HÁROM

Aznap éjjel Rachel is álmodott.

Öreg Rachel először arra gondolt, talán túlságosan keményen szidta meg a lányt, amiért sokat késett, Cowley Gazda fonalával. Rachel nem mondott semmit; csak lesütötte a szemét, és gyermeki alázattal, csendben hallgatta a dorgálást. De a vacsora előkészületei alatt ügyetlenkedett a konyhában: megégette a birkahúst, túlforralta a burgonya vizét, és későn vette észre, hogy a húga könyékig turkál a cukros csuporban. .

– Rachel lányom, te nem leszel nékem támaszom öreg napjaimban – mondta neki az anyja.

A vacsoránál elejtette a kenyeres kosarat. A kenyér kiborult, és minden csupa morzsa lett.

– Lányom, mi van veled? – mondta Aram.

Rachel zavartan pillantott rá.

– Semmi, apám – mondta, és lehajolt, hogy összeszedje a kenyeret. A padló kínosan tiszta volt; egyetlen morzsa nem mehet veszendőbe.

Aram tovább beszélt arról, hogyan akarja újravetni a földjét, Öreg Rachel kíváncsian pillantott a lányára. Szokásához híven a vacsora alatt alig szólt; csak pár helyeslő szót mondott, amikor úgy érezte, helyeselnie kell Aramnak.

Rachel számára az esti ima soha nem akart véget érni. A két nő, meg a lány csendben ült a helyén, amíg Aram levette a Könyvet a kandalló feletti megszentelt helyéről. Letette a súlyos, bőrkötésű könyvet az asztalra, és felütötte az arany könyvjelzőnél. Az talán a harmadik oldalnál lehetett. Mint minden este, Aram most is részleteket olvasott fel a Könyvből. Ha majd jövőre a végére ér, újra kezdi az egészet. Élete folyamán már jó néhányszor végigolvasta.

Így esett, hogy Sárát hazugságon kapták... – kezdte. Nehézkesen olvasott, s a szemöldökét ráncolta hozzá Az ajka nehezen formálta a szavakat. Ujjával végigszántott a lapon, amíg egy kevésbé nehéz passzushoz nem ért. Megint nekilátott: – És lám! Isten királysága...

Rachel szemérmesen az asztalra szegezte tekintetét. Remélte, hogy az arca a megszokott színét mutatja, Valamilyen megérzéstől hajtva felpillantott, és látta, hogy Öreg Rachel őt nézi az asztal felett. Ismét lesütötte a szemét, és imádkozni kezdett, hogy apja minél előbb fejezze be.

Aram miután vagy egy tucat oldalt elolvasott, becsukta a Könyvet, és imába kezdett:

– Ó, Teremtő, ez a bőség évadja, könyörgünk neked...

Rachel már régóta ismeri az asztallap mintájának minden milliméterét. Uram, Teremtőm – gondolta –, Ne hagyd, hogy olvassanak a gondolataimban, és megtudják hogy hagytam Devont, hogy megcsókoljon. Kérlek!

– ,..a te szolgád. Ámen.

Öreg Rachel szopránjának vezetésével elénekeltek néhány gyászénekre emlékeztető zsolozsmát. Ezzel az esti áldás véget ért. Rachel nem is nézett a szüleire, csak udvariasan jó éjszakát kívánt nekik, majd húga nyomában elindult fel, az emeletre.

Rachel álma:

Az Öreg Jacob háza mögötti malomtóban fürödtek bevon, meg ő. A víztároló nyári naptól felmelegedett vize kellemesen simogatta a bőrét, érintése lágyabb volt a legfinomabb kelme érintésénél.

Az álom egy pillanatra megtorpanni látszott Rachel azon, tudatos gondolatára, hogy még sosem fürdött együtt egy fiúval. De azután a gondolatai ismét elmerültek az álomban, mint a hal a mély vízben. Tenyerükkel csapkodva a vizet fröcskölték egymást. Rachel bőre csillogott a napfényben.

Devon a füves part felé indult. Rachel. kimászott utána. Leheveredtek egy öreg ciprus árnyékába. Szó nem volt, csak Devon szemének szürkesége, és ujjainak selymes érintése.

Rachel nem tudta, mit csinál a fiú. Kellemes volt, az biztos, de nem volt értelme. Rachel az arcába nézett; az arcvonásai, minden, amire emlékezett Devon arcán, rendben volt. De azon túl minden olyan távolinak tetszett; csak a keze, meg a lába maradt, minden más elmosódott.

Rachel tudta, hogy csinál vele valamit. A testével. De nem tudta megmondani mit, és nem is látta. A kellemes érzés továbbra is tartott, sőt, fokozódott. Rachel jobbra-balra forgatta a fejét a pázsiton.

Felébredt.

Rachel a tollpárnái között fekve kinyitotta a szemét. A sötét padlásszobában nehéz volt megállapítani, de nem gondolta, hogy a húga felébredt. Feszülten hallgatózott. Végül úgy döntött, hogy a halk, egyenletes szuszogás arról árulkodik, hogy Ruth mélyen alszik.

Lassan felhajtotta a dunyhát izzadt testéről. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, hagyta, hogy a saját lélegzete is egyenletessé váljék. Hálóinge felcsúszott a csípőjére. Óvatosan megérintette a lába között a tiltott zugot.

Nedvességet érzett, és elkapta a kezét.

– Mi történt? – gondolta..

Az álom, akár a valóság, ébredése után néhány percig teljesen összekuszálódott. Valamiféle érzés mégis kezdett formát ölteni benne. Eszébe jutott a malomtó, a fú, meg a puha ujjak érintése. Elöntötte a szégyen. Szégyen, és még valami. Felismerte az eleddig ismeretlen érzést. Gyönyör volt.