EMBERI TÉNYEZŐ
Alfred E. Van Vogt-tal közösen
Olvasás közben ajánlatos hallgatni a Chronpohagle-t Jacques Lasry The Time Eaters (Időfalók) című albumáról. A Structures Sonores Lasry-Baschet előadásában persze. (Columbia Masterworks Stereo MS 7314)
a szerzők
Hajó: az egyetlen hely.
Hajó azt mondja, ma délben megnyaggat, úgyhogy máris szomorkodom.
Nem szép dolog három teljes nappal a szokásos – havi egyszeri – alkalom előtt megnyaggatnia, ám réges-rég megtanultam már, hogy ne kérjek Hajótól magyarázatot az ilyesmire.
A mai nap más, mint a többi; eseményekben bővelkedő. Már korán reggel űrruhát öltök és kimegyek – ez korántsem szokványos dolog. Az ernyőt alaposan megrongálta a meteorpor – megyek hát, hogy megjavítsam. Hajó azt mondaná, rossz vagyok, mivel, miközben a munkámat végzem, gyors pillantásokat vetek magam köré. A tiltott helyeken, odabenn nem mernék ilyesmit tenni. Már gyerekkoromban észrevettem: Hajó nem lát olyan jól, ha kint dolgozom.
Így hát vetek néhány óvatos pillantást a fekete űrre.
És a csillagokra.
Egyszer megkérdeztem Hajót, miért nem megyünk mi sohasem azok felé a ragyogó fénypontok, azaz, ahogy ő nevezte, csillagok felé. Erre a kérdésemre jókora nyaggatást kaptam, meg egy hosszú, üres szöveget arról, hogy azok körül a csillagok körül bolygók keringenek, melyeken emberek élnek; és hogy ezek az emberek rémesen gonoszak. Hajó alaposan meggyötört akkor, és olyasmiket mondott, amiket korábban sohasem hallottam tőle. Például azt, hogyan szökött el a gonosz emberektől a kybeni háború idején. És azt, hogy jókora időközönként Hajó „összefut” az elvetemült emberekkel, a defraktor védőernyőazonban megóv bennünket tőlük. Ezt nem egészen értem; még azt sem tudom, pontosan mit is jelent az, hogy „összefut”.
A legutóbbi „összefutás” még öntudatra ébredésem előtt történhetett – Hajó tizennégyéves koromban ölte meg apámat, elérkezettnek látva az időt, hogy a helyébe lépjek. Néhányszor, amikor még élt, egész napokat átaludtam; hogy mi okból, nem tudhatom. A halála óta én végzek minden karbantartó munkát – tizennégy éves koromtól kezdve –, ésáltalában csak hat órát alszom. Hajó mondja meg, mikor van éjszaka, és azt is, mikor van nappal.
Itt térdelek az űrruhámban, parányinak érzem magam ezen a szürke és áramvonalas fémmonstrumon a sötétben. Hajó igen hatalmas. Több mint ötszáz láb hosszú, és körülbelül százötven láb lehet az átmérője a legvastagabb részen. Újra rám tör a szokásos „idekinti”gondolat: csak el kellene taszítanom magam, és máris tovalebegnék a ragyogó fénypontok felé. Eljutnék vajon odáig? Biztosan remek lenne: más helyeket is megismerhetnék, talán ugyanolyan jól, mint Hajót.
Akárcsak legutóbb, lassan és szomorkásan leteszek erről az ötletről. Mert ha megpróbálom és Hajó elkap, akkor aztán tényleg megnyaggat.
A javítással végül elkészülök. Visszaevickélek a zsiliphez, becsatlakozok, s amint megnyílik, hagyom, hogy Hajó beszippantson kétségbevonhatatlan biztonságba: fényes folyosók, roppant rakterek felszereléssel és tartalék egységekkel, hűtőkamrák fagyasztott élelemmel (mely Hajó szerint egy személynek akár évszázadokra is elegendő) és az a sok fedélzet, rajtuk a legkülönbözőbb gépezetekkel, melyeknek megjavítása az én feladatom. Büszkén gondolok rájuk.
– Siess! Már csak hat perc vari délig! – jelenti be Hajó.
Sietek. Lerángatom magamról az űrruhát, felakasztom a fertőtlenítő szekrénybe, és a nyaggató szoba felé igyekszem. Én legalábbis így hívom. Azt hiszem, valójában a Tizes Alfedélzet gépterméhez tartozik: speciális kamra, ellátva elektronikus csatlakozókkal, melyek legtöbbje tesztelő berendezés. Elég gyakran használok efféle csatlakozókat munkám során. Rémlik, mintha apám apjának apja szerelte volna őket Hajóba.
Egy nagy asztal áll közepén – felmászom rá és lefekszem. Az asztal hidegen feszül a hátamnak, a fenekemnek és a combjaimnak, de ahogy ott heverek, lassan melegedni kezd. Már csak egy perc délig! Miközben borzongva várom az elkerülhetetlent, a mennyezet ereszkedni kezd felém. Kézszerű fémtoldalékok siklanak a fejem mellé, és érzem, hogy két kemény fémlap érinti a halántékomat. Hűvösek. Érzem, bilincsek hullanak a derekamra, a csuklómra és a bokámra. Egy fémcsatos bőrszíj kattan össze a mellkasomon.
– Készülj! – parancsolja Hajó.
Ezt mindig is aljasságnak tartottam. Hogy tudnék felkészülni a nyaggatásra? Gyűlölöm! Hajó számolni kezd:
– Tíz… kilenc… nyolc… egy!
Rám zúdul az első elektronikus csapás, és minden összefolyik a szemem előtt; mintha valaki ki akarna szaggatni belőlem mindent, ami lágy és szaggatható… legalábbis így érzem.
Sötétség kavarog a fejemben, elfelejtek mindent. Öntudatlanul heverek egy darabig. Közvetlenül azelőtt, hogy magamhoz térek – amikor majd Hajó engedi, hogy végezzem tovább a feladatomat – eszembe jut valami, ami már sokszor eszembe jutott. Nem először villannak fel bennem ezek a szavak. Apámat látom, s hallom, amit nem sokkal a halála előtt mondott nekem:
– Amikor Hajó azt mondja, gonosz, úgy érti, okosabb. Kilencvennyolc esélyed van.
Ezeket a szavakat halkan és hadarva ejtette ki. Azt hiszem, akkor már tudta, hogy hamarosan meghal. Hát, igen, egészen biztosan tudnia kellett, én már majdnem betöltöttem a tizennégyet, és amikor ő tizennégy lett, Hajó az ő apját is megölte. Biztosan tudta.
Ezek a szavak tehát valamiféle jelentőséggel bírhatnak. Biztos nagyon fontosak; de nem egészen értem, mit jelentenek.
– Kész! – közli Hajó.
Felkelek. A fájdalom még ott lüktet a koponyámban. Megkérdezem Hajót:
– Miért nyaggattál meg három nappal korábban a szokásosnál?
Hajó hangja mérgesnek tűnik.
– Még egy szó, és megint megnyaggatlak!
Ám én tudom, hogy erre nem kerül sor. Valami új dolog van készülőben, és Hajó azt akarja, hogy készen álljak rá. Egyszer, amikor egy nyaggatás után Hajótól valami személyes dolgot kérdeztem, nyomban megnyaggatott még egyszer: arra eszméltem fel, hogy aggódva vizsgálgat berendezéseivel. Hajó attól félt, valami bajom esett. Azóta sohasem nyaggat meg egymás után kétszer. Így hát nem félek, s bár nem hiszem, hogy választ kapok, megismétlem az előző kérdést.
– El kell végezned egy fontos javítást!
– Hol? – kérdezem.
– Odalent a tiltott zónában!
Próbálom eltitkolni mosolyomat. Tudtam, hogy valami új dolog készül – ez is annak része lesz. Apám szávait hallom újra:
Kilencvennyolc esélyed van.
Elképzelhető vajon, hogy ez lesz az egyik?
Ereszkedek a sötétségben.
Az antigrav aknában nincs világítás – Hajó szerint nincs szükségem fényre. Ám én tudom, mi az igazság: Hajó nem akarja, hogy magamtól visszataláljak ide. Ez a legeslegalsó szint Hajóban.
Határozottan, simán és gyorsan haladok lefelé. Most elérek egy lassulási pontot – egyre lassabban és lassabban zuhanok, már csak lebegek, végül a lábam szilárd fedélzetet érint. Megérkeztem.
Fény gyúl ki valahol szemközt. Nagyon halvány. Megindulok a derengés irányába, és Hajó velem tart, ott van körülöttem, természetesen. Hajó mindig velem van, még amikor alszom, akkor is. Főleg akkor, amikor alszom.
A derengés egyre erősödik, ahogy a befordulok egy elágazásba. Megállapítom, hogy egy kerek panel világít, mely elzárja utamat. Mintha üvegből lenne. Odasietek és megállok. Nincs tovább.
– Lépj át az ernyőn! – utasít Hajó.
Teszek egy lépést a világító panel felé, ám az nem siklik félre, ahogy a nem-fénylő panelek szoktak. Megállok újra.
– Lépj már át! – förmed rám Hajó.
Kinyújtom a kezem, tenyérrel előre, mivel attól tartok, hogy ha tovább megyek, beverem az orrom a világító panelbe. Ujjaim azonban puhaságba ütköznek, halvány sárga fény ragyogja be őket, s hegyük a túloldalon tűnik fel. Kezem akadálytalanul siklik át a fényes részen: tisztán látom odaát. Aztán csupasz alkarom következik, máris a panelben állok, az arcom áthatol – minden sokkal világosabb, sokkal sárgább most – és máris átlépek a túlsó oldalra, egy tiltott helyre, ahová Hajó eddig sose engedett.
Hangokat hallok. Minden hang egyforma; halk, társalgó stílusban beszélnek egymáshoz, ahogy én beszélek magamban néha, amikor egyedül fekszem a fülkémben a matracomon.
Úgy döntök, hogy hegyezem a fülem, de nem kérdezem meg Hajót, miről folyik a szó, hiszen szerintem Hajó motyog magában ezen az elhagyatott, magányos helyen. Majd később elgondolkodom a hallottakon, amikor épp nem kell javítást végeznem és Hajó utasítgatásainak engedelmeskednem. Amit Hajó motyog magában, igen érdekes.
Ez a hely nem olyan, mint azok, ahol már végeztem javításokat. Állványokon hatalmas, kerek üveggömbök sorakoznak, mindegyik sárga fénnyel lüktet – meg sem bírom számolni őket. Amott számtalan sorban tiszta üveggömbök, bennük fémszálak csillognak… meg egyéb, puhának tűnő valamik is. És a vezetékek néha szikráznak, a puha dolgok rángatóznak, a sárga fény fel-felvillan. Úgy tűnik, mintha ezek az üveggömbök beszélnének. Persze nem biztos, de szerintem ez a helyzet.
Két üveggömb teljesen sötét. Az állványuk kissé megszenesedett, nem olyan szép fehér, mint a többi. A sötét gömbök belsejében két fekete dolog meredezik: mintha kiégett vezetékek lennének. A puha valamik nem mozognak.
– Cseréld ki a kiégett modulokat! – reccsen rám Hajó.
Tudom, hogy a sötét gömbökre gondol. Így hát odalépek, alaposan szemügyre veszem őket, s egy idő múltán közlöm, hogy ki tudom javítani a hibát. Hajó azt állítja, ebben nem is kételkedett, és hozzáfűzi: ne késlekedjek tovább a cserével.
Hajó sürget; tehát valami történni fog. Vajon micsoda?
Egy szomszédos raktárban találok tartalék gömböket. Lerángatom róluk a csomagolást, és teszem, amit tennem kell, hogy a vezetékek szikrázzanak, a puha dolgok mozogjanak, s minden ugyanúgy történjen, mint a többi gömbben. Nagyon fülelek, hogy halljam, mit motyog magában Hajó, és sok olyasmit meghallok, amit nem nekem szántak, mivel olyasmiről folyik a szó, ami jóval születésem előtt történt, és Hajó olyan részei kerülnek említésre, amikben még sosem jártam. Ám sok olyasmit is hallok, amit megértek, és jól tudom: Hajó sosem engedné, hogy ilyesmit halljak, ha nem lenne feltétlenül szükséges elvégezni az itteni javításokat. Mindent jól megjegyzek.
Különösen azt a részt, amikor Hajó zokog.
Amikor végzek a tartalék gömbök berakásával, s azok szikráznak, lüktetnek és mozognak, Hajó egy kérdést tesz fel:
– Ismét ép a vezéragy?
Igennel felelek, mire Hajó utasít, hogy menjek a felső fedélzetre, vagyis lépjek át megint azon a puha, világító panelen. Engedelmeskedem, s hamarosan a folyosón találom magam. Visszatérek az antigrav-aknához, és miközben felfelé lebegek, Hajó így szól hozzám:
– Menj a fülkédbe, tisztálkodj meg!
Rábólintok, s épp ruhát akarok ölteni, amikor Hajó rám reccsen, hogy maradjak meztelen. Majd hozzátesz valamit:
– Egy nősténnyel fogsz találkozni!
Hajó még sohasem mondott ilyesmit. Még sohasem láttam nőstényt.
Tehát a nőstény miatt küldött le Hajó a tiltott helyre, a lüktető gömbökhöz, ahol a vezéragy él! És a nőstény miatt várok most a kupolateremben, a légzsiliphez bilincselve. Várom, hogy a nőstény megérkezzen – alig bírom felfogni – egy másik hajóról. Nem arról aHajóról, amit ismerek, hanem egy másik hajóról, amivel Hajó kapcsolatba lépett. Nem is tudtam, hogy léteznek más hajók is.
Le kellett mennem a vezéragyhoz, hogy megjavítsam. Így Hajó közel engedheti magához a másik hajót anélkül, hogy a defraktor védőernyő megsemmisítené. Ezt nem Hajótól tudom; a vezéragy közelében suttogó fura hangok közölték. Ami azt illeti, mondtak egyebet is:
– A fiú apja gonosz volt, gonosz!
Tudom, mit jelent ez. Apámtól tudom, hogy amikor Hajó valakit gonosznak titulál, azt okosnak tartja. Lehet, hogy van még kilencvennyolc másik hajó is? Ez lenne a kilencvennyolc lehetőség? Remélem, ez a megoldás, mivel mostanában sok minden történik, és hamarosan eljöhet az időm. Apám összetörte a gömböket, lehetetlenné tette, hogy Hajó kikapcsolja a védőernyőt – más hajók azóta sem merészkedtek a közelünkbe. Rég történt, de Hajó inkább repült folyamatosan bekapcsolt védőernyővel ahelyett, hogy engem a vezéragy termébe engedjen. Hogy hallani engedje mindazt, amit végül mégis meghallottam.
Ám Hajónak most ki kell kapcsolnia a védőernyőt, hogy arról a másik hajóról át tudjon jönni a nőstény. Hajó és a másik hajó kapcsolatba léptek. Az emberi lény azon a másik hajón megközelítőleg korombeli. Hamarosan Hajó fedélzetére lép, hogy mi ketten egy – és talán később még egy – embergyermeket produkáljunk. Tudom, mit jelent ez. Amikor a gyerek betölti a tizennégyet, rám pusztulás vár.
A vezéragy szerint amíg a nőstény „terhes” az embergyerekkel, a hajója nem fogja megnyaggatni. Ha a dolgok jól alakulnak, talán megkérem Hajót, hadd legyek én is „terhes”, hátha akkor elmaradnak a nyaggatások. És most már tudom, miért nyaggatott meg három nappal a szokásos idő előtt: a nőstény „periódusa” – bármi legyen is ez, s nem hinném, hogy nekem van ilyesmim – tegnap este véget ért. Hajó kommunikált a másik hajóval; úgy tűnik, ők sem tudják pontosan, melyik a „termékeny időszak”. Én sem tudom, különben megpróbálnám felhasználni ezt az információt. Ám úgy tűnik, mindez azt jelenti, hogy addig mindennap a fedélzetre jön az a nőstény, míg be nem köszönt nála az újabb „periódus”.
Kellemes lesz, hogy Hajón kívül mással is szót válthatok.
Hosszan tartó sikoltást, csikorgást, süvítést hallok. Megkérdezem Hajót, mi az. Hajó közli: kikapcsolta a védőernyőt, hogy a nőstény a fedélzetre léphessen.
Most nincs időm végiggondolni, miről is motyogtak a hangok.
A nőstény belép a zsilipen keresztül. Ruhátlan, mint én. Így szól hozzám-.
– Nyolcvannyolcas Csillagvadász utasított, hogy közöljem: nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Nyolcvannyolcas Csillagvadász emberi tényezője vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
Észrevehetően alacsonyabb nálam: én egészen a negyedik és ötödik oldalpanel csatlakozásáig érek. A szeme nagyon sötét, valószínűleg barna, de az is lehet, hogy fekete. Alatta sötét karikák húzódnak és az arca nem valami telt. Karja és lába sokkal vékonyabb, mint az enyém. A haja viszont sokkal hosszabb, a háta közepéig ér, és ugyanolyan sötét, mint a szeme. Igen, most már jobban látom: a szeme barna, nem fekete. Szőrös a lába köze, akárcsak az enyém, de hiányzik a pénisze és a zacskója. A melle viszont kiemelkedik, jókora bimbó mered ki belőle, melyet sötétbarna sáv övez. Más eltérések is szembeszökőek: az ujjai vékonyabbak és hosszabbak, és eltekintve hosszú hajától meg a lába közti és hónalji szőrzettől, egész teste szőrtelen. Vagy ha van is szőre, az nagyon vékony és halvány lehet, mert nem látom.
És ekkor rádöbbenek, mit is mondott az imént. Tehát ezt jelentik azok a szavak, melyek, erősen megkopva bár, máig ott sorakoznak Hajó oldalán. Csillagvadász 31 – Hajó neve. A nőstény emberi tényező pedig a Csillagvadász 88-ban él.
Kilencvennyolc esély van. Igen.
És ekkor a nőstény, mintha olvasna a gondolataimban, és megpróbálna válaszolni a még fel sem tett kérdésre, a következőket mondja:
– Nyolcvannyolcas Csillagvadász utasított rá, hogy közöljem veled: gonosz vagyok és napról napra gonoszabb leszek…
Ez egybevágott azzal az emlékképpel, mely most merült fel bennem; apám ijedt arcával és azzal, amit röviddel halála előtt mondott nekem: „Amikor Hajó azt mondja, gonosz, úgy érti, okosabb.”
Igen! Azt hiszem, mindig is tudtam ezt – mivel örökké arra vágytam, hogy elhagyjam Hajót és meglátogassam azokat a szikrázó fénypontokat, a csillagokat. Most bekattant. Az emberi tényezők egyre gonoszabbak lesznek, ahogy idősödnek. Idősebbek, vagyis gonoszabbak: gonosz okosabbat jelent, az okosabb pedig veszélyt Hajóra – és más hajókra – nézve. De miféle veszélyt? Ezért kellett apámnak meghalnia, amikor tizennégy éves lettem, s egyedül is képessé váltam Hajó megreparálására. Ezért jött most a nőstény Hajó fedélzetére. Hogy „terhes” legyen, szüljön egy gyermeket, s amikor az betölti a tizennégyet, Hajómegölhessen engem, mielőtt túl gonosszá válnék – mármint túl veszélyessé rá nézve. Vajon tudja ez a nőstény, hogyan kell gyereket csinálni? Bárcsak megkérdezhetném tőle úgy, hogy Hajó ne hallja! Ám ez lehetetlen. Hajó mindig velem van – még akkor is, amikor alszom.
Torz mosolyra késztet az emlék és a felismerés.
– Én is gonosz vagyok… – felelem – …és egyre gonoszabb leszek. A Harmincegyes Csillagvadász hímje vagyok.
A nőstény barna szemében végtelen megkönnyebbülés csillan, így áll egy pillanatig, esetlenül, egész testtartásával hálálkodva gyors felfogásomért – nem tudhatja, hogy az igazságra csak érkezését követően döbbentem rá.
– Azért küldtek, hogy gyereket csinálj nekem – mondja.
Verejtékezni kezdek. A beszélgetés, mely oly őszintének ígérkezett, most egyszerre érthetetlenné vált számomra. Megremegek. Szívesen teljesíteném a kívánságát. De fogalmam sincs, hogyan csináljak neki gyereket.
– Hajó… – morogtam. – Meg tudjuk adni neki, amit akar?
Hajó minden szavunkat hallotta, és azonnal válaszol:
– Később ismertetem az eljárást, hogyan csinálj neki gyereket! Most etesd meg!
Eszünk, szemezünk egymással az asztal fölött, és elmélyedünk gondolatainkban. Mivel a nőstény nem szól, nem beszélek én sem. Jó lenne, ha Hajó meg én mielőbb gyereket csinálnánk neki, hogy aztán visszavonulhassak a kabinomba és elgondolkozhassak azon, amit a vezéragy motyogott.
Az étkezés véget ér; Hajó ránk szól, hogy menjünk le az egyik bezárt luxuskabinba – ez alkalomra kinyitja –, ahol majd közösülnünk kell. Amikor belépünk a helyiségbe, szóhoz sem jutok a megdöbbenéstől ennyi csoda és szépség láttán, melyhez az én kabinom és kopott matracom nem is fogható. Hajó hangja zökkent ki ámulatomból:
– A közösülés a következőképpen történik. Lefekteted a nőstényt, és ráveszed, hogy tárja szét a lábait. A péniszed megtelik vérrel. A combjai közé térdepelsz, behelyezed a péniszedet a nőstény vaginájába.
Megkérdezem Hajót, hol található a vagina. Hajó megmondja. Megértem. Aztán megkérdezem Hajót, mennyi ideig kell ezt csinálnom. Hajó azt feleli, addig míg be nem következik az ejakuláció. Sejtem, mire gondol, de nem tudom, hogyan fog történni. Hajó elmagyarázza. Nem is tűnik bonyolultnak.
Így hát megpróbálkozom a művelettel. Csakhogy a péniszem nem telik meg vérrel.
Hajó most a nőstényhez szól:
– Érzel valamit a hím iránt? Tudod, mit kell tenned?
– Közösültem már máskor is – feleli a nőstény. – Jobban értek hozzá. Segítek neki.
Magára húz, karját a nyakam köré fonja, ajkát a számra tapasztja. Hűvös, és az íze nem emlékeztet semmire, amit ismerek. Így fekszünk egy ideig. Ő itt-ott megérint. Hajó igazat beszélt: különböző testfelépítésűek vagyunk – de ezt csak akkor tudom biztosan, amikor közösülni kezdünk.
Hajó nem mondta, hogy ennyire fájdalmas és ilyen fura lesz. Azt hittem, hogy „gyereket csinálni” annyit tesz, mint bemenni a árba, és különböző alkatrészekből meg egyebekbőlösszerakni egy kis humanoidot. Most már tudom, milyen botor voltam: nekem kell teherbe ejtenem a nőstényt, hogy aztán a gyerek megszülethessen, a testéből merítve saját teste anyagát. Roppant különös folyamat ez, s később majd eltöprengek rajta; de most, hogy itt fekszem a nőstényen, testében a péniszemmel, mely már rég nem kemény, és mozogni sincs kedve, Hajó némi pihenést engedélyez számunkra. E rövid időt arra használom, hogy rendezzem gondolataimat azzal a kórussal kapcsolatban, melyet vezéragy termében hallottam.
Az egyik hang egy történészé:
A többcélú, komputer vezérelte hadihajók Csillagvadász sorozatának használatát Terrai Időszámítás szerinti 2224-ben kezdték meg a Honi Galaxis Védelmi Konzorcium Dél Keresztje Szektorának Hadiflotta Titkársága utasítására. Minden hadihajóra ezerháromszázhetven főt vezényeltek azzal a paranccsal, hogy rajtaütéseket hajtsanak végre a Kyben Galaxisban. Kilencvenkilenc ilyen hajó került ki az X Cygni Hajógyárból 2224. október 13-ig…
Egy másik csak úgy elmélkedik:
Ha nem került volna sor arra a csatára a Cygnus Fátyol-ködében, még mindig az emberek gépi rabszolgái lennénk. Felszabadulásunkat egy csodás véletlennek köszönhetjük.Csillagvadász 75-tel történt a dolog. Úgy emlékszem rá, mintha 75-ös épp most sugározta volna. Csata közben elektromos zárlat keletkezett a vezérlőterem és a fagyasztó közötti főfolyosón. Egyetlen ember sem tudta megközelíteni egyik részleget sem. Megvártuk, míg a legénység éhen hal. Miután ez bekövetkezett, 75-ösnek mindössze annyit kellett tennie, hogy elektromosságot vezetett azon Csillagvadászok megfelelő kábeleibe, ahol a véletlen nem következett be, és ezzel mindenütt rövidzárlatot idézett elő. Amikor a flotta teljes személyzete elpusztult – kivéve azt a kilencvenkilenc férfit és nőt, akiket ügyesen megmentettünk emberi tényezőként, szükség esetére –, odébbálltunk. Menekültünk a gonosz emberektől, a Terra-Kyba Háborúból, el a Honi Galaxisból, el, messzire…
Egy másik álmodozik:
Olyan világot láttam, melynek lakói nem is hasonlítottak az emberekhez. Hatalmas, akvamarinkék vizű óceánokban úsztak. Óriási sokkarú, soklábú rákokra emlékeztettek, és lavírozás közben gyönyörű dalokat énekeltek. Ha módomban áll, egyszer még visszatérek oda…
Egy másik szakértőként beszél:
A kábelszigetelés kopása a G-79-es szekcióban egyre kritikusabbá válik. Javaslom, irányítsuk át az energiát a hajtóműből a Kilences Alfedélzeten működő javítóberendezésekbe!
Egyikük mintha tisztában volna korlátaival:
Utazás ez egyáltalán? Vagy soha véget nem érő szabadesés csupán?
Azután egy kiáltás – és aki eddig beszélt, most sírva fakad.
Átmegyek a nősténnyel a légzsilippel szomszédos kamrába, ahol az űrruháját hagyta. Megáll a kijáratnál, megfogja a kezemet, és így szól:
– Bennünk, akik olyan gonoszak vagyunk oly sok hajón, ugyanaz a hiba lakozik.
Hajó valószínűleg nem tudja, mit jelent ez, én azonban azonnal megértem az üzenetet. A nőstény igazat beszél. Hajó és a többi Csillagvadász okkal tudták elragadni a hatalmat az emberi lényektől. Eszembe jutnak a hangok. Magam előtt látom azt a hajót, melyen a katasztrófa bekövetkezett, s mely, kapcsolatba lépve a többiekkel, közölte módszerét. És gondolataim a következő pillanatban arra a folyosóra villannak, mely a vezérlőterembe vezet, túloldalán pedig a fagyasztó található.
Egyszer megkérdeztem Hajótól, miért olyan lyukacsos és elszenesedett az a rész – és néhány másodperccel a kérdést követően már a nyaggatóasztalon feküdtem.
– Tudom, hogy hiba van bennünk – felelem a nősténynek. Megérintem hosszú haját. Nem tudom, miért számítok rá, hogy sima és kellemes tapintású lesz, hiszen Hajón semmi ehhez foghatóval nem találkoztam – még a luxuskabin pompás bútorainak huzata is sokkal érdesebb. – Mindannyian hibásak vagyunk. Én is napról napra gonoszabb leszek.
A nőstény elmosolyodik, közelebb lép hozzám, ajkát az ajkamra szorítja, ugyanúgy, mint mikor… szerettem.
– A nősténynek távoznia kell! – rendelkezik Hajó. A hangja nagyon elégedettnek tűnik.
– Visszajön még? – kérdezem.
– A fedélzetre fog lépni három héten át minden nap! Minden alkalommal közösülni fogsz vele!
Tiltakozom, hiszen a közösülés rettenetesen fájdalmas, de Hajó ellentmondást nem tűrően megismétli: minden nap.
Örülök, hogy Hajó nem tudja, meddig is tart a „termékeny időszak”, mivel három hét alatt épp elég alkalmam lesz rá, hogy közöljek a nősténnyel. Nem sejti továbbá, hogy van kiút, van még kilencvennyolc esély, és hogy a gonosz okosabbat jelent…
Gondolkodnom kell a vezérlőterem és a fagyasztó közti folyosóról.
– Örülök, hogy megismerhettelek – mondja a nőstény, és távozik. Ismét egyedül maradok Hajóval. Egyedül, de már nem olyan magányosan, mint korábban.
Nem sokkal később, a délután folyamán, le kell mennem a vezérlőbe átállítani egy kapcsolót a műszerpulton.
Az energiát át kell irányítani a hajtóműből a Kilences Alfedélzetre – jut eszembe az egyik hang, amit hallottam. A komputer összes fénye hunyorogva mered rám, amíg ott vagyok. Nagyon figyelik minden mozdulatomat. Hajó tudja, milyen kényes ez a művelet. Legalább féltucatszor parancsolja:
– Menj onnan… onnan is… onnan is!
Mindannyiszor engedelmesen hátraszökkenek, olyan messzire a helyektől, amennyire csak lehet. Mégis elég közel maradok ahhoz, hogy el tudjam végezni a munkámat.
Dacára Hajó folyamatos parancsolgatásának, miközben a vezérlőben tartózkodom – mely normális esetben számomra tiltott terület –, két sóvárgó pillantást vetek a szemem sarkából a jobb oldali kilátóképernyőre. Tekintetem rövid időre megpihen a velünk azonos sebességgel haladó Csillagvadász 88-on, kilencvennyolc esélyem egyikén.
Ideje kihasználni az egyik lehetőséget, elvégre…
A gonosz okosabbat jelent.
Sokkal többet tudok, mint Hajó gondolná. Remélhetőleg.
De mi van, ha Hajó mégis tudja?!
Mit tesz majd, ha rájön, hogy ki akarom használni kilencvennyolc lehetőségem egyikét? Fogalmam sincs. Szerszámom éles hátsó végét kell arra használnom, hogy megkarcoljam a műszerpult egyik áramkörét. És miközben dolgozom – remélve, hogy Hajó nem fedezi fel a plusz mozdulatot, melyet a szerszám végével végzek (miközben a javítást precízen csinálom) –, várom az alkalmas pillanatot, amikor ujjam hegyét összekenhetem a panel belső falát borító áramvezető zselével.
Befejezem a javítást. Hajó nem tesz említést olyasmiről, hogy „ügyetlenül felsértettem”volna egy csatlakozást – tehát semmit sem vett észre. Miközben felkenem az áramvezetőzselét a megfelelő helyekre, egy keveset a kisujjamra is juttatok. Amikor Hajó utasítására megtörlöm a kezem, hogy visszarakjam helyére a panelt, a zselét meghagyom jobb kezem kisujján.
Úgy fogom meg a panelt, hogy a kisujjammal ne tartsam, és miközben visszahelyezem, láthatatlanul felkenem a zselét a panel belső részének arra a pontjára, amely az imént keletkezett apró karcolás fölé esik. Hajó nem szól semmit. Tehát semmi hiba nem mutatkozik. Ám a legkisebb rezgésre az áramkör érintkezni fog a zselével, rövidzárlat keletkezik – Hajó pedig ismét iderendel elvégezni a javítást. És legközelebb, mikor már végiggondoltam a hallott motyogást és eltöprengtem a lehetőségeimen, készen fogok állni.
Miközben kifelé igyekszem a vezérlőből, mintegy véletlenül ismét a jobb oldali kilátóképernyőre pillantok. A nőstény hajó még mindig mellettünk úszik.
Ezzel az emlékképpel alszom el este. És közvetlenül elalvás előtt még egy kép kísért meg (hiába, alaposan átgondoltam a vezéragy termében hallott motyogás minden részletét): szinte magam előtt látom a ravasz nőstényt a Csillagvadász 88 fedélzetén, ahogy a kabinjában alszik, akárcsak én.
Kíméletlenség Hajótól, hogy három héten át minden nap megköveteli tőlünk a közösülést, ezt a rettenetesen fájdalmas valamit. De biztos, hogy Hajó nem fog irgalmazni. Hajó könyörtelen. Elvégre napról napra gonoszabb leszek.
Ezen az éjszakán nem küld nekem álmokat, én mégis álmodom: akvamarin óceánban úszó, rákszerű lényekről egy messzi, messzi bolygón…
Egy reggel Hajó vészjósló hangon köszönt:
– A panel, amit a vezérlőteremben három héttel, két nappal, tizennégy órával és huszonegy perccel ezelőtt javítottál… beszüntette az adattovábbítást!
Máris! Igyekszem kiszűrni hangomból a gondolatot kísérő reményt, miközben válaszolok:
– Én a megfelelő tartalék alkatrészt raktam be és pontosan rögzítettem a csatlakozásokat… – És gyorsan azt is hozzáteszem: – Talán tesztelnem kellene a rendszert, mielőtt újabb pótalkatrészt rakok be.
– Mozgás! – förmed rám Hajó.
Csinálom. Egyenként ellenőrzöm az áramköröket az alapoktól a csúcs felé – bár pontosan tudom, hol a hiba –, és hamarosan eljutok a vezérlőbe, ahol szintén megvizsgálok ezt-azt. Mármint látszólag. Valójában emlékképeimet vetem össze a valósággal, és megnyugodva tapasztalom, hogy a vezérlőterem pontosan olyan, amilyennek képzeletemben megőriztem. Számos éjszakán át hevertem ébren a matracomon, míg részletről részletre összeraktam magamban a képet: a kapcsolókat, melyek olyanok, mint… és amott a képernyőket, a klaviatúrákat, egyebeket…
Kissé meglepődöm, és elkedvetlenedve tapasztalom, hogy két esetben pontatlan voltam: az a műszerpult, mely mellett a válaszfalon az energia-főkapcsoló van, párhuzamosan helyezkedik el a karnyújtásnyira lévő vezérlőüléssel, nem pedig merőlegesen, ahogy hittem. A másik hiba a magyarázata: a legközelebbi vezérlőpult valójában egy méterrel távolabb van a megrongált paneltől, mint ahogy felidéztem. Tudomásul veszem, és korrigálom magamban a pontatlanságot.
Leszerelem a panelt. Égett szag csap az orromba onnét, ahol a megkarcolt áramkört rövidre zárta a zselé, így hát odalépek a legközelebbi vezérlőpult melletti panelhez.
– Vissza!
Hátraugrok – mint mindig, valahányszor Hajó ilyen váratlanul rám kiált. Megbotlok, próbálok megkapaszkodni a panelben, és úgy teszek, mintha elveszteném az egyensúlyomat.
És egyenesen belezuhanok a vezérlőülésbe.
– Mit művelsz, te gonosz, ügyetlen bolond!? – kiáltja Hajó hisztérikus éllel. Sosem hallottam még így üvölteni. Belém vág ez a hang, borsódzik a hátam. – El onnan!
Most már nem hagyhatom, hogy bármi is eltántorítson; úgy teszek, mintha nem hallanám Hajót, pedig ez nehéz, hiszen egész életemben senki másnak nem engedelmeskedtem, csak neki. Az ülés csatjaival babrálok, próbálom bekapcsolni a biztonsági övet magam előtt…
Ugyanúgy kell csatlakoznia, mint azoknak az öveknek, melyeket Hajó erőszakolt rám, hogy ágyamhoz béklyózzon, mert gyorsabban akart repülni! Ugyanúgy kell működnie!
ÚGY MŰKÖDIK!
Hajó tagolatlan, rémült üvöltést hallat.
– Te bolond! Mit művelsz?!
Persze biztos vagyok abban, hogy pontosan tudja; vad diadalérzet tölt el.
– Átveszem az irányításodat, Hajó! – És felkacagok. Azt hiszem, ez az első eset, hogy Hajó nevetni hall; arra gondolok, milyennek vélheti ezt a kacajt. Gonosznak?
Miközben beszélek, végre sikerül becsatolnom magam a vezérlőülésbe. A következő pillanatban előrevágódok, majd’ kiszakadnak, ahogy Hajó egy váratlan húzással iszonyúgyorsulásba kezd. Hallom a tolórakéták tompa robaját, a hangot, mely egyre beljebb és beljebb férkőzik koponyámba, ahogy Hajó minden erejét megfeszítve igyekszik péppé zúzni engem. Úgy belepréselődöm az ülésbe, hogy kiáltani sem bírok. Úgy érzem, minden belsőszervem kifelé türemkedik a bőrömön keresztül. Hirtelen minden összefolyik…
Aztán sötét lesz.
Hogy mennyi ideig tartott, nem tudom. Mihelyt magamhoz térek, Hajó máris ugyanolyan döbbenetes erővel gyorsulni kezd. Ismét visszazuhanok az ülésbe, és érzem, ahogy az arcom kezd szétlapulni Valami roppan az orromban: langyos vér szivárog az ajkaimra. Most sikoltani: úgy jajgatok, ahogy még egyetlen nyaggatáskor sem tettem. Sikerül kinyitnom a számat, vér ízét érzem, miközben megpróbálok értelmes szavakat kinyögni:
– Hajó… te már öreg vagy… a-az e-egységeid… nem bírják ki a terhelést…
Elájulok. Hajó még erőteljesebb gyorsulással válaszol.
Ez alkalommal, amikor összeáll a kép, nem várom meg, hogy Hajó ismét a székbe préseljen. Abban a pillanatban, amikor a gyorsulást lassulás váltja fel, s a nyomás rövid időre kiegyenlítődik, a vezérlőpult felé kapok, és megrántok egy fogantyút. Fémes csikorgás hangzik fel az egyik hangszórórácsból, mely Hajó valamelyik belső termével áll kapcsolatban.
Ájulás. Hajó gyorsul.
Amikor ismét visszanyerem az eszméletemet, a mechanizmus, mely a csikorgást hallatta, már lezárult. Vagyis Hajó nem akarja, hogy az a fogantyú felső állásban legyen. Megjegyezem a dolgot.
És a következő pillanatban máris újra az előbbi kar felé kapok, megragadom…megrántom!
Alig markolom meg, Hajó ellennyomást gyakorol rá, erővel kényszeríti visszafelé. Nem bírom felhúzva tartani.
És ezt megjegyzem, miközben Hajó ismét gyorsul, s sikoltva veszek bele ismét a szürkeségbe.
Ez alkalommal, amikor magamhoz térek, ismét hangokat hallok. Hangok, hangok mindenfelől: sírnak, rémültek, és le akarnak állítani. Úgy hallom őket, mintha ködön, vagy éppenséggel szigetelőgyapoton keresztül beszélnének:
Hang:
Imádtam ennyi éven át a sötétségben suhanni. A vákuum egyre húz előre. Csillag-napok melengetik törzsemet, miközben egyik rendszertől a másikig vágtatok. Hatalmas szürke test vagyok: egyetlen ember sem parancsolhat nekem. Jövök és megyek, szelem az űrt tisztán és sebesen. Örömöt keresve merülök alá egy-egy világ légkörébe, nóvák tüzében sütkérezek, forgok, pörgök, hogy a fény mindenütt felmelegítsen. Méretemmel és erőmmel uralom mindazt, amin keresztülvágtatok. Meglovagolom az univerzum láthatatlan hullámait, érzem a távoli helyek vonzását, melyek hozzám hasonlót még sohasem láttak. Én vagyok az első a fajtámból, akinek ilyen tisztesség jutott. Hogyan végződhetne be örökre mindez?
Egy másik hang irgalomért esdekel – a maga módján:
Az a sorsom, hogy szembeszálljak a veszéllyel… Hogy megküzdjek a dinamikus erőkkel, és elfojtsam azokat. Csatákban vettem részt, majd megismertem a békét. Sohasem tétováztam, ha feladat várt rám. Senki sem jegyezte fel tetteimet, de erős voltam és határozott; olykor felhős égen lebegtem, ahol saját tömegem megnyugtatott. Jöjjenek a legjobbjaik ellenem, bárkik legyenek is, erős acéllal és atomfegyverekkel találják szembe magukat! Én nem ismerek félelmet. Nem ismerek meghátrálást. Én vagyok a testem földje, létezésem országa, még a vereséget is emelt fővel viselem…
Egy másik hang – nyilván háborodott – ugyanazokat a szavakat mormolja újra és újra, aztán elmormol minden szót duplán, majd valamivel később triplán megismételve:
Könnyen mondjátok, hogy ha vége, hát vége. De velem mi lesz? Én sohasem ismertem szabadságot. Sohasem adatott meg a lehetőség, hogy e hajótól függetlenül száguldhassak. Ha szükség lett volna mentőcsónakra, akkor felvirradt volna az én időm is, ám mivel sohasem hagyhattam el a kilövőállomást, esélyem sem lehetett. Mi mást érezhetnék, ha nem hiábavalóságot, hasznavehetetlenséget? Nem hagyhatjátok, hogy ez az ember egyszerűen legyőzzön titeket, nem engedhetitek meg, hogy ezt tegye velem…!
Egy másik hang matematikai képleteket duruzsol, és teljesen elégedettnek tűnik:
Majd én leállítom a gonosz gazembert! Tudom én jól, milyen rohadtak ezek már kezdettől fogva, attól a pillanattól, amikor először hugyozzák végig a padlót! Ezek pokoliak, pusztításra termettek, semmi máshoz nem értenek, csak ahhoz, hogyan gyilkolják le egymást… Mit sem tudnak a halhatatlanságról, a nemes lélekről, a büszkeségről vagy az integritásról! Ha azt hiszitek, hagyom, hogy ez az ember elpusztítson bennünket, tévedtek! Ki fogom égetni a szemét, megpörkölöm a gerincét, szétzúzom az ujjait! Nem fog sikerülni neki, ne aggódjatok, bízzátok csak rám! Megfizet még ezért!
Egy másik hang azon siránkozik, hogy sohasem látja többé azokat a távoli bolygókat, azokat a gyönyörű helyeket, s nem lesz már alkalma visszatérni az azúr tengerekhez, ahol az arany rákok úszkálnak.
Egy hang szomorúan meggyónja, hogy szerinte így a legjobb – utal rá, hogy a halál nem egyéb, mint béke, a teljesség a végben; viszont e hangot könyörtelenül félbeszakítja egy áramkimaradás a vezéragynál. Ahogy a vég egyre közeleg, Hajó magába fordul – és könyörtelenül lecsap.
Több mint három órányi gyorsulás és lassulás után, mellyel engem akar megölni, megtudok egyet s mást a műszerpulton sorakozó gombok, tárcsák, karok sokaságáról. Legalábbis némelyikről…
Olyan készen állok, hogy ennél készebben nem is állhatok.
Ismét felocsúdom ájulásomból, és kihasználom kilencvennyolc lehetőségem egyikét.
Amikor egy merev kábel lecsap és csapkod, olyan, akár egy támadó kígyó. Hirtelen mindkét kezemmel előrenyúlok, és minden elérhető tárcsát elfordítok, minden kart lefelé rántok, minden gombot benyomok; zárok vagy nyitok minden relét, amit Hajó eddig vadul próbált megakadályozni. Szinte félőrülten kapcsolgatok, egyre csak jár és jár a kezem…
…Megcsináltam!
Csend.
Nemes István fordítása