HUSZONKETTŐ

 

 

– Nem szeretnék tűzben elégve meghalni – mondta Rachel reszketve a rögtönzött sátor alatt, amit Devon készített a bokrok között.

– A projektor szerint nagyon gyors lesz. Egy szempillantás alatt hamuvá válunk.

– Akkor sem szeretném. Mennyi idő lehet?

Devon kidugta a fejét a sátorból.

– Még legalább két óránk van holdnyugtáig.

– Nemsokára vissza kell mennem. Csúnyán viselkedtem otthon, és azt hiszem, anyám gyanút fogott.

– És Aram?

– Ne is mond. Ha tudná, kaszával jönne ellened.

– Ha félek valakitől, akkor tőle – mondta Devon.

– Nem Vén Micah-tól?

– Tőle is. – hangzott a kései válasz.

Újabb hosszú hallgatás után Rachel szólalt meg.

– Mesélj még a hajóról, és a lenti világról.

– Mit meséljek róla?

– Azt neked kellene tudni, nem nekem – vágott vissza a lány, és játékosan meghúzta a fülét.

– Nem vagyok benne biztos, hogy mindenre emlékszem. Olyan sok mindent láttam. – Megint félrehajtotta a takarót. – Nézd... látod a csillagokat?

– Hát persze.

– Figyeld, ahogy hunyorognak. Mint a szentjánosbogarak az erdőben.

– Én szeretem a szentjánosbogarakat – mondta Rachel. .

Devon kissé zavartan folytatta:

– Akkor képzeld el, milyenek lehetnek az igazi csillagok, amik sokkal fényesebbek, és nem hunyorognak.

– Azt hiszem, megrémülnék tőlük.

– De miért?

– Mert a sötétben világító állatszemekre emlékeztetnének.

– Milyen állatokéra?

– Az erdőben élő vadállatokéra.

Devon felnevetett.

– Itt alig néhány állat él, és azok is barátságosak. Én sokkal inkább azoktól tartok, akik odalent élnek, a völgyben.

Rachel együtt nevetett vele.

– Azokról a vadállatokról beszélek, amikről anyám mesélt nekem ciklusokkal ezelőtt. Kislány koromban folyton meggondolatlanul kérdezősködtem, és mindig az lett a vége, hogy álmomban a sötétben rám leselkedő vadállatokat láttam. És azután már nem mertem kérdezősködni.

– Az én szüleim még a haláluk előtt is arra bátorítottak, hogy kérdezzek – mondta Devon.

– Tudom – mondta a lány halkan. – Aram is segített oltani a tüzet.

– Mindenki segített – Devon elhallgatott. – Semmire nem emlékszem arról az éjszakáról. Azt mondják, magamtól kimásztam, és majdnem megfulladtam a füsttől; azután le kellett fogjanak, mert vissza akartam menni. Csak néztem a köröttem állók arcát, és láttam, hogy a szüleim nincsenek köztük.

– Igen. Aram elmesélte.

– Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy másnap reggel Esther Nagyi kemény priccsén ébredek. Ügy tett, mintha nem hallaná, mit mondok neki, pedig csak nem tudta, mit válaszoljon. Csak egy óra múlva volt képes megmondani, hogy apám és anyám meghaltak.

– Megkérdeztem apámat a tűzről szóló jóslatról – mondta Rachel. – Arról, ami a Könyvben áll.

– Az véletlen! – perdült meg Devon. – Nem úgy fogunk meghalni. A Bárka nem fog összeütközni egy csillaggal.

– Tényleg meg tudjuk állítani? – kérdezte Rachel komolyan.

– Meg fogjuk – hangzott az egyszerű válasz. – Meg kell találnunk azokat, akik hajlandók segíteni, és akkor visszafordítjuk a Bárkát. Mi nem fogjuk látni az eredményt, de a gyermekeink igen. Vagy az ő gyermekeik.

– A gyermekeink? – kérdezte Rachel.

– A gyermekeink. – Devon gyengéden megcsókolta, majd mindkettejüket elöntötte valamilyen határtalan érzés.

– Devon, szeretlek.

– Rachel – mondta a fiú és elismételte a lány szavait.

– Mondd, hogy hibáztatsz mindezért.

– Eszembe se jutna. – Azzal megint közelebb vitte az ajkát.

– Közeledik a holdnyugta.

– Csak nem akarsz megszabadulni tőlem?

Devon magához vonta; az ajkuk összeért, és mintha önálló életet kezdett volna. Devon keze a lányt simogatta. Megtalálta a legrövidebb utat a melléig. Figyelmeztetések, óvások, tiltások: Rachel ezekkel most mit sem törődött. Valami megacélozódott benne, és ettől minden olyan egyszerűvé vált.

– Ezúttal levethetem minden ruhámat?

– És én?

– Úgy volna tisztességes. – Azzal felszabadultan felnevetett.

– Szerintem is. – Devon hangja kissé remegett.,

Segítettek egymásnak levetkőzni. De az egyszerű gombok is komoly akadályt jelentettek. Rachel ruhájáról leszakadt az egyik gomb, és ezen tovább nevettek, mint kellet volna.

Végül a lány kihúzta a karját a ruha ujjából, és letolta a csípőjére. Devon segített neki kihúzni belőle a lábát. Az alsóruhával könnyebben boldogultak. Legvégül Rachel segített levenni Devon. ingét. Mindketten leheveredtek, egymással szemben és oly közel, hogy érezték egymás testének melegét.

Rachel érezte, hogy a fiú ujjai a lába között matatnak. Ő is kinyújtotta a kezét, és megfogta Devon lába közét, ami már oly sok örömet okozott neki. Óvatosan masszírozni kezdte, de megijedt, amikor Devon lélegzete felgyorsult.

– Sajnálom. Fájt?

– Éppen ellenkezőleg – válaszolt Devon.

Most már sokkal finomabban tapogatta a péniszt, és hallotta, hogy a fiú lélegzete felgyorsul.

– Mit szeretnél, mit csináljak?

– Ezt – mondta Devon. – Bármit. Nem tudom. – Megragadta a lány vállát, és magához szorította.

– Ne légy durva, kérlek!

– Sajnálom. – Gyengéden megcsókolta a lányt, de Rachel érezte a feszültségét. – Jobban vigyázok, mint legutóbb.

– Tudom...

Devon ismét megcsókolta; először az ajkát, azután a nyakát, majd a mellét. Rachel beletúrt a fiú hajába, és magához szorította a fejét. A fiú egy idő múltán felemelte a fejét, és azt mondta:

– Szeretlek.

– Én is.

Tétova mozdulatok következtek. Rachel a hátára feküdt, Devon a lába között térdelt.

– Nem tudom, hogyan tartsam a lábamat – mondta a lány.

– Én sem az enyémet.

Mindketten idegesen nevettek, sután próbálkoztak, keresték a megoldást. Végül Devon félkönyékre támaszkodva behatolt.

A lány felsikoltott, és elfordult tőle.

– Mi a baj? – kérdezte Devon. – Fájt?

– Igen – felelte Rachel összeszorított szemekkel.

– Nem akarod?

– De – mondta a lány. – Nem. Nem tudom. – Jobbra-balra ingatta a fejét. Azután megint feléje fordult. – Csináld lassan... nagyon fájt.

Devon megpróbált engedelmeskedni, de a teste nem hagyta. Ujjait behajlítva a lány húsába mélyítette körmeit.

– Devon! – sikoltotta Rachel, és elfordult tőle. Összegömbölyödött, és sírni kezdett.

– Nem akartam... – Devon elhallgatott, nem tudta, mit nem akart. Bizonytalanul megérintette a lány vállát. Az először el akarta tolni magától, de azután hagyta, hogy szorosan átölelje. Tovább sírt.

– Rachel. – Devon a lány haját simogatta. – Szeretlek.

Végül a lány álomba sírta magát. Devon az ölében tartotta a fejét, amíg aludt.

 

Később:

Úgy bújtak össze, mint két kölyökkutya. Az éjszaka rátelepedett a kis kuckóra, a két fiatal egymás testének melegét élvezve aludt. Devon egyszer csak ébredezni kezdett. Hirtelen tárt magához.

Felemelte a fejét

– Mi a baj?

– Álmodni kezdtem.

– Akkor aludj csak tovább.

– Valami rossz lopakodik a hegyek közé... nem hiszem, hogy volna kedvem aludni.

– Devon – mondta Rachel hosszú hallgatás után. – Sajnálom.

– Csitt – mondta Devon. – Ma éjjel már elég volt a bocsánatkérésből.

– De én.

– Nem. – Gyengéden megcsókolta a lány arcát. – Nem számít. Mindaddig nem számít, amíg neked nem esik bajod.

Rachel arckifejezése lassan megváltozott

– Devon! – kiáltotta dühösen. Amaz meglepetten fordult feléje. – Ne bánj velem úgy, mint egy gyerekkel, vagy... vagy – kereste a szavakat –, mint Öreg Elijah fafiguráival. Én nem fogok megrepedni, én nem fogok eltörni.

– Jól van – mondta lassan Devon –, jól van.

– Azt is megmondom, miért... – Mély lélegzetet vett, és folytatta: – Elmondom neked, mi történt ma éjjel. – Félrehúzta a sátornak felakasztott takarót, és kinézett a csillagokra. A beáramló hideg levegő párává csapódott ki. – Amikor megpróbáltuk, amit próbáltunk – mondta lassan –, nem voltunk egyedül.

– Nem értem – felelte Devon.

– Amikor egymáshoz értünk, és te kezdtél belém hatolni, megpillantottam Anyát, meg Aramot. Ott álltak felettünk, mögöttük Micah Jubal, meg a többi Vén. Mind ott álltak, és minket néztek. – Dacos pillantást vetett Devonra. – Most már érted?

– Igen – felelte, és valóban értette.

Kis idő múltán Rachel azt mondta:

– Nem lesznek mindig itt.

– Nem. – Szorosan magához ölelte a lányt. Kis idő múlva témát váltottak.

– Gondolkodtál azon, amit kérdeztem?

– Hogy elmegyünk? Hogy veled menjek a másik világba, és megmutatsz minden csodát, amiről meséltél? Sokat gondolkodtam róla.

– És döntöttél?

A lány tétovázott.

– Nehéz itt hagyni ezt a világot, ahol születésem óta megvan a helyem.

– De nem lehetetlen.

Rachel lassan megrázta a fejét.

– Nem. Én nem így gondolom.

– Ha maradsz, Garth-hoz kell menned feleségül.

– Azt nem akarom.

– Akkor tarts velem. Keresünk másokat is. Holnap indulunk.

– Azt akarom...

– De hát mit?

– Nem félsz? – kérdezte a lány dühösen. – Nem érezted, milyen veszélyes kalandba bocsátkoztál, amikor beleestél abba az... írisz-valamibe?

Devon megsimogatta a haját. Rachel elhúzódott, nem akarván lehetőséget adni az engesztelésre. Devon kis idő múlva azt mondta:

– De igen, féltem. Valósággal rettegtem, de egy idő után a dolgok, amikét láttam, elbűvöltek. Emlékszel Oreg Jedediás kétfejű borjára.

Rachel gyanakvón bólintott.

– Amikor az borjú megszületett, meg szerettem, volna nézni. De a Vének kijelentették, hogy az a Teremtő szemében visszataszító, ezért megölték. A tetemet zsákba varrták, és bedobták a szemétgödörbe.

– Emlékszem – mondta Rachel. Apám megkorbácsolt egy szíjjal, amiért azt mondtam, hogy szégyen volt megölni azt az állatot.

– Te sokkal inkább énrám hasonlítasz, mint őrájuk, Rachel.

A lány komoly tekintettel nézett rá egy ideig.

– Gyere velem.

– Visszatérünk valaha?

– Mihelyt megmentettük a Bárkát. Akkor a bioszférák ismét tudnak majd kommunikálni egymással. Cypress Cornersnek nem kell többé a fémég, és a hamis csillagok közt megbújnia.

– Akkor jó – mondta a lány lassan. – Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy ne lássam többé Ruthot, vagy Anyát.

– És Aramot?

– Leginkább Apa hiányozna.

– Akkor holnap. – Azzal megcsókolta a lányt.

Rachel bólintott.

– Gyere vissza sötétedéskor. Hozz annyi ennivalót, amennyit csak tudsz. Én közben bemegyek a faluba és megkeresem Ifjú Silast, a tanító fiát, meg mindazokat, akiket megbízhatónak találok, vagy meg tudok győzni.

– Itt leszek – mondta a lány.

Ne feledd, csendben kell elbúcsúznod a családodtól.

– Bízz az érzékeimben – mondta Rachel. Búcsúzóul még egyszer megcsókolta. – Közel a hajnal. Segíts felöltözni.

Reszkettek a hajnali hűvösben.

– Bárcsak eszembe jutna, miről kezdtem álmodni – mondta Devon elmélázva.

Rachel felállt,.és gombolni kezdte a ruháját.

– Az álmaid a jövőről szólnak?

– Nem. Úgy értem, nem hiszem. Olykor mintha megmutatnák, mit kell tennem.

– Tényleg beszélgetsz álmodban a szüleiddel?

– Igen.

– Micah erről prédikált a múlt héten. Azt mondta, boszorkányság.

Devon a lány vállára terítette a kendőt.

– El fogjuk felejteni Micah-t. Lehet, hogy Cypress Cornersben nagy a hangja, de az nem hallatszik el a csillagokig. – Elkísérte a lányt az ösvényig.

Rachel lepillantott a völgybe.

– Jó világ volt ez.