KETTŐ

A hajó az Omalo, a Delgart-rendszer napja felé röpült. Carina Correira, a pilóta átsiklatta az antitérbe. S miután végzett az átvitel bonyolult munkájával, visszafeküdt mélyalvási állapotába, amíg az Omalónál szükség nem lesz rá a visszaugrási műveletnél.

A hajó most az antitér sziporkázó forgatagában siklott előre, éppen a Föld ellenpárjának csillagrendszerét szelve át.

Gunnderson a kefehajú szőke zászlós társaságában ült a kabinban. A gyújtogatót egész úton – a kilövéstől és az átsiklástól kezdve – luxuskabinjába zárva tartották. A földi ŰRKÖZ-flotta legújabbján utaztak; kár, hogy semmit sem láthatott belőle, csupán ezt a parányi fülkét meg a zászlóst, aki egy pillanatra sem hagyta magára.

Az ŰRKÖZ-zászlós vízenyőskék szeme a sápadt férfiról a kabin falára, az ott elhelyezett teleportbiztos széfre siklott.

– Mit gondol, miért küldenek bennünket ilyen mélyre a Delgart-vidékre? – puhatolózott a zászlós. – Itt fönt elég szorosak a vonalak. Valami nyomós ügy lehet. Sejt valamit?

Gunnderson eltépte tekintetét a csizmája orráról, és az űrhajósra bámult. Ujjai a harmonikán motoztak, amelyet még a felszállás előtt kért magának, hogy agyonüsse az antitérbeli út hosszú óráit.

– Fogalmam sincs. Mióta háborúskodunk a delgartiakkal?

– Még azt sem tudja, kivel háborúzik a bolygója?

– Évek óta falun élek. Különben is van olyan, hogy ne háborúznánk valakivel?

A zászlós döbbent arcot vágott.

– Csak akkor fogunk fegyvert, ha a galaxisok békéje úgy kívánja. A Föld egy békeszerető...

Gunnderson nem hagyta befejezni:

– Igen. Tudom. De mióta vagyunk hadiállapotban a delgartiakkal? Azt hittem, hogy szövetségi szerződésünk van.

Az űrhajós arcát eltorzította a jól belesulykolt gyűlölet.

– Csak azóta verjük a disznókat, amióta jogtalanul rátették a kezüket a rendszerükön kívül eső egyik bányabolygónkra. – Ajkát utálattal lebiggyesztette. – Hamarosan ellátjuk a bajukat a disznóknak. Majd megtanulják, hogy semmizzenek ki békés földlakókat.

Gunnderson szerette volna befogni a fülét. Ugyanezzel a mesével etették az Alfa Centauri IX. felé meg vissza. Valaki mindig megrabolt valakit; valaki mindig háborúskodott valakivel; mindig akadtak disznók, akiken el kellett verni a port...

Az antihajó az antitér tarka tengerét szelve suhant ezen a nem téren át az idegen csillagcsoport felé. Gunnderson meg csak ült a teleportbiztos kabinban, háromszoros lakat mögött, és várt. Sejtelme sem volt, mit akarhatnak tőle, miért tették próbára, miért vetették alá a repülés előtti vizsgálatoknak, miért van most itt. Egy dologban volt csak biztos: bármi legyen is vele, az ő számára nincs béke... amíg csak él.

Átkozta magában különös elmebeli képességét. Azt a képességét, hogy bármilyen anyag molekuláit őrült sebességre tudja gerjeszteni s a súrlódástól lángra lobbantani. Ez a furcsa, irányított teleportképesség semmire sem volt jó, csak tűzgerjesztésre. Szívéből átkozta ezt a képességét: inkább született volna süketnek, némának, vaknak, lett volna elzárva előle a világ.

Attól a perctől kezdve egy percnyi nyugalma sem volt, hogy ráébredt különös hatalmára. Üldözött, névtelen, társtalan csavargó. Mindenkitől elvágva. A csodabogár bélyegével a homlokán. Még attól a lehetőségtől is megfosztva, hogy élvezze az elismert pszioida státusát, mint a gondolatolvasók, a felbecsülhetetlen értékű hajtók, a robbantók vagy a mallaportok, akik a hús atomjait a kívánt formába képesek kergetni. Mert csodabogár volt: zabolátlan pszioida. Életveszélyesnek és gátlástalannak nyilvánítva. Mert fel tudja ugyan lobbantani a tüzet, de kordában tartani már nem. A molekulák túl parányiak, túl gyors mozgásúak ahhoz, hogy megálljt parancsoljon nekik, ha egyszer már mozgásba lendültek. Magukra hagyatva aztán rendszerint túl hosszú időbe telt, mire lefékeződtek.

Egykor azt hitte magáról, hogy normális, egykor abban bízott, hogy normális életet élhet, hogy talán zenész is lehet belőle. Ezt a reményét azonban elemésztették a lángok, mint sorra minden reményét ezt követően.

Először a kiközösítés, majd a hajsza, aztán a letartóztatások és a börtön, megállás nélkül. És most valami új, valami, amit nem értett. Mit akarhatnak tőle? Nyilván valamit azzal a súlyos háborúval kapcsolatban, amely a Föld és a delgartiak között dúl, de hát mi hasznát vehetik az ő féktelen hatalmának?

Mit keres ő itt ebben a csodálatos új ŰRKÖZ-hajóban, úton az ellenséges rendszer központi napja felé? És különben is, miért kellene neki a Földet segítenie?

Ebben a pillanatban a zárak felpattantak, a széf feltárult, és a hajó gyomrában felvijjogott a vészjel.

Fölugrott, és elindult a széf felé, de a zászlós útját állta. És megnyomott egy gombot a csuklóján lévő jelzőtáblácskán.

– Álljon meg, Gunnderson úri Nem tudom, mi van ott, csak annyit mondtak, hogy tartsam önt távol, amíg a másik kettő meg nem érkezik.

Gunnderson csüggedten visszahanyatlott a gyorsítóülésre. Harmonikáját a fémpadlóra ejtette, és a kezébe temette az arcát.

– Miféle másik kettő?

– Nem tudom, uram. Nem közölték velem.

A másik kettő természetesen szintén pszioida volt.

Mihelyt megérkezett a fürkész meg a robbantó, intettek a zászlósnak, hogy ürítse ki a széfet. Ez izgatottan odalépett, és kiemelte a parányi hangfelvevőt meg az egyetlen hangpálcikát.

– Indítsa meg, zászlós – parancsolta a fürkész.

Az űrhajós a hüvelykujjával benyomta a nyílásba a hangpálcikát, és a felvétel elejének üresjárata megtöltötte recsegésével a helyiséget.

– Elmehet, zászlós – intett a fürkész.

Alig zárta be maga után az ŰRKÖZ-tiszt az ajtót, megszólalt a szerkezet. Gunnderson azon nyomban felismerte Terrence-nek, az ŰRKÖZ fejének a hangját. Azét az emberét, aki olyan fáradhatatlanul faggatta őt az Iroda Buenos Aires-i épületében. Terrence egy másik háborúnak: a Föld-Kyben közötti hadjáratnak a hőse, most ő az ŰRKÖZ feje. Szavai ridegen koppantak, csaknem színtelenül, mégis átsütött rajtuk a mondandó halálos komolysága.

– Gunnderson – kezdte a hang –, mint már ön is rájöhetett, van a részére egy feladatunk. Mostanra már a hajó elérte az antitérben az út felét.

Két földi nap múlva mintegy ötmillió mérföldnyire az Omalo, az ellenséges nap előtt, el fogja érni a visszazökkenési pontot. Messze az ellenséges vonalak mögött fogja találni magát, de bizonyosak vagyunk benne, hogy végre tudja hajtani a küldetését. Ezért ültettük önt erre az új hajóra. Ez ellenáll mindennek, amivel az ellenség célba veheti.

Azt akarjuk, hogy mihelyt elvégzi a munkáját, visszatérjen hozzánk. Gunnderson, ön a háború legfontosabb embere, és ez csupán az első küldetése.

Azt akarjuk, hogy az Omalo napját lobbantsa szupernovává.

Gunnderson színtelen, szürke élete során talán most rendült meg másodszor. A puszta gondolatra is felfordult a gyomra. Egy másik faj napját kiszámíthatatlan erejű lángoló gázbombává változtatni, hogy az örvénylő halál semmivé égesse a rendszer bolygóit? Egyetlen mozdulattal megsemmisíteni egy egész kultúrát?

Mit gondolnak ezek az ő képességeiről?

Képes lehet ő ilyesmire használni az agyát?

Meg tudja ő ezt tenni? Meg szabad ezt tennie?

Agya beleremegett a lehetőségbe. Sohasem tartotta magát eszményi embernek. Lángra lobbantott ő raktárakat, hogy a tulajdonosok megkapják a biztosítási összeget; elégetett olyan csavargókat, akik ki akarták rabolni; sok mindenre felhasználta gátlástalan szellemi erejét, de ilyesmire?!

Megsemmisíteni egy egész naprendszert!

Abban persze cseppet sem volt biztos, hogy képes is lenne egy napot szupernovává lobbantani. Miből gondolták ezek, hogy meg tudná ezt tenni? Felperzselni egy erdőt vagy lángra lobbantani egy vörös óriást: fantasztikus különbség van a kettő között. Ilyesmi csak hagymázas álomban lehetséges. De még ha képes lenne is rá...

– Arra az esetre, Gunnderson úr, ha kellemetlennek találná a feladatot – folytatta az ŰRKÖZ fejének jéghideg hangja –, elhelyezünk a hajón egy gondolatolvasót meg egy robbantót. Egyetlen kötelességük az, hogy figyeljék és védelmezzék önt, Gunnderson úr. Hogy kezeskedjenek az ön illő hazafias beállítottságáról. Azt az utasítást kapták, hogy mostantól kezdve olvassanak önben, és ha vonakodna végrehajtani, amivel megbíztuk... nos, – gondolom, tudja, mire képes a robbantó.

Gunnderson a szemközti priccsen ülő telepata üres arcába meredt, aki ezek szerint minden gondolatát lehallgatja. Furcsa, izgatott kifejezés ült a fürkész arcán. Társára, a robbantóra pillantott, majd tekintete visszaröppent Gunndersonra.

A gyújtogató gyors pillantást vetett a robbantóra, s ugyanolyan gyorsan elkapta róla a tekintetét.

A robbantó olyan ember, aki egy és csakis egy munkára alkalmas; a robbantó egész lénye annak az egyetlen munkának a sikerét szolgálja. Úgy hasonlított amarra, mint egyik tojás a másikra, és Gunndersont szinte kilelte a hideg, ha rápillantott. Nem hitte volna magáról, hogy akad még olyasmi, ami félelmet gerjeszthet benne.

– Ez a feladata, Gunnderson, és ha bármi kétsége is támadna, gondoljon arra, hogy az ellenségünk nem ember. Külsőre talán hasonlíthatnak önre, szellemileg azonban legalább annyira földönkívüliek, mint amennyire ön nem csiga. És ne feledje: háború van. Ha a feladatát elvégzi, ezzel számos földlakó életét fogja megmenteni. Itt az alkalom, Gunnderson, hogy megbecsülést szerezzen magának. Megbecsült hős lehet magából, és első esetben... – a hang megtorpant, mintha nehezére esne kimondani a következő szavakat: – először lehet méltó a világához.

A beszélőfej üresen reszelő hangja betöltötte a kabint. Gunnderson nem szólt semmit. Még mindig ott duruzsolt a fejében a hang: Háború van. Háború van. HÁBORÚ VAN! Lassan feltápászkodott, és az ajtóhoz támolygott.

– Sajnálom, Gunnderson úr – mondta a fürkész nyomatékkal –, nem engedhetjük meg, hogy elhagyja ezt a helyiséget.

Leült, és felemelte a padlóról a megviselt szájharmonikát. A kezében forgatta egy darabig, aztán a szájához emelte. Belefújt, de nem szólaltatta meg. És nem távozott el.