FÉLELEMNEK MINDEN HANGJAI

– Világosságot!

Elgyötört, félig nyögés, félig kántáló kiáltás a suttogó éjszakában: fehér lepelbe burkolt férfi, a tivornyázó árnyakhoz esdeklő karok, kormos gödrök a szemek helyén, a lélek mélyéről világra szabaduló esdeklő-követelő düh és reménytelenség és kétségbeesés. Megbotló láb, egy lépés, kettő, tétova, erőtlen, a férfiból gyermek lett újra, próbál kilábalni a sötétség áradó tengeréből, amelybe belebukdácsolt.

– Világosságot!

Körötte egy görög kórus mormoló hangjai. Ruháját tépve a sejtett hang felé tántorog, ahol megpihenhet, ahol célba érhet. A szenvedő ember, maga a megtestesült gyötrelem, csupa kétségbeesés, és sehol sincs enyhülés kínjaira ebben a gyötrelmes fénykörben. Szandálba bújtatott lába előtt minden lépésnél szakadék nyílik, semmi remény, semmi bizonyosság. Mit hozhat még ez az örökös vakság? Újból:

– Világosságot!

Utoljára szakad ki a kiáltás a menekülés reménytelenségébe belesajdult torokból.

Aztán a férfi leroskad a rátörő árnyak alatt. Arcát félig elnyeli az árny és fény, az árnyék szurokfeketén, a fény tejfehéren csorog le a lábát ölelő szürkeségbe, a reflektor vakító fénycsóvája rávetül, a padlóhoz nyársalja, s fényköre egyre szűkül, szűkül, míg teljesen fel nem fal és mindent el nem borít a feketeség, sötétség kívül, sötétség belül, a fekete semmi, finis, vége – csönd.

Richard Becker mint Oidipusz alakította első szerepét. Huszonnégy esztendő múlva utolsó szerepeként még egyszer el fogja játszani. De mielőtt az utolsó előadáson lehull a függöny, huszonnégy esztendő nagyságának kell az élet és a színház és az érzelmek színpadán végigragyognia.

Múló idő...

Amikor meghirdették az Édes csodákban az ügyefogyott koldus szerepét, Richard Becker elment az üdvhadsereg boltjába, és vásárolt magának egy rongykollekciót, amelyet még a boltban árusító jótét lelkek is ki akartak dobni mint eladhatatlan ócskaságot. Vett egy pár talpavesztett, repedezett, egy számmal nagyobb lábbelit. Vett egy kalapot, amely oly sok őszt látott már, hogy a karimája egészén kajla és kókadt volt a rengeteg esőtől. Vett egy kifakult mellényt, amelynek az öltönyét már rég a szemétre dobták, egy buggyosra ült fenekű nadrágot meg egy inget, amelyről hiányzott három gomb, és egy kabátot, amelyet egy parkban álomba merült csavargó válláról is levehettek volna.

Mindezt megvette magának, hiába akarták lebeszélni róla azok a kegyes, fehér hajú asszonyságok, akik éppen a jótékonyságot gyakorolták az üzletben, és akiktől engedélyt kért, hogy nem próbálhatná-e fel a mosdóban; és amikor jóféle tweedzakójával és sötét nadrágjával a karján újból megjelent, mintha teljesen kicserélték volna. Fonnyadt állán szinte varázsütésre durva borosta nőtt. (Ami már akkor is ott tehetett az arcán, amikor belépett az üzletbe, de ki vette volna észre? Ilyen csinos fiatalember csak nem jár borotválatlanul!) Haja kócos és fakó lett a kajla kalap alatt. Arcára mély barázdákat szántott a csatornában és kocsmában leélt élet minden züllöttsége és nyomora. Kezébe beette magát a mocsok, fénytelen szemében nem tükröződött egyéniség, teste groteszkül megroskadt a puszta létezés súlya alatt. Hogy került ez  avénember, ez a kocsmatöltelék a mosdóba, és hová lett az a jóképű fiatalember, aki ezt a zakót még nadrágot viselte? Csak nem bánt el vele hirtelen ez a lény itten (vajon miféle boszorkánysággal gyűrte le ez a roskatag öregember azt az életerős, izmos fiatalembert)? A jótékonyság ősz hajú kedvesnővéreiben meghűlt a lélek, ha elképzelték, hogy ez a kemény arcú, vonzó ifjú most ott fekszik vérbe fagyva a mosdóban, egy csődarabbal kettéhasított koponyával.

A vén csavargó odanyújtotta feléjük a zakót, a nadrágot meg a fiatalember egyéb ruhadarabjait, és a roskatag testnél harminc évvel fiatalabb hangon így szólt:

– Hölgyeim, ezekre nekem nem lesz szükségem. Adják el valakinek, aki jó hasznukat veheti. – Fiatalember hangja ebből az aszott kóróból!

És kifizette a rajta lévő rongyok árát. És követték a tekintetükkel, amint kibotorkált a szennyes utcára, újabb csavargó csatlakozott a veszett lelkek áradatához, az emberi söpredéknek ehhez a csatornájához, amely előbb-utóbb folyóvá és óceánná dagad, és szánalmas véget ér valamelyik késdobálóban, kapu alatt vagy ligeti padon.

Richard Backer hat hétig a Boweryn lakott, az „iszákosok utcájában”, az éjszakákat hálózsákokban, elhagyott raktárakban, csatornákban, bérházak padlásain töltötte; osztozott kora kivetettjeinek mocskában és züllött fetrengésében.

Hat hétre rá igazi csavargóvá vedlett, reménytelenül lezüllött iszákossá, nem hiányzott a vizenyős szem, a reszkető kéz és a gyenge hólyag sem.

Elcsordogált a hat hét, és azon a reggelen, amikor az Édes csodák szerepeit osztották, a hetedik hét hétfőjén, Richard Becker beállított a Martin Színházba, és meghallgatást kért azokban a göncökben, amelyeket hat hete le sem vetett magáról.

A darab ötszáznyolcvan előadást ért meg, és Richard Becker megnyerte a Színházi Kritikuskör Díját az év legjobb férfiszerepéért. Az év legígéretesebb kezdő színészének járó díjat is neki ítélték oda.

Ekkor huszonkét éves volt.

A következő évadban, miután az Édes csodák vidékre költözött, Richard Becker megtudta a Varietyből, hogy John Foresman T. H. Searje hamarosan megkezdi a szereplők toborzását Odets utolsó, posztumusz drámájához, a Hűtlenek házához. A Foresman Searle ügynökségnél lévő barátai révén megszerezte a darab egy példányát, és kiválasztott egy sokat ígérő szerepet.

A szerep egy megkínzott művész vívódásairól szólt, aki miután ráébredt, milyen mélyre züllesztette művészetét az üzleti szellem, eltökéli magában, hogy elveszett gyermekkorának természetes ártatlanságát visszanyeri, és elmegy egy öntödébe fizikai munkásnak.

A bemutató utáni kritikák „a színészi átélés csúcsának” nevezték Richard Becker alakítását Tresk, a művész szerepében. Többen állították, hogy „az alakítás hitelessége önkéntelenül felébresztette a nézőkben.a kérdést, hogyan volt képes egy ilyen érzékeny színész megragadni egy öntödei munkás durva, faragatlan jellemét”. Fogalmuk sem volt róla, hogy Richard Becker kis híján két hónapig dolgozott az egyik pittsburghi öntöde sajtolóüzemében. A Hűtlenek házának maszkmestere mindössze annyit gyanított, hogy Richard, Beckernek át kellett vészelnie egy szörnyű tűzvészt, mivel a keze tele volt égési sebek forradásaival.

Két ilyen siker, a Broadway kétszeri meghódítása, két ilyen alakítás után, amellyel rögvest elnyerte Shubert Alley briliáns színészi teljesítményért járó díját, Richard Becker hírneve legendás méreteket öltött.

A kritikák és interjúk csak úgy kezdték őt emlegetni, mint a „módszer” (vagyis a Sztanyiszlavszkij-módszer) megtestesítőjét. Lee Strasberg, a színiiskola igazgatója egy kérdésre azt. válaszolta, hogy Becker sohasem volt színinövendék, de ha mégis úgy lett volna, ő hajlandó lett volna maga fizetni neki, csak hogy hozzá járjon. Elég az hozzá, hogy Richard Becker tökéletesen birtokában volt a teljes szerepátélés Sztanyiszlavszkij-féle elméletének, és ezzel élő példája volt a módszer életrevalóságának. Richard Becker a színpadon nemcsak úgy egyszerűen megjátszotta, elhadarta a szerepét: maga volt az az ember, akit alakított.

Magánélétéről keveset tudtak, ugyanis értésül adta, hogy ha tökéletesen meggyőző akar lenni a jellemábrázolásban, nem szabad, hogy saját árnyéka a közönség és a szerep közé tolakodjék.

Hiába ajánlották fel neki, visszautasította a hollywoodi sztárságot, mivel mint a Színművészeti Láp kifejtette Richard Beekerről írott rövid méltatásában:

„Az a kép, amelyet Becker a rivaldafényen át közönsége elé vetít, Hollywood vásznain egyszerre elhomályosulna, és kétdimenzióssá torzulna. Becker művészete az igazság és az átlényegülés végső párlata, és hogy megőrizze tisztaságát, ahhoz szüksége van a színpadi valóságra. Sőt ha megengedik, Richard Becker éppenséggel négy, dimenzióban játszik, ami több, mint a körtárs színiiparosok három dimenziója. Mert ki merné elvitatni, hogy Becker játékát figyelve, a néző szinte vallási szertartás, részesévé válik? Csak gratulálni tudunk Richard Becker jó érzékének, hogy visszautasította a filmstúdiók csábítását.”

Az évek során valóságos arzenálját építette fel a tökéletesen kidolgozott szerepeknek (hatásosan lerombolva egyben azoknak az esélyeit, akiknek balsorsukra őutána kell megbirkózniuk a szereppel, amelyről ő már mindent elmondott), és így lett belőle sorra-rendre Hamlet, amely új megvilágításba helyezte Shakespeare freudi értelmezésének lehetőségeit... bősz déli fajüldöző, akinek a felesége bevallja, hogy nyolcadrész néger vér folyik az ereiben... gyors beszédű ügynök, aki birokra kel a hiábavalósággal és a gyávasággal... sokoldalú Marco Polo... züllött és minden erkölcsi érzék nélküli strici, aki nőgyűlöletétől hajtva, saját húgát eladja az ördögnek... irgalmat nem ismerő politikus, akin egyre jobban elhatalmasodik a rák és az aggkori hülyeség. Élete legnagyobb színészi próbája azonban Tennessee Williams darabjában annak a hibbant vallási rajongó alakjának az újraformálása volt, aki harcias buzgalmában végül is odáig süllyed, hogy kalapáccsal agyonver egy ártatlan lányt.

Amikor a Gramercy Place közelében a manöken lakásán ráakadtak, képtelenek voltak valamilyen értelmes magyarázatot kicsikarni belőle, hogy miért követte el alávaló tettét. Kitört belőle a bibliai düh, és dörgő hangon egyre a bárány véréről meg Jezábel átkáról meg a kárhozat örök tüzéről prédikált. Volt a gyilkossági osztályon egy újonc, akit csak nemrég helyeztek ide, s aki rosszul lett, amikor meglátta a vérfoltos falat meg a parányi konyhába begyömöszölt testet; annyira erőt vett rajta a rosszullét, hogy néhány perccel azelőtt, hogy Richard Beckert elvezették, őt is el kellett szállítani.

A bírósági per leplezetlen szomorúsággal töltött el mindenkit, aki látta őt színpadon fellépni, és a bíróknak vissza sem kellett vonulniuk, hogy meghozzák egyhangú döntésüket, miszerint a vádlott beszámíthatatlan őrült.

Elvégre is – érvelt a védelem – a vádlott nemcsak hogy nem volt beszámítható, de nem volt többé Richard Becker sem, a színész.

Dr. Charles Tedrow a 16-os számú dühöngőben ápolt beteget képtelen volt közönyösen szemlélni. Képtelen volt elszakadni egy három évvel korábbi este emlékétől, amikor a Henry Miller Színház egyik zenekari üléséből figyelte a könnyed és leleményes Richard Beckert, az akkori szezon nagy vígjátéksikerének, a Soha egy betyárnak Tösspot szerepében.

Elevenen élt emlékezetében a színész akkori alakja, aki oly mértékig elsajátította a módszert, hogy három felvonáson át valóban ő volt az a kétbalkezes, nagyszájú, enyveskezű alkoholista, akinek gyengéje a gránátalma meg (mint ahogy Becker hencegett a színpadon) az „útonállás”. Ugyanaz, az ember volna az a sokarcú lény, aki itt, a 16-os cella párnázott falai között éli változatos életét? Lehetetlenség!

Kezdetben jöttek a riporterek, akik kérdésekkel zaklatták a Becker esetét szívén viselő doktort, mígnem ő így vetett véget az egésznek:

– Egy olyan ember számára, mint Richard Becker, a világ nagyon fontos volt. Nagyon is a kor embere, ő; nem is volt valójában saját egyénisége, kivéve azt a mindent elsöprő tehetséget és késztetést, hogy visszatükrözze a maga körül tapasztalt világot A szó legtisztább értelmében színész volt. A világtól kapta a személyiségét, a pózait, létének értelmét s formáját. Vegyétek el tőle ezeket, zárjátok be egy párnázott cellába – mint ahogy kénytelenek voltunk ezt tenni vele és egyszerre elveszíti minden kapcsolatát a valósággal;

– Úgy tudom – firtatta a riporter óvatosan –, hogy Becker most sorra végigéli a szerepeit. Igaz ez, dr. Tedrow?

Charles Tedrow mindenekfölött könyörületes ember volt, és nem rejtette véka alá dühét amikor ezt a kérdést meghallotta, ami arról tanúskodik, hogy valahol rés keletkezett a szanatóriumot övező titoktartás falán.

– Richard Becker a pszichiátria nyelvén „provokált hallucinációs regresszióban” szenved. A valóság utáni hajszájában ahhoz a módszerhez folyamodik, hogy ott a szobájában magára ölti színpadi jellemeit. Amennyire a kritikákból őssze tudtam rakni, visszafelé haladva sorra átéli régi szerepeit..

A riporter feltett még néhány felszínes kérdést, hangot adott különféle fantázia szülte véleményeinek, míg dr. Charles Tedrow nyersen véget nem vetett az interjúnak.

Ám most, hogy ott ült a csendes irodában Richard Beckerrel szemközt, eszébe ötlött, hogy a riporter legvadabb képzelgései sem kelhettek versenyre azzal, amit Becker tett magával.

– Mondja, doktor – kérdezte a fellengzős, cikornyás beszédű utazóügynök, akit Richard Becker most alakított –, mi a ménkű újság van odalent a vonalon?

–. Csend és nyugalom van mostanában, Ted – felelte az orvos. Becker már. Két hónapja, hogy elmerült Chayefsky A Vándormadár című darabja főhősének, a nagyszájú, nőcsábász Ted Rogatnak a szerepében. Előtte hat hónapig Marco Polo volt, azelőtt pedig A keserűség poharának petyhüdt állú, vérfertőző fiúja.

– Az istenit, emlékszem egy kis pipire hol is? Ja persze, az ördögbe is! K. C, a jó öreg K. C, öregem, micsoda nő volt! Maga volt már K. C-ben, dokikám? Akkoriban nejlonban utaztam, és K. C. volt éppen a terítéken. Szűzanyám, ezt hallgassa meg!...

Nehéz volt elhinni, hogy a szemben ülő ember színész lett volna. Külsejében, beszédében tökéletesen azonosult a szerepével, ő volt Ted Rogat, és dr. Tedrow nem értette, hogy miért nem küldi el ezt a vadidegen embert, aki valahogy betévedt Richard Becker cellájába.

Csak ült és hallgatta a történetet a Kansas City-beli tüzes szajhácskáról, akit Ted Rogat az egyik örmény vendéglőben csípett fel, és nejlonholmi ígéretével elcsábította. Hallgatta a történetet, és tisztában volt vele, hogy akárhogy vesszük is, Richard Becker, ez a sokarcú és sokéletű teremtés egy cseppet sincs beszámíthatóbb állapotban, mint azon a napon, amikor megölte azt a lányt. A szanatóriumban eltöltött tizennyolc hónap után is egyre visszafelé haladt, és sorra átélte színészi pályafutásának minden szerepét, ám egyetlenegyszer sem. ébredt a valóság tudatára.

Dr. Charles Tedrow egy kicsit önmagát vélte felfedezni Richard Becker állapotában, meg korának minden emberét, sokezernyi nyavalyáját.

Richard Beckert – meg Ted Rogatot – visszaküldte a 16-os számú szoba parányi világának biztonságába.

Két hónappal később megint kérette őt, és érdekes háromórás eszmecserét folytatott a csoportos terápiáról Herr Doktor Ernst Loebischsel, a müncheni Orvosi Akadémia, valamint a bécsi Pszichiátriai Klinika volt növendékével. Újabb négy hónap elteltével dr. Tedrow-nak alkalma volt megismerkedni a magabiztos, de buta Jackie Bishoff-fal, az Éjszakai utcák fiatalkorú bűnöző hősével.

És alig egy év múlva dr. Tedrow megint ott ült az irodájában egy csavargó társaságában, egy züllött, könnyező szemű, kicsapongó vándormadárral, aki nem lehetett más, mint az Édes csodák csavargója, Richard Becker huszonnégy évvel korábbi első nagy diadala.

Tedrow-nak fogalma sem volt, milyen lehetett Richard Becker a maga eredeti mivoltában, álarc nélkül. Mert most megszólalásig azonos volt azzal az elnyűtt, vén csavargóval, még a mocsok is mélyen beivódott arca petyhüdt barázdáiba.

– Mr. Becker, szeretnék beszélni önnel.

A vén nyavalyás tekintetéből reménytelenség sugárzott. Nem válaszolt.

– Hallgasson rám, Becker. Kérem, hallgasson meg; ha ott van valahol, ha hall engem. Szeretném, ha megértené, amit mondok, nagyon fontos.

A csavargó szájából valami repedt, erőltetett kuruttyolás tört elő: – Somjas va’ok, menj és hozzs eppohárral...

Tedrow áthajolt az asztalon, reszkető kézzel megragadta a vén semmirekellő állát, és tekintetét az idegen szempárba fúrta.

– Hallgasson ide, Becker. Muszáj, hogy meghallgasson. Átnéztem az iratait, és ha igaz, ez volt az első szerepe. Nem tudom, mi lesz ezután! Nem tudom, milyen formát ölt a szindróma, miután összes eddigi életét leélte. De ha hall engem, meg kell értenie, hogy kritikus időszak előtt áll a... az életében.

A vén mihaszna csak repedezett ajkát nyalogatta.

– Ide hallgasson! Itt vagyok, azért vagyok itt, hogy segítsek, hogy tegyek valamit magával, Becker. Ha előjön, ha csak egy pillanatra előbújik, kapcsolatot tudunk teremteni. Ennek most kell megtörténnie, vagy...

Nem fejezte be a mondatot. Mert honnan is tudhatná, mi lesz, ha? És amikor elhallgatott, amikor elengedte az öreg csavargó állát, különös változás zajlott le annak arcán, arcvonásai forró ólom módján képlékennyé váltak, és egy másodpercre ismerős arcot vélt felfedezni. A szemek, amelyek nem voltak többé karikásak és véraláfutásosak, értelmesen pislogtak dr. Charles Tedrow-ra.

„Csak nem fél, doktor? „– mondta ez az arc. Majd:

„Még egyszer isten önnel!”

Aztán a szikra ellobbant, az arcvonások szétmosódtak, és az orvos újból a csatornatöltelék üres arcát látta maga előtt.

Visszaküldte az öreget a 16-os szobába. Később az egyik férfiápolóval beküldött hozzá egy üveg muskotályt.

A telefondróton is átsütött az iszonyat.

– Beszéljen, ember! Az ég szerelmére, mi történik ott?

– Nem tudom elmagyarázni, dr. Tedrow, de... jobb, ha rögtön itt terem. Szentséges egek!

– Mi történt? Ne üvöltsön, Wilson, hanem mondja el, mi a baj!

– A 16-os... a...

– Húsz perc múlva ott vagyok. Tartson mindenkit távol attól a szobától. Megértette? Wilson! Megértett engem?

– Igenis, uram, igenis. Én... ó, egek, siessen, doktor!

Tövig benyomta a terepjáró gázpedálját, és a térdén ott érezte a csomóba gyűrődött pizsamanadrágját. Az éjféli utcák nekilökődtek a szélvédő üvegének a már-már természetfölöttien baljós sötétségben, amelybe belefúrta magát a kocsi.

Alighogy a kapu elé kanyarodott, a kapus szinte görcsös sietséggel felcsapta a vassorompót. A megugró terepjáró belekapart a kavicsos útba, és széles sugárban köpte hátrafelé az apró köveket. Amikor csikorogva lefékezett a szanatórium előtt, az ajtó felvágódott, és Wilson, a főápoló rohant le a lépcsőn.

– Erre, erre, dr. Te...

– Félre az utamból, maga ostoba, tudom a járást! – Félrelökte Wilsont, és felsietett a lépcsőn.

– Egy órája kezdődött... nem tudtunk mire vélni a dol...

– Miért nem hívott azonnal? Maga ökör!

– Azt hittük... úgy gondoltuk, hogy a szokásos ügy, hisz tudja...

Tedrow bosszúsan horkantott, és a felöltőjét ledobva, szaporán megindult a folyosón a dühöngök felé.

Alighogy benyitottak a részleget elválasztó nehéz, üvegezett ajtón, azonnal meghallotta a kiáltást.

Ebben a kiáltásban, ebben az elkínzott, könyörgő, követelő és reményvesztett sikolyban ott izzott a félelemnek minden hangja, ami valaha is eljutott a doktor fülébe. Ott volt benne a saját hangja, a saját lelkének esdeklő kiáltása.

És újból felhangzott a megnevezhetetlen valami utáni vágy sikolya:

– Világosságot!

Egy másik világ, másik hang, másik élet. Egy gonosz valami esdeklése visszhangzik a világegyetem porlepte zugából. Időtlen idők óta ott remeg szinte haláltusájában. Millió elcsigázott és vak lopott hang bugyborékol ebben az üvöltésben, az ember örök szomorúsága, minden vesztesége és fájdalma. Mindez ott izzott benne, miközben minden, ami jó a világon, ott hevert felhasítva, és aranyló vére kiömlött a porba. A ragadozó madár karmai között vergődő magányos állat, Vaskerekek taposta száz gyermek. Egyetlen jó ember, kiomló belei a véres tenyerén. Az elillanó lélek és fájdalom, az élet maga, amikor már nincs fény, nincs remény, nincs menekvés.

– Világosságot!

Tedrow az ajtónak dőlt, és félrevonta a kukucskálónyílás fedelét. Hosszú, néma percig bámult befelé, miközben újból felremegett súlytalanul, áttetszően a kiáltás, és elcsilingelt a semmibe. Bámult befelé, s egyszerre mélységes iszonyat fojtotta belé a hitetlenség és irtózat kiáltását.

Elugrott az ablaktól, és verejtékben fürdő hátát a folyosó falának támasztva megdermedt: Richard Becker minden bizonnyal utolszor látott képe örökre beleégődött az agyába.

A doktor csendes zokogásának hangja megtorpantotta a többieket. Szótlanul nézték őt, s lelkük folyosóin még egyre ott visszhangzott és visszhangzott kimondatlanul is:

– Világosságod.

Vakon tapogatózva becsapta a figyelőablakot, s a keze ernyedten lehanyatlott.

Eközben a 16-os szoba belsejében Richard Becker ült az ajtóval szemközt, hátát a puha párnázatnak vetette, és merev, időtlen tekintettel bámulta az ajtót, a folyosót, a világot.

Ahogy jött, tisztán és egyszerűen.

Arc nélkül. Hajától az álláig kifejezéstelen, üres, vonások nélküli térség. Üres. Néma. Megfosztva látástól, szaglástól, hangtól. Üres és arc nélküli, mint akit az Isten sohasem áldott meg a világ elé tárt tükörrel.

A beteljesedett módszer.

Richard Becker, a színész eljátszotta utolsó szerepét, és eltűnt, magával vive Richard Beckert, az embert, aki megismerte a félelemnek minden hangját, formáját, a félelemmel teli életet.

Bárányi Gyula fordítása