ESŐ, ESŐ ÁLLJ TOVA!

Néha legszívesebben kacsa lennék, gondolta Hobert Krouse elmélázva.

Az íróasztala előtt állva bámulta az ablakon túli fekete egekből elszabadult Vízözönt, és gondolatai is hömpölyögni kezdtek évek óta kivájt medrükben.

– Eső, eső, állj tova! Zuhogj máskor, de ne... – fogott bele sotto voce.

– Krouse! Lépjen el az ablaktól, és üljön vissza azokhoz az időjárási elemzésekhez, ember! Különben egykettőre az utcán élvezheti az esőt, nem csak innen bentről!

Ha jóféle smirglivel dörgöltek volna végig Hobert idegein, az sem különbözött volna sokban a recsegő hang hallatán fellépő élménytől. Hobert önkéntelenül is levegő után kapott, és megfordult. Az irodájába nyíló ajtó masszív diófa keretében ott tornyosult Mr. Beigen, vörösen és bőszen.

– Én... én csak az esőt néztem, uram. Tudja, az előrejelzéseim beváltak, ez az esős időszak tényleg elhúzódónak ígérkezik... – kezdte Hobert, miközben alázatosan visszacsusszant a forgószékébe.

– Badarság, ember! – dörögte Mr. Beigen. – Szó sincs róla! Már százszor mondtam magának,

Krouse, hogy hagyja az előrejelzést azokra, akiket ezért fizetnek. Törődjön csak az ellenőrzéssel, az a maga dolga, az agymunka meg azoké, akiknek megvannak hozzá az eszközeik. Elhúzódó esőzés, még csak az kéne! Minden jelentésben csak jó időről olvasok.

– És – tette hozzá – többé meg ne lássam, Krouse, hogy a munkája helyett valami mást csinál munkaidőben! Ami nyolc-harminctól ötig tart, a hét hat napján.

Beigen sziklakemény, mindenkit megdermesztő pillantással végigvágott a többieken, és végső nyomatékként bevágva az ajtót maga mögött, visszatért az irodájába.

Hobertnek úgy rémlett, egy mondatfoszlány még kifért a becsapódó ajtó résén. Nem volt benne biztos, de mintha az lett volna, hogy „Idióta”.

Hobertnek sehogyse tetszett az a hangsúly, amivel Mr. Beigen kifejezte, hogy többé nem akarja az íróasztalától távol látni. Sokkal inkább hangzott ígéretnek, mint elvárásnak.

A háta mögötti ablakon doboló esőt hallgatva Hobert bosszúsan lebiggyesztette az ajkát. Noha a munkája csak abból állt, hogy egybevesse az emeleti irodáktól leérkező időjárási előrejelzéseket a telexes kisasszonyok által küldött üzenetekkel, ahhoz már elég ideje dolgozott a Havelock, Beigen és Elsesser cégnél, hogy az előrejelzésben is kipróbálja magát.

Igaz, Mr. Beigen a legnagyobb név volt a mezőgazdasági felszerelések nagykereskedelmében, Hobert pedig csak a sok száz alkalmazottat foglalkoztató lánc egyik apró szeme, de azért mégsem kellett volna így leüvöltenie, nemde? Hobert három teljes percig aggódott, aztán ráeszmélt, hogy a számlák halma a gloversville-i, a Los Angeles-i és a topekai telexek jóvoltából újabb kupaccal gyarapodott. Dühödten nekilátott behozni a lemaradást, bár ez teljesen még sohasem sikerült neki.

Ahogy az esőben baktatott hazafelé, felhajtott gallérral, fülére húzott keménykalappal, miközben cipője orrán a víztől lassacskán megfakult a fény, Hobert gondolatai éppúgy elkomorodtak, mint a feje felett tajtékzó ég.

A Havelock, Beigen és Elsessernél lehúzott nyolc év a hetente kezébe nyomott hatvannyolc dolláron és ötvenöt centen kívül semmit nem hozott a számára. Hobertnek ugyan nem volt felsőfokú végzettsége, de a képességei messze meghaladták azt a hülyéknek való szöszmötölést, amit a munkája jelentett.

A vállalat az ügyfélkörébe tartozó farmereknek számos kisebb szolgáltatást is nyújtott. Hobert az ezeket kiszolgáló részlegek egyikén dolgozott: az ország minden részére szóló, hosszú távú időjárási előrejelzéseket készítettek és küldtek ki hetente, díjmentesen az előfizetők ezreinek.

Hobert tűnődését mennydörgés vágta ketté, mintegy kihangsúlyozva, hogy pocsék az idő. Csuromvizes volt kalapjának fejrészétől egész a cipőtalpáig, sőt az eső felhajtott gallérja mögé is utat talált, hogy dideregtető patakocskákban végigcsuroghasson a hátán. Arra gondolt, milyen jó is lenne, ha otthon várná valaki papuccsal és újsággal (a sarkon vett példány már papírmasszává szotykosodott), de tudta, hogy ez csak vágy.

Hobert sose nősült meg – még nem talált rá arra az igazi lányra, aki, ahogy szokta mondani, neki rendeltetett. Igazából már a legutóbbi románcát is öt év távlatából kellett felidéznie, amikor két hétre felruccant a Medve-hegy Parkba. A lányt Alice-nek hívták, távírászként dolgozott a Western Unionnál, csodálatosan selymes, gesztenyeszín haja volt, és Hobert már-már úgy vélte, talán ő az igazi. De aztán a lány őt még búcsúra se méltatva visszament Trentonba, New Jerseybe, Hobert pedig hazatért New Yorkba, és lemondott arról, hogy valaha is megtalálja a Nagy Őt.

Végigcaplatott a Nyugati 52. utcán. Pocsolyák terültek az útjába, kikerülhetetlenül, és ő ingerülten áttocsogott rajtuk, eláztatva zokniját, aztán lefordult a Hetedik sugárútra. Az 50. utcánál felszállt a külvárosok felé tartó metróra, és töprengve gubbasztott az egész utazás alatt.

Mégis minek képzeli őt Beigen, füstölgött magában. Mióta is vagyok náluk? Nyolc éve, három hónapja és... szóval jóval több mint nyolc éve és három hónapja. Mit képzel ez az alak, kivel basáskodik? Lehet, hogy kisebb vagyok, de (és a tudata kihúzta magát) ördög vigyen (és a tudata feszengve körbepillantott, hogy nem tűnt-e fel valakinek), ha ezt tovább tűröm. Fel... felmondok, igen, ez lesz. Felmondok. Akkor aztán megnézheti magát. Hol talál majd a helyemre olyat, aki felér velem?

De ahogy végiggondolta, lelki szemeivel már látta is, milyen hirdetés jelenne meg a felmondása napján a Herald Tribune esti kiadásában:

„IRODA keres ffi. ügyint. 18-20, várh. jöv. $40, tap. nem szüks. Havelock, Beigen & Elsesser, Ny. 52. u. 229.”

Hobert tökéletesen maga elé tudta képzelni a hirdetést, annál is inkább, mert nyolc éve, három hónapja és akárhány hete pontosan erre jelentkezett. És az összképet még ijesztőbbé tette az a tény, hogy ma már nem is jelentkezhetne ugyanerre a hirdetésre. Már rég nem volt 18-20: a láthatáron már feltűnt az 50.

Hobert fülében eltompult a metró szerelvény-hosszan végigcsattogó robaja, és – ahogy ez néhanapján bárkivel megesik – minden egyszerre tolult fel benne. A nyolc év és az egész élete.

– Csődtömeg vagyok – jelentette ki fennhangon, amire többen odafordították a fejüket, de Hobert észre se vette. Magában ismét kimondta, ezúttal tisztábban, mert igaz volt, és ezt tudta is: Csődtömeg vagyok.

Még sose jártam Puerto Ricóban vagy Indiában, de még Trentonban sem, odaát New Jerseyben, gondolta. Akkor jutottam a legmesszebbre ettől a várostól, amikor a Medve-hegy Parkban voltam, akkor is csak két hétre. És senkit sem szerettem igazán – kivéve Anyukát, gondolta hozzá sietve, ő meg már tizenhárom éve eltávozott –, és engem se szeretett még senki igazán.

Miután gondolatainak folyama elapadt, Hobert elpárásodott szemmel feltekintett, és látta, hogy túlment a megállóján. Kiszállt, átment a másik peronra, és a belvárosba tartó járattal visszautazott a Nyugati 110. utcáig.

Szobájában, amit úgy elborítottak a könyvek és a folyóiratok, hogy szabad hely szinte nem is maradt benne, Hobert levette lucskos kalapját és kabátját, a radiátor mellé akasztotta őket, majd leült a kanapéként is szolgáló ágyra. Bárcsak történne velem valami igazán rendkívüli, gondolta, valami olyan lenyűgöző, amitől a népek utánam fordulnának az utcán, és azt mondanák: „Ott megy Hobert Krouse; ez aztán a férfi!”, és a szemükben félelemmel vegyes tisztelet és csodálat lenne. Csak egyetlenegyszer megtörténne!

– Mindenkinek kijár a hírnév, legalább egyszer életében! – mondta hévvel, és hitte is. De semmi sem történt, és Hobertnek aznap csak a lakótömbök között süvítő szél és az ablakán kopogó eső mondott jó éjszakát.

Legalább lemos valamit a kinti koszból, morfondírozott, az ablakra értve, ami a beköltözése óta csak piszkosabb lett. Hát hogyne: a gondnok nem pazarolta a pénzt ablakpucolókra, Hobert meg túl veszélyesnek találta a saját számára a négyemeletnyi mélységet. Lassan elnyomta az álom: biztonságos közeledte elmosta napközbeni aggodalmait. Mint varázsigét ismételgette a gyerekkorából ismerős, és azóta ezerszer elmormolt rigmust:

– Eső, eső, állj tova! Zuhog máskor, de ne ma!

Belefogott újfent, de mielőtt szavakká formálhatta volna, elaludt.

Egész héten esett, és vasárnap reggel, amikor Hobert kilépett lakóházának barna homokkő homlokzata alól, a 110. lejtős járdáján rézsút nőtt magányos fa körüli talaj puha volt és nyálkás. A dugig telt árkokban valóságos áradat hömpölygött. Hobert felpillantott a borult égre, melyre, bár még csak tizenegyre járt, igen komor fellegek gyűltek, s száműzték a napot.

Hobert morcosan eldarálta az „Eső, eső, állj tova!”-sületlenséget, és megmászta a Broadway sarkáig vezető emelkedőt, hogy megreggelizzen.

Az apró ételbárban elhelyezkedett az ő körteforma testének és terebélyes ülepének túl keskeny széken, a pult mögötti vörös hajú Florence-t megajándékozta a hagyományos pajkos pillantásokkal, és feladta a szokásos rendelést:

– Kérek két tükörtojást, sült sonkát, és kávét tejszínnel.

Ahogy a tojást ette, Hobert gondolatai visszakanyarodtak a pár estével korábbi vágyálmaihoz.

– Mondja, Florence – szólalt meg, nyelvével szavai útjából félretolva egy falatnyi sonkás pirítóst –, érezte már valaha, hogy valami lenyűgözőnek kéne magával történnie?

Florence, aki éppen kőkemény vajkockákat adagolt papírtálcákra, felnézett a munkájából.

– Ja, szoktam aztat kívánni, hogy va’ami történnyen velem – igazította vissza egyik rakoncátlan vörös fürtjét, aztán vállat vont. – De sose történt sem’se.

– És miféléket kívánt? – firtatta Hobert.

– Ó, tuggya azt maga. Boloncságokat, hogy a Mallon Brando gyöjjön erre oszt’ vigyen magával, meg ilyeneket. Vagyhogy nyerjek mán egymilijó dollcsit az Ír Lutrin, oszt’ eggyik délután visszagyöjjek ide egy nerc stólába’ és pofáncsapjam vele azt a rohatt Erma Gellert.Tuggya.

A pultosnő visszafordult a vajkockákhoz.

Hobert valóban tudta: az ő hasonló vágyai csak részleteikben tértek el. Nála Gina Lollobrigida és egy 250 dolláros selyem santungöltöny (amilyen Mr. Beigennek van) játszották a főszerepet az ábrándokban.

Végzett a tojással és a sonkával, feltunkolta a sárgája utolsó cseppjeit, felhörpintette a kávéját, és papírszalvétájával megtörölte a száját.

– Nos, viszlát holnap, Florence.

A nő eltette a férfi által pontosan kiszámolt és otthagyott pénzt, észrevette a tányér alatt hagyott szokásos tizenöt centet, és megkérdezte:

– Há’ márna este nem itt vacsorázik?

Hobert az unott elfogulatlanság színlelt hangján felelt:

– Nem, nem, azt hiszem, bemegyek a belvárosba és beülök egy esti show-ra. De az is lehet, hogy a Latin Negyedben vacsorázom, vagy esetleg a Lindy’sben. Üveg alatt tartott fácánsültet, kaviárt, meg pár szelet híres Lindy’s sajttortát; majd választok, ha odaértem.

Ezzel Hobert kedélyesen megindult kifelé.

– Mekkora egy jó pofa mán maga! – szállt utána Florence nevetése.

Ám az eső csak szakadt, és Hobert alig pár saroknyit ment a Broadwayn, ahol a vihar mindenkit beparancsolt a járdáról, kivéve azokat, akik a lapok vasárnapi kiadását akarták beszerezni.

– Rohadt idő van ma – dünnyögte a férfi az orra alatt. És egész héten ilyen volt, jegyezte meg magában. Ebből még az a nagypofájú Beigen is rájöhet, hogy talán én is vagyok olyan jó időjós, mint azok az agyonfizetett srácok odafent. Talán most majd hallgatni fog rám!

Hobert máris látni vélte, ahogy Mr. Beigen odalép az asztalához, hebeg egy sort, aztán átkarolja a vállát (amiről ő gondosan nem vesz majd tudomást), és elmondja, mily szörnyen sajnálja a dolgot, többé nem fog vele kiabálni, csak bocsásson meg neki, egyébként pedig fogadja el ezt a tizenöt dolláros fizetésemelést és egy állást fent az elemző részlegen.

Hobert tiszta látomását a bokáira tapadó zoknikból felkúszó nyirkosság egyszerre szétzilálta. Ó, átok eső!

A mozi épp akkor nyitott, és bár Hobert egyáltalán nem tartotta sokra Barbara Stanwycket, beült a vetítésre, hogy elüsse vele az időt. Egy negyvenhat éves, pocakos férfi számára, akinek se jó barátai, se kiolvasatlan könyvei és magazinjai nem akadtak, New York magányos hely volt.

Hobert fejcsóválva végigcüccögte az egész filmet; bosszantotta az együgyű sztori. Az járt a fejében, ha egyet kívánhatna, azt kívánná, hogy ez a nő szálljon ki a filmiparból.

Három órával később, már délután hagyta el a nézőteret. Az eső bevert a pénztárbódé mögötti beugróba, és Hobert még ki se ért az utcára, máris csupa víz lett. Hideg eső ömlött: sose látott, hatalmas cseppekben, nagyon sűrűn zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, mintha Isten a mennyek teljes vízkészletét egyszerre zúdította volna alá.

Hobert nekivágott a gyaloglásnak, miközben az „Eső, eső”-dalocskát dudorászta. Tudata mélyén azt számolgatta, vajon hányszor ejtette már ki e sorokat. Nem jutott eredményre: a kezdetek a gyerekkorába nyúltak vissza. Valahányszor esőt látott, ugyanezt a varázsigét mondogatta. És most csodálkozva döbbent rá, hogy szinte hátborzongatóan működött is, soksok alkalommal.

Fel is idézett tizenkét éves korából egy nyári napot, amire a családja már jó előre pikniket tervezett. Percekkel az indulásuk előtt hirtelen beborult, és esni kezdett.

Hobert emlékezett rá, hogy a nappaliban ablaktól ablakig szökellt, mindegyikre rátapasztotta az arcát, és közben vadul ismételgette a versikét. Az ablaktáblák hidegek voltak, és az orra is viccesen kilapult rajtuk. De pár perc múltán hatott a bűvige. Az eső elállt, az ég varázslatosan kiderült, és ők elmehettek piknikezni Huntington Woodsba. A piknik nem sikerült túl jól, de ez nem számított. Az számított, hogy ő állította el az esőt, a saját hangával.

Attól kezdve Hobert évekig hitt ebben. És ahányszor csak alkalma nyílt rá (és jó párszor nyílt), alkalmazta az „Eső, eső”-dalocskát. Ügy tűnt, néha használ, néha meg egyáltalán nem. De valahányszor sort kerített az elmondására, az eső utána sose tartott már túl sokáig.

Ó, ti kívánságok, kívánságok! – elmélkedett Hobert. Ha egyet kívánhatnék, mit kívánnék? És vajon valóra válna?

Vagy az lenne a titok nyitja, hogy ismételgetni kell a kívánságot? Vajon egyesek azért kapják meg végül, amit akarnak, mert addig kívángatják ugyanazt és ugyanúgy, amíg valóra nem válik?

Talán mindnyájan valóra válthatnánk vágyainkat, csak ragaszkodnunk kellene hozzájuk, mert a hitnek és a meggyőződésünk erejének hatalma van. Ha egyet kívánhatnék, mit kívánnék? Azt kívánnám, hogy...

És akkor, épp amikor meglátta, ahogy a medréből kilépő Hudson folyó kiblöggyen a Riverside Drive-ra, és egyre emelkedve elnyeli az út menti kis parkot, Hobert rájött.

– Uramisten! – sikoltotta, és rohanni kezdett a dombnak felfelé, ahogy csak a lába bírta.

– Eső, eső, állj tova! Zuhog’ máskor, de ne ma!

Hobert elszavalta, megnedvesítette a torkát, és újabb krétavonást tett a már jócskán telerovátkolt, hatalmas táblára. Aztán megismételte a varázsigét és a krétajelet.

Különös volt az egész. Minden eső tényleg tovaállt – hogy aztán máskor zuhogjon. A pech ott volt a dologban, hogy mindegyik eső számára ugyanakkor lett máskor. És ez az egész (szó szerint) Hobert nyakába szakadt. Gyerekkora óta isten tudja hányszor mondogatta ezt az esőűző rigmust. A halasztások közel negyvenhat éve halmozódtak, ami meglehetősen sokat jelentett. Most már csak úgy állíthatta el az esőözönt, hogy a negyvenhat év alatt elmondottaknál eggyel többször szavalja el a versikét. Aztán a következő özönvíz alkalmával a teljes negyvenhat évnyit és az előző mennyiséget és még egyszer, és így tovább, és így tovább.

A víz már Hobert házának párkányzatát nyaldosta, ő pedig mélyebbre kuporodott a tetőn álló gumitutajban, közelebb húzta magához a nagy táblát, és egyre ismételgette a rigmust, húzta a krétajeleket, és időnként kortyolt egyet.

És nem elég, hogy kénytelen volt ott ülni és álló nap csak ismételgetni a mondókát, hogy elálljon az eső, még volt másvalami is igen nyugtalanította Hobertet.

Noha az eső végre elállt, és ő is biztonságban érezhette magát a házának tetején, mégis aggódott. Mert ha az idő nyirkosra fordult, Hobert menetrendszerűen légcsőhurutot kapott.

Ajkay Örkény fordítása