba! Napok óta gyűrődöm ezen a szavannán, ütnek és ölnek, koszos vagyok és izzadt, most nem fogok rád jó benyomást tenni!

– Ezt te sem hiszed! – torkolta le Mitzuki, és végigtapogatta a férfi vállát, mellkasát, majd közelebb lépett, hogy a karjai alatt átnyúlva végigsimíthassa a hátát is.

– Mitzuki, ezt most hagyd abba, mielőtt elvesztem a fejem! Végiggondoltad, hogy mivel játszol?

– Tényleg csak tudni szeretném, hogy hogyan nézel ki! – fogott rá ismét a férfi vállára, majd közelebb hajolt, és mély levegőt véve beleszagolt a nyakába. – Ne érts félre!

– Azt nem lehet félreérteni, ha egy nő közvetlenül elém áll, átkarolja a vállam, és a fülembe suttogja, hogy ne értsem félre! – fogta át hirtelen a lány csípőjét, és szorosan magához húzta. Mitzuki egy hosszú pillanatot várt, mielőtt elhúzódott volna.

– Ne! – kérte csendesen. – Jobb, ha spórolsz az erőddel. Most tényleg csak látni akartalak.

– Fogsz! Ígérem! – suttogta Sid, és nehezen, de elengedte a lányt, ám a hangja már könnyed volt. – És a jövőben hanyagold az ilyen trükköket, ha kérhetném! Örülj neki, hogy fogtál egy osztályon felüli balekot, de ne élj vissza túlzottan azzal, hogy nő vagy, mert esetleg tényleg elvesztem a fejem! – közölte, aztán gondosan elkezdte bepakolni a holmikat a hátizsákba.

– Igen, egy osztályon felüli balekot fogtam – ült vissza gúnyosan mosolyogva Mitzuki. És te is egy osztályon felüli balekot fogtál, Sid, tette még hozzá, de csak magában. Ennyiben megérdemeljük egymást. Végiggondolva a sikló megszerzését, belekalkulálva a három német hullát is, egyértelműen látszott, hogy igen hatékonyak együtt. És erről eszébe jutott valami más. – Komolyan gondolod, hogy fogok még látni? – kérdezte hirtelen.

– Persze! – legyintett Sid. – Elmegyünk Alice Springsbe, és ott majd megcsinálják, bármi is a baj. Ott vannak a világ legjobb kibersebészei, kizárt, hogy ne boldogulnának el vele – magyarázta, aztán bele is gondolt, hogy mit mondott. Eddig még nem töprengett rajta, de most világosan látta, hogy nem tehet mást. El kell mennie Mitzukival Alice Springsbe, ez a logikus, következő lépés.

– Engem nem fognak még egyszer beengedni az Ausztrál Föderációba – magyarázta a lány szomorúan. – A Kínai Birodalom polgárait nem látják szívesen. Már akkor sem ment egyszerűen, amikor három éve oda menekültem a családom elől, és beültették a direktlinket. De azóta összevissza utazgatok a világban, nincs munkám, nincs bejelentett lakhelyem, és ez együtt már nagyon gyanússá tesz.

Sid egy pillanatra abbahagyta a hátizsákba való bepakolást, és kezében egy felcsavart pokróccal elgondolkodott egy kicsit. Igen, már megint vissza kell mennie a Föderációba, akármennyire is nem akar. Múltkor is nagy balhé lett belőle, most sem lesz másként. De vissza kell mennie, és hogy még rosszabb legyen, nyíltan.

– Ha velem jössz, akkor nem lesz vele gond – magyarázta azért lazán. – Én ott állampolgár vagyok.

– Milyen néven?

– Az eredetin – vallotta be a férfi.

– Te ausztrál vagy?

– Ha ragaszkodunk az emberek születés alapján való kategorizálásához, akkor igen – sóhajtott Sid. – Ausztrál vagyok, sőt ausztrál gépszörny, minden kínai ősellensége.

– Milyen szerencse, hogy én nem kínai vagyok, hanem japán – mosolyodott el Mitzuki. – Amúgy gondoltam, hogy kötődsz Alice Springshez. Ahogy kérdezgettél róla, világos volt, hogy jól ismered, és élénken emlékszel rá.

– Az a kisebb baj, hogy én emlékszem. A kérdés, hogy ott elfelejtettek-e?

– Kizárt. Nem tudom, kik miatt kellett elmenekülnöd onnan, de ha élnek, akkor emlékeznek rád. Nem vagy egy könnyen felejthető alak.

– Örülök, hogy így látod! – mosolyodott el Sid, és becsatolta a hátizsákot. – Azt meg majd később kitaláljuk, hogy hogyan csempészünk be téged a Föderációba.

– Persze, ne törd rajta előre a fejed! Bőven elég lesz akkor elgondolkodni felette, amikor odalép hozzánk a vámtiszt, és megkérdezi, hogy kik vagyunk, és mit akarunk – legyintett Mitzuki is, és megforgatta a feje felett a kész botot. Működött. Aztán kis gondolkodás után hozzátette: – Amúgy ez már háromlépéses terv. Atombunker, Kalahári-övezet, Ausztrál Föderáció. Ilyen hosszan te nem fogsz kitartani.

– Miért ne lennék képes végigcsinálni? – húzta ki magát sértetten Sid.

– Képes vagy rá, nem ez a baj. Képes vagy rá, ha akarod. De nem fogod akarni. Valahol félúton meggondolod magad, és becsapsz. Átejtesz, és lelépsz.

– Most lemaradtam valamiről? – tárta szét értetlenül a kezét a férfi, holott a lány nem láthatta a gesztust. – Miért kellene nekem becsapnom téged?

– Amint ezt diktálja az érdeked, megteszed.

– Ja, hogy akkor! Persze, majd amikor az érdekem ezt diktálja, természetesen becsaplak. De hol van ez még? Három napja azt sem tudtuk a másikról, hogy létezik, és még az is csak félig igaz, hogy tegnap már láttuk egymást. A megismerkedéskor még minden szép és rózsaszín két ember kapcsolatában. Ilyenkor még hisszük, hogy minden jól alakul, bízunk a csodában, hogy a másikban azt a hozzánk illő és tökéletes embert ismerhetjük meg, akit már annyiszor láttunk álmainkban, és akivel annyira szeretnénk végre találkozni. Aztán, amikor ez elmúlik, akkor majd az egyikünk becsapja a másikat. Tekintve kettőnk lelki alkatát, ez a valaki én leszek.

Mitzukit valahogy megnyugtatta ez a beismerés. Jobb volt, mintha Sid elkezdte volna bizonygatni, hogy ő ilyet soha sem tenne. Hisz nyilvánvalóan már rengetegszer megtette.

– Rendben. Megmentettél, ezért elkísérlek, ahová csak kéred. Jöhetnek további fejre álló siklók félradioaktív zónákban, rabolhatunk műkincseket Brazíliában, ahogy nem olyan rég javasoltad, vagy akár elmehetünk Alice Springsbe megműttetni a szemem. Én kitartok melletted, követlek és harcolok az oldaladon, míg át nem ejtesz. Azt pedig elbocsátásnak veszem, és harag nélkül lelépek. Jó?

– Túlbonyolítod, te szamuráj! – nevette ki Sid, és a vállára vette a hátizsákot. – Gyere, állj fel, és megmutatom neked, hogy egy ezerlépéses tervet is simán végigcsinálok. Itt tudniillik most még meg kell másznunk egy magas dombot.

– Nincs egy ajtó itt, lent? – húzta el a száját kelletlenül Mitzuki, de már talpra állt, kezében az új, kardnak kinevezett bottal.

– Biztosan van, több is, de egyszerűbb felmászni, mint itt lent keresgélni. Ott fent nyílik a központi szellőző kürtője, ott gond nélkül leereszkedhetünk. Gyere! – hívta Mitzukit, aki engedelmesen nyújtotta a karját, hogy Sid vállába kapaszkodva kövesse, de a férfi inkább megfogta a lány kezét, és úgy kezdte vezetni.

Kézen fogva indultak fölfelé az atombunker kihalt oldalában.