LXIX.

A kutyák miatt vették észre. Illetve a kutyák hangjának a megváltozása figyelmeztette Mitzukit, hogy baj van.

– Sid, hallod, hogy most sokkal hangosabban és dühösebben morognak mögöttünk?

– Lehet – vont vállat a férfi közömbösen. – Jelent ez valamit?

– Igen. Valaki megzavarta őket. Azt hiszem, Takamura jár most körbe közöttük, és vizsgálja a halottakat. Hamarosan a nyomunkban lesz. Siessünk!

– Hová? – kérdezte Sid, és változatlan tempóban ment tovább.

– Tűnjünk el előle!

– Hol? Össze vagyunk vele zárva egy atombunkerben. Így vagy úgy, de utolér.

– Jobb, ha később!

– Nem érünk vele semmit, ha időt nyerünk. A százados megmondta, itt nincsenek biztos fedezéket adó katonák. Meg más se, aki megvédhetne minket, tehát ezt nekünk kell intéznünk – tette hozzá sóhajtva. A százados halott, az olaszokat meg már kétszer is becsapta. Harmadszor már garantáltan nem tudja meghintáztatni őket, hogy levadásszák neki Takamurát. Más potenciális balek nem maradt. Azaz ezt sajnos tényleg nekik kell csinálniuk, kettőjüknek. – És ha már elkerülhetetlen, én szeretném minél hamarabb rövidre zárni a témát, és lejátszani vele ezt a játszmát.

– De nem biztos, hogy nyerünk!

– Akkor meg aztán tényleg mindegy – torpant meg, de csak azért, mert elértek egy lépcsőházat, és látta, hogy egy szinttel lejjebb van világítás. Kicsit habozott, majd elindult lefelé. – Gyere, lépcső lefelé, és innentől kezdve van fény is.

– Nem lenne jobb sötétben maradni?

– Takamurának lehet rendes lámpája, míg nekem csak ez a dinamós vacak van. Sötétben feltehetőleg előnyben lenne. Most pedig fussunk egy kicsit, gyere!

– Az nagyon hangos.

– Pont azért – húzta maga után Sid a lányt, és futottak, végig pár folyosón, és termen. Lépteiket hangosan verték vissza a csupasz betonfalak. Aztán egy ponton Sid hirtelen megtorpant, kézzel állítva meg Mitzukit, és még a száját is lefogta a mutató ujjával, hogy csendre intse. Egy pillanatig csak a vér dobolt a fülükben, aztán hallottak pár futó lépést a távolban. Aztán azok a lépések is elhallgattak, egyik pillanatról a másikra. Maradt a csend.

– Itt van – bólintott Mitzuki helyeslően.

– Itt – suttogott vissza Sid, aztán megemelte a hangját. – Helló, Takamura!

– Megőrültél? – sziszegte a lány. – Mit csinálsz?

– Beszélgetést kezdeményezek – válaszolta fojtott hangon Sid. – Szeretek beszélgetni az emberekkel.

– De vele nem lehet!

– De, lehet, mindenkivel lehet – intette le Sid, és ismét megemelte a hangját: – Örülök, hogy végre összefutottunk, Takamura! Egy ideje már meg akartam neked mondani, hogy rohadtul kopj le a csajomról!

Választ természetesen nem kapott, hát továbbvezette Mitzukit, amilyen halkan csak tudta. Egy hosszabb folyosón megálltak hallgatózni, és távolabb mintha pár lépés hangzott volna fel, így Sid hangosan folytatta:

– Tudod, a feleségedről beszélek. Ő most az én csajom. Mondjuk, nem túl régóta ismerjük egymást, de én már csak ilyen konzervatív vagyok. Akivel lefekszem, azt a csajomnak tartom, és rühellem, ha más is hajt rá – magyarázta, míg mellette Mitzuki egyre mélyebb értetlenséggel rázta a fejét.

– Most csak szórakozol, vagy van valami terved? – suttogta, mire Sid neki szánt halkan válaszolt:

– Természetesen van tervem. Felidegesítem, előjön, lelövöm. Kész.

– Nem lehet felidegesíteni!

– Dehogyisnem! Elég lenne, ha két percig intenzíven csókolóznánk, és már jönne is – legyintett a férfi, és ismét megemelte a hangját. – Persze megértem, hogy nem könnyű lekattannod róla, Takamura. Jó bőr a kicsike, ez tény. Már persze nem nagyvárosi mércével mérve, de itt, a szavannán tényleg megteszi.

Mitzuki hallotta, hogy erre valahol, nem is olyan messze, valaki lép egyet. És Sidnek még ebben is igaza lesz, csodálkozott el. A végén tényleg feldühíti annyira Takamurát, hogy az csináljon valami ostobaságot!

Közben pedig a férfi vezette, lassan, de megállás nélkül, nagyon halkan lépkedve. Aztán megálltak, és Sid folytatta a magyarázkodást a messzi távolságnak:

– De akármilyen is a kiscsaj, most az enyém. Engem választott, nem téged. Fogd fel, hogy pofára vagy ejtve, és tűnj el a balfenéken!

Rövid csend, de ahogy kicsit később megint megálltak hallgatózni, hallották, hogy valaki mögöttük jár. Halkan, de közeledik.

– Persze nem csoda, hogy jobban bejövök neki, mint te. Én egy gazdag és menő ausztrál srác vagyok, te meg csak egy kínai paraszt.

– Tudnod kell, hogy japán vagyok! – válaszolt hirtelen egy hang a messzeségből, és hogy az élet megfelelő tempót diktáljon, ebben a pillanatban Sid érezte, hogy direktlinken hívja a halottnak hitt százados. Habozás nélkül nyitotta meg a kapcsolatot.

– Itt Larry Johns kapitány jelentkezik – szólalt meg igen halkan, ám annál katonásabban, közben pedig ráfogott Mitzuki kezére, és kicsit megcibálta.

A lány megfeszítetten koncentrálva igyekezett nem lemaradni. Oké, a százados megvan, Sid vele beszél. Akkor viszont nem beszélhet Takamurával, mert a két társalgás, nos, egyszerűen nem kompatibilis. Illetve a két személyt, akit most Sid játszik, a komoly, megbízható katonát és a tenyérbe mászóan pofátlan és erkölcstelen szeretőt egyszerre még ő sem tudja előadni. Tehát Sid most átment Larry Johnsba, azaz Takamura rá marad. És igen, felidegesíteni kell. Nos, ha követi a Sid által eddig kijelölt vonalat, és előadja a romlott nő egy nagyon-nagyon visszafogott változatát, akkor az esetleg bejöhet...

– Japán vagy, Takamura, de mit érsz vele? – szólalt hát meg hangosan. – Mit számít, hogy valaki japán, kínai, vagy akár ausztrál, ha igaz szerelemről van szó?

Sid örömében, hogy a lány ennyire gyorsan kapcsolt szélesen elmosolyodott, és mivel ezt Mitzuki nem láthatta, hát pusztán jelzésként, hogy minden rendben, megveregette a vállát. Aztán kézen fogva továbbvezette. És közben hallgatta a fülében Atieno ijesztően gyenge hangját.

– Én... jelentkezem, kapitány. Bajban vagyok.

– Értem, százados – válaszolta csendesen, még ezen felül is a tenyerével takarva a száját, hogy Takamura ebből garantáltan semmit se hallhasson, és ment tovább, vezette Mitzukit a hideg betonfalak között. – Itt minden a legnagyobb rendben van, ha elmondja, mi a baj, tudunk segíteni. Adja meg a helyzetét!

– Miről beszélsz, Mitzuki? – kérdezett közben a távolban Takamura. – Japán vagyok, ez mindig, mindenütt, minden helyzetben számít és kötelez. Mindig ehhez méltón, ehhez illő becsülettel kell élnem, vagy te már erről is elfeledkeztél?

– A méltóság és a becsület csak üres szavak! Robert mellett ráébredtem, hogy egészen másként kell nézni a világot! – dobta be Mitzuki jobb híján a kedvenc távol-nyugati nevét, bízva benne, hogy Sid nemcsak minden megszólításra hallgat, de minden nevet meg is tud jegyezni, amin valaha szólították – Amióta vele vagyok, kitárult előttem a végtelen kék ég!

– Hogyan tehettél ilyet? Hogyan engedhettél magadhoz egy idegent?!

Megy ez, biztatta magát Mitzuki. Kicsit még udvariatlanabbul, kicsit még vérlázítóbban, kicsit még közönségesebben, és menni fog. Csak ahogy Sid csinálná!

– Mindenben többet ér nálad! Vannak érzelmei, tetteinek nem gátja az ostoba becsület, nem fél az újtól és nem fél elengedni a régit, és... – és itt azt akarta mondani, hogy kiválóan ért a fegyverekhez, mert tudta, hogy Takamurát ez is bántaná, de aztán meggondolta magát. Jobb, ha nem adja ki ezt a fontos információt, hát helyette sietve igyekezett kitalálni valami mást. – És... és az ágyban is sokkal jobb, mint te!

Sid erre önkéntelenül is bólogatni kezdett, ehhez igazán nem férhet kétség! És mellesleg közben hallgatta Atieno hangját a fülében.

– Lezuhantam a lenti vízelvezető csatornába. Takamura miatt...

– A Takamura-problémát kezeljük, miatta ne idegeskedjen, százados – nyugtatgatta az eszerint súlyosan sebesült nőt, és továbbvezette Mitzukit a folyosókon, miközben a fent említett Takamura már hallható haraggal kiabált valahol a távolban:

– Az esküvőnkön másként beszéltél! Ott örök hűséget fogadtál nekem!

– Mit nekem felrúgni még egy fogadalmat! – kiabált vissza Mitzuki, minden mindegy alapon játszva tovább a szerepet, amit választott. Ha már erre az útra lépett, hát a legjobb, ha tisztességgel végigmegy rajta. – Amúgy is hazugság volt az egész esküvőnk! Az otosan parancsolta, hogy így legyen, én csak engedelmeskedtem. De sosem szerettelek! Közöttünk hazugság volt minden!

Takamura a távolban erre nem is válaszolt, csak elindult körbe, hogy a hátukba kerüljön, de Mitzuki hallotta, hogy merre jár, és visszahúzta Sidet, aki megértette a jelzést, és új utat választott, de közben tovább beszélt a századossal is:

– Tehát most ott van, annak az aknának az alján, aminek a koordinátáit megadta?

– Igen. Súlyos sérüléssel. Nem tudok felmenni.

– Értettem. Tartson ki, százados! A segítség már úton van! – bontotta a vonalat, és már vette is fel a másik beszélgetés fonalát: – Hallod a csajt, Takamura, ez a világ legegyszerűbb ábrája. Ejtve vagy! Menj haza, hazudd be, hogy megcsináltad a melót, minket meg hagyj békén! – kiabálta, aztán lehalkította a hangját, hogy csak Mitzuki hallja: – Ha elválunk, melyikünket követi?

– Téged. Neked kell hamarabb meghalnod, én vagyok az utolsó célpont. A feladat az én halálommal ér véget.

És közben mentek, a sarkok előtt óvatosan megállva és hallgatózva. Valahol, körülöttük körözve járt Takamura, ölni készen.

– Menj le, keresd meg a századost! – döntött Sid. – A hangja alapján sürgős segítségre van szüksége. Vidd az elsősegélyes hátizsákot.

– Menjünk együtt!

– És vigyük magunkkal Takamurát? – kérdezte a férfi, és egy pillanatra felemelte a hangját: – Hallod, te őskorból itt felejtett szamuráj, menj haza, és lazán hazudd annak a korlátolt otosannak, hogy megölted a csajom. Mi meg eltűnünk a képből, sosem derül ki, hogy átvágtad a főnököd! – javasolta könnyeden, míg Mitzuki csak a fejét rázta.

– Az imént mondtad, hogy szeretnéd rövidre zárni. Most már én is. Nem akarok tovább futni előle!

– Pedig kénytelen leszel. Tényleg kötélből vannak az idegei, lehet, hogy nem jön elő csak úgy, magától. Lehet, hogy ez itt most sokáig fog tartani. A százados meg közben meghal, és az ő szakértelme kell nekünk, mert a sugárzás szintje még mindig emelkedőben. Menj le hozzá, és robbantsátok fel a torlaszt a csatornában. Én addig elterelem Takamura figyelmét.

– Igen, addig eltereled. És utána?

– Mi van utána? – csodálkozott el a férfi.

– Ezt kérdem én is! Kétlépéses terv, Sid, kétlépéses! Magad után csalod, és utána mi lesz?

– Helyből van rá két verzióm. „A” terv, hogy lelövöm. „B” terv, hogy nem. Ennyivel elégedett vagy?

– Nem. Merre induljak?

– Végig ezen a folyosón – állította irányba a vállánnál fogva a lányt. – A végén lesz egy lépcsőház, azon le, a legaljáig. Utána már egyszerű, majd mondom direktlinken – suttogta, majd megint megemelt a hangját. – Vagy mindenképpen verekedni akarsz? Abban is benne vagyok! Gyere elő, Takamura, és szétverem azt a nagy arcod, ezen ne múljon!

Még látta, hogy Mitzuki roppant óvatosan elindul a kijelölt irányba, aztán sarkon fordult, és jól hallható, majdnem futó léptekkel haladt pár sarkot. Aztán várt, de nem hallott semmit. Igen, ő nem fogja észrevenni, hogy valaki egy sarokra tőle lopakodik, csak akkor, amikor már feltehetőleg késő. Tehát a legjobb, ha nem is megy sarkok közelébe. A sejtése szerinti legközelebbi, nagyobbacska terem felé indult.

– Persze, ha félsz tőlem, Takamura, nekem az is oké! Nem muszáj verekednünk, leléphetsz. De akkor lépj le teljesen, és hagyd békén a csajom!

Elérte a termet, valóban nagy volt, és magasabb is, mint az átlagfolyosók és – termek, bár sajnos több ajtó is vezetett belőle kifelé. Ennek ellenére kényelmes léptekkel kisétált a közepére, így, most nincsenek sarkok, most szabad tér veszi körül, bár akármerre is fordul, mindenképpen van a háta mögött egy ajtó. De elég messze. Most nyugodtan jöhet ez a Takamura, lesz ideje észrevenni és lelőni.

– Utánad ment – suttogta a fülében Mitzuki. – Én már a lépcsőházban vagyok.

– Imádlak, Mitzuki! Ha leértél, akkor összesen negyvenkét méter előre, és még húsz körül balra. A térképen te is láthatod a fordulókat – suttogta vissza, és utána megint megemelte a hangját, de a direktlinket nem kapcsolta ki: – Takamura, te gyáva féreg, meddig lapulsz még az árnyékban? – kiabálta, és aztán tovább mondta Mitzukinak az utat, ismét suttogva: – Ott lesz valahol az akna, amibe a százados beleesett. Ami ugye azt jelenti, hogy nyilván nincs lefedve.

– Én is így tippeltem volna. És amúgy se miattam aggódj, figyelj Takamurára!

– Figyelek rá – biztosította a lányt, és ezt alátámasztandó, megint megemelte a hangját: – Takamura, nem hiszem el, hogy félsz tőlem! Vagy a csajomtól félsz? Itt ül mellettem, fegyvertelenül, és nevet rajtad. Gyere elő! – hívta, de ahogy látta, sehol semmi sem mozdult az ajtók mögötti árnyékokban.

– Erről tudni fogja, hogy hazugság! – figyelmeztette Mitzuki. – Hamarosan tudni fogja, hogy egyedül vagy. Akkor egy ideig arra fog figyelni, hogy tőled elválva a hátába kerültem-e, és amikor rájön, hogy nem, akkor megtámad téged.

– Oké, akkor még van időnk fecserészni. Tetszett, amit rólam mondtál neki.

– Nem rólad mondtam, hanem egy mesebeli, Robert nevű figuráról, aki mellesleg ritka egy tapló. Most pedig kikapcsolok, mert szólítanom kell a századost. Te meg rohadtul vigyázz magadra, és ha bármi baj van, hívj!

Ezzel Mitzuki bontotta a vonalat. Sid kettesben maradt Takamurával. Lassan körbefordult, még mindig semmi. Most már nem szólt hozzá, most már minek? Gondolkodjon csak el afelett, amit eddig hallott, rágja csak belülről a fájdalom és a harag, aztán csak csinál valami felelőtlenséget. Hát várt, és figyelt.

Egy pillanatra látott is egy árnyékot elvillanni az egyik ajtó mögött, de túl rövid ideig, hogy rálőhessen. Nem pazarolhatja a golyót, mert nincs belőle sok, és majd lesz jobb célpont! Bekapcsolta a térelemző modulját, fordult, figyelt, várt.

Tőle nem is olyan messze Takamura ugyanezt tette. Már tudta, hogy ez a féreg egyedül van, hogy Mitzuki valahova elment. Messzire elment, már ezt is tudta. De miért? Hátrahagyta ezt az embert, feláldozta, hogy biztosítsa számára a menekülést? A régi ember-Mitzuki, az otosan második legjobb szamurája ezt tette volna. Illetve már ebben sem volt biztos. Lehet, hogy az a régi, szeretett és ismert Mitzuki nem is létezett, hogy hazugság lett volna minden? Nem, erre gondolni sem akart!

Nem, itt nincs helye kételyeknek! Mitzuki elment, maga mögött hagyva egy feláldozható idegent, hogy biztosítsa a saját menekülését. Nyilván ez történt. Neki pedig nyilvánvalóan utána kellene mennie a saját célpontjának, kerülve a felesleges kockázatot. Persze jó lenne kiiktatni minden zavaró tényezőt, de karddal rátámadni egy esetlegesen jó céllövőre, aki széles nyílt tér közepén áll, ez gyakorlatilag öngyilkosság. Tovább kell mennie, megfordítva a helyes sorrendet, és előbb megölni Mitzukit, majd utána visszatérni ehhez a féreghez. De egyszerűen nem volt rá képes.

Hihetetlen módon haragudott erre a férfira, azért, ahogy beszélt Mitzukiról, és azért is, hogy átölelte ott, a sikló roncsainál. Gyűlölte, és meg akarta ölni. Most. Ezért megmutatta magát egy pillanatra, hogy lássa, hogyan céloz ez a féreg, de az nem lőtt rá. Vagy nem is működik rendesen lőfegyvere, vagy nem ért hozzá eléggé, vagy... vagy nagyon jól ért hozzá, és nem lő, csak biztos célpontra.

Nem, neki most nem szabad itt maradnia, mennie kell Mitzuki után. És képtelen volt rá.

Sid várt, figyelt, kezében a fegyverrel, és azon törte a fejét, hogy az általa megismert, laza és jó fej Mitzuki hogyan bírhatta ki négy éven át ezzel az alakkal? Mondjuk nyilván az elmúlt háromévnyi menekülés közben Mitzuki sokat változott, de akkor is! Mindig fényévekre lehettek egymástól, mármint mentalitásban. Hogy viselhette el ezt a korlátolt, idegbeteg pasast ez a fanyar humorú, talpraesett, minden helyzethez gyorsan alkalmazkodó lány? Nyilván komoly önuralma van, tippelt, aztán a következő pillanatban kialudtak a fények. Valaki valahol ezen a szinten is megszakíthatta a vezetékeket. Jön Takamura, értelmezte a beálló sötétséget, és már vette is elő a dinamólámpát, annak felvillanó és kihunyó fényében fordult, de akkor már ott is volt a másik.

Takamura futva jött, az oldalához fogott karddal. A lámpafény felizzott és kialudt, Sid lőtt, aztán már vetődött is oldalra. Kiáltás nem hallatszott, ám ennek ellenére úgy tippelt, hogy eltalálta a másikat. De az is biztos volt, hogy nem halálosan, mert a határ alattiaktól zsákmányolt, ócska fegyver erősen félrehordott. Tehát még nincs vége, még nem csinálta meg, vetődött és gurult a betonon, közben hangot hallott, arrafelé lőtt, és aztán megállás nélkül, kapkodva hátrált a vaksötétben, karnyújtásnyi távolságra egy szamurájkardtól.

Mázlista vagyok, gondolta reflexszerűen, ahogy az a bizonyos szamurájkard elsuhant az orra előtt, megint lőtt, tovább hátrált, és bízott, hogy ezt is túl fogja élni.