NÉGY

A nap ismét felkelt, ezzel vége lett az éjszakának és elkezdődött egy újabb nap ciklusa. Húsz óra munka, nyolc óra ima, nyolc óra alvás. Minden nap ugyanaz, soha semmi változás. Devon a hegytetőn, a rejtekében gubbasztott, és Cypress Corners nyüzsgését figyelte. Délután elfogyasztotta maradék sajtját, és kenyerét. Azután ismét leült, hogy szemmel tartsa a falut, de a gondolatai az álma körül jártak. Sötétedés előtt körbejárta a hevenyészett nyúlcsapdákat. Majd visszatért, hogy sötét előtt még egyszer láthassa a falut.

Meglehetősen késő volt már, amikor Rachel felbukkant a titkos ösvényen. A hold már régen a völgy felett ragyogott; Cypress Corners hetente három alkalommal megtartott közös imája is véget ért már. Az őszi hideg már csípősebb volt, ezért Rachel magára terítette fekete köpenyét. És hozott magával egy kosár ennivalót is.

Az ösvény tetején megbotlott, és majdnem elesett. Halkan felkiáltott. Devon elvette a kosarat, és szokott helyükre kísérte, a fenyő alá.

– Már aggódtam, hogy nem tudsz eljönni – mondta Devon..

– Hosszú mise volt – felelte Rachel. – Vén Micah prédikációja sosem akar véget érni. De ez most nem fontos. – Feltartotta a fejét, és boldogan megcsókolta Devont.

– Mi történt? Olyan izgatott vagy – mondta a fiú.

– A Vének összeültek, Devon. Úgy döntöttek, hogy elég a száműzetésedből, és visszatérhetsz Cypress Cornersbe.

Devon nem szólt semmit.

– Mi a baj? Most már hazamehetsz.

Devon keserűn nevetett.

– Nekem nincs otthonom.

– Az Öreg Devon farmja... – mondta Rachel.

– Milyen farm? Tán a hamvaiból építsem újjá?

– Mindenki segíteni fog. Természetesen újjá kell építened.

– Hogy aztán úgy viselkedjem, ahogyan Vén Jubal, meg Vén Micah elvárja tőlem. Akkor inkább itt maradok, a hegyek között.

Rachel megragadta a karját...

– Ne mondj ilyet, Devon. A te otthonod odalent van. Amikor holnap Vén Jubal eljön érted, szépen lemész vele a faluba.

– És te? – kérdezte Devon. – Nekem csak akkor van otthonom odalent, ha veled oszthatom meg.

– Ne mondd ezt. Én jó hírt hoztam neked, te meg bántasz.

– Nem – mondta Devon, és megsimogatta Rachel haját. – Nem akarlak bántani.

– Akkor gondolkodsz a Vének határozatáról? .

Devon kis idő után lassan bólintott.

– Most pedig beszéljünk valami másról – mondta Rachel.

– Bármiről?

– Bármiről.

Devon elmondta legutóbbi álmát, de megfontoltan kihagyott néhány részletet. Megpróbálta leírni Rachelnek a hatalmas objektumokat, amik mellett még Cypress Corners is eltörpült, de nem talált rá szavakat, és szerette volna, ha meg tudná mutatni. Ugyanakkor elégedetlen, volt, mert Rachelt szemmel láthatóan nem az álom fantasztikus részletei érdekelték.

– Én is ott voltam az álmodban – kérdezte.

– És senki más.

– És feléd nyújtottam a karomat?

– Mintha azt akartad volna, hogy odamenjek hozzád.

– És te? Nem jöttél?

– Nem tudtam. Amikor közelebb léptem, te visszahúzódtál.

– Ez érdekes – mondta Rachel. – Te nem húzódtál vissza, amikor... – elhallgatott.

– Amikor mi?

Rachel hálás volt a faágak nyújtotta árnyékért, és magabiztosan felelte:

– Tegnap éjjel meglátogatott.

– Mi?

– A szüleim, meg a Vének démonnak, erdei lidércnek mondanák.

– És te minek mondanád?

Rachel megrázta a fejét:

– A te alakodat öltötte magára – mondta, majd tétován hozzátette: – Én nem nevezném démonnak.

– Énrólam álmodtál – nevetett Devon.

– Így igaz – felelte Rachel halkan.

– Kellemes volt?

– Igen – hangzott a félénk válasz.

– És még kellemesebbé vált?

– Bűnös álom volt.

Devon a lány arcvonásait nézte, miközben gondosan válogatta a szavakat.

– Sok időm volt gondolkodni idefent. És... következtetésre jutottam. – Mély lélegzetet vett, és ettől a szavak könnyebben álltak össze. – Arra a következtetésre jutottam, hogy ami az embernek örömet okoz, az nem feltétlenül bűnös is.

Rachel higgadtan megjegyezte:

– Ez ellentétes a Könyv tanításával.

Tekintetük összetalálkozott.      •

– Tudom, de azt hiszem, mégis el kell fogadnom.

– A Vének...

– Ők sem tévedhetetlenek.

– Devon, miért mindig olyasmiről beszélgetünk, ami bajt hoz rám?

A fú gyengéden a kezei közé fogta a lány fejét.

– Akkor ma éjjel más dolgokról beszélek neked. – Megérintette az arcát. – Mondjuk Aram tavalyi rozsterméséről.

– Ne csinálj belőlem bolondot.

A csók ugyanolyan lágy és tétova volt, mint egy évvel azelőtt, amikor Aram földjén először összetalálkoztak.

– Mesélj nekem az álmaidról – mondta Devon.

– Nem lehet. Az bűn volna.

– Az álom, vagy hogy beszélsz róla?

– Mindkettő. .

– Mondd... – Közelebb vonta a lányt, és megosztották egymással a fekete köpeny melegét. – Ez bűn? – Azzal megint megcsókolta.

– Igen. Azt hiszem. Nem tudom. – Rachel zavartan megrázta a fejét.

– Az is bűn, hogy ma éjjel idejöttél?

– Igen – mondta Rachel. – Felkeltem az ágyamból, és úgy osontam ki a házból, hogy senkit nem ébresztettem fel. – Érezte, hogy a fiú ujjai testének titkos zugaiban matat. – Devon...

– Tudatosan vállalt bűn? De miért?

Rachel érezte, hogy a teste mozdul, mintha saját akarata volna. Furcsán érezte magát.

– Most már követhetek el bűnt – mondta. – Már úgy is átkozott vagyok.

– Egyikünk sem átkozott – mondta Devon. Megérintette a lányt, aki most első ízben egyáltalán nem tiltakozott.

A hold szemmel láthatóan sietett lenyugodni a nyugati horizonton. Holdnyugta után a fenyő alatt, és odalent a völgyben ugyanolyan sötét lett, mint a fekete köpeny alatt volt:

– Ez azért van, mert bűnt követtünk el – mondta Rachel

– Nem! – mondta Devon dühösen. Azután a hangja megenyhült. – Azt hiszem, inkább amiatt van, mert megrémültünk. – Ujjaival a sötétben gyengéden felderítette Rachel arcának vonásait. – Az nem lehet bűn, hogy megérintjük egymást.

– Sajnálom – mondta a lány.

Devon nem tudta pontosan, mire érti, de azt felelte:

– Nem. Én sajnálom.

Csendben feküdtek egymás mellett, mígnem a nyugalom kezdett kényelmetlenné válni a számukra.

– Devon?

– Igen.

– Holnap. Visszajössz Cypress Comersbe?

– Lehet.

Már hajnalodott, amikor Rachel merev tagokkal felállt a fenyő alatti fészekből, megigazgatta a ruháját, és elindult lefelé a hegyoldalon.