VAKVILLÁM

 

 

Amikor Kettridge lehajolt, hogy elkapja a sebes lábú vörös gyíkot, a lesben álló valami lecsapott.

Gondolat: Ez az előjáték a lakoma idejéhez. Ez a furcsa alakú felér sok kismacskával. Meleg, és nem illan el belőle az esszencia. Amikor az esszenciarabló kiáltozni fog az egekből, ez a különös alakú sok-sok lakomára elegendő lesz nékem. Biztonságot és biztos esszenciát ad nékem. Végre adományban részesültem! Az Egek Urához száll minden gondolatom! Lad-nar esszenciája a tiéd mindörökké!

A lény kis híján három méterre magasodott fel vaskos, izmos lábain; testét selymesen csillogó szőr fedte. Emlékeztetett a gorillára, a zebubikára, a kodiakmedvére meg egy csomó más földi állatra, de egyik sem volt ezek közül. A hasonlóság olyan elmosódó és villanásnyi volt csupán, mint az a pillanat, ami alatt Kettridge fél fordulatot tett. Látta, hogy a lény egyik hatalmas mancsa lecsap rá. A rövid pillanat véget is ért, és Kettridge elveszítette az eszméletét.

A hatalmas állat derékból meghajolt, és felmarkolta a testhezálló fémes öltözékbe zárt embert, s bosszúsan meglegyintette az., ember derekán lógó szerszámokat. Lad-nar széles válla felett az égre tekintett. Ebben a pillanatban a kavargó, sötét felhők meghasadtak, és kettéágazó vakító fényesség cikázott le az őserdő felé. Lad-nar hunyorított, s önkéntelenül a szemére zárta a vékony alsó hártyákat, hogy a fény nagyját kiszűrje.

Megrázkódott, amint a mennydörgés végigdübörgott az égbolton.

Bal felől egy újabb villám cikázott alá, és szikraesőt fröccsentve szét, vakító villanással belevágott egy toronymagas, kék fába. Nyomában dübörgött az ég. Az őserdő füstbe borult.

Gondolat: Sokszor felkelt és lenyugodott a nagy melegítő, mire a lakomának eme idejét meghozta. Ám most el fog tartani egy darabig. A nagy melegítő el fog rejtőzni, és a hideg üt tanyát a földeken. Lad-narnak meg kell találnia az utat a lakoma helyéhez. Ez a különös alakú sok lakmározásra elegendő lesz.

Egyik szőrös karjával szorosan átfogta és a hóna alá dugta tehetetlen terhét. Lad-nar szemében félelem ült. Tudta, hogy eljött a halál, és a tiltott járás ideje.

Megiramodott a hegyek irányába.

Az első dolog, amit Kettridge a magához térés pillanatában meglátott, a vadállat feje volt. Mintha a levegőben függött volna a zivatar fényében. A pasztákban alázúduló eső suhogása, a villámok ragyogó lobbanása rajzolt hátteret a hatalmas állatfej köré. Kiemelve a széles, tömpe orrot, a három tátongó orrnyílást. A két jókora, kettős szemhéjú szemet, amelyben megkettőzött üstökösként tükröződött az odakinti égiháború. A magas, szőrös szemöldököt. Pofacsontja alatt a két szurokfekete félholdat. A szájat meg a hegyes tépőfogakat. Kettridge már túljutott az ifjúság dagályán. Nem látszott valami erősnek sem. A vadállat horkantott, és a fehér hajú földlakó elájult.

Rövid ideig tartott csak az ájulása. Kettridge pislogva próbált feltápászkodni vészesen elgyengült könyökére. Nagyjából az előbbi látvány tárult a szeme elé.

Lad-nar még mindig ott ült a kis barlang kijáratánál, erős, izmos lábait keresztbe rakta, és a foglyára bámult. Ugyanaz a rémisztő szörnyetegfej hajolt feléje, hegyes füleit felmeresztve, mozdulatlanul.

– Mi... mi... mi vagy te? Ilyen nagy valamire nem számítottunk. A... a jelentés azt mondta... – Kettridge elharapta a szót.

Gondolat: Mi ez? Ez a különös alakú a fejemben beszél. Ez más, mint a macskakölykök anyja. Az nem tud beszélni! Jel volna tán, figyelmeztetés az Egek Urától?

Mit akarsz kérdezni, különös alakú?

Kettridge érezte a fejében a gondolatok hullámverését. Érezte, amint egyik idegszál után a másiknak nekicsapódnak, alásiklanak, majd távoli visszhangként többszörösen visszaverődnek.

– Egek, hisz ez a lény telepata!

A jó öreg Kettridge nyomban tisztában volt ezzel. Mivelhogy még sohasem, találkozott ilyesmivel, ezért minden kétség ki volt zárva. Mindennek megvolt számára az előszörje. Ugyanez volt akkor is, amikor először nyúlt a tűzhöz. Azon nyomban tisztában volt vele, hogy az a tűz, hogy mindig is tűz marad, és nem szabad még egyszer megérintenie.

Azt is jól tudta, amikor először felébredt benne a szerelem. Ez is csak egyszer történt, megismételhetetlenül. Mégis azon nyomban tisztában volt vele.

Vannak olyan dolgok, amikkel az ember első alkalommal tisztában van, bármilyen nevet talált is ki a megnevezésükre.

– Hiszen te telepata vagy! – ismételte, alig akarva hinni magának.

Gondolat: Mi az? Miről beszélsz te, különös alakú? Mi az, amit én úgy hallok, mint az esszencia megnyilatkozását? Hogyan csinálod ezt? Az Egek Urától jöttél talán?

Lad-nar vastag, bőrszerű ajkai mozdulatlanok maradtak. Agyaras szája nem nyílt szólásra. Kettridge-nek az volt az érzése, mintha egy harmadik valaki is lenne a barlangban. Az ocsmány vadállat, ő... meg egy harmadik. Aki élesen, horgasan ott üvölt az agyában.

Gondolat: Senki sincs itt rajtunk kívül. Ez itt a Lad nar helye. Lad-nar eltakarította innen az összes korábbi lakmározások nyomait. Nem válaszolsz. Félelem hajtja át az esszenciádat, mint a macskakölykökét. Holott nem tartozol közéjük. Szólj! Avagy nem vagy-e intő jel?

Kettridge ajka remegni kezdett. Rámeredt az előtte tornyosuló hústömegre. A földlakó egyszerre ráébredt, hogy ez a lény nem csupán telepata, hanem adó-vevő is egyben. Nemcsak arra képes, hogy Kettridge elméjébe továbbítsa a saját gondolatait, hanem ugyanilyen könnyedséggel a földlakó fejéből is kiolvassa a gondolatokat.

Akkor ez nem állat. Kiváltképp nem bestia. Hanem gondolkodó lény. Ha nem tett is szert fejlett kultúrára, a szellemi képességei fantasztikusak.

– A... a Földről jöttem – próbálkozott Kettridge, hátát felcsúsztatva a barlang meleg kőfalához.

Gondolat: Az égi otthon! Igen, igen! Hála légyen néki! Az Egek Ura küldött nékem sok-sok lakomára.

Lad-nar gondolatbeszédének néhány másodperce elegendő volt rá, hogy Kettridge teljes képet nyerjen a lény életéről.

Tudott róla, hogy a Blestone-on él egy Lad-naréhoz hasonló faj, sőt nem is csak egy. Mindegyik kezdetleges, rejtőzködő életmódot folytat. Az első vizsgálatok tanúsága szerint ilyesmire azonban nem számíthatott. Úgy látszik, Lad-nar fajtája kihalóban van.

Kettridge, hogy időt nyerjen, megpróbálta elsáncolni a gondolatait.

Gondolat: Hiába próbálsz elrejtőzni, ott beszélsz a fejemben.

Kettridge agyát elöntötte a vér. Jól látta, mit készít számára ez a lény. Agyában élesen, hidegen kirajzolódott a kép, amint a lény felé hajol, és egyik karját vállból kitépi. Túlságosan is beszédes volt a kép. Fölkavarodott a gyomra, viszont az agyában visszhangzó gondolatok arról tanúskodnak, hogy a lény nincs elragadtatva élénk képzelőtehetségétől.

Gondolat: Láttad a lakomát. Mégsem vagy olyan, mint a macskakölykök, akik vinnyognak a félelemtől meg a rettegéstől, miközben én lakmározok rajtuk. Mondd, ó, intő jel az Egek Urától, mi vagy hát, ha nem arra való, hogy megegyelek?

Kettridge érezte, hogy a torka megfeszül. Keze ökölbe szorult a hőálló kesztyűkben. Kora súlyos köpenyként nehezedett a vállaira.

– Idegen ökológus vagyok – mondta. Jól tudta, hogy semmire sem megy vele.

Gondolat: Ez nem jelent semmit a számomra.

– A Földről jöttem. Az egyik... – Hirtelen elharapta a szót, olyan erővel szippantva be a levegőt, hogy öltözéke hajlékony fejrésze az ajkára tapadt. A lénynek aligha lehet sejtelme, mi van odafönt. Hiszen nem láthatja a csillagokat. Még a napot is csak hébe-hóba. Csak a felhők hasadékán keresztül. A Blestone vastag felhőtakarója mindörökre elrejti a világűrt ennek a szörnynek a szeme elől.

Gondolat: Urth! Az égi otthon! Tudom! Tudom!

A gondolatból ujjongás, boldogság sütött. Ami szörnyűségesen nem illett ennek a villámfényben tornyosuló lénynek a fejébe.

Mégis volt benne valami emberi melegség.

Gondolat: Most pedig aludni fogok. Majd később lakomázom.

A nagy testű lény a bennszülöttek egyenes közvetlenségével sugározta ki agyából ezt a vallomást, és engedelmeskedett teste parancsának. A vadászattól kimerülten álomba szenderült.

A gondolatok halványodni és vibrálni kezdtek Kettridge fejében, akárha ködalakok lennének, amint a hatalmas állat oldalára dőlt, és szorosan elzárta testével a barlang kijáratát. A következő pillanatban el is illantak Kettridge egyszerre lüktetni kezdő fejéből. A Lad-nar névre hallgató vad álomba merült.

Kettridge megtapogatta az oldalán szolgálati revolverét. A töltények egy jókora állatot is leteríthetnének.

Aztán a háromméternyire kinyúló izomköteghalmazra és a vastag irhára tekintett. Szemét körbehordozta a szűk odún. Semmi eshetősége sincs, hogy végezzen a vadállattal, mielőtt az ízekre szedné őt.

...és meg akarja-e egyáltalán ölni Lad-nart?

A gondolat nyugtalansággal töltötte el. Mert tisztában volt vele, hogy végeznie kell a vaddal, ha nem akarja, hogy ő jusson arra a sorsra. És mégis...

Odakint forrt és dübörgött a sűrű villámoktól a világ. Kezdetét vette a hosszú vihar.

A szikla meg a vadállat közötti keskeny résen Kettridge látta, hogy az eget egyre jobban elsötétíti az erősödő vihar. A levegő pillanatról pillanatra lángra lobbant az iszonyú erejű villámcsapásoktól. Mintha maga az éjszaka zúdult volna rá a buja őserdőre, és üvöltött volna eszeveszett dühében!

Kettridge megdörzsölte arcán a cserepes, ráncos bőrt. Öltözékének fém és műanyag sisakja egészen feldörzsölte az arcát.

– Egykettőre hólyagosra főttem volna – dünnyögte, az alvó Lad-nart méregetve tekintetével.

A Blestone légköre az emberek számára kellemetlen 64-65 °C hőmérsékleten izzott. Ami azt jelenti, hogy a bestia testhőmérséklete sem lehetett 55 °C alatt. Ha nincs a hőszigetelt öltözéke, egykettőre vége szakadt volna az öregedő Benjamin Kettridge karrierjének.

Az öregember a falhoz kuporodott, ruháján keresztül érezve a szikla egyenetlenségeit. Ez valahogy mégis biztonságot öntött belé.

Tudta, hogy a Jeremy Bentham keresősugara öltözéke érzékelőjére van hangolva, addig azonban nem jönnek érte, amíg nem végez a felderítéssel, és ez még jó hat órába beletelik. Nem ő volt az egyetlen ökológus, akit kiraktak a Blestone-on a kutatóhajóról, de mivelhogy az expedíció nem volt valami jól eleresztve, hogy takarékoskodjanak, feladatuk elvégzéséig magukra hagyták a kutatóikat.

És addig még hat óra van hátra.

Ennél kevesebb is elég Lad-narnak, hogy megéhezzék.

Végiggondolta magában helyzetét, sorra vette a tényeket, számba vette az adatokat, eztán mérlegelte lehetséges esélyeit. Nem volt túlságosan biztató.

Lad-narról mindenesetre többet tudott, mint amennyit a bestia elmondhatott volna magáról. Ez a tényező az ő javára billentette a mérleget. Ismerte a vallását, a tabuit, tisztában volt és itt újból érezte a csomót a torkán – táplálkozási szokásaival, értelmi és kulturális szintjével. Mindez végigcikázott a bestia gondolataiban, Kettridge pedig szépen felfogta valamennyit.

Nem éppen erre jelentkeztél, igaz. Ben? – morfondírozott magában. Maga is meglepődött szellembeszéde iszaposságán, de azért csüggedten ráhagyta: Nem, egyáltalán nem.

Kettridge arra gondolt, mit szólna vajon Lad-nar, ha tudtára adnák, hogy távolról sem az a csemegefalat ő, aminek az véli, hanem egy olyan civilizációnak a kiürült, megfáradt képviselője, amely nem adna egy fabatkát sem Lad-narért meg a vallásáért. Amely azzal sem törődött, hogy a saját fajtája kihalóban van.

Bizonyára cafatokra tépne és felfalna – gondolta Kettridge. Mellékesen éppen ezt fogja csinálni velem – tette hozzá.

Olyan különös volt az egész. Két napja még ott ült a Jeremy Bentham nevű kutatóhajó fedélzetén, egyévnyire a Fővárostól; és tessék, most itt van, főételként egy blestone-i bennszülött lakomáján.

Ám semmi kedve nem volt nevetni a tréfán.

Semmi kedve nem volt rá, mert öreg volt és fáradt, és rendjén valónak érezte, hogy itt kell és éppen ily módon meghalnia. Illő vég az ő számára. Valahogy rendjén való a dolgok nagyobb összefüggésében. Lad-nar azt teszi, ami tőle telik. Védekezik. Hogy életben maradjon.

Ami több annál, mint amit te csináltál az elmúlt tíz esztendőben – korholta magát. Benjamin Kettridge régen nem törődik azzal, hogy életben marad-e. Tudta ezt, ugyanolyan élesen és tisztán, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy itt fog elpusztulni ezen a forró és gőzölgő világon, messze túl a Föld látókörén. Örülök, hogy úgy halok meg, hogy nem látom azt a Napot.

Gondolkozzál, Ben. Gondolj át mindent. Most, hogy mindennek vége, és ötvenhat éves fővel itthagyod ezt az árnyékvilágot. Gondolkozz. Gondolj a veszteségre meg arra, hogy ha kapálóznál és hinnél egy kicsit, megmenekülhetnél. Gondold meg jól.

És ekkor a történet sebes vitorlákon megiramodott. És betöltötte Ben Kettridge félhomályos világegyetemét. Néhány percbe telt csupán, és árnyékszerű szellemvilágában újra rátalált arra az életre, amelyért szívesen odadobta volna létezését.

Látta magát mint jeles tudóst, aki több hozzá hasonlóval egyetemben az emberiség számára nagy fontosságú terven munkálkodik. Még azt az aggodalmat és nyugtalanságot is tisztán átérezte, amit a kísérlet veszélye keltett benne.

Újra hallotta a Fenimore-ral lezajlott beszélgetést. Tisztábban, mint az odakint dühöngő égiháborút.

 

– Charles azt hiszem, nem így kellene csinálnunk. Ha bármi történne is...

– Ben, te öreg csont, te! Az égadta világon semmi sem fog történni azonkívül, amit magunk is szeretnénk. A vegyület olyan veszélytelen, akár az anyatej, és ezt magad is nagyon jól tudod. Mégsem kell azért mindenkinek az orrára kötni, mielőtt használatba vennénk. Az az átkozott kormány jól ért hozzá, hogyan fitymáljon le minden fontos kezdeményezést és miként tegye tönkre vagy odázza el a maga aggályoskodásával. Előbb bebizonyítjuk az életrevalóságát, hadd üvöltözzenek azután a tökfejek. Szobrot állítanak nekünk, ha látják, mit ér.

– Hát nem érted, Fenimore? Túlságosan is sok a bizonytalan tényező a képletben. Van az egésznek egy alapgyengesége is, csak rá tudnék jönni, mi az.

– Figyelj ide, Ben. Én nem akartam a feljebbvaló mivoltommal élni, de te rákényszerítesz erre. Nem vagyok erőszakos ember, de a kutyafáját, húsz éve erről álmodom, és nem tűrhetem, hogy pisis nyavalygásaiddal most keresztülhúzd! Csütörtökön kipróbáljuk a szert!

A szer Fenimore álma volt. Ez az álom egyik napról a másikra lázálommá vált: huszonötezer halott és üvöltöző bélcsavarodott betegekkel zsúfolt kórházak, akik őrjöngve szólongatták a szenvedésüktől megváltó halált.

A lázálom nyirkos, szőrös csápjai Kettridgeig is elértek. A sok év szűkölködésével és kemény munkájával felépített hírnév napok alatt romokba dőlt. Csak hajszálon múlt, hogy Kettridge-et meg nem lincselték. A vizsgálatokat azonban nem úszta meg. Őt és néhányukat megmentette a gázkamrától az a kevés tekintély, ami még megmaradt nekik. De az élet... Az élet elvesztette az értelmét számára.

Tíz év küzdelem a betevő falatért, a lét szélén való tengődés – mivelhogy senki sem akarta felfogadni azt, aki részese volt a tömeghalálnak – egyre mélyebbre és mélyebbre züllesztette Kettridge-et. Még maradt benne annyi tisztesség, ami visszatartotta őt a csatornától, mint ahogy megmaradt a belső ragaszkodás is az élethez. Akármilyen volt is akkor számára ez az élet, Kettridge sohasem süllyedt odáig, mint a társai, hogy csőlakó legyen belőle, vagy kezet emeljen magára. Mindössze a nevét veszítette el.

Lejjebb és lejjebb. Amikor már nem volt más hátra, csak a felmetszett csukló vagy a pohár.

Ekkorra azonban Kettridge már túl öreg volt erre is, arra is.

És szüntelenül furdalta a lelkiismeret, hogy ha felemeli a szavát, és nem fojtja magába a kételyeit, talán elejét vehette volna a tragédiának.

Végre felkínálkozott ez az állás a kutatóhajón. Ben Kettridge, más néven, fel iratkozott. Három esztendő a csillagok között, a hajó bezártságában és mocskában, tanulás, rendszerezés. Nem volt valami ragyogó élet, de arra jó volt, hogy működésben tartsa benne a motort.

Aztán meg meddig képes még, azzal a lelkiismeretén, szembenézni a Föld napjával?

Így lett Ben Kettridge-ből idegen életformákat vizsgáló ökológus. Egy éve távol a Fővárostól és most itt!

Szeretett volna felüvölteni. Csak óriási erőfeszítéssel tudta magába fojtani tehetetlen dühét. Torokizmai kidagadtak és megfeszültek ráncos nyakbőre alatt. Szája a hajlékony sisak mögött hatalmasra tárult, hogy szinte megrepedt a szája szöglete.

A látomások megszakadtak. Riadtan kitépte magát árnylepte szellemvilágából, és megint itt találta magát ebben a sziklabörtönben, az őrizőjével, az éhes bennszülöttel.

Lelke a félelem és kilátástalanság, az öngyűlölet üvöltő pokla volt. Kavargó örvény, amely egyre mélyebbre szippantotta agyvelejét a fekete mélységbe. Ó, ha legalább ordítani tudna!

Lad-nar megmoccant.

A hatalmas, prémes test megvonaglott, puhán horkantott egyet, aztán visszamerült az álomba. Kettridge egy pillanatig arra gondolt, hogy hátha az ő kavargó gondolatai zavarták meg a bestia nyugalmát.

Micsoda fantasztikus teremtés – gondolta Kettridge. Itt él ezen a világon, amelynek a heve sült húst csinálna az emberből, és az égiháború, remegő félelemmel tölti el.

Furcsa együttérzés ébredt Kettridge-ben iránta. Mennyire hasonlított ez a teremtés a Föld szülöttére. Ugyanúgy a hasa meg az élni akarása kormányozza. Vallása a félelemből nő ki, és a rettegésből táplálkozik. A villám számára az, aki üvölt az egekből. A hébe-hóba megpillantott nap: a nagy melegítő.

Kettridge eltűnődött Lad-nar vallásának egyszerűségén és közérthetőségén. Amikor gyülekezni kezdett a vihar, és feszültséggel telt meg a légkör, hogy kezdetét vegye a villámlás-mennydörgés, Lad-nar tisztában volt azzal, hogy beköszönt a hideg. A hideg, amely átok a számára. Tudta, hogy a hideg kiszívja az erejét, a villám lesújt reá. Ilyenkor aztán zsákmányolt magának egy macskaalmot, és elvonult azokra a hetekre, amíg ezek a gigászi viharok le nem csillapulnak. A lénynek magas hőmérséklete folytán rengeteg élelemre van szüksége, hogy életben maradjon a lehűlés idején. Ha nem akadt macska, akkor miért éppen egy idegen életformákatkutató ökológust kell elejtenie? – ágaskodott a gondolat Kettridge fejében.

Nem ostoba állattal van dolga – emlékeztette magát Kettridge.

Az ő vallása egészséges keveréke az állati bölcsességnek meg a veleszületett megfigyelőkészségnek. Tudja, hogy a villám öl, s ez azt jelenti: ne csavarogj el vihar idején! A vihar hideget hoz, tehát szerezz be magadnak élelmet, ha élni akarsz!

A helyzet világos, mint a nap. Világos, csakhogy képtelen volt kitépni magát a szorításából.

Nem mintha érdekelne a dolog – legyintett Kettridge.

Régen megszűnt érdekelni. Az életösztön? Hangosan felnevetett. Látta magát lelki szemeivel. Sovány, megfáradt alak. Mint akinek már zsigereibe mart a halál. Arca ráncos és megtört. Fáradt. Az ősz hajától a repedt álláig. Sasorra horpadt ívétől cserepes ajkáig. Vénebb vagyok ötvenhatnál – gondolta. Jól tudta, hogy vannak ötvenhat éves emberek, akik még mindig az ifjúság útjait járják.

Telve vagyok önsajnálattal.

Furcsa. Azelőtt sohasem jutottak eszébe ilyenféle gondolatok. Fölkészült rá, szinte várta, hogy lesújtsa a lábáról, maga alá tiporja a méla önsajnálat. Alig várta, hogy felébredjen a lény, és véget vessen az egésznek...

Furcsa, hogy ilyen nem mindennapi helyzetnek kell önmagára ébresztenie az embert.

Itt az alkalom – gondolta. A gondolat hívatlanul settenkedett elő.

Itt az alkalom. Nemcsak arra, hogy életben maradjon – amivel már rég megszűnt tudatosan törődni –, hanem arra, hogy visszanyerje önmagát. Ha másként nem, legalább saját lelkében. Itt van ez a bennszülött, egy kihaló faj képviselője, ez a kushadó barlangi bestia, aki fél a vihartól, retteg a villámoktól, akit béklyóba ver primitív vallása. Örökre a földhöz bilincselve, sohasem fogja látni az eget..

E pillanatbán Kettridge kigondolta a tervét, hogyan mentse meg a lelkét.

Vannak pillanatok, amikor az ember összegzi élete értelmét, és a könyvelésben adósnak találja magát. Ez most egyike volt e pillanatoknak. Annyira kiúttalannak tűnt a helyzete, hogy Ben Kettridge azt mondta magában: Ez az utolsó alkalom.

Lad-nar egyszerre mindazoknak a jelképévé vált, akik elpusztultak a tömeghalál karmaiban. Sok minden lehetségesnek tűnik az öreg, megfáradt ember elméjében.

Ki kell jutnom inneni – hajtogatta magában Ben Kettridge, mint valami litániát.

De ennél is bizonyosabb volt abban, hogy meg kell mentenie ezt a nyomorult hústömeget itt maga mellett. Mert az állat megmentésében van az ő megváltása is. Lad-narnak fogalma sem volt a csillagokról. Nos, Ben Kettridge majd elmagyarázza neki.

Az öregember, hátát a falnak támasztva, felegyenesedett. Gerince megfeszült az igyekezettől, szeretett volna belebújni a kőbe. Rémületes volt látni, ahogy az idegen bestia ébredezik. A hatalmas test mozgolódni kezdett, aztán felült. Egyenesen. A keskeny csípőtől felfelé, amely úgy tűnt, képtelen megtartani a hatalmas előreékelődő mellkast, a szörnyűséges fejet, az izmos nyakat és karokat. Az agyaras száj szögletéből vékony nyálerecske szivárgott. A lény. felült, és...

Gondolat: Lad-nar éhes.

– Ó, Isten az égben, adj időt! Kérlek, hadd tegyem meg ezt... ezt a... csekélységet! Könyörgök hozzád!

Kettridge azon kapta rajta magát, hogy a kezeit összekulcsolva, arcát a barlang teteje felé emeli. Életében először érezte arcán végigcsurogni a könyörgés könnyeit.

Nyelve ahhoz az Istenhez fohászkodott, akit sohasem ismert. A tudomány volt az ő istensége, és ez az istenség ellene fordult. Szíve oly régóta telve van nyomorúsággal és kétellyel, hogy már-már azt hitte, sohasem képes többé Istent szólítani.

Gondolat: Az Ég Urát szólítod.

Lad-nar gondolata megilletődöttségről árulkodott. Hirtelen tágra meresztette ragyogó tehénszemeit.

Kettridge a bestia felé sugározta gondolatait:

Lad-narl Én az Egek Urától jövök. Magam is isten vagyok, erősebb, mint az ott az égben! Megmutatom neked, hogy engem nem fog a vihar! Megmutatom neked...

A bestia felordított, hogy Kettridge szinte belesüketült. És egyidejűleg a szellemi üvöltés! Az agyára mért csapás ereje eltépte a földtől az öregembert, és a sziklafalhoz csapta. Egész teste égett és sajgott az ütéstől, de tudta, hogy csak saját reflexeit kárhoztathatja.

A bennszülött talpra ugrott, karmos mancsait az égnek emelte, és dühösen üvöltözött.

Gondolat: Olyasmit mondasz, amit tilalmas! Ami nem igaz és tisztátalan! Senki emberfia nem merészkedik ki, amikor az esszenciarabló kiált az éjszakában! Félelmetes vagy! Lad-nar fél tőled!

– Eretnekség! Eretnekséget szólottam! – Kettridge szerette volna letépni fejéről a fém és műanyag sisakot és kiszakítani a nyelvét. Jól kezdi a megváltását! Eretnekséggel!

Gondolat: Igen, olyasmit mondottál, ami nem igaz és tisztátalan!

Kettridge összegörnyedt a félelemtől. A bestia feldühödött. Mekkora félelem lakozik ebben a hatalmas izomkolosszusban!

Gondolat: Igen, Lad-nar fél, fél, fél!

Őrá is átcsaptak a félelem hullámai. Kettridge feje lüktetni kezdett. Agyának finom szövetét tépte, csavarta és rángatta a félelem. Elárasztotta, égette és cibálta az állatot hatalmába gyűrő, mindent elemésztő félelem.

Hagyd abba, Lad-nar, hagyd abba! Az igazat mondom! Az igazat mondom!

Akkor beszélni kezdett. Lágy, behízelgő szavakkal próbált meggyőzni egy lényt, aki sohasem ismert egyéb istenséget az elektromos kisülések vakító-bömbölő istenénél. Beszélt önmagáról. A hatalmáról. Úgy beszélt róla, mint aki önmaga is hisz benne. Úgy beszélt, mint aki önmagát akarja meggyőzni. Kettős dicsfényt festett a saját feje köré.

Lad-nár lassan lecsillapodott, és a félelemhullámok apró fodrocskákká csendültek. Az áhítatos megilletődöttség meg a remegés nem szűnt meg, de megcsillant benne a hit szikrája.

Kettridge rögtön tudta, hogy ezt a szikrát kell szítania.

A lelke mélyén azonban, hiába hessegette el, fel-fel-bukkant a kép, amint a nagy testű lény tépi és falja, tépi és falja őt...

– Az égi otthonból jövök, Lad-nar. Szavam isteni szózat, mivelhogy magam is isten vagyok. Erősebb isten, mint az a silány esszenciarabló, akitől te úgy rettegsz! – És mintegy nyomatékul, a barlang szája előtt lecsapott egy villám, őrjöngő robajjal és fényességgel töltve be az üreget.

Kettridge egyre sebesebben fonta a szavakat:

– Ki tudok állni a viharba, és az esszenciarabló nem fog ártani nekem. Engedj ki, Lad-nar, hogy megbizonyosodj róla a saját szemeddel. – Veszélyes játszmába fogott; a bestia bármelyik pillanatban rávetheti magát. Inkább vállalja a kockázatot, hogy Kettridge nem mond igazat, mintsem a fejére idézze annak az istennek a haragját, akiről tudja, hogy veszedelmes.

Kettridge folytatta:

– Eressz ki, Lad-naf. Hadd távozzam el ebből a barlangból. Be fogom bizonyítani neked. – Fém és műanyag kesztyűs kezeit a falhoz szorítva, oldalvást a barlang kijárata felé settenkedett.

Tudta, hogy szigetelt öltözéke megvédi őt az elemek dühöngésétől.

Gondolat: Megállj!

– De miért, Lad-nar? Lásd, hogy vidáman dacolhatsz az esszenciarablóval, s ha üvölt, te visszaüvölthetsz neki, és a szemébe nevethetsz. – Maga sem tudta, miért mondta mindezt fennhangon, amikor elég lett volna, ha gondolja, a szavak csengése azonban önbizalmat öntött belé.

Az öregember érezte, hogy testén egyre jobban erőt vesz a fáradtság. Ó, bárcsak fiatalabb lennék. Bárcsak ne késtem volna el mindenről!

Gondolat: Lad-nar nem tudja, mit jelent fiatalabbnak lenni, de miért engednélek el? Hátha azért küldött az Egek Ura, hogy próbára tegyen, vajon elveszítem-e esszenciámat? Hátha vissza akar tőlem venni az Egek Ura, mivelhogy hallgattam nem igaz és tisztátalan szavaidat? És akkor oda a lakomám! Oda az esszenciám!

Kettridge belátta, hogy a bestia egyáltalán nem ostoba. Azon túl, hogy féli az Egek Urát meg annak üvöltő hatalmát, azzal is tisztában van, hogy ha elengedi a zsákmányát, felkopik az álla a beálló hideg napokon.

– Eressz el, Lad-nar. Hozok neked macskát a lakomádhoz. Megmutatom, hogy járni tudok az éjszakában, és hozok neked élelmet. Hozok neked macskát, Lad-nar! – Magában azon imádkozott, hogy sikerüljön, amit ígért.

Gondolat: Ha isten vagy, akkor miért beszélsz az Egek Urához?

Kettridge az ajkába harapott. Folyton megfeledkezik róla...

Elfojtotta a gondolatait. Elsáncolta az agyát. Erőt vett magán, hogy ne gondolkozzék. Az ösztöneire kell magát bíznia.

– Mert azt akarom, hogy az Egek Ura megtudja, én is vagyok olyan nagy, mint ő, és az imáim csupán annak tanúi, hogy olyan nagy vagyok, mint ő. – Zagyvaság volt, amit mondott, de. mély értelmű zagyvaság, és ha folytatja, talán sikerül elaltatnia a bestia gyanakvását.

A földlakó tudta, hogy egyvalami az ő kezére játszik: Lad-nar még sohasem hallotta az istent káromolni, s ha most azt látja, hogy Ő ezt büntetlenül megteheti, akkor istennek fogja hinni őt is.

Kettridge tovább ostromolta az állatot, nehogy időt adjon neki a kétkedésre:

– Megyek, és szerzek neked macskát, Lad nar. Eressz ki! Hadd mutassam meg! Hadd bizonyítsam be, hogy te is szabadon járhatsz a viharban, akárcsak én! Én is hatalmas isten vagyok! – Olyan sok forgott kockán, és amilyen kevés volt az idő, olyan mély volt a kárhozati szakadéka.

Gondolat: Meg fogsz szökni.

Volt a tiltakozásában parányi gyerekesen nyűgös mellékzörej, és Kettridge érezte, hogy az első lépést megnyerte.

– Nem, Lad-nar. Itt van egy kötél. – Szerszámtáskájából vékony fém és műanyag zsineget húzott elő. Keze megérintette az övén lógó szolgálati revolverét, és a lelke mélyén újból nevetnie kellett, mennyire haszontalan is ez a fegyver.

Haszontalan. Csak az eszétől várhatja a megváltását. Különben sem használná semmi körülmények között sem a fegyverét. Több forgott itt kockán a puszta életénél.

– Itt van ez a kötél – ismételte meg, és kibontotta a tekercset. – A derekamra kötöm... Így ni... tessék! Fogd meg ezt a végét. Jól markold meg, hogy ne tudjak elmenekülni, Elég hosszú ahhoz, hogy macska után nézzek, és megmutassam, hogy bántatlanul járhatok odakint.

A bennszülött eleinte visszautasította, és csak meresztgette mélyen ülő, borzadállyal teli tekintetét az ezüstösen csillogó zsinegre. Kettridge azonban csak beszélt és beszélt, szünet nélkül két szinten is, és a bestia hamarosan kinyújtotta a kezét a kötél felé.

Ám gyorsan vissza is rántotta hétkarmú mancsát.

Harmadszorra megragadta a zsineget.

Most veszítetted el a vallásodat – gondolta Kettridge.

Lad-nar „szimatolt” az agyával. Valahol a barlang közelében macskát érzett. Csak azt nem tudta, hol.

Kettridge kilépett a barlang sötét száján, bele egy dühöngő blestone-i elektromos vihar kellős közepébe.

Az égen nehéz fekete felhők kavarogtak: csupa acél, ébenfa és tépett piszkos rongy. A gomolygó felhőket gyilkos villámnyilak terítették le. A levegő maga csupa villamos feszültség, és a sűrű villámkések cikcakkos szalagokra szabdalták az eget.

Kettridge szétvetette a lábát, testét nekifeszítette a kötélnek, szemét beárnyékolta a kezével a szinte szünet nélküli villámkitörések ellen.

Alacsony termetű, sovány ember volt, és ha nincs a kötél, a sziklapárkányt csiszoló szél és eső könnyen elsodorhatta volna.

Lenyűgözte az egyenes, kétágú és ágas-bogas ívkisülések hátborzongató nagyszerűsége. Az öregember csak állt ott a szakadó esőben, amely átlátszatlanná homályosította a sisakját, csupán a villámok ragyogását hagyva meg számára.

Egyet lépett előre, kettőt, hármat.

Az egyik sziklahasadékon keresztül lesújtott rá a villám. Végigkígyózott a szakadék felett, és megcélozta őt. Egyszerre ott termett a semmiből vagy az egész mindenségből, és szétforgácsolta a sziklát a lába alatt. Lapos, sima kőszilánkok fröccsentek szerteszét. Kettridge elvágódott, és rázuhant a sistergő dörrenés. Tudta, hogy a villámmal egyszerre ért oda, de legalább egy perc beletelt, mire a tudatáig elérkezett a robaj.

Hatása hirtelen volt.

Egy pillanat alatt megsüketült. Bőre bizsergett, mintha millió parányi tűvel szurkálták volna. Lába és csípője megbénult, a szeme szikrázott. Semmit sem látott, csak fényt belül, fény hátán fényt, fényt, fényt, fényt...

Hólyagja görcsbe rándult.

Gondolat: Isteni Nem vagy isteni Az esszenciarabló elüvöltötte magát, és te a földre zuhantál!

A kötél megfeszült, és Kettridge érezte, hogy vonszolják befelé.

– Nel – ordította el magát rémülten. A kötél meglazult. – Ne, Lad-nar. Az esszenciarabló üvöltött. Most pedig halld az enyémet. Isten vagyok, hallod? Hadd bizonyítsam be, Lad-nar!

És a villámcsapást a saját hasznára fordította.

– Látod, Lad-nar? Az esszenciarabló lesújtott rám, és még sincs semmi bántódásom. Fölállok és járok. Meglátod!

A villámok egyre csapkodtak körös-körül. Az egész világot betöltötte a tajtékzó levegő, a tépett őserdő, a dühöngő elemek üvöltése.

Föltápászkodott a térdére. Zsibbadt lábait alig érezte. A bizsergés csillapodott, de nem múlt el. A káprázása csökkent, és ismét kivette a tárgyak körvonalait. A füle még mindig süket volt. Félig feltápászkodott, fél térdre ereszkedett, újból próbálkozott.

Feje kóválygott, azt hitte, nyomban lehull a nyakáról. Azután felegyenesedett. És járni kezdett.

A vihar őrjöngött körülötte. Szüntelenül csapdosott a villám. A közelében, oldalt, a háta mögött. Az egyik sistergő mennykő telibe találta. A szigetelt fémruha másodszor is megtette a magáét. A villám sistergett, lecsapott, és oldalt vágódott róla, bele az egyik sziklarepedésben tengődő csenevész fába. A fa a levegőbe röppent, egyik oldalát elszenesítette, a másikat lehántotta a villám.

Reccsenve keresztbe huppant Kettridge előtt az úton.

Számtalanszor lesújtott még a villám Kettridge-re, Lad-nar felől azonban nem jött felé többé gúnyolódó lekicsinylés. Úgy látszik, a bestia visszavonult a félelme bástyái mögé.

És a férfi tovább lépkedett. Hamarosan ott volt megint a barlangban.

Gondolat: Isten vagy! Elhiszem. Az Egek Ura azonban elküldte az ő esszenciarablóit. Ők is hatalmasak, és Lad-nar elveszíti az esszenciáját, ha kimerészkedik.

– Nem, Lad-nar. Megmutatom, hogyan védekezhetsz. – Az öregembert kiverte a verejték, arca krétafehérré vált iménti kalandjától, és egész testében érezte a szétszivárgó zsibbadtságot. Füle még mindig süket volt, mégis tisztán hallotta a szavakat. Kezdte lefejteni magáról testhezálló öltözékét.

A vihar már lehűtötte annyira a levegőt, hogy nem fog megperzselődni.

Néhány perc alatt lehántotta magáról a ruháját, amely öklömnyire zsugorodva is megőrizte emberi test alakját.

Kettridge-et a rosszullét környékezte. Öregnek, fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát. Ideje hazamenni, ideje abbahagyni az egészet. Vége. Győzött.

– Lad-nar, vedd fel ezt. Nyújtsd ide a kezed.

A bestia rá meresztette tágra nyílt, értetlen tekintetét. Az öregember furcsamód közelebb érezte magához ezt a különös lényt, mint akárkit azok közül, akiket valaha is ismert. Kettridge szorosra húzta a kesztyűjét, és kinyújtotta a kezét Lad-nar hétkarmú mancsa után. Megrántotta a testhezálló öltöny ujját, s az gumiként kinyúlt.

Nagy üggyel-bajjal felhúzta a szigetelt fém és műanyag öltözéket a bestiára.

Kettridge-nek nevethetnékje támadt az esetlen, kuszált szőrű, hatalmas állat láttán. A nevetés azonban valahogy ezúttal sem sikeredett.

– Most pedig, Lad-nar, húzd fel a kesztyűket. Sohase vesd le, csak ha a vihar elállt. Valahányszor üvölteni kezd az esszenciarabló, vedd magadra ezt az istenöltözéket, és akkor nem lesz semmi bántódásod.

Gondolat: És most kimehetek az éjszakába?

– Igen. Jöjj. – Megindult a barlang szája felé. – Most magad is foghatsz magadnak macskát. Én azért nem hoztam, mert tudtam, hogy hinni fogsz nekem, és magad is ki fogsz merészkedni. Jöjj, Lad-nar! – Intett az állatnak, hogy kövesse a barlang elé.

Gondolat: És veled mi lesz az istenmez nélkül?

Kettridge ráncos kezével végigsimította fehér haját. Örült, hogy Lad-nar feltette ezt a kérdést. Egy sokágú villám villódzó fénnyel és fülsértő robajjal töltötte be a levegőt.

Kettridge azonban a dörrenést nem hallotta.

– Istentestvéreim várnak rám a nagy égi házban, és vissza fognak vinni mennyei otthonomba. Ide fognak sietni, és megvédelmeznek engem.

Azt már nem akarta a nagy bestia orrára kötni, hogy kutatási ideje a vége felé jár, és a Jeremy Bentham csónakja hamarosan ideröppen, az öltözék jelzéseit követve. Ha nem nyer időt, most hiába jönnek érte.

– Menj, Lad-nar! Járj! – mondta, és mint egy isten, magasba emelte a két kezét. – És mondd meg a tésvéreidnek, hogy visszakiáltottál az esszenciarablónak!

Gondolat: Ezt cselekszem.

A nagy állat félve és habozva, óvatosan a kőpárkány felé lépegetett. Aztán megfeszítette kötélnyi izmait, és kiugrott a dühöngő viharba, amely hiába próbálta leteríteni toronymagas alakját.

– Egykor eljönnek ide az emberek, és barátságot kötnek veled, Lad-nar – mondta az öregember lágyan. – Egykor le fognak jönni ide az égből, és megtanítanak rá, hogyan élj ezen a világodon, anélkül hogy bujkálnod kellene.

Kettridge-en hirtelen erőt vett a kimerültség, és leült, hátát a barlang falának támasztva.

Győzött. Visszanyerte önmagát. Még ha csak a saját lelkében is. Az egyik fajtól elvett élet árán megmentett egy másikat.

Megbékélten behunyta a szemét. Még a dühöngő vak villámok sem voltak képesek megzavarni a nyugalmát. Tudta, hogy Lad-nar mindent elmondott a testvéreinek.

Tudta, hogy már úton vannak érte az övéi.

Lad-nar felkapaszkodott a lejtőn, és látta a nyílegyenes vonalban lesuhanó, a villámok foszforeszkáló dicsfényébe burkolt hajócskát.

Gondolat: Isten! Isten! Istentestvéreid jönnek érted!

És bukdácsolva megiramodott az égett-sebzett sziklák között a barlang felé.

Kettridge feltápászkodott, és kilépett az esőbe-szélbe.

Néhány lépést futott a kezével hadonászva. A hajócska irányt változtatott, és az öregember felé siklott.

Ekkor lecsapott a villám.

Mintha a mennykő ismerte volna a célját. Zúgva-sisteregve elcikázott a hajó mellett. Fényből és dübörgésből kovácsolt lándzsája üvöltve lesújtott az öregemberre, magasan feldobta a levegőbe, és tépte-szaggatta-égette a testét.

A vérző, tépett alak barlang szája előtt huppant a földre. Az öregemberből még nem szállt el az élet...

Gondolat: Isten! Isten! Elestél! Kelj fel, kelj fel, kelj fel! Az esszenciarablók...

A gondolatok zokogva, árván, tépett hullámokban lökődtek ki az állatból. Kettridge érezte, hogy ha képes lenne sírni, a könnyei is eleredtek volna. Az öregember ott feküdt vakon, kiégett szemekkel, érzéketlenül. Az esszencia elszivárgóit belőle.

A gondolatai még éltek:

Lad-nar. Újabb istenek fognak jönni. Eljönnek hozzád, és te küldd feléjük a gondolataidat. Küldd feléjük ezeket a szavakat, Lad-nar. Gondold nekik azt, hogy: Mutassatok nékem egy csillagot. Hallasz engem, Lad-nar? Hallasz...

Az esszencia utolsót lobbant és kialudt. Az állat fejében egyszerre hiány, üresség támadt. És megelégedettség. Béke, mert Lad-nar érezte, hogy a fényességben járó isten esszenciája megbékélt a véggel...

A bennszülött megállt a barlang alatti sziklákon, és figyelte, amint a kis hajó leereszkedik a kőpárkányra. Látta, hogy a többi egekben lakozó isten kiugrik a járműből, és a sziklákon heverő égett húshalmazhoz rohan.

A fejében, mint valami vak villám, ide-oda cikázott, szűnni nem akaró mennydörgésként visszhangzott a szó...

Gondolat: Mutassatok nékem egy csillagot.

 

 

Bárányi Gyula fordítása