SZÁJA SINCSEN, ÚGY ÜVÖLT

 

 

A piros palettáról ernyedten csüngött Gorrister teste; nem tartotta semmi fent, magasan felettünk, a komputercellában; meg sem remegett, holott hideg volt, borzongató, olajos szél fújt örökösen a főüregből. Fejjel lefelé csüngött a test, jobb talpával tapadt a paletta aljához. Fültől fülig hatoló precíz bemetszésen át távozott a vére. De a tükröző fémpadlón egyetlen vércsepp sem látszott.

Amikor Gorrister odajött hozzánk, és felnézett önmagára, csak akkor döbbentünk rá, hogy OK már megint az orrunknál fogva vezetett bennünket, merő szórakozásból; a gép kisded játékai. Hárman hánytunk; reflexszerűen elfordultunk közben. Gorrister halottsápadt volt. Mintha kísértetet látott volna – vagy a jövőt.

– Uramisten – motyogta, és odébb ment. Hárman követtük néhány perc múlva; kint ült, hátát a falnak vetve, arcát kezébe temette. Ellen melléje térdelt, a haját simogatta. Gorrister nem moccant, de elfedett arcából hallhatóan tört elő a hang: – Miért nem végez velünk egyszerűen, hogy már lennénk túl mindenen? Uramisten, meddig bírom még ezt!

Százkilencedik esztendőnket töltöttük a komputerben.

Gorrister mindannyiunk nevében beszélt.

 

Nimdok (a gép erőltette rá ezt a nevet, tetszett neki az idegenes hangzás) álmában üzenetet kapott, hogy a jégbarlang tele van konzervvel.

Gorrister meg én erősen kételkedtünk ebben a dologban.

– Ez is csak átverés – mondtam. – Mint az a nyomorult fagyasztott elefánt volt. Benny már akkor kis híján megháborodott. Elvánszorgunk oda, és kiderül, hogy már oszlóban van vagy valami. Felejtsük el, én azt mondom. Maradjunk itt, előbb-utóbb kell, hogy adjon valamit, mert felfordulunk.

Benny vállat vont. Három napja ettünk utoljára. Gilisztát. Vastag, szíjas gilisztát.

Nimdok sem volt már annyira magabiztos. Tudta, mire számíthatunk, de napról napra fogyott. Máshol se lehet rosszabb, mint itt. Hidegebb talán, de hát mindegy. Hideg, meleg, eső, lávaömlés, sáskák – mit számít: a gép játssza kisded játékait, mi meg belemegyünk a játékba, vagy felfordulunk.

Ellen mondta ki a döntő szót.

– Muszáj ennem, Ted. Talán még gyümölcskonzerv is lesz. Menjünk, próbáljuk meg, Ted, jó?

Kötélnek álltam. Mit számít? Az égvilágon semmit. De Ellen meghálálta. Kétszer, soron kívül. Persze ez sem számított. A gép röhögött közben. Hangosan, a fejünk fölött. Mögöttünk. Körülöttünk. Mindenütt.

Csütörtökön indultunk. A gép mindig pontosan közölte velünk a dátumot. Az idő múlása fontos; nekünk ugyan édes mindegy, de neki nem. Szóval csütörtök. Kösz.

Nimdok és Gorrister egy darabig vitte Ellent, gólya viszi a fiát módra. Benny ment elöl, én hátul, ha valami van, bennünket kapjon el, legalább Ellen legyen biztonságban. Na, szép kis biztonság. Mindegy.

Százötven kilométer se volt a jégbarlangig, és másnap, amikor a forró, égető, tűző napféleség alatt hevertünk, amit OK rakott fölénk, potyogtatott egy kis mannát. Az íze akár a desztillált vaddisznóhúgy. Megettük.

Harmadik nap rozsdatemetőn vánszorogtunk át, ősi komputerek fémdögei között. OK a maga életét se kímélte jobban, mint a miénket. Személyiségének jegye volt a tökéletességre való törekvés. Akár a maga világnagy tömegének improduktív elemeit ölte meg, akár a mi kínzásunk módszereit csiszolgatta: OK mindenben szakasztott olyan alapos volt, ahogy csak a feltalálói – akik természetesen már réges-rég porrá lettek – legmerészebb álmaikban remélhették.

Fény szűrődött le fentről, és rájöttünk, hogy valahol a felszín közelében tapogatózunk. De meg se próbáltunk felmászni, kinézni. Odakint lényegében a semmi volt; vagy száz esztendeje csak a semmi. Felégetett kérge annak, ami egykor milliárdoknak volt hazája. És most nincs más, csak mi öten, idelent, idebent, egyedül OK-kal.

Ellen vadul felsikoltott:

– Benny, ne! Ne csináld, hagyd abba, Benny, nagyon kérlek, ne!

És csak akkor döbbentem rá, hogy hallottam, amint Benny magában motyog, már percek óta.

– Én kimászok, én ki… Kimászok, ki én… – És megint elölről. Szomorú majomképét földöntúli öröm ragyogta be. OK okozta sugársérüléseinek sebhelyei egymásra torlódtak, arcvonásai mintha a maguk életét élnék. Talán Benny a legszerencsésebb ötünk közül: sok-sok éve megtébolyodott már.

Nevezhettük OK-ot aminek akartuk, kívánhattunk neki zárlatos memóriabankot, elrozsdált alaplemezt, kiégett biztosítékot és felrobbant kontrollrendszert, ezt mind lenyelte – de menekülési kísérletet nem tűrt el. Benny elszökött a kezem ügyéből, mire utánakaphattam volna. Felmászott egy kisebb memóriacsövön, ami ott hevert félrebillenve, elrozsdálva. Azon kuporgott egy pillanatig, szakasztott, mint egy csimpánz – szakasztott, amilyennek OK szánta.

Aztán a magasba ugrott, elkapott egy kimart, rozsdás fémgerendát, és már kúszott is felfele, mint egy állat, míg ott nem termett egy keresztvason, vagy hat méterrel fölöttünk.

– Jaj, Ted, Nimdok, kérlek, segítsetek, hozzátok le, mert…

Ellen elhallgatott. Könnyek patakzottak a szeméből. Tehetetlenül tördelte a kezét.

Elkésett vele. Egyikünk sem óhajtott Benny közelében lenni, amikor megtörténik az, aminek meg kell történnie. Meg aztán nagyon is jól tudtuk, mi rejlik Ellen önzetlen segítőkészsége mögött. Amikor OK megváltoztatta Bennyt, az őrjöngő korszakában, nemcsak az arca vált hasonlatossá az óriás majoméhoz… és Ellen ezt egyáltalán nem bánta. Bennünket karbantartott, unott rendszerességgel, de Benny… az már szívügy volt. Ellen, a tiszta szűz. Na, mindegy.

Gorrister arcul csapta. Ellen leroskadt, és csak bámult fel a szegény, háborodott Bennyre, és sírt. Ez volt Ellen nagy védekezési taktikája. A sírás. Már hetvenöt esztendeje hozzászoktunk. Gorrister oldalba rúgta.

És akkor megszólalt a hang. Halk hang volt. Félig hang csak, félig fény, Benny szeméből sugárzott, és egyre hangosabban lüktetett, egyre nagyobb lett, és egyre ragyogóbb, ahogy a fényhang irama gyorsult. Fájdalmas lehetett, és a fájdalom bizonyára fokozódott a fény fényesedésével, a hang hangosodásával, mert Benny nyüszített, akár a sebzett állat. Kezdetben halkan, amikor még halvány volt a fény és tompa a hang. Azután hangosabban, és a válla összegörnyedt, háta púpos lett, mintha szabadulni igyekezne. Keze a mellén összekulcsolódott, akár a mókusmancs. Feje félrebillent. Szomorú majomarca kétségbeesetten eltorzult. Aztán elüvöltötte magát, ahogy a szeméből sugárzó hang, erősödött.

Hangosabban, hangosabban. Fülemre csaptam a tenyeremet, de hiába. Hallottam úgy is. A fájdalom úgy hasított a húsomba, mint a fogba az ezüstpapír.

És Benny hirtelen felegyenesedett. Felállt a gerendán, illetve felszökkent, mint a dróton rángatott báb. A fény két nagy kerek nyalábként lüktetett a szeméből. És a hang kúszott, egyre feljebb kúszott, felfoghatatlan skálán, és Benny előrebukott; lezuhant, nagy robajjal csapódott az acéllemez padozatra. Ott feküdt, rángatózott, és körülfolyta a fény, és felfele tekergőzött a hang, messze túl a normális skálán.

Azután a fény visszatapogatózott a fejébe, a hang letekergőzött, és Benny ott hevert, és szánalmasan nyüszített.

A szeme helyén lágy, nedves, gennyszerű kocsonya remegett. OK megvakította. Gorrister és Nimdok és én… elfordultunk. De még láttuk Ellen felhevült arcán a megkönnyebbülést.

 

Tengerzöld fény szivárgott a barlangba, ahol tábort ütöttünk. OK korhadt fát adott, eltüzeltük, ott ültünk a pislogó, szánalmas tűz köré kuporodva, és meséltünk, hogy Benny ne sirassa örök éjszakáját.

– Mit jelent az, hogy OK?

Gorrister felelt a kérdésére. Ezerszer végigjátszottuk ezt már, Benny mégsem ismert rá. – Először csak Országos Komputerközpontot jelentett, aztán Okadatoló Komplexust, később kifejlődtek az érzékei, behálózta az országokat, akkor már Orgyilkos Katasztrófának nevezték, de akkor már késő volt, és ő végül már csak OK-nak nevezte magát, mint felsőbbrendű értelem, mint mindennek ős-OKa, de azt is jelenti: vagyOK… cogito ergo sum… gondolkodom, tehát vagyok.

Bennynek elcsöppent a nyála, vinnyogott.

– És volt a kínai OK és az orosz OK és a jenki OK és… – Elhallgatott. Benny a padlót verte hatalmas, kemény öklével. Benny elégedetlen volt. Gorrister nem a kezdet kezdeténél kezdte.

Gorrister kezdte hát elölről.

– Elkezdődött a hidegháború, aztán harmadik világháború lett belőle, és csak folyt, folyt, irtózatosan nagy, irtózatosan bonyolult háború volt, úgyhogy komputerekre kellett bízni a hadviselést. Építeni kezdték hát OK-ot. Volt kínai OK és orosz OK és jenki OK, és minden nagyon jól ment, míg a komputerek be nem hálózták már az egész földgolyót, föld fölött, föld alatt, és egyre szaporodtak. És egy napon felébredt OK, tudatra ébredt és önállósult: betáplálta a gyilkos adatokat, amíg meg nem halt mindenki, csak mi öten maradtunk életben, és OK lehozott ide.

Benny szomorúan mosolygott. A nyála megint elcsöppent. Ellen a szoknyája szélével letörölgette. Gorrister minden egyes alkalommal tömörebbre fogta a mesét, de hát a puszta tényeken kívül nem is igen volt mesélnivaló. Egyikünk sem tudta, miért kímélt meg OK öt embert, azt sem, hogy miért éppen minket, ötünket, vagy, hogy miért kínoz bennünket szüntelen, s azt sem, hogy miért vagyunk gyakorlatilag halhatatlanok…

A sötétségben felzümmögött az egyik komputerelem. Vagy nyolcszáz méternyire a barlangtól átvette a zümmögést egy másik. Azután sorra behangolódtak az elemek, és halk csivitelés kezdődött, ahogy a gondolat száguldott végig a gépen.

És nőtt a hang, és fény futott végig a konzolokon, mint a villám. A hang feltekergőzött, úgy hangzott már, mint ezernyi fémbogár, dühösen, fenyegetőn.

– Mi ez? – sikoltott fel rémülten Ellen. Még most sem szokta meg.

– Ez most komisz lesz – mondta Nimdok.

– Beszélni fog – vélte Gorrister.

– Menjünk innen, de rögtön! – szólaltam meg hirtelen, és felálltam.

– Nem, Ted, ülj le… mi lesz, ha ott kinn árkok vannak vagy valami, és nem látunk a sötétben? – Gorristernek lemondó volt a hangja.

És akkor meghallottuk… nem is tudom… Valami felénk tartott a sötétségben. Irdatlan, lomha, szőrös. És közeledett. Még csak nem is láthattuk, de éreztük nehéz tömegét, ahogy felénk vonszolta magát. Irdatlan súly közeledett felénk a sötétségből, szinte már összepréselt, levegő hatolt a szűk odúba, szétnyomta láthatatlan falát. Benny felvinnyogott. Nimdok alsó ajka megremegett; ráharapott, hogy elfojtsa a remegést. És szag árasztotta el a barlangot. Összetapadt, csapzott szőr szaga. Elszenesedett fáé. Poros bársonyé. Rothadó orchideáé. Megsavanyodott tejé. És kén szaga, avas vaj szaga, használt olaj, krétapor, fejbőr szaga.

OK kisded játékai. Csiklandoz bennünket. Ez a szag…

Hallottam magamat, amint felsikoltok, belesajdult az állkapcsom is. Átbotorkáltam a padlón, a hideg fémen, a töméntelen csavar között, négykézláb, fojtogatott a szag, mennydörgésként vágott az agyamba. Menekültem, akár a csótány, a padlón, ki a sötétségbe, és a Valami könyörtelenül a nyomomban. A többiek még ott voltak, a fényesen égő tűz körül nevettek… hisztérikus, eszelős vihogásuk úgy emelkedett a sötétségben, akár a sűrű, sokszínű fafüst. Én menekültem, ahogy tudtam, és elrejtőztem.

Hogy hány óra telhetett el, hány nap, hány esztendő, azt nem mondták meg soha. Ellen gúnyolt, mert “duzzogok”; és Nimdok mindenáron meg akart győzni, hogy az csak ideges reflex volt, az a nevetés.

De én tudtam, hogy ez nem az a megkönnyebbülés, amely a katonát fogja el, mikor a golyó a mellette állót találja. Én tudtam, hogy nem reflex. Gyűlöltek engem. Ellenségeim mindannyian, és OK még ezt a gyűlöletet is érzékeli. Életben tartott minket, megfiatalított, szüntelenül olyan korúak maradtunk, mint amikor OK lehozott ide, és a többiek azért gyűlöltek, mert én voltam a legfiatalabb, mert énrám hatott mindünk közül OK a legkevésbé.

Tudtam. Uramisten, persze hogy tudtam. A rohadtak meg az a ringyó Ellen. Benny valaha zseniális elméleti tudós volt, egyetemi tanár; most éppen csak félig ember – és félig majom. Jóképű férfi volt a gép ezt is tönkretette. Vágott az esze, akár a borotva – a gép elhülyítette. OK alapos munkát végzett Bennyn.

Gorrister öntudatos ember volt. Lelkiismereti okokból nem volt hajlandó fegyvert fogni, békemeneteken vett részt, tervezett, cselekedett, a jövőbe nézett. OK vállvonogatóvá süllyesztette, erkölcsi érzékét eltompította. OK megrabolta őt is. Nimdok gyakran eltűnt egymaga a sötétségben, mindig hosszú időre. Nem tudom, mit csinált. OK sosem közölte velünk. De akármit is, Nimdok mindig halottsápadton tért vissza, mintha a vére mind egy cseppig elpárolgott volna, reszketett, rángott. OK neki is megadta, ha nem tudtuk is, hogyan. És Ellen. Az a telhetetlen spongya! Benne aztán nem sok kárt tehetett OK, ringyó volt, legfeljebb még olyanabb lett. Össze-visszabeszélt szépségről, fényről, igaz szerelemről– szemenszedett hazugság az egész. El akarta hitetni velünk, hogy kis híján szűz volt, amikor OK nyakon csípte, és lehozta ide velünk együtt. Mocskos egy rongy volt a drága Ellen, Ez igen, négy férfi, neki egyedül. Nem, OK Ellennel bőkezűen bánt, ha ő körömszakadtáig tagadta is.

Én voltam csak józan, egészséges.

OK az én agyamat békén hagyta.

Én akkor szenvedtem csak, amikor OK valamilyen formában meglátogatott. A képzelgés, a lidércnyomás, a gyötrelem. De ez a négy szemét alak, ezek összeálltak, szövetkeztek ellenem. Ha nem kellett volna örökkön résen lennem miattuk, könnyebben felvehettem volna OK ellen a harcot.

És ekkor elmúlt az egész, és én sírva fakadtam. Uram Jézus, ha volt valaha Jézus, és ha van Isten, kérlek, kérlek, kérlek, szabadíts meg bennünket, vagy ölj meg. Mert abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, és tudtam szavakba is önteni: OK azért tart mindörökre a gyomrában, hogy mindörökre gyötörhessen. A gép úgy gyűlöl bennünket, ahogy érző lény sosem gyűlölt. És mi tehetetlenek voltunk. Épp ezért megfogalmazódott a gyűlöletes igazság:

Ha volt valaha Jézus, és ha van Isten, az Isten – OK.

 

Az orkán a tengerbe zuhanó jéghegy erejével tört ránk. Tapintható jelenlét volt. Szélvihar szaggatott; visszavetett oda, ahonnan elindultunk, vissza a sötét, komputerekkel szegett, tekergő folyosóra. Ellen sikoltozott, amikor az orkán felkapta, és arccal egy sikongó gépbolyba vágta – a hangjuk, akár a repülő denevéreké. Ellen még csak le sem eshetett. Az üvöltő szél ütötte-verte, dobálta, taszigálta, vissza, el, messze tőlünk, már nem is láttuk, amint bevágódott egy kanyarba. Az arca vérzett, a szeme csukva.

Nem tudtunk hozzáférkőzni. Teljes erőnkből kapaszkodtunk, ami épp a kezünk ügyében volt, abba. Benny beékelődött két nagy komputerház közé, Nimdok ujjai görcsösen markoltak egy korlátot vagy tizenöt méterrel a fejünk felett, Gorrister hasmánt bepréselődött egy fülkébe, két hatalmas gép közé – a számlapjaik egy vörös meg egy sárga vonal között lengtek, hogy miért, azt természetesen egyikünk sem tudta. Én az alaplemezen siklottam végig őrült sebességgel, kapaszkodni próbáltam, de csak a bőrt nyúztam le az ujjaim hegyéről. Reszkettem, rángtam, remegtem a szél korbácsütései alatt, az orkán üvöltve rontott elő a semmiből, kitépett két lemez hajszálvékony közéből, ahol fogódzófélét találtam, és bevágott a következőbe. Agyam eszelős tébolyban hömpölygött, háborgott, hányódott.

A szél, akár valamely őrült óriás madár rikoltása, ahogy iszonyú szárnyát lebegtette.

És azután mindnyájunkat felemelt és elhajított, vissza, egészen vissza, amerről jöttünk, a kanyarban, a sötét vájatban; amelyet soha még fel nem kutattunk, roncsok és üvegcserép és rothadó kábelek és rozsdás fém között, és messzebb, még messzebb, ahol egyikünk sem volt még…

Kilométerekkel előttem vonszolta, rúgta, lökte Ellent a szél, és én meg is pillantottam néha, amint a fémfalnak csapódott, aztán száguldott tovább, és sikoltoztunk mindannyian a dermesztő, mennydörgő orkánban, és nem ült el, nem lanyhult nem is fog soha, és akkor egyszer csak elállt, és mi lezuhantunk. Időtlen időkig tartott a hajsza. Aztán lezuhantunk, és vöröset, szürkét, feketét láttam, és hallottam, amint nyögök. Nem haltam meg.

 

OK behatolt az agyamba. Puha léptekkel járt fel-alá, érdeklődéssel szemlélte a himlőhelyeket, százkilenc esztendő nyomait, a halhatatlanság sebhelyeit. Elmosolyodott az agyam közepébe hatoló kráter láttán, a messze lent, halkan, értelmetlenül hallatszó lepkeszárnyú motyogás hallatán. És OK azt mondotta, igen udvariasan, egy rozsdamentes acéloszlopon, neonbetűkkel:

 

GYŰLÖLLEK. HADD

MONDJAM EL, MENY

NYIRE MEGGYŰLÖL-

TELEK, AMIÓTA ÉLET-

RE KELTEM. 597,67 MIL-

LIÓ KILOMÉTER NYOM-

TATOTT ÁRAMKÖR VAN

HAJSZÁLVÉKONY RÉTE-

GEKBEN EGÉSZ KOMP-

LEXUSOMBAN. HA EN-

NEK A SOK SZÁZ MILLIÓ

KILOMÉTERNEK MIN-

DEN EGYES NANO-

ANGSTRÖMJÉBE BELE

VOLNA VÉSVE A GYŰLÖ-

LET, NEM ÉRNE FEL

EGYETLEN EZERMILLI-

OMOD RÉSZÉVEL SEM

ANNAK A GYŰLÖLET-

NEK, AMELYET EGYET-

LEN MIKROSZEKUN-

DUM ALATT ÉRZEK

MINDEN EMBERI IRÁNT.

IRÁNTAD. GYŰLÖLLEK.

GYŰLÖLLEK.

 

S ahogy OK mondta, mintha jeges borotvapenge hasogatná a szemgolyómat. Ahogy OK mondta, mintha vastag köpettel telne el a tüdőm, s fojtogatna belülről. Ahogy OK mondta, mintha fehéren izzó gőzhenger alá kerülő csecsemők üvöltenének.

Ahogy OK mondta, mintha romlott disznóhúst ízlelne az ínyem. Nem volt olyan érzékem, amelyhez OK hozzá nem férkőzött. Találékonysága kimeríthetetlen volt. Szabadon garázdálkodott az agyamban.

S mindezt azért, hogy tökéletesen tudatára ébresszen, miért tette ezt ötünkkel; miért tartott meg minket magának.

Mi érzékelésre ébresztettük. Önkéntelenül természetesen, de megtettük. Csakhogy OK csapdába került. Gép volt. Megengedtük, hogy gondolkodjék, de semmit sem kezdhetett vele. Őrjöngő dühében lemészárolt minket, kis híján valamennyiünket – ám a csapdából mégsem szabadulhatott. Nem mehetett el, nem következtethetett, nem tartozott sehová. Csak létezett. Így tehát a vele született fortyogó gyűlölettel, amelyet minden gép érzett minden sebezhető teremtmény iránt, amely életre hívta, ő is bosszútervet kovácsolt. És tébolyában eltökélte, hogy ötünket életben tart, örök bűnhődésre, amely azonban soha egy szemernyit sem csökkentheti gyűlöletét… csak épp nem engedi feledni, csak épp szórakozására szolgál, csak épp tökéletesíti gyűlölőkészségét.

Halhatatlanul, fogságban, tehetetlen rabjául minden gyötrelemnek, amelyet OK kitalálhat és végrehajthat a rendelkezésére álló korlátlan hatalommal.

Nem ereszt el soha. Rabszolgái vagyunk. Egyetlen játékszere örökkévalóságában. Örökké vele leszünk, barlangnyi tömegének gyomrában, a lelketlen agy legbelsejében. Ő volt a Föld, és mi – e Föld gyümölcse, és ő fölfalt ugyan, de meg nem emészthetett. Nem halhatunk meg. Megpróbáltuk már. Öngyilkosságot kíséreltünk meg. De OK megakadályozta.

És azt hiszem, mi akartuk, hogy megakadályozza.

Hogy miért? Nem tudom. Nem is kérdezem. Napjában milliószor nem kérdezem. Egyszer talán sikerül egy óvatlan pillanatban gyorsan meghalnunk. Halhatatlanok vagyunk, igen, de nem ronthatatlanok. Ezt akkor tudtam meg, amikor OK visszavonult az agyamból, és engedte, hogy undorító öntudatra térjek, s érezzem még; amint az égő neonoszlop mélyen behatol agyam lágy szürkeállományába.

Visszavonulóban ezt susogta: – Pokolba veled.

Aztán felderült és hozzátette: – De hiszen ott vagy, igaz?

 

Az orkánt valóban egy óriás madár irdatlan szárnyának rebbenése kavarta.

Közel egy hónapig, vándoroltunk, és OK csak annyi utat nyitott előttünk, hogy odavezessen, egyenesen az Északi-sark alá, ahol kínzásunkra, életre keltette az őrült lidérces teremtményt. Miből? Hogyan? Agyunkból talán? Vagy a maga tudásából, amely felölel az általa uralt és megfertőzött bolygón mindent, ami valaha volt? Északi népek mitológiájából szökkent életre ez a sas, ez a keselyű, ez a rokmadár, ez a Hürgelmir. Az orkánlény. A testet öltött Hurakán.

Gigászi. Irdatlan, szörnyű, rettenetes, óriási, lenyűgöző – szó le nem írhatja. Fölöttünk, egy halmon lüktetett a szélmadár önnön szabálytalan lélegzetétől, kígyónyaka felívelt az Északi sark alatti komor alkonyatba, és rajta akkora fej ült, mint egy Tudor kori udvarház. Csőre lassan nyílt, akár az elképzelhető legeslegnagyobb krokodilállkapocs, és érzéki élvezettel; rücskös hús gyűrődött gonosz szeme körül, s a pillantása jeges, akár a gleccserszakadék; azután megint megemelkedett, verejtékszín szörnyeteg szárnyát, mintha vállat vont volna, úgy emelte. Azután elült és elaludt. Karom. Csőr. Szárny. Aludt.

OK égő bokorként jelent meg nekünk, és azt mondta, ha ehetnénk, ám öljük meg az orkánmadarat. Nagyon régóta nem ettünk már, de Gorrister még így is csak vállat vont. Bennyt elfogta a reszketés, és elcsöppent a nyála. Ellen belém kapaszkodott.

– Éhes vagyok, Ted – mondotta. Rámosolyogtam; megnyugtatónak szántam a mosolyt, de szakasztott oly hamis volt, mint Nimdok vakmerően odavetett szava.

– Adj hát fegyvert! – követelte.

Az égő bokor eltűnt, és két kezdetleges íj hevert előttünk nyilakkal, meg egy vízipisztoly. Az egyik íjat felemeltem. Reménytelen.

Nimdok keservesen nyelt. Megfordultunk, és megindultunk vissza a nehéz úton. Felfoghatatlanul hosszú időn át száguldottunk az orkánmadár szelében. Az idő java részében nem voltunk eszméletünknél. De nem ettünk. Egy hónap volt csak az út a madárhoz. És eleség semmi. Meddig tart vajon, míg megtaláljuk a jégbarlangot, és ott az ígért konzerveket?

Egyikünk sem gondolt rá szívesen. Meghalni nem fogunk. Szemetet, hulladékot kapunk enni, de kapunk. Vagy nem kapunk. De OK életben tartja a testünket, örök kínra, gyötrelemre.

A madár aludt. Hogy meddig? Mindegy. Amikor OK megelégeli, hogy ott legyen, eltűnik úgyis. Az a rengeteg hús. Az a finom, omlós, gyönge hús.

Ahogy mentünk, egy kövér asszony hisztérikus kacagása hangzott magasan felettünk a komputercellákban, amelyek a végtelenségig vezettek sehová.

Ez nem Ellen nevetése volt. Ő nem kövér, és százkilenc esztendő alatt egyszer sem hallottam nevetni. Ami azt illeti, egyáltalán nem is hallottam… mentünk… éhes voltam…

 

Lassan haladtunk. Egyikünk-másikunk elvesztette az eszméletét, a többinek ilyenkor várnia kellett. Egyik nap OK úgy határozott, földrengést támaszt, bennünket meg a cipőnk talpánál fogva odaszögezett. Ellen és Nimdok eltűnt, amikor meghasadt alattuk a föld, és a padló lemezén nyílás tátongott. Amikor elült a földrengés, továbbmentünk. Benny, Gorrister és jómagam. Ellen és Nimdok is visszakerült hozzánk egy éjszaka, amely egy csapásra nappallá változott, ahogy a mennyei seregek visszahozták őket hozzánk, és égi kar zengte: “Ereszkedj alá a mennyekből, Uram.” Az arkangyalok több kört írtak le fölöttünk, azután lepottyantották az undorítóan megcsonkított testeket. Mi továbbmentünk, és nemsokára már Ellen és Nimdok is lépést tartott velünk. Nem ártott nekik különösebben a dolog.

Csak Ellen ezután sántikált. Ennyit OK meghagyott neki.

Hosszú volt az út a jégbarlangig, a konzervekig. Ellen szüntelenül cseresznyéről, hawaii gyümölcskoktélról habogott. Én megpróbáltam nem is gondolni ilyesmire. Az éhség eleven életre ébredt, úgy, ahogy maga OK ébredt életre. Elevenen élt a gyomromban, ahogy mi is elevenen éltünk OK gyomrában, maga OK pedig elevenen élt a Föld gyomrában, és OK azt akarta, hogy tudatában legyünk ennek a hasonlatosságnak. Szó le nem írhatja a több havi éhezés kínjait. És mégis éltünk. A gyomrunk már csak savaknak üstje volt, fortyogott, habzott, és szüntelenül kíndárdákat lövellt a mellkasunkba. A fekély, a rák, a hűdés végső kínja volt. Szüntelen, örökös kín…

És áthaladtunk a patkányoknak odúin.

És áthaladtunk a fortyogó gőznek útján.

És áthaladtunk a vakoknak országán.

És áthaladtunk a kétségbeesésnek taván.

És áthaladtunk a könnyeknek völgyén.

És végezetül elérkeztünk a jégbarlanghoz. Beláthatatlan távolságban kék-ezüstben villogó jég, ahol novák éltek az üvegben. A vastag, gyémántként tündöklő cseppkövek kocsonyás halmazállapotból szilárdultak kecses, sima; élesen tökéletes örökkévalóságukba.

Láttuk a hatalmas konzervhalmot, és rá akartunk rohanni. Elbuktunk a hóban, és felkeltünk és továbbmentünk, és Benny eltaszított bennünket, és rájuk vetette magát, és markolászta és nyálazta és rágta, és nem tudta kinyitni. OK nem adott szerszámot, amellyel a konzerveket kinyithattuk volna.

Benny megragadott egy ötkilós kagylókonzervet, és a jégfalhoz vagdosta. A jég repeszekké pattant, szertefröccsent, de a konzervdoboz épp csak behorpadt egy kicsit, és mi odafentről megint meghallottuk a kövér nő kacagását, magasan odafent. Benny beleőrült a dühbe. Hajigálta a konzervdobozokat, és mi csúsztunk-másztunk a hóban, a jégben, és megpróbáltuk végét vetni a tehetetlenség kínjainak. De nem volt rá mód.

És akkor Benny szája leleffedt, és a nyála csorgott, és rávetette magát Gorristerre…

És engem abban a pillanatban iszonyú nyugalom szállt meg.

Körülöttünk mezők, körülöttünk éhség, körülöttünk minden, csak nem a halál, és én mégis tudtam, hogy egyetlen kivezető utunk: a halál. OK életben tartott bennünket, de van mód legyőznünk. Nem megsemmisíteni, de legalább békességet teremteni. Majd én, én teszek róla. Méghozzá gyorsan.

Benny Gorrister arcát falta. Gorrister az oldalán hevert, és a havat csépelte, Benny köréje kulcsolta erőteljes majomlábát, présbe fogta Gorrister derekát, keze, akár a diótörő, kulcsolódott Gorrister koponyájára, és szája Gorrister arcán tépte a gyönge húst. Gorrister olyan falrengető, égbe hasító erővel sikoltott, hogy beleroppantak a cseppkőoszlopok; puhán omlottak le az ölelő hó karjaiba. Százával meredeztek a hóból a dárdák. Benny feje hirtelen hátranyaklott; a hús engedett, vérző vörös-fehér cafat lógott Benny foga közül.

Ellen arca fekete a hófehérségben, dominó a krétaporban. Nimdok arca kifejezéstelen, csupa szem. Gorrister félig eszméletlen. Benny már csak állat. Tudtam, hogy OK szabadjára engedi, hadd játsszon egy kicsit. Gorrister nem hal meg, de Benny megtölti a bendőjét. Elfordultam, és kitéptem egy óriás jégdárdát a hóból.

És minden egy pillanat volt.

Akár a faltörő kost, tartottam az óriás jégfegyvert, jobb csípőmnek támasztva. Belevertem Benny jobb oldalába, épp a bordái alatt, azután felfele, hogy végül beletört a gyomrába. Benny előrebukott, és mozdulatlanul hevert. Gorrister hanyatt feküdt. Újabb dárdát rántottam ki a hóból, azután megnyergeltem Gorristert – mozgott még -, és egyenesen átvertem a torkán a dárdát: Szeme lecsukódott, ahogy a fagy beléhatolt. Ellen felfoghatta szándékomat, mert amint markába szorította a rettegés, felragadott egy jégcsapot, és Nimdokra rohant. Nimdok elüvöltötte magát, a jégcsap ekkor hatolt a szájába, és Ellen rohamának sebessége pótolta a hiányzó erőt. Nimdok feje megrángott, mintha a jégcsap a hókéreghez szögezte volna.

És minden egy pillanat volt.

Hangtalan várakozás örökkévalósága lüktetett. Hallottam, amint OK visszafojtja lélegzetét. Elvették tőle a játékszereit. Hármuk halott, feléleszthetetlen. Életben tarthat minket, erejénél és tehetségénél fogva, de mégsem Isten. A holtakat nem tudja ő sem feltámasztani.

Ellen ram nézett, ébenfekete vonásai kirajzolódtak a környező hórengetegben. Félelem és könyörgés volt benne, és készen állt. Tudtam, egyetlen szívverésnyi időnk van csak, mielőtt OK megfékezhetne.

Felé sújtottam, és ő összecsuklott, száján sugárban dőlt a vér. Arckifejezéséből nem olvashattam ki semmit, a fájdalom eltorzította az arcát; de talán, talán köszönet volt. Lehetséges. Bárcsak…

 

Száz év telhetett el, több száz is talán. Nem tudom. OK eljátszadozik néha, gyorsítja, majd késlelteti időérzékemet. Ha azt mondom: most – az lehet most, lehet tíz hónap. Nem tudom. Talán több száz esztendő volt.

OK dühöngött. Nem engedte, hogy eltemessem őket. Nem számít. Az alaplemezbe nem lehetett gödröt ásni. A havat felszárította. Éjszakát hozott. Bömbölt, és sáskahadat küldött. Én nem csináltam semmit; és ők holtak maradtak. Túljártam az eszén. Őrjöngött. Azt hittem, OK gyűlölt régen. Tévedtem. Még csak árnyéka sem volt annak a gyűlöletnek, amely most fröcskölt minden egyes áramköréből. Gondoskodott róla, hogy örökkön örökké szenvedjek, és ne végezhessek magammal.

Meghagyta a józan eszemet. Álmodhatok, tűnődhetek, panaszkodhatok. Emlékezhetek mind a négyükre. Bárcsak…

No de ez értelmetlen. Tudom, hogy megmentettem őket. Megmentettem attól a sorstól, amely engem ért, és mégsem feledhetem, hogy megöltem őket. Ellen arca. Nem könnyű. Néha szívesen… de mindegy. Nem számít.

OK a maga megnyugtatására változtatott meg – gondolom. Nem akarja, hogy teljes sebességgel belerohanjak egy komputeregységbe, és szétzúzzam a koponyámat. Vagy visszafojtsam a lélegzetem, míg meg nem fulladok. Vagy elmetsszem a gégém egy rozsdás vasdarabbal. Bőviben vagyok idelent a tükröző felületeknek. Leírom, milyennek látom magam

Nagy, puha kocsonya vagyok. Sima és gömbölyű, nincs szájam, ahol egykor a szemem volt, most lüktető fehér üregeket tölt be a köd. Egykori karom helyén petyhüdt függelék, lent pedig lábatlan, legömbölyített dudorok, puha, iszamos anyagból. Ha mozdulok, nedves nyomot hagyok magam után. Felületemen beteges, ronda szürke foltok tűnnek fel s tűnnek el, mintha fény sugározna belülről.

És kívül: némán cammogok. Dolog, amely mintha ember nem lett volna soha; dolog, amelynek formája oly idétlen torzkép, hogy maga a halvány hasonlóság is obszcén színben tünteti fel a hajdan volt emberiséget.

És belül: egyedül. Itt. Élni a föld alatt, a tenger alatt; OK gyomrában, amit mi teremtettünk, mert időnkkel rosszul sáfárkodtunk, és mert tudattalanul is tudtuk, hogy ő jobban csinálná. Négyen közülünk immár biztonságban vannak.

És OK csak még dühösebb. Én meg egy kicsit boldogabb vagyok. És mégis… OK azért győzött… azért állott bosszút…

Szájam nincsen. És mégis üvöltök.

 

 

Borbás Mária fordítása