FURABOR

Két cérnavékony, kaliforniai autópálya-rendőr támogatta Willis Kaw magatehetetlen alakját az országúti cirkáló roncsai felől az Óceáni Panoráma út közepén fekvő, pokróccal letakart, majdnem alaktalan tömeg felé. A tetemtől mintegy ötven méterre kezdődő rozsdavörös csík a takaró alatt tűnt el. Kaw hallotta, amint az egyik bámészkodó megjegyzi: „Egész úton végigvonszolták a szerencsétlent... micsoda borzalom!” – és Kaw nem akarta, hogy megmutassák neki a lánya maradványait.

A személyazonosítást azonban mindenképpen el kellett végeznie. Az egyik rendőr keményen markolta a karját, miközben a másik fél térdre ereszkedve fölemelte a holttestet takaró pokróc sarkát. Willis Kaw fölismerte a lányának végzésekor ajándékozott fülbevalót. Minden egyéb teljesen azonosíthatatlan volt számára...

– Igen, ez Debbie – mormolta, és félrefordította a fejét.

De miért történik meg mindez éppen velem? – gondolta magában. – Én nem idevaló vagyok! Én nem vagyok egyik ezek közül! Ilyesminek csak az emberi faj képviselőivel lenne szabad előfordulnia!

– Megvolt a belövésed?

A férfi fölpillantott az újságjából, és meg kellett kérdeznie, mifelől érdeklődik az asszony.

– Azt kérdeztem – ismételte meg Estelle a benne még megmaradt tapintattal a hangjában –, hogy bevetted-e az utolsó inzulinadagodat? – A férfi kurtán elmosolyodott, méltányolta az asszony gondoskodását, igyekezetét szomorú magányának tiszteletben tartására, és kijelentette, hogy bevette a gyógyszert. A felesége bólintott rá, majd megjegyezte: – Azt hiszem, most fölmegyek, és lefekszem. Te nem jössz?

– Most még nem. Talán egy kicsivel később.

– Megint a készülék mellett alszol majd el.

– Emiatt csöppet se aggódj! Rövidesen én is fönt leszek.

Az asszony még egy pillanatig szótlanul rámeredt, azután megfordult, és fölballagott a lépcsőn. A férfi hallgatta a fölvonulás megszokott, szertartásos zörejeit... a WC zubogását, a víz hangját, amint a csöveken lezúdul az emésztőbe, a ruhásszekrény kinyíló ajtajának csikordulását, az ágy rugózatának nyögését, amint Estella éjszakai pihenésre készülődve teljes súlyával ránehezedik. Azután bekapcsolta a tévékészüléket. Megkereste az egyik üres csatornát, a harmincast, teljesen lecsavarta a hangot, hogy ne hallja a „havazó” képernyő zizegését.

Hosszú órákig ült azután a készülék előtt, és reménykedett benne, hogy a kezének húsát átvilágító elektronsugarak láthatóvá teszik számára az idegen csontokat.

A hét derekán megkérdezte Harvey Rothammertől, kiveheti-e a csütörtököt szabadnapnak, hogy kiutazhasson a fontanai kórházba, és meglátogathassa a fiát. Rothammer csöppet sem örült a kérésnek, de nem volt szíve megtagadni ezt. Kaw elveszítette a lányát, a fia pedig még mindig kilencvenöt százalékban magatehetetlen volt, speciális műtőágyon feküdt, minden remény nélkül arra, hogy valaha ismét járni fog. Így hát Willis Kaw rendelkezésére bocsátotta a csütörtököt, de megjegyezte, hogy már nyakukon van az április, amely igencsak feszes hónap egy nyilvános, hiteles jogászokat foglalkoztató cég életében. Kaw készséggel elismerte ennek jelentőségét.

A kocsi San Dimastól mintegy húszmérföldnyire keletre robbant le. Csak ült hát a volánba kapaszkodva, szenvedett az iszonyatos hőségtől, bámulta a délibábos sivatagot, és megpróbálta maga elé képzelni, milyen is lehet most az igazi otthonát jelentő bolygó felszíne.

A fia, Gilvan múlt nyáron látogatóba ment New Jerseyben élő barátaihoz. A fiúk hevenyészett, hordozható úszómedencét tákoltak össze a hátsó udvaron. Gil fejest ugrott bele, fejét beütötte a fenékbe, és eltörte a gerincét.

Szerencsére kimentették, mielőtt megfulladt volna, viszont deréktól lefelé megbénult. A karját még tudta mozgatni, de a keze fejét már nem. Willis azonnal keletre utazott, visszaszállíttatta a fiút Kaliforniába, és most ott hever azon a kórházi ágyon, Fontanában.

Mindössze az égbolt színe jelent meg emlékezetében. Ragyogóan zöld volt... igazi szívmelengető látvány. Nem madárszerű lények siklottak rajta valóságos szárnyalás helyett. Ennél többre sehogy sem emlékezett.

A kocsit visszavontatták San Dimasba, de a műhelyből be kellett küldeni valakit Los Angelesbe a szükséges alkatrészekért. Ott hagyta hát az autót, és buszon utazott haza. Azon a héten tehát nem találkozhatott a fiával. A javítási számlán kétszáznyolcvanhat dollár és negyvenöt cent szerepelt.

Abban a márciusban tört meg Kaliforniában a tizenegy hónapos aszály. Egy teljes hétig megállás nélkül ömlött az eső. Nem olyan hevesen, mint, mondjuk, Brazíliában, ahol még az is előfordult, hogy a hatalmas és sűrűn zuhogó esőözönben egyesek szabályszerűen megfulladtak a lábukon állva. Ahhoz viszont eléggé kitartóan, hogy a házuk teteje több helyen beázzon. Willis Kaw és Esteile álló éjjel talpon maradt, mindenféle rongyokat gyömöszölt a padozat körüli résekbe, de a lyukak a tetőn nyilvánvalóan nem a falakon kívül, hanem valahol beljebb lehettek, így az eső átáztatta a mennyezetet, és a víz rendületlenül csöpögött a nappali szobába.

Másnap reggel a végsőkig elkeseredett Willis Kaw keservesen sírva fakadt. Estelle meghallotta a zokogását, miközben a ruhaszárítóba gyömöszölte az elázott törülközőket, és beszaladt a szobába. A férfi a nedves szőnyegen kuporgott, dohos bűz terjengett körülötte, kezét, amelyben még mindig egy ázott fürdőlepedőt szorongatott, az arcához szorította. Az asszony letérdelt mellé, tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta a homlokát. Willis még sokáig képtelen volt abbahagyni a zokogást, s amikor végre mégis legyűrte, a szeme körül vöröslő karikák izzottak.

– Ahonnan én jöttem, ott csak esténként esik – panaszkodott az asszonynak, de az nem értette igazán, mire gondol.

Amikor valamivel később mégis megsejtett valamit, kiment sétálni, és elgondolkodott rajta, nem segíthetne-e mégis valahogy a férjének.

A férfi kikocsikázott a tengerpartra. Közvetlenül a régi Malibu országút mellett parkolt le a kapaszkodósávban, majd a rámpán leballagott a fövenysávra. Jó óráhosszányit kószált a homokban; az óceán hullámai által tejfehérre koptatott üvegdarabkákat szedegette össze, végül leheveredett egy alacsony, sásborította dűnén, és elszenderedett.

Saját világáról álmodott, s mivel a nap még magasan járt, és talán a hullámzás monoton sustorgásának köszönhetően, ezúttal elég élesen és részletesen jelent meg előtte. A halványzöld égbolt, a feje fölött föl s alá sikló repülő teremtményekkel, a halvány, sárgás fénypamacsok, amint föl-fölvillannak, a magasba emelkednek, azután eltűnnek. Saját bőrében érezte magát, nagyszámú lába egy ütemre mozgott, amint előrekúszott a nedves homokban, miközben a tudatában idegen virágok illata terjengett. Tisztában volt vele, hogy azon a világon született, ott nevelkedett, érte el felnőttkorát, azután...

Elküldték onnan.

Willis Kaw tudatában annak emléke élt, hogy valami rossz cselekedetért száműzték. Tudta, hogy kitelepítették erre a Föld nevű bolygóra, mivel talán valami bűncselekmény fűződik a személyéhez. Arra viszont sehogy sem emlékezett, mi lehetett az. Álmában pedig nem érzett semmiféle bűntudatot.

Amikor azonban fölébredt, visszatért belé az emberi öntudat és vele együtt bűnösségének érzete is. Elöntötte a vágy, hogy ismét odakint lehessen, ott, ahová tartozik, nem ennek a nyomorúságos testnek a foglyaként.

– Én nem akartam idejönni hozzátok – dörmögte Willis Kaw. – Olyan ostobaságnak érzem az egészet. S hogy mégis idejöttem, folyvást gyötör miatta a kétség. Viszont mégsem kételkedem igazán, szóval...

A pszichiáter elmosolyodott, és megkavarta csészényi kakaóját.

– Egyszóval... a felesége unszolására jött el hozzám.

– Igen – bámulta Kaw a cipője orrát. A lábbeli barna volt, és már harmadik éve viselte. Sohasem illett rendesen a lábára. Erősen szorította, és mindkét nagylábujját úgy érezte, mintha egy kés, egy tompa kés éle hasogatná.

A pszichiáter óvatosan letette a kiskanalat egy kis törlőkendőre, és beleszürcsölt a kakaójába.

– Figyeljen rám, Mr. Kaw! Én nem zárkózom el semmiféle javaslat elől. Nem én akarom, hogy itt legyen, és ön sem óhajt igazán itt lenni, ha mindez amúgy sem segít magán. És – tette hozzá sietve – a segítség semmiképpen sem jelentené bármiféle világnézetre vagy tételes vallásra történő megtérítését, amennyiben az nem nyeri el az ön tetszését. Engem sem győzött meg Freud, Werner Erhard, a tudományelmélet vagy bármely más eszmerendszer a „valóság” létezésének bizonyosságáról. Egyfajta kodifikált valóságéról. Adott, változtathatatlan, állandó valóságéról. Amíg valaki úgy véli, hogy valami nem juttathatja őt az őrültekházába vagy börtönbe, semmi okunk azt kevésbé elfogadhatónak tekinteni, mint azt, amit mi... ööö...”normális emberek” valóságnak nevezünk. Ebben nyugodt lélekkel hihet, ha egyszer örömét leli benne. Én, a magam részéről, csupán szeretném meghallgatni az ön mondanivalóját, esetleg fűznék hozzá egynémely megjegyzést, azután összevetném, vajon azön valósága megfeleltethető-e a „normális emberek” által elfogadott valóságnak.

Nos, mit szól mindehhez?

Willis Kaw megpróbált visszamosolyogni rá.

– Nagyszerűen hangzik. Viszont egy kicsit ideges vagyok.

– Azt majd megpróbáljuk megszüntetni. Persze ezt nekem könnyű mondanom, magának pedig roppant nehéz lesz megvalósítania. De szeretném megnyugtatni, hogy nem vagyok az ön ellensége, és mellesleg mélységesen érdekel az esete.

Willis leemelte keresztbe tett lábát, és fölállt.

– Nem zavarja, ha egy kicsit járkálok föl-alá a helyiségben? Azt hiszem, az megkönnyítené a dolgomat. – A pszichiáter bólintott, elmosolyodott, és a kakaóra mutatott. Willis Kaw megrázta a fejét. Körbesétált a rendelőhelyiségben, majd végül kijelentette: – Én nem tartozom ehhez a testhez. Arra ítéltek, hogy emberi formában éljem le a hátralévő életemet, de ebbé hamarosan belepusztulok.

A pszichiáter részletesebb magyarázatot kért tőle.

Willis Kaw alacsony termetű, ritkuló barna hajú, rövidlátó férfi volt. Elég gyengén állt a lábán, és gyakran volt szüksége a zsebkendőjére. Arcát a gondok és a szomorúság ráncai barázdálták. Mindezt nyíltan el is mondta a lélekgyógyásznak. Végül halkan mormolta:

– Azt hiszem, ez a bolygó az a hely, ahová a vétkes személyeket küldik, bűneik levezeklésére. Szerintem valamennyien más világokról érkeztünk ide. Más bolygókról, ahol valami rosszat cselekedtünk. Ez a Föld tehát egy börtön. Ide száműztek bennünket, hogy ilyen borzalmas alakban tengődjünk, olyan testben, amely romlandó, bűzlik, hamar leépül és elpusztul. Ez a mi büntetésünk.

– De miért van tisztában ön ezzel a helyzettel, míg mások nincsenek? – Ezzel a pszichiáter félretette a bögrét, amelyben gyorsan hűlt a kakaó.

– Talán engem egy hibás testbe kényszerítettek – találgatta Willis Kaw. – Ez még egy kis ráadás a fájdalomból, hogy tudjam, idegen vagyok, és börtönbüntetésemet töltöm valamilyen cselekedetemért, amelynek lényegével nem vagyok tisztában. De bizonyára valami súlyos bűncselekmény lehetett, ha ilyen kemény büntetéssel sújtottak érte.

– Olvasott valaha valamit Franz Kafkától, Mr. Kaw?

– Nem.

– Ő olyan emberekről írt, akiket számukra ismeretlen bűneikért állítottak bíróság elé. Akik olyan tettekben találtattak vétkesnek, amelyek végrehajtásáról sejtelmük sem volt.

– Igen, pontosan így érzem magamat. Talán az a Kafka is így érzett, esetleg ő is hibás testet kapott.

– Az ön érzései nem is olyan igazán különösek, Mr. Kaw – nyugtatgatta a pszichiáter.

– Igen sok ember elégedetlen manapság az életével, például, akik... esetleg túl későn... arra jönnek rá, hogy transzszexuálisak, és az életüket más alakban... nőként, vagy éppen férfiként kellene leélniük...

– Nem, nem! Egyáltalán nem ilyesmire gondolok. Eszembe sem jutna megváltoztatni a nememet. Arról beszélek önnek, hogy olyan bolygóról érkeztem, ahol halványzöld az ég, sok a pára és a homok, fénypamacsok támadnak a földön, és fölemelkednek a magasba... Nekem sok lábam van, és a nyúlványaik között, amelyek nem ujjak, finom háló feszül. – Itt elhallgatott, és ingerülten meredt maga elé.

Váratlanul leült, és igen lágy hangon folytatta:

– Az én életem, doktor, olyan, mint bárki másé. Rengeteget betegeskedem, a számláimat sokszor nem tudom kifizetni, a lányom halálos autóbalesetet szenvedett, és én képtelen vagyok megbékélni a tudatával. A fiamnak élete virágjában tört el a gerince, és most már örökre nyomorék marad. A feleségemmel nem sokat beszélgetünk, és már nem szeretjük egymást igazán.... már ha szerettük valaha. Nem vagyok én sem jobb, sem rosszabb bárki másnál ezen a bolygón, hiszen éppen erről magyarázok önnek: a fájdalmakról, gyötrelmekről, a létezés rettenetéről. A mindennapi rettegésről. Reménytelenségről. Ürességről. Hát csak erre számíthat itt bármely személy? Az emberi létnek erre a borzalmasságára? Arról beszélek önnek, hogy léteznek ennél jobb világok, ahol nem létezik az emberi lény kényszerű életének minden kínja.

A pszichiáter rendelőjében lassan besötétedett. Willis Kaw felesége az utolsó pillanatban állapodott meg az orvossal, aki a ritkuló hajú, vézna emberkét afféle végső ráadásként fogadta hosszú munkanapja végén.

– Mr. Kaw – mormolta most csöndesen –, figyelmesen végighallgattam minden szavát, és csak annyit mondhatok, hogy nagy rokonszenvet táplálok az esete iránt. – Kaw határozottan megkönnyebbült. Úgy érezte, végre valaki talán valóban segíthet rajta. Ha nem is szabadíthatja meg végleg szörnyű tudásának terhétől, legalább tudomására hozhatja, hogy nincs egyedül. – Ám őszintén meg kell mondanom, Mr. Kaw – folytatta –, hogy szerintem a problémája nagyon is komoly. Ön beteg ember, és intenzív pszichiátriai kezelésre szorul. Beszélhetek a feleségével, ha óhajtja, ám ha megfogadja a tanácsomat, bevonul a megfelelő gyógyintézménybe, még mielőtt az állapota...

Willis Kaw némán lehunyta a szemét.

Szorosan bezárta a garázs ajtaját, és rongyokkal gondosan eltömítette a réseket. Olyan hosszú csövet nem talált, amellyel a kipufogógázt bevezethette volna a kocsiszekrénybe, így tehát csak letekerte az ablakokat, begyújtotta, és folyamatosan járatni kezdte a motort. Letelepedett a hátsó ülésre, és megpróbálta olvasni Dickens Dombey és fia című regényét. Még Gil mondta neki valamikor, hogy ezt a könyvet biztosan élvezné.

De képtelen volt figyelmét a történetre összpontosítani, sem a gördülékeny nyelvezetre, szóval egy idő után hagyta, hogy a feje hátrabillenjen, és megpróbált elaludni, álmodni a másik világról, amelyet elraboltak tőle, arról, amelyet többé sohasem láthat életében. Végül valóban elnyomta az álom, és rövidesen elszállt belőle az élet.

A temetési szertartásra Forest Lawn temetőjében került sor, és igen kevesen jelentek meg rajta. Hétköznapra esett ugyanis. Esteile zokogott, Harvey Rothammer támogatta, és tétova „oké”-zással nyugtatgatta. Az asszony válla fölött közben az óráját nézte, mivel csakugyan nyakában volt már az április.

Willis Kaw tehát elmerült a langyos földben. Egy idegen bolygó rögeit lapátolta rá egy háromgyermekes mexikói bevándorló, aki éjszakánként ráadásul egy bár büféjében mosogatott, különben képtelen lett volna hat helyiségből álló lakásának bérét megfizetni.

A soklábú konzul szívélyesen üdvözölte a hazatérő Willis Kaw-t, Kaw hanyatt fordult, fölnézett a konzulra, és mögötte végre megpillantotta a ragyogó zöld eget.

– Köszöntelek ismét itthon, Plydo! – dörmögte a konzul.

Mindemellett igen szomorú képet vágott.

Plydo, aki egy távoli világon Willis Kaw bőrében élt, a lábaira állt, és körülnézett. Itthon van tehát.  Nem hallgathatott azonban, hogy kiélvezze a pillanatot. Valamit meg kellett tudnia.

– Kérem, konzul... árulja el nekem... miféle gaztettet követtem el?

– Gaztettet?! – álmélkodott a konzul. – A mélységes hálán kívül semmivel sem tartozunk kegyességednek. Nevét mindenki másénál nagyobb tisztelet övezi. – Hangjában mindazonáltal leplezetlen keserűség bujkált.

– Akkor miért kellett gyötrelmek közepette tengődnöm azon a másik világon? Miért űztek el hazámból a szenvedés bugyraiba?

A konzul megrázta dús szőrzettel borított fejét, sörénye szabadon lengett a langyos szélben.

– Nem, kegyességed! Nem! A szenvedés a mi osztályrészünk. A gyötrelem minden, amit mi ismerünk. Csak kevesen, a legnagyobb megbecsülésnek és szeretetnek örvendők közül is nagyon kevesen juthatnak el a világmindenség minden teremtményei képviseletében arra a világra. Az élet ott édes élvezet mindahhoz képest, amit bárhol másutt létezésnek csúfolnak. Talán még kissé zavarodott... de majd visszatér az emlékezete. És akkor biztosan megért mindent.

És egyszer csak Plydo, aki csaknem örökkévaló életének talán legdiadalmasabb szakaszában járt, a szenvedés világában, valóban visszaemlékezett. A múló idővel fokozatosan visszatért tudatába az eredendő keserűség, és akkor megértette, hogy abban az egyetlen ajándékban volt része, amely csak kijárhat a távoli galaxisokban tengődő lények bármelyikének. Kincset érő éveket kapott azon a világon, ahol a kínok oly jelentéktelenül csekélyek voltak azokhoz képest, amelyek bármelyik más világgal összeforrottak.

Visszaemlékezett az esőre, az alvás gyönyörére, a tengerpart homokjára a meztelen talpa alatt, az óceán édes dallamot dudorászó hullámaira, és azokra az éjszakákra, amelyeket olyannyira rettegett a Földön, s amikor mégis édes álmok szállták meg a lelkét.

Willis Kaw életére... a gyönyörök bolygóján!

Füssi-Nagy Géza fordítása